Igor Sztravinszkij (1882-1971)

Igor Sztravinszkij (1882-1971)

A 20. századi európai zene egyik legnagyobb hatású, legsokoldalúbb, legtöbbet vitatott úttörő egyénisége. Bár termete kicsiny és törékeny volt, munkabírása ugyanakkor vég nélküli. Fáradhatatlanul dolgozott, néha egyhuzamban 18 órát, bár az egészsége egész életében gyenge volt. Felváltva gyötörte tüdőbaj, tífusz, gyomorvérzés, sérv, görcsös fejfájás és álmatlanság, de energiája és életszeretete minden esetben legyőzte a betegséget, és öregkoráig biztosította számára az alkotókedvet.

1882-ben született Pétervár mellett, Oranienbaumban. Szülei muzsikusok voltak, akik gazdag zenei hátteret biztosítottak a fiatal zeneszerző számára. Már bölcsőjében hallhatta, amint anyja különböző operaszerepeit gyakorolja, s mikor felcseperedett, megengedték, hogy apja gazdag zenei könyvtárában kutasson. Bár Szentpétervárott elvégezte a jogi egyetemet, mégis úgy dön 646c27g tött, hogy életét teljes mértékben a zenének szenteli. Mestere és atyai jó barátja volt Rimszkij Korszakov, akinek sokat köszönhetett a zeneszerző. Unokatestvérét, Katyerina Noszenkót vette feleségül, kivel szeretetben, harmóniában élt egészen az asszony haláláig. Két gyermekük született, 1907-ben Fjodor, 1908-ban Ludmilla.

Alkotói munkásságát öt nagy korszakra oszthatjuk.

1. Első, ifjúkori korszaka (1908-ig)

Az ekkor született alkotásokon még igen jól érződik az orosz nemzeti romantikusok (Csajkovszkij, Rimszkij Korszakov) hatása.

Ma is gyakran hallható zenekari fantázia, melynek szentpétervári bemutatóján ott volt a ragyogó impresszárió Szergej Gyagilev, a világhírű orosz balett-társulat, a Ballets Russes vezetője. Ettől kezdve ő lett Sztravinszkij művészetének legközelebbi ösztönzője, s mintegy 2 évtizeden át baráti alkotótársa.

2. Oroszos korszak

E korszakának stílusára jellemző, hogy gyökeresen szakít a romantikával. Főleg a régi pogány kori Oroszország mitikus, vagy népmesei anyag ihlette, újszerű színpadi-zene státust teremtett, ebben volt forradalmisága.

Gyagilev rendelésére készül, és Párizsban kerül bemutatásra 3 táncjátéka.

Orosz népmese alapján készült táncköltemény, melynek párizsi premierje óriási siker volt, Debussy és Ravel is lelkesedtek érte. Zenei nyelvezetén még érezni Rimszkij Korszakov romantikus programzenéjének hatását, de egy-egy részletében már az új és eredeti Sztravinszkij stílus jellegzetességeire figyelhetünk fel, mely rendkívüli dinamizmusában, a ritmikai élet különös feszültségében, s a káprázatos zenekari hangzásvilágban nyilvánul meg.

Ha lehet, még nagyobb sikert aratott vele Párizsban. Témáját - szemben a Tűzmadár egzotikus, romantikus meséjével - a falusi népélet világából meríti. A partitúrát a következő felirattal látja el: "Tréfás jelenetek négy képben."

A librettó cselekménye: Egy vidám farsangi vásárban találkozunk a bábtáncoltatóval, akinek babái - a balerina, a mór és az orosz bábosok vidám bohóc-figurája, Petruska - varázspálcájának érintésére életre kelnek. Az elesett, szánalomra méltó, de szimpatikus Petruska szerelemes a balerinába, aki viszont a harcias és üreslelkű mór vitézt választja, a mór pedig féltékenységében megöli Petruskát. A varázsló ismét közbelép: pálcájával felmutatja a közönségnek Petruska fűrészporral telt testét, jelezvén, hogy mindez mese volt csupán. Ekkor a kis színpad fölött megjelenik Petruska óriásivá nőtt árnyéka és groteszk fintorral fügét mutat a varázslónak.

Zenei nyelvezetére a realisztikus közvetlenség jellemző, mely híven tükrözi a köznapi, egyszerű mesejáték légkörét. A burleszkszerűség is jellemző vonása, s az ironizáló hang valamennyi szereplő zenei jellemzésének egyik leglényegesebb eleme. Hangszerelése fantáziadús, zenéjében újat jelentett a köznapian egyszerű, népies hang, a folklórizmus.

alcíme: "Képek a pogánykori Oroszországból"

A 20. századi zene egyik legnagyobb hatású remekműve, bár a bemutatása botrányba fulladt, mivel gyakori kísérő jelensége volt ez a modern irányban kísérletező művek úttörésének. Cselekményét a népi mítoszból merítette.

A mű két nagyobb részből áll, s ezen belül kisebb tételekre tagolódik.

I. rész: A Föld imádása

II. rész: Az áldozat

E korszakba tartozó művek még:

"Katona története"

Színpadi pantomim, melynek különleges helye van Sztravinszkij életművében. Részben az oroszos korszakhoz kapcsolja a népmesei anyag, s zenei nyelvének népies íze, ugyanakkor egyben előfutára azoknak a kompozícióknak, amelyek egy egyszerűbb kifejezésre törekednek.

Cselekménye: egy kóbor katona az ördög segítségével elnyeri a mesebeli királylány kezét, de végül a pokolra jut.

A mű érdekes zenés-színpadi kísérlet, melyben a művészet egységét próbálja megteremteni azáltal, hogy van benne próza - a történetet, moralizáló intelmeket elmondja a narrátor, de szóhoz jut a katona és az ördög is - zene, tánc - a táncos szerep a királylányé és az ördögé - dráma, pantomim, valamint a színpadi díszletekben érvényesülő festészet, mint megannyi művészi hatás.

Zenei nyelvezetére jellemző, hogy többféle stílus tarka egyveleget alkot a szvit-szerűen építkező műben: zenei forrásként az orosz népzenei elemek, a katonafanfár-zene, a bachi korál, a bécsi keringő, az argentin tangó, az amerikai jazz egyaránt megtalálhatók benne.

3. Harmadik alkotói periódus

Párizsi tartózkodását néhány évre megszakította, s családjával együtt Svájcba költözött. Ebben az időszakban állandóan utazott Európában, s eljutott az USA-ba is, ahol meleg fogadtatásban volt része, s igen erőteljesen érződik az amerikai jazz-zene hatása a művészetében. Mindezt bizonyítják ekkor született művei is.

"Ragtime 11 hangszerre"

"Rag Music zongorára"

4. Negyedik, neoklasszikus alkotói korszaka

Az 1920-as évektől jelentkezik zenéjében a neoklasszicizmus.

Latin nyelvű oratórikus opera, Sztravinszkij neoklasszikus törekvéseinek első kimagasló remekműve. Szophoklész görög drámaíró műve alapján barátja, Jean Cocteau írta a szövegkönyvet, amelyet aztán Jean Daniélon abbé fordított le latinra. Cselekménye: Oedipus legyőzte a szfinxet, s hőstette után, mint Théba megmentőjét, a város lakói királyukká fogadták. Az özvegy királyné, Jocasta pedig az újdonsült király felesége lesz. A bajok azonban nem szűntek meg: Thébát most pestis járvány sújtja. A város királyától várja a segítséget, a vész elhárítását. Oedipus mindent megígér, elküldi sógorát, Creont, hogy a jósoktól hozzon híreket. A látnokok üzenete: az egykori király, Laius gyilkosát kell felkutatni. Amíg a gyilkos nem bűnhődött meg, a város tovább fog pusztulni. Oedipus mindent elkövet, hogy felmutassa a gyilkost. A vak látnokhoz, Tiresiashoz fordul. Tiresias először vonakodik, de Oedipus fenyegetésére kimondja a szörnyű szavakat: "a király gyilkosa király." Oedipust az alig burkolt vád feldühíti. A vitának a királynő megjelenése vet véget, aki azzal érvel: a jóslatokban nem szabad bízni, a jóslatok hazudnak. Lám, annak idején azt jósolták, Laiust saját fia fogja megölni. S mi következett be ebből? A hír szerint Laiust a hármas útleágazásnál banditák támadták meg. A hármas út ("trivum") azonban szíven üti Oedipust. Ifjú korában neki is megjósolták: meg fogja ölni apját. Éppen ezért menekült el Polibus királytól, nehogy beteljesedhessen a jóslat. Thébába jövet a hármas útnál azonban megölet egy öregembert, aki kísérőivel együtt gőgösen rátámadt. Egyetlen hírmondó élte túl Oedipus bosszúját. Egy hírnök érkezik, aki hírül adja, hogy Polibus király meghalt. Ám ekkor Oedipus nem könnyebbülhet meg, mert a hírnök szavaiból kiderül: Polibus nem volt igazi apja Oedipusnak. A végzet most már feltartóztathatatlan. Egy újabb tanú, a pásztor világosítja meg a szörnyű képet: Oedipus Laius és Jocasta gyermeke, akit a szülők a jóslattól való félelmükben, összekötözött lábbal (Oedipus = dagadt lábú) sorsára hagytak, s akit a pásztor mentett meg a biztos haláltól. Jocasta, aki már korábban mindent megértett, öngyilkos lesz. Oedipus pedig magát megvakítva, nyomorult koldusként hagyja el Thébát. A sors beteljesedett: a nép búcsúzik szeretett királyától. "Isten veled Oedipus, szerettünk Téged" hangzanak a kórus utolsó szavai.

A görög drámát Sztravinszkij sajátos egyéni felfogásában dolgozta át. Minimálisra szorított cselekmény, alig mozduló szereplők, zengzetes latin nyelv jellemzi a művet. Érdekesen képzeli el a színpadi megvalósítást is. Merev, nagyrészt mozdulatlan színpadképet ír elő, inkább csak jelképes gesztusokkal. A szereplők többsége alig mozog, megszólalásuk előtt többnyire csak a fény irányítja rájuk a figyelmet. Az opera fontos, kiemelt szereplője - akárcsak a görög drámákban - a kórus (férfikar). Kórus könyörög Oedipusnak, hogy hárítsa el a vészt, a kórus üdvözli Creont, Tiresiast, a királynőt stb. Megdöbben, amikor a végzetes "trívium" szó elhangzik, s végül a kórus búcsúztatja a tragikus sorsú Oedipust a mű végén. Mindezek a tulajdonságok az Oedipust az oratórium műfajhoz közelítik. Maga Sztravinszkij is keverék műfaji meghatározást ad: opera-oratórium. A kórus mellett még egy olyan szereplő van, aki az ókori görög drámákra emlékeztet: a narrátor, aki a cselekmény fontosabb fordulópontjain prózai szövegben mondja el az eseményeket.

A mű felépítése: 2 felvonásra, s ezen belül több jelenetre tagolódik. A kórusszámok mellett áriák, recitativók szerepelnek benne.

Az "Oedipus Rex" Sztravinszkij neoklasszikus stílusának összefoglaló, összegző műve. Bár a premier közönsége udvarias tartózkodással fogadta ugyan a művet, az azóta eltelt évtizedek bebizonyították, hogy századunk egyik legnagyobb mesterművével állunk szemben.

Életművének másik kimagasló műve, 3 tételes kompozíció zenekarra és kórusra. (Beethoven IX. szimfóniájában szerepelt először szólóhang és énekkar; később Mahler szimfóniái alkalmazták ezt a megoldást.) Mint a címe is mutatja, a mű latin zsoltárszövegekre épül. I. tételében a recitáló gregorián éneklést idézi, II. tétele barokk mintára készült kettős fúga, amelyben az első fúgát hangszerek, a másodikat énekszólamok adják elő. A III. tétel az örvendező 150. zsoltárt énekli meg, és himnuszszerű kórussal zár. A mű neoklasszikus vonásai közé tartozik, hogy végig határozott hangnemben komponálta, azaz tonális zene.

A "Zsoltárszimfónia" a Bostoni Szimfonikus Zenekar felkérésére készült, mint Bartók Concertója.

5. Utolsó, ötödik alkotói korszaka

Az 1930-as évek vége felé Európa ismét egy világháború küszöbén állt, és Sztravinszkijt mélyen megrázta a családját ért sorozatos tragédia: először Ludmilla lánya halt meg tüdőbajban, majd néhány hónapon belül feleségét és édesanyját temette le. Ő maga is megbetegedett; gyenge egészségét és szörnyű bánatát munkával próbálta legyőzni. Még mielőtt kitört volna a második világháború, Amerikába költözött.

Az 1939-es esztendőt "tragikus időszaknak" nevezte, az év végére azonban minden egy csapásra megváltozott, s beköszöntött élete napsütötte korszaka. 1940-ben feleségül vette Vera de Bosset orosz színésznőt, akivel haláláig boldogan élt együtt.

Sztravinszkij és felesége 1945-ben vette fel az amerikai állampolgárságot, s exkluzív szerződést kötött a Bossey and Hawkes kiadóval, s ezzel lezárultak szerzői jogi és anyagi problémái. Régóta dédelgetett álma, hogy egyszer majd egy teljes operát ír, végre valóra válhatott.

Témáját a chicagói művészeti intézetben látott Hogarth metszetek szolgáltatták. A librettó megírására W. H. Auden költőt kérte fel. Az opera bemutatója a modern zene 1951-es velencei fesztiválján volt, ahol valósággal ámulatba ejtette a velencei közönséget.

Sztravinszkij mindig vágyott arra, hogy visszatérhessen szülőhazájába. 1962-ben közel fél évszázadnyi távollét után visszatért Oroszországba, hogy saját műveit vezényelje Moszkvában és Leningrádban. Hazájában kitörő lelkesedéssel, hősként fogadták, s ez rendkívül sokat jelentett a számára. 1971 áprilisában New York-i otthonában hunyt el.

Sztravinszkij századunk talán leguniverzálisabb zeneszerzője: minden stílusban otthonosan mozgott, a modern zene  teljes eszköztára a birtokában volt. Utolsó alkotói korszaka mintegy összegzi a XX. század eredményeit, magáévá teszi a dodekafon technikát is.