A nazalitas - Nazalitas (Diplomadolgozat)

Liszt Ferenc Zenemûvészeti Egyetem, Budapest

A nazalitás

Elõszó

Az esztétikus és szép éneklés egyik alappillére a szép, a rezonáns üregeket optimálisan kihasználó, kiegyenlített hang.

Ennek alapkövetelményei a megfelelõ támasz, a hangszálak épsége, egészsége, a rezgésbe jött levegõ (vagyis a hang) optimális, akadálymentes (nem hangzóformáló szempontból) útja a rezonáns üregek felé.

Ezek valamelyikének hiánya, vagy túlzásba vitele eredményez egy érdekes jelenséget, a nazalitást.

A nazalitás lehet szervi eredetû - ám ebben az esetben az éneklés ki van zárva - valamint lehet rosszul beidegzõdött testi reflexek eredménye.

Szakdolgozatomban kitérek röviden a szervi elváltozásokra, bõvebben a beidegzések bemutatására, valamint újratanulására.

1. Szájpad elégtelenség (Dr. Hirschberger Jenõ munkássága alapján)

1.1 Bevezetés

A lágyszájpadlás igen kis része az emberi testnek, felülete felnõtt korban is csak gyermektenyérnyi. Mégis, szervezetünk ezen kis része, a környezõ garatizmokkal sokféle, különbözõ folyamat lejátszódásában vesz részt. Ez a szûk kis terület, a szfinkterszerû velofaringeális (továbbiakban VP) zár egyaránt biztosítja a szopás, a szívás, a nyelés, a beszéd, az éneklés, a fúvás, a fütyülés, a légzés és a dobûri ventilláció - és így a hallás - létrejöttét, zavartalan lefolyását.

Ha a velofaringeális rendszer mûködése - bármi ok folytán - hiányos vagy zavart, akkor az említett funkciók közül akár egy, akár valamennyi károsodhat. A szájpad-elégtelenség (velopharyngeális insufficientia, továbbiakban VPI) színes tünetegyüttesének megítélése interdiszciplináris feladat. A korai felismerés, a szakszerû kezelés célravezetõ módjának kiválasztása elsõsorban a gyermekorvos, a fül-orr-gégész, a foniáter, a logopédus és a plasztikai sebész feladata, de a szájpad-elégtelenség diagnosztikájában, kórokának felderítésében és a tennivalók meghatározásában sokszor szükséges az ortodontus, a genetikus, a radiológus, az ideggyógyász és a pszichológus közremûködése is.

Sajnos, a szájpad elégtelenség témája mindmáig vitatott, nem egységes terület. Témaköre számos szakágat érint és sok részlete még ma is megoldatlan, valamint olyan alapvetõ kérdésekben is megosztottak a szakemberek, mint a diagnosztikus eljárások és a terápiás eredmények rendszerezése.

A különbözõ VPI-formák elkülönítése, az etiológia korrekt tisztázása, a szájpadmozgás - különösen csecsemõ- és fiatal gyermekkori - megítélése sem mindig könnyû, sõt kellõ tapasztalat és minden érdekelt szakember együttmûködése nélkül olykor lehetetlen. Különösen nehéz azoknak az eseteknek a korismézése, melyekben a kétségtelen tünetek ellenére sem látható eltérés a szájpadon, és egyértelmû bénulás sem észlelhetõ. Az eredményes gyógyítás alapfeltétele viszont a helyes diagnózis mielõbbi megállapítása és a célravezetõ, differenciált és egyedi kezelés kiválasztása.

Az eredményes gyógyítás érdekében elengedhetetlen a csoportmunka is, de az is célszerû, ha a beteget vizsgáló szakember a határterületek többségében járatos, tehát "intraperszonális" konzíliumra képes, és funkcionális természetû. Minthogy a szájpad -elégtelenség két vezetõ tünete a beszéd és a hallás zavara - a betegek is többnyire erre panaszkodnak -, ezért a fül-orr-gégészeti alapképzettségû, pedoaudiologiával is foglalkozó és sebészi (fonokirurgiai) tevékenységet is folytató foniáter illetékessége e téren nyilvánvaló 212g61c .

A VPI aspektusainak kutatását tíz részre osztották fel, célkitûzései, témái alapján. Ezek a következõk: a VPI genetikája; a VPI etiológiája, elektrofiziológiai, pszichológiai hátterének vizsgálata, elektronmikroszkópos kutatások; a VPI legjellemzõbb tünete, a nyílt orrhangzós beszéd akusztikai jellemzõinek megállapítása, a nazalitás gépi úton történõ elõállítása (?); a beszéd megítélése az általunk összeállított beszédérthetõségi tesztek segítségével; a szájpad-elégtelenség fonokirurgiája, új mûtéti variációk kidolgozás; a terápiás effektust befolyásoló tényezõk vizsgálata matematika-statisztikai elemzéssel (?); a beszédjavító mûtét szkeletális fejlõdésére gyakorolt hatásának mérése cefalometriás vizsgálatokkal; az ún. funkcionális esetek rejtett organikus hátterének felderítése neurológiai, pszichológiai vizsgálatok, ill. tesztek segítségével a helyes terápia megválasztása érdekében; a szájpad-elégtelenség audiológiája, a fülészeti következmények korai diagnosztikája és megelõzése; a gondozás legcélszerûbb módjának kimunkálása, gyakorlati megvalósítása (time-table, dokumentáció, szervezés).

Történelmi áttekintés

1.2 A legrégebbi ismeretek, anatómiai feljegyzések

A felsõ légutak és azok betegségeinek elsõ leírása Hippokratésztõl (i.e. 400) származik, aki a fogak, a nyelv és a szájpad szerepét is leírta a beszéd képzéségen (Guerrier és mtsai, 1978). Arisztotelész (i. e. 384- 322) a felsõ légutak anatómiájáról alkotott koncepciójában elõször említi az uvulát, mint egy nagyon érdús szervet. Galenus hangképzésrõl írt könyve (i. e. 131) elveszett, de feljegyzéseibõl tudjuk, hogy szerinte a hangot, a légcsõ készíti elõ a gége számára, melyet aztán a gégeporcok és a torok boltozata felerõsít; a szájpad rezgõ szelepként mûködik. Areteus, akinek orvosi mûködése nagyjából Galenus idejére esik, érdekes fejezetet írt az uvula betegségeirõl megemlítve többek közt a széle és a hasadt uvulát, mely utóbbinak akkor még nem volt megjelölése, de azt már "mindenki felismerte" (Wright, 1989).

A hippokratészi tanok a görög orvosok érvén hamar elterjedtek Ázsiában. A Susrutában (amely egyrészt az i.e. 1000-bõl származó hindu Ayurvedas orvosi axiómáit gyûjtötte egybe, másrészt a hippokratészi tanítások származékának is tekinthetõ) a száj 64 betegségét írták le, többek közt a szájpad 9 és a torok 17 megbetegedését.

Bár a görögöknek számos szava volt a torok-képletek megjelölésére, kezdetben azokat váltakozva és pontatlanul használták. A régi görög irodalomban a garatot jelölõ szót éppoly kevéssé volt körülhatárolva, mint a mi torok ("throat") kifejezésünk, írja Wright 1898-ban. A pharynx megjelölés elõször Homérosz Odisszeájában bukkan fel.

1.3 A szájpad fiziológiájával kapcsolatos feljegyzések

A lágy szájpadot minden bizonnyal nem azonosították az ókorban; csak jóval késõbb, Leonardo da Vinci (1452-1529) volt az, aki a vélumot lerajzolta és mûködését is feljegyezte (Fritzell, 1976), megállapítva, hogy a magánhangzókat a mozgékony szájpad (palato mobile) hátsó része képezi. Még pontosabban körvonalazta a lágy szájpad funkcióját Fallopius (1532-1562), a páduai egyetem anatómus professzora, aki a lágy és a kemény szájpadot elkülönítette, és megfigyelte, hogy a szájpadon levõ nyílás hátrányos a hangképzésre, d az is észrevette, hogy az uvula betegsége önmagában nem befolyásolja a fonációt: a beszéd csak akkor romlik, ha a folyamat a szájpadot is érinti (Cooper és mtsai, 1979). Fallopius kortársa, Berender del Carpi, aki 1502 é1527 között Bolognában sebészetet tanított, az uvula élettani szerepét jelentõsnek gondolta, mert megfigyelte, hogy azok, akinek nincs uvulája, rekedten és rossz hangon beszélnek. Ez a megfigyelés talán a szájpad-elégtelenség hangképzési zavara, a rinofónia elsõ leírásának tekinthetõ. Eustachizus (1522) szintén pontos leírását adta a szájpadizomzatnak, és ebbõl az idõbõl származnak Ryff (1541) és Vesalius (1551) Anatómiájának rajzai is a szájpadról és az uvuláról.

Fabriczius de Aquapendente (1603), Fallopius tanítványa, a hang minõségének romlását figyelte meg a magánhangzók nazális képzése esetén.

Hollandia elsõ fonetikusa, Petrus Montanus (1959-1638) munkája a lágy szájpad mûködését és az artikuláció folyamatot részletesen bemutatja (Meinsma, 1983). Mégis, az ismert orvos és a siketnéma-oktatás úttörõje, Johan Conrad Amman (1669-1724) tekinthetõ leginkább a lágyszájpadlás-mûködés elsõ egzakt leírójának.

Kempelen Farkas,(1791) nevéhez fûzõdik a hangképzésrõl írt elsõ könyv publikálása és a beszélõgép elkészítése; könyvében a lágy szájpad mozgásainak részletes leírását is közzétette.

Dzonditól (1831) származik a lágy szájpad leírásának szentelt elsõ összefoglaló munka, Czermaktól (1857) pedig a szájpadmûködésre vonatkozó tudományos kísérletek közreadása: õ az alsó orrjáraton át a hátsó garatfalig vezetett drótszonda segítségével vizsgálta a lágy szájpad különbözõ méretû helyzetváltoztatását, emelkedését magánhangzók képzése közben. Az általa kifejlesztett kicsin apparátus, felfele fordított tükör segítségével indirekt úton demonstrálta a szájpad mozgásait, Budapesten, 1859. július 29-én. Vizsgálati eredményeit késõbb Passavant alkalmazta, nemcsak a VP-zár pontos helyének és az általa megfigyelt Passavant-redõnek leírásakor, hanem a szájpadhasadékosok mûtéti terápiájának kidolgozásában és továbbfejlesztésében is (Trenschel, 1977).

1.4 A szájpadhasadékosok beszédre és kezelésére vonatkozó adatok

Az anatómiai leírások és fiziológiai kutatások mellett a szájpadhasadékosok beszédével kapcsolatos megfigyelések és a hasadékosokon való segíteni akarás elsõ megnyilatkozásai is messze évszázadokra visszanyúlnak. Pierro Franco 1561-ben azt írta: "Azokat, akiknek szájpadhasadéka van, nehéz gyógyítani, õk mindig orron át beszélnek. Ha a hasadék kicsi, és ezt a nyílást gyapottal elzárjuk, akkor a beteg sokkal tisztábban fog beszélni, akár olyan jól, mintha nem is lenne hasadéka." Ugyanekkor, szinte egy idõben, készítette az elsõ beszédjavító obturátorokat Renner (1557). Wright (1898) szerint Paréról állítják, hogy õ végezte az elsõ szájpadplasztikát. Kriens (1969) és Schweckendiek (1972) szerint viszont az elsõ szájpadhasadék-mûtét elvégzése le Monniernak (1766) tulajdonítható. Valójában azonban von Grafe (1817), Roux (1819) és Warren (1828) vezette be rutinszerûen a lágy szájpad mûtéti kezelését. A szájpad-elégtelenség sebészi megoldására csak a XIX. Század második felében került sor. 1865-ben Passavant az uvulát a hátsó garatfalhoz varrta. A hátsó garatfalból készült, alulnyelezett 2x5 cm nagyságú garatlebenyt pedig Schönborn alkalmazta elõször 1875-ben egy tizenhét éves lánynál a beszéd javítására. Ez a beszédjavító mûtét azonban hosszú évekre feledésbe merült, mígnem használatát 1924-ben Rosenthal ismét fel nem újította. A hátsó garatfali implantáció technikájának bevezetése a századfordulóra esik. Gesuny 1900-ban, Eckstein pedig néhány évvel késõbb paraffint fecskendezett a hátsó garatfalba a beszéd javítására.

1.5 A velofaringeális zárómechanizmus mûködése

A VP-szfinkter élettani mûködésének ismerete nélkülözhetetlen a diagnosztikához és a helyes kezelés kialakításához.

A VP-zárómechanizmus számos funkció zavartalan lebonyolítását biztosítja. Wellens (1984) elsõdleges (vitális) és másodlagos funkciót különböztet meg, elõbbi a légzés és a nyelés, utóbbi a beszéd.

Kétségtelen, hogy a szájpad elsõrendû biológiai funkciója, hogy - a levegõt kivéve - minden anyagot távol tartson az orrjáratoktól (Fritzell, 1976).

1.6 A velofaringeális kapu mûködése fonáció közben

A VP-kapu fonációs záródása kétféle mozgás eredménye. A lágy szájpad hátra és felfelé emelkedik, és a hátsó garatfallal érintkezik; ez a szelepszerû mûködés a zárómechanizmus fõ komponense. Ugyanakkor a két oldalsó garatfal meghatározott részei a szájpad felé, mediális irányba kilengenek; a zárát ez teszi teljessé. Minthogy e két mozgás egyidejû, a VP-kapu szfinterként mûködik. A hátsó garatfal elõboltosulása - Passavant-redõ formájában - normál beszéd során ritkán jön létre, szerepe nem jelentõs.

A lágy szájpad mozgása, emelkedése beszéd közben a képzett hangzóktól függ, ezenkívül egyének szerint és az életkorral is változik. A záródás típusa sokféle lehet, általában teljes, marginális és elégtelen zárásról beszélhetünk.

Csecsemõkorban a velum mozgása még igen korlátozott és csa tízéves korra éri el végleges mozgékonyságát.

Blackfield és mtsai (1963) harminc ép beszédû egyénnél végeztek röntgentanulmányokat és megállapították, hogy hangzók képzésekor a szájpad mozgásához sokszor társul a hátsó garatfal elõboltosulása.

Hagerty és mtsai (1958) arról számolnak be, hogy 80 egészséges egyén közül mindössze kilencnél volt megfigyelhetõ a Passavant-redõ  képzése. Más ez az arány a szájpad-elégtelenségben szenvedõknél. Náluk nagyobb arányban találták úgy, hogy a VP-zárás létrejöttében a Passavant-redõ volt elsõdleges, ám Honjo, Harada és Kumazawa (1976) azonban úgy gondolja, hogy ez a redõ túlságosan mélyen fekszik ahhoz, hogy effektív szerepe lehessen.

A hátsó garatfal szerepét illetõen tehát megoszlanak a vélemények, abban azonban teljes az egyetértés, hogy az oldalsó garatfal közép felé irányuló mozgása jelentõs tényezõ a VP-zárásban. Ez a mozgás normális körülmények között általában néhány mm-t tesz ki, de egyénenként jelentõsen változik. Fontos az a megfigyelés, hogy az oldalsó garatfal mozgásának hiánya vagy csökkenése VPI-hez és hibás beszédhez vezethet akkor is, ha a lágyszájpad kellõen hosszú és mobilitása is megtartott (Schprintzen és mtsai, 1977; Fritz, 1980).

1.7 A szájpad elégtelenség meghatározása

A VP-zárómechanizmus elégtelen mûködésének jelölésére sokféle kifejezést találunk a szakirodalomban: velofaringeális inszufficiencia, inkompetencia, inadekvát zárómechanizmus, diszfunkció. A VPI (velopharyngealis insufficientia) kifejezést Lermoyez használta elõször1892-ben, azóta a különbözõ szakkifejezések használata és értelmezése tekintetében igen eltérõk a vélemények.

Az irodalom egy része a VPI kifejezést csupán a VP-zárómechanizmus beszéddel kapcsolatos inszufficienciájára korlátozza, mások e megjelölést csak a szájpad nyílt hasadék nélküli eseteire tartják fenn.

Mindkét álláspont szûkebb értelemben definiálja a VPI-t. A terminus technicus, az értelmezés ezen korlátozásai nem feltétlen indokoltak és helyesek, hiszen a VP-zárómechanizmus bármilyen zavara vagy károsodása esetén nem csupán a beszéd, hanem e terület anatómiai és funkcionális épségétõl függõ egyéb funkciók is károsodhatnak. Különösen áll ez a veleszületett kórképekre, ahol a VPI-nek súlyos tünetei és következményei vannak jelen már újszülött korban, a beszéd kialakulása elõtt, a sírási hang elváltozása nélkül

Az iméntiek figyelembe vételével a következõképpen definiálható a VPI. A velofaringeális inszufficiencia azt jelenti, hogy a szájpad, valamint az oldalsó és hátsó garatfal izomzata - különbözõ okok miatt - ne képes létrehozni a száj- és az orrgarat közti optimális zárat, amelyre a nyelés, a szopás, a beszéd, a fúvás, a dobûri szelõztetés és a légzés funkciójának zavartalan lefolyása érdekében van szükség.

A VPI-vel azonos értelmû és tartalmú a magyar "szájpad-elégtelenség" megjelölés.

1.8 A beszéd, a nyelv és a hangképzés zavara

A VPI-nek kétségkívül leggyakoribb, sokszor egyetlen és mind a beteg, mind a kezelést végzõ szakember számára olykor legfontosabb tünete a hangképzés és a beszéd zavara. Fritzell (1976) szavai szerint: a szájpad-diszfunkció tünetei mindenekelõtt a beszéd területén észlelhetõk.

A VPI-beteg beszédének legfõbb jellemzõi: a beszédfejlõdés megkésése, a hangszín (a rezonancia) zavara, a levegõ beszéd közbeni kiáramlása az orron át ("nasal escape"), artikulációs hibák gyakori arcfintorral és hiperfunkciós hangképzés.

A legfontosabb beszédzavar a nyílt orrhangzós beszéd (rhinophonia aperta, hiperrinofónia, hipernazalitás) és a levegõ kisurranása az orron át ("nasal escape"). A nyílt orrhangzós beszéd hangszínváltozást jelent, ami a VP-szfinkter hibás mûködése következtében, az ott- és a száj-garat akusztikai összekapcsolás révén jön létre. A hipernazalitás - mely gyakran a szájpad-elégtelenség legelsõ tünete - csak a magánhangzók és az un. félhangok (magyarban a j, angolban ezenkívül a w) képzésekor nyilvánul meg. A magánhangzók közül az a legkevésbé, az e és o kifejezettebben, de leginkább az i, u ö és ü érintett.

Ha a velofaringeális kapu rosszul zár, akkor a szájüregi nyomás nem lehetséges, ezért a mássalhangzók halkabbá válnak és az orron át - a hangok képzése közben - hortyogó, surrogó zörejjel kiszökik a levegõ. Mivel egy nyelvet leginkább a mássalhangzók határoznak meg, ezek hibái esetén a beszéd érthetetlenné válhat, és így a verbális kommunikáció zavart szenved. A mássalhangzók torzulása elsõsorban a zárhangokra (p, t, k, b, d, g, ty, gy) és a réshangokra (sz, z, s, zs, f, v) vonatkozik. Isshiki, Honjow és Morimoto (1968), valamint Honjow, Isshiki és Kitajama (1969) szerint a zárhangok, elsõsorban a p és a b állandó tévesztése tekinthetõ a VP- elégtelenség legfontosabb jelzõjének, ezzel szemben a réshangok érthetõsége nincs szoros összefüggésben a VP-zárral; az s hibája szájpadhasadék esetében sokkal inkább másodlagos elváltozás, amely az artikuláció hibás beidegzõdésének tulajdonítható. Az említett szerzõk azt is megállapították, hogy a VPI esetén azok a zárhangok, amelyeknek nazális ellenpárja van (b és m, ill. d és n), az utóbbiakkal könnyen helyettesíthetõk, míg a zöngétlen p, t, k hangzók egyéb mássalhangzókkal nehezen helyettesíthetõk.

A gyermek kompenzálni igyekszik a levegõnek orron át történõ kiáramlását mássalhangzók képzése közben, így fejlõdnek ki a másodlagos kiejtési hibák. Ha a zár- és réshangok képzéséhez szükséges levegõnyomás nem jön létre a szájüregben, ezek a hangzók a garat vagy a gége szintjén képzõdnek. Így jönnek létre a garati és gége "stop"-hangok, a faringeális sziszegõk, a palatizált artikuláció.

Ezek a mechanizmusok funkcionálisak, a VPI tartós fennállása esetén azonban organikus kompenzációs mechanizmusok is kialakulhatnak. Kittel és Farkas (1985) ezeket a természet önvédelmének tekinti, és az alábbiakban összegzi: 1. Passavant-redõ képzés, 2. tonzillahiperplázia, 3. a tonzillák mély vagy ferde irányú elhelyezkedése, 4. az adenoid perzisztálása, 5. a vomer csontos kiszélesedése, 6. a vomer nyálkahártyájának párnaszerû duzzanata, 7. a vomer hátsó részének ellapulása, 8. diffúz nyálkahártya-duzzanat az orrban, 9. orrkagyló- hiperfónia, 10. az orrszárnyak megnagyobbodása. Wellens (1984) a fentieken kívül az organikus kompenzációs mechanizmusok közé sorolja a garatívek hiperaktivitását és a lágy szájpad tartósan spasztikus megemelkedését.

Kompenzációs mechanizmusnak tekinthetõ a hiperfunkciós hangképzés is, amely diszfóniához és hangszalagcsomók kialakulásához vezethet. A csomó operatív eltávolítása mindaddig eredménytelen maradt, míg figyelmet nem fordítottak a szájpad-elégtelenség korrekciójára is.

2. A nazális éneklés okai

A nazális éneklésnek (vagy beszédnek) három oka lehet.

a. a szájpad renyhesége

b. a nyelv görcsösen fel van emelkedve

c. az illetõ az orrán fújja ki a levegõt beszéd vagy éneklés közben (nyitott orrhangzózás)

A dolgozatban szereplõ gyakorlatsorok eme három probléma orvoslására születtek.

2.1 A magánhangzók helye és képzése

A nazalitás kezelésében elengedhetetlen, hogy a hallgató tisztában legyen minden magánhangzó képzésének és rezgésének a helyével. A mellékelt két ábrán látható(Függelék - a, b ábra), hogyan helyezkednek el a hangzók a fogrés nagysága, valamint a szájpadláson való képzésük helye szerint.

Megfigyelhetõ, hogy a képzés helye szerint az i és az u hangzó vannak a legtávolabb egymástól, így a képzés során törekedhetünk arra, hogy az alapvetõen jó helyen szóló i hangzó helyére kerüljön érzetben az u hangzó, ezáltal megakadályozzuk, hogy az u hátraessen és elveszítse a rezonancia bõségét (5. gyakorlat). Ugyanakkor, mivel az u hangzó képzése közben a gége a foniátriai nullpont környékén van, így ezt az érzetet áttéve az i hangzóra tudjuk elérni, hogy a gége ekkor is ideális pozícióban, tehermentesítve legyen.

Ezek után, ha a két hangzó színben és érzetben már közel lett hozva egymáshoz, nem okoz különösebb problémát a köztes hangzók jó helyen történõ képzése. Bizonyos esetekben az á, valamint az a hangzók nagyobb odafigyelést kívánhatnak meg. Elõbbi, mivel a legnagyobb szájrésû hangzó, hajlamos a torokba esésre, utóbbi képzése közben pedig figyelmet kell szentelni a lágyszájpadlás megfelelõ rugalmasságára, mivel ha az lezuhan, a hang megint csak az orrba csúszhat.

2.2 A három nazális hangzó

A nazalitás kiküszöbölésére a legalkalmasabb út a három nazális hangzó képzésének tudatosítása a hallgatóban.

Tudnia kell, hogy a hangzók hol helyezkednek el a szájpadláson, és milyen izommunkát végez képzésük közben a nyelv, a lágyszájpadlás, valamint az állkapocs.

A három nazális hangzó:

m - elõl képezzük, figyelünk rá, hogy a rezgõ tér hátul ne zárjon

n - középen képezzük, ügyelvén a nyelv helyes elhelyezkedésére.

ng - hátul képezzük (az ng, bár két betûvel írjuk, valójában egy hangzó).

(Mivel a foniátria Német országban alakult ki, mint külön orvosi ág [Guttsman, 1905], ezért a foniátriai szempontú levezetése a nazális hangzónak az optimális ng-n keresztül történt.)

Tekintettel arra, hogy egy kezdõ énekes számára teljesen világosan és érthetõen kell elmagyarázni a hangzók képzését, az elõbbi három hangzón keresztül érthetõen levezethetjük a különbözõ nazalitás érzeteket.

Ha ez megtörtént, akkor fókuszálok az ng hangzóra. Ez a hangzó foglalja össze szinte az összes nazalitásért felelõs jelenséget, vagyis a túl magas nyelv és a leejtett lágyszájpad összeérésekor fellépõ nazális hangot.

Erre szolgáló gyakorlatsorok alapja mindig a zárt ng hangzóból való nyitás legyen a különbözõ magánhangzókra. Ha a jelenség darabokban is fellép, ott a szöveg olyatén módosításával oldhatjuk a problémát, hogy a magánhangzóval induló frázisokat ng-bõl képezzük. Így a hallgató ráérezhet a megfelelõ izom aktivitásra, melyet megtartva anélkül vezetheti végig a frázist, hogy az az orrba csúszna.

2.3 Az i hangzó

Az i hangzó bizonyos esetekben külön figyelmet kíván meg. Általában ez a hangzó mindenkinél jó helyen, fényben szól, mivel a nyelv és a szûk fogrés szinte "bepattintja" a pozícióba a hangot. Ennek ellenére bizonyos esetekben, ha túl görcsös a nyelv, renyhe a szájpadlás, vagy görcsös az állkapocs, a szûk hely miatt elõfordulhat, hogy a lágy szájpadlás és a nyelv hátul zár, és így a hang az orrba csúszik.

Eme probléma orvoslására a legmegfelelõbb gyakorlat, ha egy hangon, ng-bõl nyitva gyakoroltatjuk a hangzót, megfigyelve az izomérzeteket, amiket az aktív lágyszájpad munka vált ki (6. gyakorlat).

Ha mind emellé az állkapocs is görcsös, akkor a gyakorlathoz még hozzátehetjük az állkapocs oldalirányú, fogottabb esetben "fel-le" irányú mozgatását.

2.4 Vizualitás és izomérzet

Amennyiben a hallgató vizuális alkat, úgy az izommozgások létrehozását segíthetjük vizualizációs gyakorlatokkal egybekötött kézmozdulatokkal.

Az agy képes modellezni a mozdulatokhoz társított gondolatokat, pl. a nyelv kanálszerû mélyedését általában könnyedén létrehozhatjuk az alábbi gyakorlattal.

Prózában formáljunk i-á -t, és eközben lefelé fordított, két összetett kezünket (mely a nyelvet jelképezi) nyissuk szét két irányba. Ha a tanuló elképzeli, hogy a keze a nyelve, akkor sokkal könnyebben létrejön az izommozgás, mint ha csak simán a nyelvére koncentrálna.

Ugyan így, a belsõ tér létrehozásának gyakorlása közben is sokkal könnyebb rögzíteni az érzeteket, ha egymásra helyezett két kezünkkel jelképezve az alsó és felsõ fogsort, a levegõvétellel "elõkészítjük" a hang helyét oly módon, hogy két kezünket a két ellentétes irányba mozdítjuk, mintegy kívül létrehozva a belsõ bõséget.

2.5 A nyelv túlzott görcsössége

A nyelv túlzott görcsösségének következtében a rezgõ tér sérül. A nyelv leggyakoribb rossz beidegzõdése, hogy éneklés közben "gombóccá" gyûrõdik, elzárva a hang útját. Esetleges hiba lehet még, ha a nyelv görcsös, hosszúkás "tömbbé" áll össze a szájban.

A feljebb említett i-á hangzó kötés együtt a kézmozdulattal enyhébb esetekben adhat megoldást.

Súlyosabb esetek orvoslására tanácsos a hallgatónak a nyelv beidegzõdését szolgáló gyakorlatsort (lsd. Gyakorlatok c. fejezet) türelmes munkával megtanítani, mely garantáltan meghozza az eredményt. Ez a gyakorlatsor nyomtatásban még nem jelent meg, közreadója Gombai-Nagy Magda professzorasszony (módszertan tárgy, Zeneakadémia), kidolgozása a jénai Schiller Klinika Foniátriai Osztályának sok éves kutatási tapasztalatai alapján történt.

2.6 A renyhe szájpadlás (nyitott orrhangzózás)

Bizonyos esetekben, ha túl renyhe a szájpadlás, anélkül hogy hallgató tudna róla, dõl az orrán a levegõ. Ezt nevezzük nyitott orrhangzózásnak. Ebben az esetben nem csak arról van szó, hogy felesleges energiákat vesz el az énekléstõl a megnövekedett levegõigény, hanem a hang, mivel más fele nem tud távozni, az orrba csúszik, s nazálissá válik.

Ennek kontrolálására jó, ha a következõ gyakorlatot alkalmazzuk.

Az orr befogása mellett (ezzel megakadályozzuk, hogy a levegõ dõljön az orron keresztül), egy hangon énekeltessük végig a "vi-vá-vé-vó-vú" sort (1. gyakorlat). A cél, hogy közben a tanítvány végig koncentráljon a lágyszájpad folyamatos emelésére, valamint a legato éneklésre. A gyakorlat induló i betûje pedig segít fénybe tenni a hangot (egyeseknél az induló á hangzó eredményesebb, a gyakorlatsorban így szerepel). A sötét és világos hangzók váltakozásánál még ügyelni kell arra is, hogy a hangmagasság ne változzon a hangzó váltáskor.

3. Gyakorlatok

3.1 Nyelv- , állkapocs gyakorlatok

A megfelelõ állkapocsvezetés és az optimális nyelvformálás elengedhetetlen kelléke a szép énekhang megképzésének.

Az elõbbi felelõs a nyelv optimális elhelyezkedéséért, az utóbbi pedig függvénye a teljes rezonátor üreg birtokbavételének.

Amennyiben a nyelv hátul "gombóccá" gyûrõdik, fennáll a veszélye a lágy-szájpaddal való zárásnak (mely nazális hangot eredményez), valamint a túlságosan torokba szorult megszólalásnak.

A gyakorlatsor hét lépésbõl áll, melynek végére eljutunk a nyelv izomzatának tudatos birtokbavételéhez. Természetesen a rendszeres és állhatatos gyakorlás itt sem elhagyható.

Minden gyakorlat elején a tanítvány optimális levegõmennyiséget vesz. Ne túl sokat, nem énekgyakorlatokról van szó! A nyelv nyugalmi pozícióban van. Lazán mozgatni kezdjük az állkapcsot, miközben egy nazális hangzót szólaltatunk meg (m-n-ng). Ezzel a gyakorlattal éreztetjük a szájban rendelkezésünkre álló teret. Itt külön figyelmet kell szentelni a nazális hangzók helyes képzésére. Az m betû elõl képzésével általában nincsenek gondok, ám hátul hajlamos a tanítvány bezárni, összeérinteni a lágy szájpadlást a nyelvvel, amely negatív irányban befolyásolja a rezgõ teret.               Az n betû a szájpadlás középsõ részén rezeg. Itt a nyelv hegyének megfelelõ elhelyezkedésére kell összpontosítanunk. A nyelv eleje a felsõ fogsor mögött érintkezik a szájpadlással. Az ng hátul helyezkedik el, s habár a magyar nyelvben kifejezetten ez a hangzó ilyen alakjában nem létezik, a beszélt nyelvben képezzük (pl. harang, hang), valamint a német nyelven való éneklés megköveteli e hangzó szép ejtését (Engel, singen. Angesicht nem, mivel itt az an elváló, így az n és g ejtendõ egy hangzónak).

Levegõvétel után (nyelv nyugalmi pozícióban) négyszer, ötször összeszorított fogakkal m-t képezünk, majd engedjük lazán esni az állkapcsot. Vigyázunk, hogy az m képzésébe ne lopakodjon be az ng (lágyszájpadlás emelése). Végig ügyelünk rá, hogy a nyelv nyugalmi pozícióban legyen. Ezzel a gyakorlattal érzékeltetjük a görcsös és a laza állkapocsérzet közötti különbséget.

A gyakorlat ugyanúgy indul, mint az elõzõekben leírtak. Zárt fogsorral m-t képezünk, majd lazán rést nyitunk a két fogsor között, ameddig az izomzat még kényelmesen engedi. A nyelv marad nyugodt. Kb. tízszer ismételjük. A hang érezhetõen elõrekerül az optimális fókuszpontba (pozícióba). Ezzel a gyakorlattal a állkapocs laza nyitásának érzetét stabilizáljuk. Ehhez kapcsolódik két kontrolgyakorlat, mely a nyelv tudatos lazításán, helyen tartását szolgálja.

a.      A nyitás (ejtés) alatt a nyelvet gyengéden elõretolni a csukott ajkakhoz. Ügyeljünk, hogy az állkapocs ne nagyon lendüljön elõre.

b.     A nyelvet lassan kidugjuk a két ajak között, de közben ügyelünk, hogy a nyelv hátul nyugalmi pozícióban marad.

Megjegyezzük az elõzõ gyakorlat végén elért helyzetet (állkapocs laza, nyelv nyugalmi állapotban). Efölé veszünk egy levegõt, majd m-t formálva felülrõl indított glisszandót képezünk. Ügyelünk rá, hogy a nyelv pozíciója marad, és a lágy szájpadlás sem zuhan lefele.

Szinte egy az egyben megegyezik az elõzõ gyakorlattal. A különbség, hogy a glisszandóval egyben a nyelvgyököt is hagyjuk ejtõdni, ám eközben ügyelünk rá, nehogy akaratlanul is lenyomjuk a gégét. Igyekszünk megtartani azt a foniátriai nullpont környékén. Tízszer ismételjük.

Megtartjuk az elõzõ gyakorlat végén elért pozíciót (gége lent, nyelv nyugalmi állapotban, állkapocs laza). Levegõvétel után, koncentrálva a pozíció megtartására, újra elindítjuk a glisszandót, és a gyakorlat közepe táján a nyelvet ki és bedugjuk az zárt ajkak között. Közben figyelünk, hogy a nyelv hátul marad nyugalmi állapotban! A gyakorlatot tízszer ismételjük.

Ezzel el is értük az m által birtokba vett rezgõ tér irányításának és megtartásának képességét.

Ezután már csak egy gyakorlat maradt, a birtokba vett pozíció megtartása melletti artikuláció, melyet a következõvel imitálhatunk. Az elõzõ gyakorlattal, a glisszandó képzése alatt lassú rágómozdulatokat teszünk (kinek jobbra-balra, kinek fel-le esik jobban, görcsösebb állkapocs esetén viszont inkább ajánlatos a "föl-le" mozgás). A cél, hogy mindeközben a gége maradjon a helyén, s hátul is meglegyen a kialakult optimális rezgõ tér.

3.2 Lágyszájpadlás gyakorlatok

A lágyszájpadlás különösen hajlamos a "lezuhanásra" lefele tartó frázisok közben, mivel ilyenkor automatikusan energiát veszít, így ilyenkor különös figyelmet kell fordítani a lágyszájpadlás aktív emelésére.

Az erre irányuló legmegfelelõbb gyakorlatok a lefele mozgó skálák.

Indulásként gyakoroltassuk kvint távolságban lépcsõzetesen (2. gyakorlat), majd áttérhetünk a tiszta kvint távolságát áthidaló glisszandós gyakorlatra. Ha már mindkettõt optimálisan birtokolja a hallgató, akkor össze lehet kötni a két gyakorlatot; a lépcsõzetes ereszkedés intenzív izommunkáját beleilleszteni a két hang közötti távolság áthidalásába.

Zárszó

Napjainkban, e rohanó világban, mikor az elõadómûvészek is fogyasztási cikkekké lettek, a hiteles elõadói készség kiaknázása mellett hatalmas hangsúlyt kap a hibátlan technika is. E tudás nem csak ahhoz szükséges elengedhetetlenül, hogy az ember kiemelkedjen a többi énekes közül, hanem ez a garancia arra is, hogy egészséges, és hosszú pályát járhasson be élete során, tudatosan építve állomásait aktuális érettsége és technikai tudása birtokában.

Így a tanárok felelõssége is kettõssé válik. Nem csak meg kell látni, találni a tehetségeket, hanem egy olyan tudást is át kell nekik adni, mely akár egész pályájukon elkíséri õket, s a lehetõ legnagyobb mértékben megóvja õket mind mentálisan, mind a "hangszerük" szempontjából.

Ennek fényében kijelenthetjük; a jelen generáció énekese tudatos, felkészült, és képes mások példájából tanulni. Felnõtt, a kezdetektõl fogva.

Függelék

Gyakorlatok

a. ábra - a hangzók elhelyezkedése a szájpadláson

                  

b. ábra - a hangzók szájrés mérete a nyelv és az ajak mozgása alapján

Forrásmunkák:

Dr. Hirschberg Jenõ: Szájpad-elégtelenség (Medicina, 1986)

Dr. Hirschberg Jenõ - Manfred Gross: Velopharyngeale Insuffizienz mit und ohne Gaumenspalte, Diagnostik und Therapie der Hypernasalität (Median-Verlag, 2006)

A jénai Schiller klinika nyilvános kutatási anyaga, valamint Gombai-Nagy Magda professzorasszony sokéves tanítási tapasztalatai.