A nazalitas - Nazalitas (Diplomadolgozat)

Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Budapest

A nazalitás

Előszó

Az esztétikus és szép éneklés egyik alappillére a szép, a rezonáns üregeket optimálisan kihasználó, kiegyenlített hang.

Ennek alapkövetelményei a megfelelő támasz, a hangszálak épsége, egészsége, a rezgésbe jött levegő (vagyis a hang) optimális, akadálymentes (nem hangzóformáló szempontból) útja a rezonáns üregek felé.

Ezek valamelyikének hiánya, vagy túlzásba vitele eredményez egy érdekes jelenséget, a nazalitást.

A nazalitás lehet szervi eredetű - ám ebben az esetben az éneklés ki van zárva - valamint lehet rosszul beidegződött testi reflexek eredménye.

Szakdolgozatomban kitérek röviden a szervi elváltozásokra, bővebben a beidegzések bemutatására, valamint újratanulására.

1. Szájpad elégtelenség (Dr. Hirschberger Jenő munkássága alapján)

1.1 Bevezetés

A lágyszájpadlás igen kis része az emberi testnek, felülete felnőtt korban is csak gyermektenyérnyi. Mégis, szervezetünk ezen kis része, a környező garatizmokkal sokféle, különböző folyamat lejátszódásában vesz részt. Ez a szűk kis terület, a szfinkterszerű velofaringeális (továbbiakban VP) zár egyaránt biztosítja a szopás, a szívás, a nyelés, a beszéd, az éneklés, a fúvás, a fütyülés, a légzés és a dobűri ventilláció - és így a hallás - létrejöttét, zavartalan lefolyását.

Ha a velofaringeális rendszer működése - bármi ok folytán - hiányos vagy zavart, akkor az említett funkciók közül akár egy, akár valamennyi károsodhat. A szájpad-elégtelenség (velopharyngeális insufficientia, továbbiakban VPI) színes tünetegyüttesének megítélése interdiszciplináris feladat. A korai felismerés, a szakszerű kezelés célravezető módjának kiválasztása elsősorban a gyermekorvos, a fül-orr-gégész, a foniáter, a logopédus és a plasztikai sebész feladata, de a szájpad-elégtelenség diagnosztikájában, kórokának felderítésében és a tennivalók meghatározásában sokszor szükséges az ortodontus, a genetikus, a radiológus, az ideggyógyász és a pszichológus közreműködése is.

Sajnos, a szájpad elégtelenség témája mindmáig vitatott, nem egységes terület. Témaköre számos szakágat érint és sok részlete még ma is megoldatlan, valamint olyan alapvető kérdésekben is megosztottak a szakemberek, mint a diagnosztikus eljárások és a terápiás eredmények rendszerezése.

A különböző VPI-formák elkülönítése, az etiológia korrekt tisztázása, a szájpadmozgás - különösen csecsemő- és fiatal gyermekkori - megítélése sem mindig könnyű, sőt kellő tapasztalat és minden érdekelt szakember együttműködése nélkül olykor lehetetlen. Különösen nehéz azoknak az eseteknek a korismézése, melyekben a kétségtelen tünetek ellenére sem látható eltérés a szájpadon, és egyértelmű bénulás sem észlelhető. Az eredményes gyógyítás alapfeltétele viszont a helyes diagnózis mielőbbi megállapítása és a célravezető, differenciált és egyedi kezelés kiválasztása.

Az eredményes gyógyítás érdekében elengedhetetlen a csoportmunka is, de az is célszerű, ha a beteget vizsgáló szakember a határterületek többségében járatos, tehát "intraperszonális" konzíliumra képes, és funkcionális természetű. Minthogy a szájpad -elégtelenség két vezető tünete a beszéd és a hallás zavara - a betegek is többnyire erre panaszkodnak -, ezért a fül-orr-gégészeti alapképzettségű, pedoaudiologiával is foglalkozó és sebészi (fonokirurgiai) tevékenységet is folytató foniáter illetékessége e téren nyilvánvaló 212g61c .

A VPI aspektusainak kutatását tíz részre osztották fel, célkitűzései, témái alapján. Ezek a következők: a VPI genetikája; a VPI etiológiája, elektrofiziológiai, pszichológiai hátterének vizsgálata, elektronmikroszkópos kutatások; a VPI legjellemzőbb tünete, a nyílt orrhangzós beszéd akusztikai jellemzőinek megállapítása, a nazalitás gépi úton történő előállítása (?); a beszéd megítélése az általunk összeállított beszédérthetőségi tesztek segítségével; a szájpad-elégtelenség fonokirurgiája, új műtéti variációk kidolgozás; a terápiás effektust befolyásoló tényezők vizsgálata matematika-statisztikai elemzéssel (?); a beszédjavító műtét szkeletális fejlődésére gyakorolt hatásának mérése cefalometriás vizsgálatokkal; az ún. funkcionális esetek rejtett organikus hátterének felderítése neurológiai, pszichológiai vizsgálatok, ill. tesztek segítségével a helyes terápia megválasztása érdekében; a szájpad-elégtelenség audiológiája, a fülészeti következmények korai diagnosztikája és megelőzése; a gondozás legcélszerűbb módjának kimunkálása, gyakorlati megvalósítása (time-table, dokumentáció, szervezés).

Történelmi áttekintés

1.2 A legrégebbi ismeretek, anatómiai feljegyzések

A felső légutak és azok betegségeinek első leírása Hippokratésztől (i.e. 400) származik, aki a fogak, a nyelv és a szájpad szerepét is leírta a beszéd képzéségen (Guerrier és mtsai, 1978). Arisztotelész (i. e. 384- 322) a felső légutak anatómiájáról alkotott koncepciójában először említi az uvulát, mint egy nagyon érdús szervet. Galenus hangképzésről írt könyve (i. e. 131) elveszett, de feljegyzéseiből tudjuk, hogy szerinte a hangot, a légcső készíti elő a gége számára, melyet aztán a gégeporcok és a torok boltozata felerősít; a szájpad rezgő szelepként működik. Areteus, akinek orvosi működése nagyjából Galenus idejére esik, érdekes fejezetet írt az uvula betegségeiről megemlítve többek közt a széle és a hasadt uvulát, mely utóbbinak akkor még nem volt megjelölése, de azt már "mindenki felismerte" (Wright, 1989).

A hippokratészi tanok a görög orvosok érvén hamar elterjedtek Ázsiában. A Susrutában (amely egyrészt az i.e. 1000-ből származó hindu Ayurvedas orvosi axiómáit gyűjtötte egybe, másrészt a hippokratészi tanítások származékának is tekinthető) a száj 64 betegségét írták le, többek közt a szájpad 9 és a torok 17 megbetegedését.

Bár a görögöknek számos szava volt a torok-képletek megjelölésére, kezdetben azokat váltakozva és pontatlanul használták. A régi görög irodalomban a garatot jelölő szót éppoly kevéssé volt körülhatárolva, mint a mi torok ("throat") kifejezésünk, írja Wright 1898-ban. A pharynx megjelölés először Homérosz Odisszeájában bukkan fel.

1.3 A szájpad fiziológiájával kapcsolatos feljegyzések

A lágy szájpadot minden bizonnyal nem azonosították az ókorban; csak jóval később, Leonardo da Vinci (1452-1529) volt az, aki a vélumot lerajzolta és működését is feljegyezte (Fritzell, 1976), megállapítva, hogy a magánhangzókat a mozgékony szájpad (palato mobile) hátsó része képezi. Még pontosabban körvonalazta a lágy szájpad funkcióját Fallopius (1532-1562), a páduai egyetem anatómus professzora, aki a lágy és a kemény szájpadot elkülönítette, és megfigyelte, hogy a szájpadon levő nyílás hátrányos a hangképzésre, d az is észrevette, hogy az uvula betegsége önmagában nem befolyásolja a fonációt: a beszéd csak akkor romlik, ha a folyamat a szájpadot is érinti (Cooper és mtsai, 1979). Fallopius kortársa, Berender del Carpi, aki 1502 é1527 között Bolognában sebészetet tanított, az uvula élettani szerepét jelentősnek gondolta, mert megfigyelte, hogy azok, akinek nincs uvulája, rekedten és rossz hangon beszélnek. Ez a megfigyelés talán a szájpad-elégtelenség hangképzési zavara, a rinofónia első leírásának tekinthető. Eustachizus (1522) szintén pontos leírását adta a szájpadizomzatnak, és ebből az időből származnak Ryff (1541) és Vesalius (1551) Anatómiájának rajzai is a szájpadról és az uvuláról.

Fabriczius de Aquapendente (1603), Fallopius tanítványa, a hang minőségének romlását figyelte meg a magánhangzók nazális képzése esetén.

Hollandia első fonetikusa, Petrus Montanus (1959-1638) munkája a lágy szájpad működését és az artikuláció folyamatot részletesen bemutatja (Meinsma, 1983). Mégis, az ismert orvos és a siketnéma-oktatás úttörője, Johan Conrad Amman (1669-1724) tekinthető leginkább a lágyszájpadlás-működés első egzakt leírójának.

Kempelen Farkas,(1791) nevéhez fűződik a hangképzésről írt első könyv publikálása és a beszélőgép elkészítése; könyvében a lágy szájpad mozgásainak részletes leírását is közzétette.

Dzonditól (1831) származik a lágy szájpad leírásának szentelt első összefoglaló munka, Czermaktól (1857) pedig a szájpadműködésre vonatkozó tudományos kísérletek közreadása: ő az alsó orrjáraton át a hátsó garatfalig vezetett drótszonda segítségével vizsgálta a lágy szájpad különböző méretű helyzetváltoztatását, emelkedését magánhangzók képzése közben. Az általa kifejlesztett kicsin apparátus, felfele fordított tükör segítségével indirekt úton demonstrálta a szájpad mozgásait, Budapesten, 1859. július 29-én. Vizsgálati eredményeit később Passavant alkalmazta, nemcsak a VP-zár pontos helyének és az általa megfigyelt Passavant-redőnek leírásakor, hanem a szájpadhasadékosok műtéti terápiájának kidolgozásában és továbbfejlesztésében is (Trenschel, 1977).

1.4 A szájpadhasadékosok beszédre és kezelésére vonatkozó adatok

Az anatómiai leírások és fiziológiai kutatások mellett a szájpadhasadékosok beszédével kapcsolatos megfigyelések és a hasadékosokon való segíteni akarás első megnyilatkozásai is messze évszázadokra visszanyúlnak. Pierro Franco 1561-ben azt írta: "Azokat, akiknek szájpadhasadéka van, nehéz gyógyítani, ők mindig orron át beszélnek. Ha a hasadék kicsi, és ezt a nyílást gyapottal elzárjuk, akkor a beteg sokkal tisztábban fog beszélni, akár olyan jól, mintha nem is lenne hasadéka." Ugyanekkor, szinte egy időben, készítette az első beszédjavító obturátorokat Renner (1557). Wright (1898) szerint Paréról állítják, hogy ő végezte az első szájpadplasztikát. Kriens (1969) és Schweckendiek (1972) szerint viszont az első szájpadhasadék-műtét elvégzése le Monniernak (1766) tulajdonítható. Valójában azonban von Grafe (1817), Roux (1819) és Warren (1828) vezette be rutinszerűen a lágy szájpad műtéti kezelését. A szájpad-elégtelenség sebészi megoldására csak a XIX. Század második felében került sor. 1865-ben Passavant az uvulát a hátsó garatfalhoz varrta. A hátsó garatfalból készült, alulnyelezett 2x5 cm nagyságú garatlebenyt pedig Schönborn alkalmazta először 1875-ben egy tizenhét éves lánynál a beszéd javítására. Ez a beszédjavító műtét azonban hosszú évekre feledésbe merült, mígnem használatát 1924-ben Rosenthal ismét fel nem újította. A hátsó garatfali implantáció technikájának bevezetése a századfordulóra esik. Gesuny 1900-ban, Eckstein pedig néhány évvel később paraffint fecskendezett a hátsó garatfalba a beszéd javítására.

1.5 A velofaringeális zárómechanizmus működése

A VP-szfinkter élettani működésének ismerete nélkülözhetetlen a diagnosztikához és a helyes kezelés kialakításához.

A VP-zárómechanizmus számos funkció zavartalan lebonyolítását biztosítja. Wellens (1984) elsődleges (vitális) és másodlagos funkciót különböztet meg, előbbi a légzés és a nyelés, utóbbi a beszéd.

Kétségtelen, hogy a szájpad elsőrendű biológiai funkciója, hogy - a levegőt kivéve - minden anyagot távol tartson az orrjáratoktól (Fritzell, 1976).

1.6 A velofaringeális kapu működése fonáció közben

A VP-kapu fonációs záródása kétféle mozgás eredménye. A lágy szájpad hátra és felfelé emelkedik, és a hátsó garatfallal érintkezik; ez a szelepszerű működés a zárómechanizmus fő komponense. Ugyanakkor a két oldalsó garatfal meghatározott részei a szájpad felé, mediális irányba kilengenek; a zárát ez teszi teljessé. Minthogy e két mozgás egyidejű, a VP-kapu szfinterként működik. A hátsó garatfal előboltosulása - Passavant-redő formájában - normál beszéd során ritkán jön létre, szerepe nem jelentős.

A lágy szájpad mozgása, emelkedése beszéd közben a képzett hangzóktól függ, ezenkívül egyének szerint és az életkorral is változik. A záródás típusa sokféle lehet, általában teljes, marginális és elégtelen zárásról beszélhetünk.

Csecsemőkorban a velum mozgása még igen korlátozott és csa tízéves korra éri el végleges mozgékonyságát.

Blackfield és mtsai (1963) harminc ép beszédű egyénnél végeztek röntgentanulmányokat és megállapították, hogy hangzók képzésekor a szájpad mozgásához sokszor társul a hátsó garatfal előboltosulása.

Hagerty és mtsai (1958) arról számolnak be, hogy 80 egészséges egyén közül mindössze kilencnél volt megfigyelhető a Passavant-redő  képzése. Más ez az arány a szájpad-elégtelenségben szenvedőknél. Náluk nagyobb arányban találták úgy, hogy a VP-zárás létrejöttében a Passavant-redő volt elsődleges, ám Honjo, Harada és Kumazawa (1976) azonban úgy gondolja, hogy ez a redő túlságosan mélyen fekszik ahhoz, hogy effektív szerepe lehessen.

A hátsó garatfal szerepét illetően tehát megoszlanak a vélemények, abban azonban teljes az egyetértés, hogy az oldalsó garatfal közép felé irányuló mozgása jelentős tényező a VP-zárásban. Ez a mozgás normális körülmények között általában néhány mm-t tesz ki, de egyénenként jelentősen változik. Fontos az a megfigyelés, hogy az oldalsó garatfal mozgásának hiánya vagy csökkenése VPI-hez és hibás beszédhez vezethet akkor is, ha a lágyszájpad kellően hosszú és mobilitása is megtartott (Schprintzen és mtsai, 1977; Fritz, 1980).

1.7 A szájpad elégtelenség meghatározása

A VP-zárómechanizmus elégtelen működésének jelölésére sokféle kifejezést találunk a szakirodalomban: velofaringeális inszufficiencia, inkompetencia, inadekvát zárómechanizmus, diszfunkció. A VPI (velopharyngealis insufficientia) kifejezést Lermoyez használta először1892-ben, azóta a különböző szakkifejezések használata és értelmezése tekintetében igen eltérők a vélemények.

Az irodalom egy része a VPI kifejezést csupán a VP-zárómechanizmus beszéddel kapcsolatos inszufficienciájára korlátozza, mások e megjelölést csak a szájpad nyílt hasadék nélküli eseteire tartják fenn.

Mindkét álláspont szűkebb értelemben definiálja a VPI-t. A terminus technicus, az értelmezés ezen korlátozásai nem feltétlen indokoltak és helyesek, hiszen a VP-zárómechanizmus bármilyen zavara vagy károsodása esetén nem csupán a beszéd, hanem e terület anatómiai és funkcionális épségétől függő egyéb funkciók is károsodhatnak. Különösen áll ez a veleszületett kórképekre, ahol a VPI-nek súlyos tünetei és következményei vannak jelen már újszülött korban, a beszéd kialakulása előtt, a sírási hang elváltozása nélkül

Az iméntiek figyelembe vételével a következőképpen definiálható a VPI. A velofaringeális inszufficiencia azt jelenti, hogy a szájpad, valamint az oldalsó és hátsó garatfal izomzata - különböző okok miatt - ne képes létrehozni a száj- és az orrgarat közti optimális zárat, amelyre a nyelés, a szopás, a beszéd, a fúvás, a dobűri szelőztetés és a légzés funkciójának zavartalan lefolyása érdekében van szükség.

A VPI-vel azonos értelmű és tartalmú a magyar "szájpad-elégtelenség" megjelölés.

1.8 A beszéd, a nyelv és a hangképzés zavara

A VPI-nek kétségkívül leggyakoribb, sokszor egyetlen és mind a beteg, mind a kezelést végző szakember számára olykor legfontosabb tünete a hangképzés és a beszéd zavara. Fritzell (1976) szavai szerint: a szájpad-diszfunkció tünetei mindenekelőtt a beszéd területén észlelhetők.

A VPI-beteg beszédének legfőbb jellemzői: a beszédfejlődés megkésése, a hangszín (a rezonancia) zavara, a levegő beszéd közbeni kiáramlása az orron át ("nasal escape"), artikulációs hibák gyakori arcfintorral és hiperfunkciós hangképzés.

A legfontosabb beszédzavar a nyílt orrhangzós beszéd (rhinophonia aperta, hiperrinofónia, hipernazalitás) és a levegő kisurranása az orron át ("nasal escape"). A nyílt orrhangzós beszéd hangszínváltozást jelent, ami a VP-szfinkter hibás működése következtében, az ott- és a száj-garat akusztikai összekapcsolás révén jön létre. A hipernazalitás - mely gyakran a szájpad-elégtelenség legelső tünete - csak a magánhangzók és az un. félhangok (magyarban a j, angolban ezenkívül a w) képzésekor nyilvánul meg. A magánhangzók közül az a legkevésbé, az e és o kifejezettebben, de leginkább az i, u ö és ü érintett.

Ha a velofaringeális kapu rosszul zár, akkor a szájüregi nyomás nem lehetséges, ezért a mássalhangzók halkabbá válnak és az orron át - a hangok képzése közben - hortyogó, surrogó zörejjel kiszökik a levegő. Mivel egy nyelvet leginkább a mássalhangzók határoznak meg, ezek hibái esetén a beszéd érthetetlenné válhat, és így a verbális kommunikáció zavart szenved. A mássalhangzók torzulása elsősorban a zárhangokra (p, t, k, b, d, g, ty, gy) és a réshangokra (sz, z, s, zs, f, v) vonatkozik. Isshiki, Honjow és Morimoto (1968), valamint Honjow, Isshiki és Kitajama (1969) szerint a zárhangok, elsősorban a p és a b állandó tévesztése tekinthető a VP- elégtelenség legfontosabb jelzőjének, ezzel szemben a réshangok érthetősége nincs szoros összefüggésben a VP-zárral; az s hibája szájpadhasadék esetében sokkal inkább másodlagos elváltozás, amely az artikuláció hibás beidegződésének tulajdonítható. Az említett szerzők azt is megállapították, hogy a VPI esetén azok a zárhangok, amelyeknek nazális ellenpárja van (b és m, ill. d és n), az utóbbiakkal könnyen helyettesíthetők, míg a zöngétlen p, t, k hangzók egyéb mássalhangzókkal nehezen helyettesíthetők.

A gyermek kompenzálni igyekszik a levegőnek orron át történő kiáramlását mássalhangzók képzése közben, így fejlődnek ki a másodlagos kiejtési hibák. Ha a zár- és réshangok képzéséhez szükséges levegőnyomás nem jön létre a szájüregben, ezek a hangzók a garat vagy a gége szintjén képződnek. Így jönnek létre a garati és gége "stop"-hangok, a faringeális sziszegők, a palatizált artikuláció.

Ezek a mechanizmusok funkcionálisak, a VPI tartós fennállása esetén azonban organikus kompenzációs mechanizmusok is kialakulhatnak. Kittel és Farkas (1985) ezeket a természet önvédelmének tekinti, és az alábbiakban összegzi: 1. Passavant-redő képzés, 2. tonzillahiperplázia, 3. a tonzillák mély vagy ferde irányú elhelyezkedése, 4. az adenoid perzisztálása, 5. a vomer csontos kiszélesedése, 6. a vomer nyálkahártyájának párnaszerű duzzanata, 7. a vomer hátsó részének ellapulása, 8. diffúz nyálkahártya-duzzanat az orrban, 9. orrkagyló- hiperfónia, 10. az orrszárnyak megnagyobbodása. Wellens (1984) a fentieken kívül az organikus kompenzációs mechanizmusok közé sorolja a garatívek hiperaktivitását és a lágy szájpad tartósan spasztikus megemelkedését.

Kompenzációs mechanizmusnak tekinthető a hiperfunkciós hangképzés is, amely diszfóniához és hangszalagcsomók kialakulásához vezethet. A csomó operatív eltávolítása mindaddig eredménytelen maradt, míg figyelmet nem fordítottak a szájpad-elégtelenség korrekciójára is.

2. A nazális éneklés okai

A nazális éneklésnek (vagy beszédnek) három oka lehet.

a. a szájpad renyhesége

b. a nyelv görcsösen fel van emelkedve

c. az illető az orrán fújja ki a levegőt beszéd vagy éneklés közben (nyitott orrhangzózás)

A dolgozatban szereplő gyakorlatsorok eme három probléma orvoslására születtek.

2.1 A magánhangzók helye és képzése

A nazalitás kezelésében elengedhetetlen, hogy a hallgató tisztában legyen minden magánhangzó képzésének és rezgésének a helyével. A mellékelt két ábrán látható(Függelék - a, b ábra), hogyan helyezkednek el a hangzók a fogrés nagysága, valamint a szájpadláson való képzésük helye szerint.

Megfigyelhető, hogy a képzés helye szerint az i és az u hangzó vannak a legtávolabb egymástól, így a képzés során törekedhetünk arra, hogy az alapvetően jó helyen szóló i hangzó helyére kerüljön érzetben az u hangzó, ezáltal megakadályozzuk, hogy az u hátraessen és elveszítse a rezonancia bőségét (5. gyakorlat). Ugyanakkor, mivel az u hangzó képzése közben a gége a foniátriai nullpont környékén van, így ezt az érzetet áttéve az i hangzóra tudjuk elérni, hogy a gége ekkor is ideális pozícióban, tehermentesítve legyen.

Ezek után, ha a két hangzó színben és érzetben már közel lett hozva egymáshoz, nem okoz különösebb problémát a köztes hangzók jó helyen történő képzése. Bizonyos esetekben az á, valamint az a hangzók nagyobb odafigyelést kívánhatnak meg. Előbbi, mivel a legnagyobb szájrésű hangzó, hajlamos a torokba esésre, utóbbi képzése közben pedig figyelmet kell szentelni a lágyszájpadlás megfelelő rugalmasságára, mivel ha az lezuhan, a hang megint csak az orrba csúszhat.

2.2 A három nazális hangzó

A nazalitás kiküszöbölésére a legalkalmasabb út a három nazális hangzó képzésének tudatosítása a hallgatóban.

Tudnia kell, hogy a hangzók hol helyezkednek el a szájpadláson, és milyen izommunkát végez képzésük közben a nyelv, a lágyszájpadlás, valamint az állkapocs.

A három nazális hangzó:

m - elől képezzük, figyelünk rá, hogy a rezgő tér hátul ne zárjon

n - középen képezzük, ügyelvén a nyelv helyes elhelyezkedésére.

ng - hátul képezzük (az ng, bár két betűvel írjuk, valójában egy hangzó).

(Mivel a foniátria Német országban alakult ki, mint külön orvosi ág [Guttsman, 1905], ezért a foniátriai szempontú levezetése a nazális hangzónak az optimális ng-n keresztül történt.)

Tekintettel arra, hogy egy kezdő énekes számára teljesen világosan és érthetően kell elmagyarázni a hangzók képzését, az előbbi három hangzón keresztül érthetően levezethetjük a különböző nazalitás érzeteket.

Ha ez megtörtént, akkor fókuszálok az ng hangzóra. Ez a hangzó foglalja össze szinte az összes nazalitásért felelős jelenséget, vagyis a túl magas nyelv és a leejtett lágyszájpad összeérésekor fellépő nazális hangot.

Erre szolgáló gyakorlatsorok alapja mindig a zárt ng hangzóból való nyitás legyen a különböző magánhangzókra. Ha a jelenség darabokban is fellép, ott a szöveg olyatén módosításával oldhatjuk a problémát, hogy a magánhangzóval induló frázisokat ng-ből képezzük. Így a hallgató ráérezhet a megfelelő izom aktivitásra, melyet megtartva anélkül vezetheti végig a frázist, hogy az az orrba csúszna.

2.3 Az i hangzó

Az i hangzó bizonyos esetekben külön figyelmet kíván meg. Általában ez a hangzó mindenkinél jó helyen, fényben szól, mivel a nyelv és a szűk fogrés szinte "bepattintja" a pozícióba a hangot. Ennek ellenére bizonyos esetekben, ha túl görcsös a nyelv, renyhe a szájpadlás, vagy görcsös az állkapocs, a szűk hely miatt előfordulhat, hogy a lágy szájpadlás és a nyelv hátul zár, és így a hang az orrba csúszik.

Eme probléma orvoslására a legmegfelelőbb gyakorlat, ha egy hangon, ng-ből nyitva gyakoroltatjuk a hangzót, megfigyelve az izomérzeteket, amiket az aktív lágyszájpad munka vált ki (6. gyakorlat).

Ha mind emellé az állkapocs is görcsös, akkor a gyakorlathoz még hozzátehetjük az állkapocs oldalirányú, fogottabb esetben "fel-le" irányú mozgatását.

2.4 Vizualitás és izomérzet

Amennyiben a hallgató vizuális alkat, úgy az izommozgások létrehozását segíthetjük vizualizációs gyakorlatokkal egybekötött kézmozdulatokkal.

Az agy képes modellezni a mozdulatokhoz társított gondolatokat, pl. a nyelv kanálszerű mélyedését általában könnyedén létrehozhatjuk az alábbi gyakorlattal.

Prózában formáljunk i-á -t, és eközben lefelé fordított, két összetett kezünket (mely a nyelvet jelképezi) nyissuk szét két irányba. Ha a tanuló elképzeli, hogy a keze a nyelve, akkor sokkal könnyebben létrejön az izommozgás, mint ha csak simán a nyelvére koncentrálna.

Ugyan így, a belső tér létrehozásának gyakorlása közben is sokkal könnyebb rögzíteni az érzeteket, ha egymásra helyezett két kezünkkel jelképezve az alsó és felső fogsort, a levegővétellel "előkészítjük" a hang helyét oly módon, hogy két kezünket a két ellentétes irányba mozdítjuk, mintegy kívül létrehozva a belső bőséget.

2.5 A nyelv túlzott görcsössége

A nyelv túlzott görcsösségének következtében a rezgő tér sérül. A nyelv leggyakoribb rossz beidegződése, hogy éneklés közben "gombóccá" gyűrődik, elzárva a hang útját. Esetleges hiba lehet még, ha a nyelv görcsös, hosszúkás "tömbbé" áll össze a szájban.

A feljebb említett i-á hangzó kötés együtt a kézmozdulattal enyhébb esetekben adhat megoldást.

Súlyosabb esetek orvoslására tanácsos a hallgatónak a nyelv beidegződését szolgáló gyakorlatsort (lsd. Gyakorlatok c. fejezet) türelmes munkával megtanítani, mely garantáltan meghozza az eredményt. Ez a gyakorlatsor nyomtatásban még nem jelent meg, közreadója Gombai-Nagy Magda professzorasszony (módszertan tárgy, Zeneakadémia), kidolgozása a jénai Schiller Klinika Foniátriai Osztályának sok éves kutatási tapasztalatai alapján történt.

2.6 A renyhe szájpadlás (nyitott orrhangzózás)

Bizonyos esetekben, ha túl renyhe a szájpadlás, anélkül hogy hallgató tudna róla, dől az orrán a levegő. Ezt nevezzük nyitott orrhangzózásnak. Ebben az esetben nem csak arról van szó, hogy felesleges energiákat vesz el az énekléstől a megnövekedett levegőigény, hanem a hang, mivel más fele nem tud távozni, az orrba csúszik, s nazálissá válik.

Ennek kontrolálására jó, ha a következő gyakorlatot alkalmazzuk.

Az orr befogása mellett (ezzel megakadályozzuk, hogy a levegő dőljön az orron keresztül), egy hangon énekeltessük végig a "vi-vá-vé-vó-vú" sort (1. gyakorlat). A cél, hogy közben a tanítvány végig koncentráljon a lágyszájpad folyamatos emelésére, valamint a legato éneklésre. A gyakorlat induló i betűje pedig segít fénybe tenni a hangot (egyeseknél az induló á hangzó eredményesebb, a gyakorlatsorban így szerepel). A sötét és világos hangzók váltakozásánál még ügyelni kell arra is, hogy a hangmagasság ne változzon a hangzó váltáskor.

3. Gyakorlatok

3.1 Nyelv- , állkapocs gyakorlatok

A megfelelő állkapocsvezetés és az optimális nyelvformálás elengedhetetlen kelléke a szép énekhang megképzésének.

Az előbbi felelős a nyelv optimális elhelyezkedéséért, az utóbbi pedig függvénye a teljes rezonátor üreg birtokbavételének.

Amennyiben a nyelv hátul "gombóccá" gyűrődik, fennáll a veszélye a lágy-szájpaddal való zárásnak (mely nazális hangot eredményez), valamint a túlságosan torokba szorult megszólalásnak.

A gyakorlatsor hét lépésből áll, melynek végére eljutunk a nyelv izomzatának tudatos birtokbavételéhez. Természetesen a rendszeres és állhatatos gyakorlás itt sem elhagyható.

Minden gyakorlat elején a tanítvány optimális levegőmennyiséget vesz. Ne túl sokat, nem énekgyakorlatokról van szó! A nyelv nyugalmi pozícióban van. Lazán mozgatni kezdjük az állkapcsot, miközben egy nazális hangzót szólaltatunk meg (m-n-ng). Ezzel a gyakorlattal éreztetjük a szájban rendelkezésünkre álló teret. Itt külön figyelmet kell szentelni a nazális hangzók helyes képzésére. Az m betű elől képzésével általában nincsenek gondok, ám hátul hajlamos a tanítvány bezárni, összeérinteni a lágy szájpadlást a nyelvvel, amely negatív irányban befolyásolja a rezgő teret.               Az n betű a szájpadlás középső részén rezeg. Itt a nyelv hegyének megfelelő elhelyezkedésére kell összpontosítanunk. A nyelv eleje a felső fogsor mögött érintkezik a szájpadlással. Az ng hátul helyezkedik el, s habár a magyar nyelvben kifejezetten ez a hangzó ilyen alakjában nem létezik, a beszélt nyelvben képezzük (pl. harang, hang), valamint a német nyelven való éneklés megköveteli e hangzó szép ejtését (Engel, singen. Angesicht nem, mivel itt az an elváló, így az n és g ejtendő egy hangzónak).

Levegővétel után (nyelv nyugalmi pozícióban) négyszer, ötször összeszorított fogakkal m-t képezünk, majd engedjük lazán esni az állkapcsot. Vigyázunk, hogy az m képzésébe ne lopakodjon be az ng (lágyszájpadlás emelése). Végig ügyelünk rá, hogy a nyelv nyugalmi pozícióban legyen. Ezzel a gyakorlattal érzékeltetjük a görcsös és a laza állkapocsérzet közötti különbséget.

A gyakorlat ugyanúgy indul, mint az előzőekben leírtak. Zárt fogsorral m-t képezünk, majd lazán rést nyitunk a két fogsor között, ameddig az izomzat még kényelmesen engedi. A nyelv marad nyugodt. Kb. tízszer ismételjük. A hang érezhetően előrekerül az optimális fókuszpontba (pozícióba). Ezzel a gyakorlattal a állkapocs laza nyitásának érzetét stabilizáljuk. Ehhez kapcsolódik két kontrolgyakorlat, mely a nyelv tudatos lazításán, helyen tartását szolgálja.

a.      A nyitás (ejtés) alatt a nyelvet gyengéden előretolni a csukott ajkakhoz. Ügyeljünk, hogy az állkapocs ne nagyon lendüljön előre.

b.     A nyelvet lassan kidugjuk a két ajak között, de közben ügyelünk, hogy a nyelv hátul nyugalmi pozícióban marad.

Megjegyezzük az előző gyakorlat végén elért helyzetet (állkapocs laza, nyelv nyugalmi állapotban). Efölé veszünk egy levegőt, majd m-t formálva felülről indított glisszandót képezünk. Ügyelünk rá, hogy a nyelv pozíciója marad, és a lágy szájpadlás sem zuhan lefele.

Szinte egy az egyben megegyezik az előző gyakorlattal. A különbség, hogy a glisszandóval egyben a nyelvgyököt is hagyjuk ejtődni, ám eközben ügyelünk rá, nehogy akaratlanul is lenyomjuk a gégét. Igyekszünk megtartani azt a foniátriai nullpont környékén. Tízszer ismételjük.

Megtartjuk az előző gyakorlat végén elért pozíciót (gége lent, nyelv nyugalmi állapotban, állkapocs laza). Levegővétel után, koncentrálva a pozíció megtartására, újra elindítjuk a glisszandót, és a gyakorlat közepe táján a nyelvet ki és bedugjuk az zárt ajkak között. Közben figyelünk, hogy a nyelv hátul marad nyugalmi állapotban! A gyakorlatot tízszer ismételjük.

Ezzel el is értük az m által birtokba vett rezgő tér irányításának és megtartásának képességét.

Ezután már csak egy gyakorlat maradt, a birtokba vett pozíció megtartása melletti artikuláció, melyet a következővel imitálhatunk. Az előző gyakorlattal, a glisszandó képzése alatt lassú rágómozdulatokat teszünk (kinek jobbra-balra, kinek fel-le esik jobban, görcsösebb állkapocs esetén viszont inkább ajánlatos a "föl-le" mozgás). A cél, hogy mindeközben a gége maradjon a helyén, s hátul is meglegyen a kialakult optimális rezgő tér.

3.2 Lágyszájpadlás gyakorlatok

A lágyszájpadlás különösen hajlamos a "lezuhanásra" lefele tartó frázisok közben, mivel ilyenkor automatikusan energiát veszít, így ilyenkor különös figyelmet kell fordítani a lágyszájpadlás aktív emelésére.

Az erre irányuló legmegfelelőbb gyakorlatok a lefele mozgó skálák.

Indulásként gyakoroltassuk kvint távolságban lépcsőzetesen (2. gyakorlat), majd áttérhetünk a tiszta kvint távolságát áthidaló glisszandós gyakorlatra. Ha már mindkettőt optimálisan birtokolja a hallgató, akkor össze lehet kötni a két gyakorlatot; a lépcsőzetes ereszkedés intenzív izommunkáját beleilleszteni a két hang közötti távolság áthidalásába.

Zárszó

Napjainkban, e rohanó világban, mikor az előadóművészek is fogyasztási cikkekké lettek, a hiteles előadói készség kiaknázása mellett hatalmas hangsúlyt kap a hibátlan technika is. E tudás nem csak ahhoz szükséges elengedhetetlenül, hogy az ember kiemelkedjen a többi énekes közül, hanem ez a garancia arra is, hogy egészséges, és hosszú pályát járhasson be élete során, tudatosan építve állomásait aktuális érettsége és technikai tudása birtokában.

Így a tanárok felelőssége is kettőssé válik. Nem csak meg kell látni, találni a tehetségeket, hanem egy olyan tudást is át kell nekik adni, mely akár egész pályájukon elkíséri őket, s a lehető legnagyobb mértékben megóvja őket mind mentálisan, mind a "hangszerük" szempontjából.

Ennek fényében kijelenthetjük; a jelen generáció énekese tudatos, felkészült, és képes mások példájából tanulni. Felnőtt, a kezdetektől fogva.

Függelék

Gyakorlatok

a. ábra - a hangzók elhelyezkedése a szájpadláson

                  

b. ábra - a hangzók szájrés mérete a nyelv és az ajak mozgása alapján

Forrásmunkák:

Dr. Hirschberg Jenő: Szájpad-elégtelenség (Medicina, 1986)

Dr. Hirschberg Jenő - Manfred Gross: Velopharyngeale Insuffizienz mit und ohne Gaumenspalte, Diagnostik und Therapie der Hypernasalität (Median-Verlag, 2006)

A jénai Schiller klinika nyilvános kutatási anyaga, valamint Gombai-Nagy Magda professzorasszony sokéves tanítási tapasztalatai.