Egyéb iranyzatok a XX. szazad zenéjében

Egyéb irányzatok a XX. század zenéjében

A 20. századi zene sokszínûségét igazolja, hogy az elõbbiekben felsorolt fõbb zenei irányzatok - a folklórizmus, expresszionizmus és neoklasszicizmus - mellett még számos más zenei törekvés is éreztette hatását századunk zeneszerzõinek mûvészi kifejezésében.

A dodekafónia továbbfejlesztett változata, amikor a Reihe-technikát a dallami elemen túl kiterjesztik a ritmusra, hangerõre, hangszínre, tehát a zene valamennyi összetevõjére. Ez minden részében szervezett zene, a zenei szövet itt már annyira fe 212e49c llazul, belsõ folyamatossága annyira megszûnik, hogy csak egymást követõ hallásérzetek, zenei "pontok" (innen a punkt-elnevezés) adják a zenei élményt. Jelentõs képviselõje volt Anton Webern, és ma a francia Pierre Bouler, és Karlheinz Stockhausen.

2. Az aleatória

A totális szervezettségû szerializmusnak mintegy ellenhatásaként jött létre a véletlennek, az improvizációnak gazdag lehetõségét biztosító aleatória. Azt jelenti, hogy a zeneszerzõ beiktatja mûvébe a véletlen szerepét, azaz nem határozza meg pontosan a darab minden részletét, csak nagyjából írja elõ a muzsikusnak, hogy mit kell játszania, s egyes megoldásokat az elõadó döntésére bíz. Az elnevezés a latin aleo = játékkocka szóból származik, s a kockavetés véletlenszerûségére utal, vagyis hogy a zenei szerkezet egymásutánját éppúgy a véletlenre bízza, mint ahogy az eldobott kockáról sem lehet tudni, hogy melyik felületével felül fog megállni. Legismertebb képviselõi: Niccolo Castiglioni, Witold Lutoslawski és Karlheinz Stockhausen.

3. Az elektronikus zene

Az 1930-as évektõl egyre szaporodnak azok a kísérletek, amelyek a hagyományos hangszerek helyett elektronikus eszközök (elektromos hangszerek, magnetofonszalag, hangszóró stb.) segítségével állítanak elõ hangjelenségeket. A magnószalag feltalálása forradalmasította a zeneszerzést. A zeneszerzõnek - a zenetörténet során - elõször állt módjában véglegesen rögzíteni - elõadók segítsége nélkül elképzeléseit.

Kialakult az elektronikus zene 3 fõ ága:

A tágabb értelemben vett elektronikus zene: a zenei hang keletkezéséhez szükséges rezgéseket speciálisan e célra készített elektronikus hangszereken állítják elõ.

A szûkebb értelemben vett elektronikus zene: a szerializmus elektronikus kiterjesztése. (A szeriális zene követelményeit ugyanis beállított gépek segítségével a lehetõ legpontosabban lehet megvalósítani.)

A konkrét zene: abban különbözik az elõbbiektõl, hogy hangi anyagát nem gépi úton állítja elõ, hanem a természet bizonyos jelenségeibõl meríti. (Konkrét zene, a "való" hangok manipulált formája, musique concrete.) Az eljárás lényege: magnószalagra rögzítenek valamilyen hangjelenséget - lehet hagyományos zenétõl a lónyerítésig, cintányérütéstõl a gyereksírásig - s ezt a nyersanyagot a magnetofonnal a legkülönbözõbb trükkök segítségével átalakítják, montírozzák (gyorsítás, lassítás, vágás, rájátszás, keverés). Az így nyert hangzás-jelenségbõl állítják össze a kompozíciót. Ezek a mûvek természetesen nem léphetnek fel az esztétika igényével, de igen hasznosak pl. a mai tudományos, fantasztikus, rajz, báb- vagy reklámfilmek kíséretéül.

Az elektronikus zene természetesen a technika és a tudományok fejlõdésével párhuzamosan halad elõre: ma már computerekkel, szintetizátorokkal dolgoznak a szakemberek. Az elektronikával megkezdõdött a zenemûvészet "harmadik korszaka". (Az elsõre kb. 16. századig az énekkari, a másodikra a 20. század közepéig a hangszeres zene uralma volt a jellemzõ.)

Konkrét zenét Pierre Schaeffer és Pierre Henri "produkált" elõször 1949-ben a Francia Rádió Stúdiójában. Az elsõ szalagzenei stúdiót 1951-ben Kölnben Herbert Eimert hozta létre. 1959-ben az R. C. A. szintetizátor üzembeállításával és Milton Babbitt irányításával létrejött az elektronikus- és szalagzene egyesült államokbeli központja, a Columbia Princeton. A szintetizátort elektronikus hang elõállítására konstruálták. Rajta a határozott és határozatlan magasságú hangok minden összetevõje: idõtartam, hangerõ, hangszín stb. aprólékos pontossággal megszólaltatható, azonnal ellenõrizhetõ és javítható.

4. A bruitizmus: magyarul "zaj-zene".

Az 1910-es években, Schönberggel ellenkezõ megoldást keresve tûnt fel ez az érdekes kísérlet. Mûvelõi lemondtak magáról a zenei hangról. Arra hivatkoztak, hogy a 20. századi embert a nagyváros, a gépek lármája veszi körül, tehát ebbõl kell megteremtenie zenei világát is. Egyik francia képviselõje Georg Antheil "Mechanikus balett" c. táncjátékához írt kísérõzenéjében pl. az alábbi összeállítású zenekart alkalmazta: 10 zongora, s ezeket üllõk, csengõk, harangok, autódudák és körfûrész, mint zörejkeltõ eszközök egészítették ki. A bruitizmus gyorsan elmúlt kísérletnek bizonyult. A gépek zajának inspiráló hatása azonban feltûnik egy-egy 20. századi komponista zenéjében (pl.: Bartók "Csodálatos mandarin" c. táncjátékának bevezetõ része, ahol a zenekar a nagyvárosi utca lármájának rideg, embertelen élményét idézi fel.)

Az  1970-es évektõl kezdve mintha megfáradtak volna a zenét "felforgatni szándékozók", és a korábbiaknál szelídebb mûvekkel jelentkeztek. Az avantgarde szerzõk mellett felnõtt új generáció is egyszerûbb, neomodern hangon szólal meg napjainkban.

Olybá tûnik tehát, mintha a nagy zenei korszakok visszatéréseit követnék a 20. század zenei irányzatai. Hogy kik, mely szerzõk válnak majd a század utolsó negyedének jelentõs alakjaivá, és hogy mi lesz jellemzõ alkotásaikra, azt ma még bizonyosan nem lehet tudni.

Azt azonban bízvást állíthatjuk, hogy a mûzene fejlõdését semmi sem fogja tudni megakadályozni, ha emberi élet marad a bolygónkon.