|  | ||||||||
|  | ||||||||
| | ||||||||
| | ||||||||
 |
kategória |  |
||||||||
|
|
||||||||||
 |
 |
|
|
|
|
|
||
|
|
A XIX. sz. a forradalmak, a polgárosodás, majd a kapitalizmus kialakulásának időszaka Európában. Az ipari forradalom hatalmas társadalmi változásokkal jár: megsokszorozódik a városok lakossága, és a polgári középosztály megerősödésével szükségszerűen új élet 434j95e forma, új gondolkodásmód születik. Az 1789-es francia forradalom hatására Európa-szerte forradalmak robbantak ki, először Franciaországban, Németországban, Olaszországban, majd az elmaradottabb, kisebb európai országokban is. Számos helyen, mint például Magyarországon összekapcsolódott az idegen elnyomás elleni, s a nemzeti függetlenségért vívott harccal.
A forradalmak hatására bekövetkezett társadalmi változások megváltoztatták az emberek gondolkodásmódját, világképük realisztikusabb lett, s mindez hatással volt a kor művészeti életére is. Ebből a történelmi háttérből bontakozott ki a kor uralkodó művészi irányzata, a romantika.
A szó eredet: roman = regény, regényes tartalomra utal, ami az irodalomra igen találó. Először irodalmi irányzatként jelentkezett, majd nagyobb szerephez jutott a zenében, a képzőművészetben és az építészetben is. Hirdette az egyén és a művészet szabadságát.
E stílusirányzat központja Franciaországban volt. A XIX. században a világ minden tájáról Párizsba sereglettek a művészek, ahol a lázas munkatempóval együtt járó kavargó viták megérlelték az új stílust. Párizst a művészetek fővárosává tették.
Irodalmi előzménye az érzelmek kultuszát hirdető szentimentalizmus, és a "Sturm und Drang" mozgalom, mely a szenvedélyek jogát hangsúlyozza. Kiemelkedő alakja volt Victor Hugo és a köréje tömörült írónemzedék.
Az irodalom mellett - adottságainál fogva - talán éppen a képzőművészet reagált legérzékenyebben a kor társadalmi, politikai változásaira. A romantika a szobrászatban is forradalmi változást hozott. A szobor az életet, a természetes mozgást mintázta. A csoportos kompozíciókban a fő- és a mellékalakok egyaránt fontosak és egységet alkotnak. A történelmi múlt ábrázolása főleg a témaválasztásban érvényesül. Föllendül az emlékműszobrászat. Költőknek, hadvezéreknek, államférfiaknak patetikus szobrokat állítottak. A festészetben a beállított, szoborszerű klasszicista stílust felváltották az élet valóságát ábrázoló romantikus művek. A témaválasztás itt is forradalmi, és néppel való együttérzésről tanúskodott. A szuggesztív erővel ábrázolt képek ugyanis nemcsak gyönyörködtettek, hanem állásfoglalásra is késztették a nézőt. A képzőművészet nagy egyéniségei közül kiemelkedik a francia Delacroix (Dölákroá), aki nem fogadta el az Akadémia szigorú szabályait, hanem a fantáziát, a színek bőségét, a valóság drámaiságát részesítette előnyben. a spanyol Goya (Goja) ugyancsak a lázadó festőnagyságok közé tartozik. Alkotásainak nagy részén megfigyelhetjük a valóság torzítás mentes bemutatását. A magyar történeti festészet nemzeti témájú festményekkel a nemzet önkényuralom elleni harcát és a nép szabadságvágyát fejezte ki. Jeles képviselői: Madarász Viktor - híres festménye a "Hunyadi László siratása" -, Munkácsy Mihály, Párizsban élő festőművész, aki drámai erővel tárta föl életképein a szenvedő nép sorsát. Még a hangulatos színekkel ábrázolt "Rőzsehordó" fáradt parasztasszonya is tiltakozás a festészet nyelvén a szegénység és a nyomorúság ellen.
Említésre méltó még Székely Bertalan: "Az egri nők" c. festménye, valamint két jeles magyar festőművész: Paál László és Szinyei Merse Pál. Képeiken a természet üde hangulatát, a napfény és az árnyék játékát, a fák, a virágok színpompáját varázsolják elénk.
Paál László: "Út a fontainebleau-i erdőben" (fontenbló-i)
Szinyei Merse Pál: "Majális"
Az építőművészetet is a múlt felé fordulás jellemezte. A hősi korszakok visszaálmodása az egykori patinás építészeti stílusok fölidézésével járt. A kezdeti időszakban főleg a román és a gót stílus hangulatát hozták vissza, de a távoli földrészek tájainak építészeti formái is megragadták a romantikus építészek képzeletét. Nemzeti múltunk művészetét a keleti származás hangsúlyozásával idézték. Ennek jellegzetes példája a Vigadó. Román, már és bizánci elemek fonódnak össze a népies magyar díszítőmotívumokkal.
A XIX. sz. második fele a kapitalizmus virágkora, a nagyipar, a kereskedelem a városok fejlődésének időszaka volt. Mindez megváltoztatta az építészeti igényeket is. Az új anyagok, a technika fejlődése nagy világvárosok kialakulását eredményezte. A mérnökök a modern szerkezeteket régi korok stílusaival burkolják. Így született meg a romantikus kor másik nagy stílusirányzata, az eklekticizmus. Ez a görög eredetű szó arra utal, hogy az építész szabadon válogat a különböző korok stílusainak formakészletéből. Ezért gyakran fordul elő, hogy az épület homlokzatán többféle stíluselem is megtalálható. Az a fölfogás alakult ki, hogy az épület külső megjelenése igazodjék annak rendeltetéséhez. A templomok gót, a kastélyok barokk, a múzeumok rendszerint antik görög stílust idézve épültek.
Ebben a korszakban épült híres építményeink:
Országház: épült 1884-1904-ben, tervezte Steindl Imre
Halászbástya: épült 1903-ban, tervezte Schulek Frigyes
Néprajzi Múzeum: tervezte Hauszmann Alajos
Az öntött és a hengerelt vas alkalmazása forradalmasította az építészetet. Hatalmas középületek, bankok, színházak, egyetemek, bérházak épültek ezzel az új eljárással.
A zenei romantika az irodalmi és a képzőművészeti után 15-20 évvel később indul, időben azonban túléli és jelentőségében is túlszárnyalja azokat. A zenei romantika élete átfogja az egész XIX. századot, sőt még a századforduló után is jelentős szerepet tölt be. Ezért is nevezik a XIX. századot a zene századának.
A kor zenei életében néhány új vonás lesz jellemző. Megváltozik a művész helyzete a világban: már nem köti az egyház, az udvar rezidenciája, szabad polgár, szabad művész lesz. Ez a szabadság azonban létbizonytalanságot, kiszolgáltatottságot jelent. A legtöbb romantikus művész megélhetési gondokkal küzd. A változások eredményezik, hogy a zenével foglalkozó művészek előadóművészek és alkotóművészek is legyenek egyidejűleg. Az új generáció jellemző vonása a sokoldalú műveltség (pl.: Liszt Ferenc előadóművész, zeneszerző és pedagógus is egyszemélyben.) Tehát az egyházi, udvari, hivatali kötöttségektől mentes, szabad művész korlátlanul tekinthet szét a világban, és a szélesebb értelemben vett kulturális élet aktív részese lesz. Talán az irodalom - az új, romantikus költészet és regényírás - hatja át legerősebben a szellemi életet, és az Európa-szerte divatos irodalmi-művészeti körök kedvelt vendége a muzsikus is. A leghíresebb művészek Párizsban gyűlnek össze: A kor zenei vezéregyéniségei (Chopin, Berlioz, Liszt) mellett a költő Heine, Victor Hugo, a festő Delacroix a szalonok állandó vendége. A hangszeres virtuóz a század ünnepelt figurája: Liszt, Paganini, Chopin művészete egész Európát lázba hozza. A romantika egyik fontos programja lesz: a régi mesterek műveinek feltámasztása, ápolása. (Régebben Haydn, Mozart idején a muzsikusok csak kortárs zenét szólaltattak meg.) 1829-ben Berlinben Mendelssohn bemutatja Bach 100 éve elfelejtett művét, a Máté passiót, és ezzel kezdetét veszi a korszak egyik értékes mozgalma, a Bach reneszánsz.
A romantikus művészeket általában gazdag fantázia, végletes és erős érzelemvilág, az egyén belső világának a kivetítése jellemzi. A zenében is a személyes, szubjektív elemek uralkodnak a korábbi stílusok objektivizmusával szemben.
Szubjektivizmus -"én" központúság: Mindent az "én"-nel kapcsolatba hozó magatartás. A művészek az emberi érzelmeket - öröm, bánat, szenvedély, magány - fejezik ki műveikben, s ezek az érzelmek erős hatást gyakorolnak a hallgatóra.
"Elvágyódás" a múltba: A romantikára jellemző, hogy témáit sokszor a múltból meríti. Térben és időben eltávolodik a jelentől.
A szerelem élményköre: Szinte központi helyet kap a romantikában.
A tragikus elem: Szintén jelentős súlyt kap a művekben. (pl.: küzdelem a sorssal, halálsejtelem stb.)
Meseszerűség: A romantika kedveli a meseszerű, titokzatos, olykor hátborzongató történeteket. E stílusirányzat egyik legszebb vívmánya az "éjköltészet" megszületése. Az éjszaka nyugalma - a magány élményével társulva - a kor egyik legtipikusabb művészi érzése.
A természet - (poézis) költészete: Jellemző a romantikára a természet szeretete, a természet szépségeinek felfedezése.
A nemzeti hagyományok felélesztése: A művész, mint népének szellemi vezetője lép fel, s művészetét a társadalmi haladás szolgálatába állítja, s felhasználja a népi melódiakincset zenéjéhez.
Ebben az időben bontakozott ki új műfaji kategóriaként a dalművészet. A dal egy irodalmi értékű vers megzenésítése, amelyben az énekszólam és a zongorakíséret zeneileg egyenrangú. A dal a költészet és a zene legteljesebb egymásra találása. Ebben a műfajban jutott leginkább kifejezésre a kor "én" hangja.
A műfaj első és legnagyobb mestere Franz Schubert, folytatói: Schumann, Mendelssohn, Brahms. A megzenésített versek nagyrészt a korabeli költők munkái: Goethe, Schiller, Heine.
pl.: Schubert: Erlkönig c. dala Goethe versére íródott.
A dalciklus összefüggő versek sorozatára írt, több dalból álló kompozíció.
pl.: Schumann: A költő szerelme (Heine verseire komponált dalciklus)
Jellegzetesen romantikus, hangszeres zene. Elsősorban zongorára írt, rövidebb darabok összefoglaló neve. Általában egy-egy hangulatot, lelkiállapotot rögzít. A művek egy része bizonyos tánctípusokat követ (keringő, polonéz, mazurka), másik része a szerző által megjelölt címet viseli: etűd, nocturne = lírai hangulatú jellemdarabok, impromtu = rögtönzés, pillanatnyi hangulatot rögzít.
pl.: F. Schubert: "Asz-dúr impromtu"
F. Chopin: "E-dúr etűd"
A hangszeres karakterdarab legnagyobb mestere Frederyk Chopin, de kortársai közül is sokan kedvelték e hangulatos műfaji kategóriát.
Egyik lényeges elem a romantikában az ún. programzenei hajlam. A zeneszerző a zene eszközeit a zenén kívüli élmények tartalmával kapcsolja össze. Ezek lehetnek: irodalmi, képzőművészeti inspirációk, de a természet jelenségei is, pl.: vihar, vízcsobogás, különféle állathangok.
Az alkotó művész figyelmét a zene belső lényege helyett a program tartalma köti le, s arra törekszik, hogy e tartalmat a legkülönfélébb hanghatásokkal maradéktalanul ki is fejezze.
A szimfonikus költemény tehát tartalmilag programzene, formailag pedig általában egybekomponált mű, szemben a klasszikus szimfónia több tételes rendjével.
E forradalmian új műfaj megteremtője: Liszt Ferenc, aki elsősorban irodalmi ihletésű szimfonikus költeményeket írt. (pl.: Les Preludes, Mazeppa, Prometheus stb.) A század 2. felében a szimfonikus költemény földrajzi vonatkozású tájfestő típusa kerül előtérbe.
pl.: Smetana: "Moldva"
A XVIII. sz. második felétől az opera műfajának hatalmas sikerei kezdik háttérbe szorítani a hangszeres műfajokat, a XIX. században pedig szinte egyeduralkodó a zene területén.
Az opera nagyzenekarának mérete jelentősen megváltozik a romantika idején. Kibővül újabb hangszerekkel, s új hangszerelési effektusokkal gazdagítják a zenekari hangzást. Az eddig alkalmazott hangszerekből több szerepel egy-egy szólamban, különösen a fúvós és ütős csoportok szólamát növelik, s új ütőhangszerek alkalmazására is sor kerül. A zenekarkezelés és hangszerelés XIX. századi megújítói Berlioz, Wagner és Richard Strauss.
A többféle stílust, irányzatot képviselő XIX. századi operát 3 nagy területre oszthatjuk: az olasz és német vonalra, valamint a század második felében kibontakozó nemzeti operák csoportjára.
:
2320
