Arnold Schönberg (1874-1951)

Arnold Schönberg (1874-1951)

Az ún. második bécsi iskola megalapítója, a legradikálisabb átalakítások képviselője volt a modern zene területén.

Schönberg autodidakta volt: maga tanult meg hegedülni és gordonkázni, s idegen szerzemények tanulmányozása révén képezte magát a komponálásban is.

1874-ben született Bécsben. Sok éven át nyomorgott, jelentéktelen hivatalnok volt egy bankban, munkásénekkarok vezetője, karnagy egy kabaréban, idegen operák rendezője. A 20-as években Berlinben telepedett le, ahol a Zeneakadémia professzora lett. 1933-ban a fasizmus hatalomra jutása idejé 737b17h n zsidó származása miatt menekülnie kellett, először Franciaországba, majd az Egyesült Államokba emigrált. Kaliforniában halt meg 1951-ben.

Művészetét három nagy alkotói korszakra oszthatjuk.

1.) Korai stílusa

Első időszakában nagy hatással volt rá a későromantika, főleg Brahms és Wagner művészete. Stílusát az expresszionizmus hatja át, igyekezett megoldani a modern hangzás problémáját: megszüntette a konszonáns és disszonáns kapcsolatokat, s minden akkord egyenrangú szerepet kapott. Ezzel elérkezett az ún. atonalitáshoz, ami nagy felfedezésnek számított.

"II. vonósnégyes"

A műfaj történetében először szólaltat meg énekhangot a kvartettben. A vokális szólam szélsőséges ugrásaival, antimelodikus stílusával már előrevetíti Schönberg későbbi stílusának jellegzetes beszéd-dallamát, az ún. "Sprechgesang"-ját.

"Kamaraszimfónia"

A korábbi tercépítkezésű akkordhasználatot kvartépítkezésű akkordokkal váltja fel.

A szoprán szólóra és zenekarra komponált kisoperát 1910-ben írta. A mű külön érdekessége, hogy csupán egy szereplője van, s ezért is nevezte szerzője monodrámának. Cselekménye mindössze annyi, hogy egy asszony az éjszakai erdőben szerelmi légyottra siet, s amikor már-már a megbeszélt színhelyre lép, a Hold fényénél váratlanul kedvese holttestére bukkan. Itt előtérbe lépnek a mély lélekábrázolás zenei lehetőségei.

Jellemző, hogy a holttetemmel való tragikus találkozás után a mű nem ér véget azonnal, hanem a zene még hosszan követi az asszony vívódó lelkiállapotát, kavargó gondolatait. Ebben a művében jelenik meg először művészi életérzésének egyik fontos expresszív eleme: a baljós félelemérzet, a szorongás.

Az előző művével rokon élménytartalmú, Albert Giraud belga szimbolista költő verseire írott melodráma ciklus. Ezzel aratta első igazi sikerét, e műve révén vált Európa-szerte elismert művésszé. Női hangra és kamara együttesre írta: egy beszélő, zongora, fuvola, klarinét, hegedű és egy gordonka szólaltatja meg.

Cselekménye: Pierrot a "művész" elszakad hazájától, és félelemtől eltorzult lelkiállapotban vágyódva tekint a kietlen Holdról az életet adó Földre. Pierrot érzéseit, gondolatait a "beszélő" szólaltatja meg, akinek szólamát - bár az pontosan lekottázott - valamiféle beszélt dallam módján (Sprechgesang) kell megszólaltatni. Ez a beszédszerű intonáció végtelen nehéz feladat elé állítja az előadót. A hangszereket 5 játékos kezeli, melyeknek szólama ellenpontozó viszonyban áll a "beszélt-szólammal". Mindezek olyan merészen újszerű hangzást és zenei élményt eredményeznek, mely előzmények nélkül áll a zene történetében. "Kísérőzene egy filmjelenethez."

3 része zenekari mű, még megdöbbentőbben érződik a baljós szorongás, félelem ebben a műben, s ezt a 3 rész címe is sugallja:

1.) Fenyegető veszély

2.) Szorongás

3.) Katasztrófa

2.) Második alkotói korszaka (1920-as évekből)

(A dodekafónia - mint művészi technika - felfedezője)

Mivel korán eljutott az atonális komponálásmódhoz, s mivel alapjában véve klasszikus beállítottságú alkotó volt, szükségét érezte új törvényszerűségek felállításának. Így jutott el a dodekafónia technikájához, a teljes hangnemnélküliség megvalósításához.

3.) Amerikai korszaka

Fejlődésének utolsó fázisában Schönberg valamelyest engedett a maga által felállított alapelvekből. Későbbi műveiben igazolta, hogy a dodekafóniát mint alkotói eljárást képes volt valóban módszerként kezelni, egy humanisztikusabb szellemű művészi mondanivaló kifejezésére. Ezt talán az a vágya okozta, hogy reagáljon a fontos társadalmi eseményekre, amelyek körülötte kibontakoztak, valamint az a törekvése, hogy minél meggyőzőbb módon fejezze ki a humanista eszméket. E tendencia szellemében születnek későbbi nagy alkotásai.

Elnyomásellenes pamflektikus mű, amelyben nyíltan utal a fasiszta diktátorra, Hitlerre.

Kantáta, mely a II. világháború ártatlanul szenvedett és elpusztult áldozatainak állít emléket. Szövegét - egy varsói gettóból megmenekült túlélő személyes elbeszélése alapján - maga a zeneszerző írta. A katasztrófa egyetlen túlélője mondja el a tömeghalál előtti utolsó perceket, felidézve a fasiszta barbárság kegyetlenségeit, és ezzel szemben a megtört áldozatok emberségét.

Megfigyelhető, hogy utolsó alkotói periódusában érdeklődése a nagyobb lélegzetű művek - opera, óda, kantáta - felé fordul, s egyben mondanivalója is általánosabb, közösségibb lesz. Előző éveiben sokszor érte az a vád, hogy művei csak a kiválasztottaknak, a szakma elitjének szólnak, most legfőbb programjává válik visszatalálni a közösséghez. De nem akar olcsó engedményekkel népszerűvé válni, csak közérthetőbben igyekszik megfogalmazni mondanivalóját. A Varsói menekült már a közösséghez, a közösségnek szóló felhívás, üzenet, melyben a barbárság ellen  tiltakozó emberiség szószólójaként lép fel.

A mű 1947-ben, alig két hét alatt született meg, melynek szövegében messzemenően megőrizte a beszámoló hitelét. A kantáta az Egyesült Államokban és Európában is minden képzeletet felülmúló visszhangra talált. Schönberg zenéje végre találkozott a közönséggel: létrejött az a kapcsolat, melyről a 20-as évek magányos zeneszerzője nem is álmodhatott.

A kompozíció - bár szigorú dodekafon technikával készült, melynek csúcspontja az ősi héber imaszövegre írt zárókórus - hallgatás közben a technika érdektelenné válik, háttérbe szorul, annyira áthatja a személyes megrendültség hangja. A kantáta szereplői: a narrátor (ennek szólama még beszédszerűbb, mint előző művében, a Pierrot Lunaira-ben), a férfikar és a zenekar.

Zenéjének talán legfeltűnőbb jellegzetessége az ellentétes zenei anyagok szembeállítása, a kiélezett kontraszthatás. A mű témája konkrét esemény, mondanivalója azonban annál általánosabb. Minden embertelenség ellen, és minden elnyomott, megalázott ember, nép érdekében emelte fel szavát a 73 éves zeneszerző. Művével erkölcsi példát is mutatott, hogyan érti meg a művész a legnehezebb időkben az "írástudók felelősségét". És példáját adta annak, hogyan lehet népszerűsködés nélkül, a közösségnek szóló, hatásos muzsikát komponálni.

Schönberg zeneszerzési technikájának méltó követője volt két tanítványa, Anton Webern (1883-1945), és Alban Berg.