A magyar kastélyépítészet történeti attekintése

A magyar kastélyépítészet történeti áttekintése

1.1. A kastély szó fogalma

A kastély olyan nagyméretű és díszes, általában emeletes épület, amelyet park választ el a[1] szomszédos településektől, vagy lakott helyektől távol, de minden esetben parkkal körülvéve épült.

1.1.1. A kastély szó eredetének vizsgálata

Az első kastélyépítés emlékei Európában a 14. században születtek meg Franciaországban. A magyar nyelvben a kastély szót először egy 1263-ból maradt oklevél őrzi. A szó a latin castellum 13. századi magyarítása, amely kisméretű várat jelent és feltételezhetően észak itáliai közvetítéssel honosodott meg. Ott nevezték castelnek a latin castrum szóval jelölt, nagyméretű, várnál kisebb, erődítéssel körülvett nemesi lakóhelyeket.

1.2. A kastélyok kialakulása

Az európai nemesség kezdetekben Angliától Magyarországig mindenütt vizesárokkal és földsánccal, azon belül fatörzsekből épített palánkkal körülvett, fából ácsolt házakban lakott.

Ezek a kis palánkvárak voltak a kastélyok előzményei. A kővárakban található lakótornyokban csak a királyok és tartományurak laktak. Őket utánozva, idővel megjelentek a palánkvárakon belül a nemesi tornyok, eleinte azok is fából ácsolva.

Az Árpád-házi királyok európai kapcsolatai nyomán jutottak el Magyarországra a 13. században a vidéki lakóhelyek ezen nemesi formái.

A kővárak nagyméretű építése az 1241-1242-es tatárjárás után indult meg. Ebben a háborús veszélyben lendült fel azoknak a kastélynak nevezett palánkváraknak az építése, amelyeket a latin nyelvű oklevelek castellum néven emlegetnek.

1.3. A kúriák kialakulása és a szó eredete

A következő évszázad elején trónra lépő I. Károly az Anjou-dinasztia uralkodója elkoboztatta a és leromboltatta a várakat.[2] A váraknál gyengébb castellum-kastélyok nagy része is elpusztult, de a megmaradtakra sem volt már szükség. A nemesség azokba az udvarházakba költözött, amelyek a birtokaik központjában álltak. Ezek voltak a ma is kúriáknak nevezett falusi nemesi házak. Elnevezésük eredetije ugyancsak latin szó, mégpedig a curia, amely a magyar udvar szónak felelt meg, 222b11c tehát a nemes úr udvara, azon álló háza pedig az udvarház.

A nemesi jogon birtokolt telket jelentette a rajta álló házzal együtt, tekintet nélkül arra, hogy az a ház milyen volt. 1222-ben az Aranybullában rögzített jogegyenlőség alapján a király udvarát királyi kúriának, a vidéki birtokosét pedig nemesi kúriának nevezték.

A király kúriája nagyméretű palota együttes volt, itt kapott helyet egész udvartartása. Tornyokkal erősített falak vették körül, ez hirdette hatalmát. Itt foglalt helyet a királyi ítélőszék, mely a nemesi igazságszolgáltatás legfőbb hely volt, ez lett később a legfelső kúria.

A vidéki nemes úr kúriája kisebb lakóház, a középbirtokosé emeletes, a kisnemesé pedig alig több egy parasztháznál.

1.4. A kastélyok "feltámadása"

A 14. század második felétől az oklevelek újból említik a nemesek castellumait. Ezeket is sánc, árok és palánk, később már kő- vagy téglafal vette körül. Megjelenésük, főleg belső alakításuk már igényesebb volt, és a 15. század elejétől kezdve egyre inkább érezhető volt rajtuk Európa nyugati és déli tájairól származó építészeti hatás.

Építésükhöz, úgy mint a várakéhoz is, írásba foglalt királyi engedély kellett. A királyi és országgyűlési törvények a 13. századtól kezdve szólnak engedély nélkül emelt várak és kastélyok kötelező lerontásáról.

I. Lajos Anjou király 1382-ben történt halálával felborult a király és a nemesség között lévő egyensúly. Luxemburgi Zsigmond, az új uralkodó hatalma fenntartása érdekében a királyi vagyon egy részét, várakat és uradalmaikat hívei között osztotta szét, de nekik a század végétől számtalan kastélyépítési engedélyt is kiadott, így a 15. század első évtizedeiben nagyon sok új kastély épült.[3] 1526-ig, vagyis a mohácsi vészig több mint ötszáz egykori kastély ismert, melyek a gótikus stílus szerint épültek. Európai mintára megjelentek körülöttük a kertek, melyekről az oklevelek alig tesznek említést.

A mohácsi vész után továbbra is szükségessé vált a kastélyok erődítése annak dacára, hogy a 16. században indult hódító útjára a reneszánsz, amely új kastélyformákat hozott. A török hódoltság területén fekvő középkori kastélyok elpusztultak, a megmaradtak az új stílus formáival épültek át. Az 1550-es évek után sok középkori várat építettek át az új stílus jegyében. A vidéki kastélyok körül az árkokat, sáncokat, és külső falakat felváltották a díszkertek.

A barokk kastélyok fénykora az 1720-1730-as évekkel kezdődött. Tágas parkban helyezkedtek el. Ez Franciaországból terjedt el, hazánkba pedig Bécsen át jutott.

A késő középkor és a török hódoltság idején főúri kastélyaink a műveltség nagy hatású, helyi központjai voltak.

A kastélyépítés jelentős anyagi áldozattal jár. Egy-egy nagyobb építkezéshez még a nagybirtok jövedelme sem volt mindig elég.

A nemesség nagyobb része kölcsönből építkezett, némely adatok szerint már a középkorban is. Ezért, ha szükséges volt lekötötte birtokait, vagy azok jövedelmét, hivatalt vállat a szükséges pénz előteremtése érdekében. Megérte, hiszen így előbbre lehetett jutni a nemesi raglétrán, ugyanis az ország legfelsőbb rétegébe a nemesi felfogás szerint csak a kastélyos urak tartoztak.

A legtöbb kastélyt még a 18. században is azok emeltették, akik társadalmi felemelkedésük reményében vállalkoztak arra. Így volt ez, még a 19. században, sőt a 20. század elején is, amikor az újgazdag bankárok, kereskedők és iparmágnások építettek újonnan vásárolt birtokaik központjában kastélyokat.

1.5. Kastélyok az építészeti stílusok tükrében

1.5.1. A gótikus stílusban épült kastélyok

Az Árpád -kori, a 13. századi kisméretű várakat az 1300-as évek végétől váltották fel a kastély előzményének tekinthető, de még akkor is erődített nemesi lakóhelyek.[4] A legtöbbjük nyomtalanul elpusztult, soknak még a helye sem ismert, bár néhánynak megmaradtak a romjai.

A királyok által kiadott építési engedélyek vagy arról szóltak, hogy a kérelmező meglévő kúriáját árokkal és fallal veheti körül, a falban pedig tornyokat emeltethet, vagy teljesen újat építtethet. A megnevezett nemes udvarházát vár vagy kastély módjára építtethette.

Az uralkodók az építési engedélyben meghatározták a kastély anyagát is, amely akár fából, akár kőből lehetett. A középkori, de még a későbbi kastélyok jelentős része is fából készült. A fából emelt épület nem volt értéktelenebb a kőből, vagy téglából építettnél. Építéshez ritkán fogadtak szakembert, az ilyen kastélyt a földesúr saját jobbágyaival is elkészíttethette.

Csak ásatásokból ismerjük a kastélyok alaprajzát, melyek viszonylag kis méretűek voltak és 50*100 méternél ritkán nagyobbak.

Viszonylag egyszerűformák jellemezték ezeket, a 15. század folyamán már kőből faragott ajtó-és ablakkeretekkel, kandallókkal, ritkábban kőbordás boltozatokkal, a század végétől már reneszánsz stílusú részletekkel.

Otthonosságot a fehérre meszelt falakra akasztott állatbőrök, szőnyegek, esetleg faburkolatok nyújthattak. A lakószobák fűtését kőből faragott kandallók, vagy mázatlan cserépkályhák nyújtottak. A gerendás mennyezetet virágmintás festéssel, vagy faragással díszítették, a padlóburkolat pedig mintásan rakott tégla. Az ablakokat többnyire fatáblákkal zárták be, mert ritka volt az üveg. Az egyszerű berendezés faragott és festett fapadokból, székekből és asztalokból, ruhaneműt tároló ládákból, mennyezetes ágyakból állt. Az értéktárgyakat tálak, kancsók, ékszerek, ritkábban üvegpoharak és palackok képviselték, ezeket azonban csak ünnepélyes alkalmakkor vették elő.

1.5.2. A reneszánsz kastélyok

A reneszánsz stílusjegyek már a 16. század elején megjelentek az épületek részletein.[5] A középkori kastélyépítészethez viszonyítva a legfeltűnőbb változást az épületek alaprajzán és homlokzatain megjelenő szimmetria jelentette. A 16. század második felétől a következő évszázad végéig négyzetes, vagy ötszögű bástyák emelkedtek, melyek főként itáliai hatást mutattak. A 16-17. századi kastélyokat még mindig földsánc, árok és palánk vette körül. Bejáratuk felett ott magasodtak a kaputornyok, maguk a kapuk pedig felvonóhidasak voltak. Udvaraikban megjelentek a pilléres, vagy oszlopos árkádsorok.

Ebben a stílusban is jelen voltak még a falra akasztott szőnyegek, állatbőrök, faburkolatok, kőből faragott kandallók, de megjelentek az igényességet tükröző gazdagon tagolt ajtó-és ablakkeretek, díszes boltozati vállkövek, színes mázú cserépkályhák, üvegtárcsából összerakott és ónkeretes ablakok, a falakra akasztott csataképek és festmények, néhol nyomtatott könyvek, s a nagy kastélyok női lakosztályaiban a hangszerek jelezték.

A 17. századtól, a kastélyok méretei és ebből adódóan helyiségeik száma is megnőtt. Teljesen meghonosodott a késő reneszánsz kastélyforma. A falakra akasztott szőnyegek között sok volt a török közvetítéssel idekerült keleti, de nyugati is akadt. Ezek közül voltak, amelyek az asztalokat és ülőpadokat borították, de a korszak végén ár a padlókra is jutott belőlük. A kőből faragott kandallók egyre díszesebbek lettek. A bútorok között megjelentek a szekrények, faragott pohárszékek s azokon a nemesfém és üvegtárgyak. A falakon családi arcképek, az ősök képsora és mitológiai képek függtek. A gazdagabb kastélytulajdonosok udvari festőz, könyvtárost és levéltárost is tartottak a házitanítókon kívül. Az arisztokrácia nemegyszer külföldön tanult vezető alakjainak kastélyaiban ott volt a házi zenekar, amely most már az ebédlőteremben álló karzatról szolgáltatta a muzsikát. Ez volt az a környezet, amelyben a 16-17. században a magyarországi reneszánsz udvari kultúra virágzott.

A kastélyokhoz kiszolgáló gazdasági épületek sokasága tartozott.[6] Az istállók, kocsiszínek, pajták és ólak a késő középkor óta a belső személyzet lakóépületeivel együtt a kastélyok mellett csoportosultak. A 16. század második felétől a zöldséges - és gyümölcsöskertek mellett megjelentek az épített díszkertek. Az épített reneszánsz kert divatja is Itáliából indult európai hódító útjára. A kastélyok vizes árkain kívül helyezkedett el, rendszerint fallal körülvéve. Kisebb négyzetes mezőkre osztották területüket ahová színes virágokat, nyírt sövényeket és lugasokat ültettek. Az utak vagy a sövények találkozási pontjait vázákkal, szobrokkal, szökőkutakkal hangsúlyozták. Nem volt ritka a nyári hűsölőház sem a kert végében, egy kisebb tó mellett, hatalmas fák árnyékában. Sok kastélyhoz tartozott vadaskert és nem egy helyen a díszkert és a vadaskert egyesítésével alakították ki a kastélyhoz tartozó parkot.

1.5.3. A barokk stílusú kastélyok és kertjeik

A reneszánszhoz hasonlóan a barokk stílus is Itáliából került az európai országokba. Magyarországon az 1630-1640-es évektől honosodott meg. Eleinte ez a stílus is az épületek díszítésén jelentkezett, most is bécsi közvetítéssel. A királyi udvarhoz közel álló főurak kastélyaiban barokk stílusban építtették át kápolnáikat és termeiket, amelyeket festményekkel és gazdag stukkódíszítéssel láttak el. A 17. századi kora barokk mesterei is főként olaszok voltak, akár Közép-Európa többi országában.

Az egyes helyiségek belső folyosóról nyíltak. Középső részén helyezték el a főbejáratot, mögötte a legtöbb esetben hintóval megközelíthető kapualjat és az abból nyíló ünnepélyes lépcsőházat, ennek emeletén pedig a nagyméretű dísztermet. Ehhez csatlakoztak a reprezentációt szolgáló fogadóhelyiségek, ezért ez az épületrész kiemelkedett az épület egészéből, hangsúlyos tetővel fedték le, homlokzatait díszesebbre tervezték. A kapu fölé oszlopokon nyugvó erkély került, a homlokzatot lezáró főpárkány fölé pedig íves és tört vonalú oromzat, amelyben rendszerint az építtető kőből faragott címere díszelgett. Az egyensúly kedvéért ezt a kiemelést kisebb méretben megismételték a homlokzatok két szélén. Így alakult ki a 18. századi kastélyokra jellemző ötszakaszos főhomlokzat, középen magasabb, két szélén pedig az épület többi részével azonos magasságban.

A díszterem fontosságát jelzi, hogy sokszor két emelet magas volt.[7] Mellette szalonok, társalgók, zeneterem, játéktermek helyezkedtek el. A felvezető lépcsőház a kastély egyik leggazdagabban kialakított része. A díszterem alatt helyezték el, a kapualj közelében a kastély kertjére nyíló nyári fogadótermet, olaszul a sala terrenát. A kápolna is rendszerint két szintet foglalt el a felsőn a többnyire erkélyszerű földesúri oratóriummal. Emeletnyi belmagasságú a könyvtárterem is, amelyhez dohányzók, dolgozószobák csatlakoztak. Külön helyiséget kapott a családi levéltár, valamint a műgyűjtemény, amelyhez képtár, fegyver- és trófeagyűjtemény tartozhatott. A legnagyobb kastélyokban színháztermet is építtettek, általában operák előadására. A családtagok lakrészei lakosztályokká bővültek, külön részt alkottak a vendéglakosztályok, vendégszobák. A kiszolgáló személyzet számára szolgáltak a melléképületek, gazdasági helyiségek, istállók, kocsiszínek, amelyekhez a bécsi udvar mintájára nemegyszer fedett lovas iskola is tartozott.

A kevésbé vagyonosak kastélyai kisebbek, alaprajzukban szerényebbek. Reneszánsz hagyományként több kastély épült saroktornyokkal.

A kastélyokban egyre nagyobb teret kaptak a társművészetek: szobrászok, festőművészek, asztalosok. Munkásságuk nyomán már a 17. század közepétől stukkó borította el dísztermek mennyezetét sőt, még a falait is. A stukkódíszek között a festmények témája a görög-római mitológia mellett az ókori történelem, s a század második felében a török kiűzésének dicsőítése volt.

A falakon drága németalföldi gobelinek, bőrből és textilből készült kárpitok, keleti szőnyegek, a gazdagabbak otthonaiban a család őseit ábrázoló arcképek függtek. Egyre több lett a nemes burkolat, a drapéria és a gazdagon faragott bútor.

A 18. században a reprezentáció iránti igény tovább növekedett. A falfelületeket már papírkárpit is fedhette, a fogadó- és dísztermekben megjelent a térhatást sokszorozó tükörborítás. A mind a mennyezeti, mind a fali stukkókon, az ajtószárnyakon és a bútorok részletein gyakorivá vált az aranyozás. A drága bútorok egy része inkább dísz volt, mint kényelmes használati tárgy. A házi kápolnákat a legpompásabb műmárvánnyal és festett mennyezetekkel ékesítették.

A barokk kastélyoknak is elmaradhatatlan tartozéka volt a park.[8] Sokszor a kastélyépülettel azonos a park tervezője is. Kiindulópontja az épület, onnan indulnak el sugarasan a park fő útvonalai. Közöttük a kastély közelében virágoskert szobrokkal, vázákkal, szökőkutakkal, távolabb nyírt sövényekkel, magas növényfalakkal határolt terület található, középen rendszerint vízmedencével. Ahogy távolodunk, egyre magasabb a növényzet. A sövényfalak között sorra tűnnek fel a vízesések, szobrok, antik templomok, kert házak, labirintusok, szabadtéri színpadok. A parkok távolabbi részein állatkert, vadaskert, végül fasorokban és erdőfoltokban fejeződtek be. A kastélyok közelében helyezték el a melegebb éghajlathoz szokott növényeket tároló üvegházakat, a narancsfákról elnevezett "orangerie"-ket.

A kertbe az akkor divatos hímzésmintáknak megfelelően ültették a virágokat, ez a rész volt a "hímzéses parter". Szakaszainak sarokpontjain gúla, kúp, vagy gömbformára nyírt bokrok, ritka növények és szobrok foglaltak helyet. A virágos partert utakkal felosztott gyepszőnyeg követte, ez volt a a "zöld szőnyeg", a "tapis vert", az utak találkozásánál szobrokkal, díszvázákkal, szobor formára nyírt tiszafával, vízmedencékkel és szökőkutakkal. Végül a barokk kert harmadik részét a magasra nyírt sövényekkel körülvett szakaszok, a "bosquet"-k alkották, azok mögé rejtették a pihenésre, hűsölésre berendezett kerti házakat.

1.5.4. A klasszicista kastélyok és kertjeik stílusa

A klasszicista stílus 1800 körül jutott diadalra és hazánkba ismét Bécsen át érkezett.

Kastélyai általában megtartották a barokk idején kialakult alaprajzi formákat. Az általános elrendezés ismét az U alaprajz maradt, de a téglalapforma is egyre gyakrabban fordult elő. A klasszicista kastélyokban általában kevesebb volt a reprezentatív helyiségek száma, eltűnt a barokk pompája. Az épületek belseje otthonosabb lett, több lakóhelyiséggel. A földszinten kaptak helyet a dísztermek, a könyvtár, a fogadószalonok és általában a vendégfogadás terei. A homlokzatokat a visszafogott díszítés, nyugalom és szimmetria jellemzi, ezek megfontolt ünnepélyességet kölcsönöztek a kastélyok megjelenésének.

A lakószobákban mértani vagy növényi motívumokkal mértéktartó falfestés vagy kárpit volt, gyakran azonban csak fehér meszelés, festett párkánnyal.[9] A helyiségek ezáltal levegősebbek, otthonosabbak voltak. A bútorok is egyre kényelmesebbek lettek és egyre inkább a használati igényekhez alkalmazkodtak. Megjelentek a kisbútorok. A dísztermeket, a kápolnákat, a könyvtárakat ekkor is festett mennyezetfreskók tették még ünnepélyesebbé. A szobák falain festmények és tükrök függtek, lazán elhelyezett bútorok, fehér, vagy színes kályhák sorakoztak bennük. A berendezési tárgyakon angol hatásra gótikus díszítőelemek jelentek meg.

A klasszicista kastélyok belső berendezésében és dekorálásában a festészet és a szobrászat kevésbé jelentős. A berendezés irányítása az iparművészek, bútortervezők és dekorátorok kezébe került, bár még ebben a korszakban is gyakran származott a teljes belső terv az építésztől. Sajnálatos módon a klasszicizmus kastélybelsői még a barokk emlékeinél is jobban pusztultak.

A francia barokk kertművészettel jóformán azonos időben Angliában új felfogás jelentkezett. A barokk pompája és szabályossága idegen volt az angol környezettől, közelebb állt hozzá a természetes táj festőisége. Ennek hatására alakult ki a 18. század folyamán az angol jellegű park, amiből a francia barokk kert ünnepélyességét száműzték.

Az angolkertben már a természetet utánzó mesterséges táj uralkodott, amely a kastély köré igyekezett sűríteni a természetet. A kastély a kert egyik szélén, vagy a sarkában állt. A kertépítésnek ezt az elképzelését a 18. század közepétől erőteljesen fonta át a távoli, egzotikus tájak kertjeinek, főként a kínai parképítés megismerése. A kínai pagodákat utánzó kerti házakat követően megjelentek a török, az indiai, az arab építészet elemeivel alkotott épületek is. Velük együtt a mesterséges romok, a műbarlangok fokozták a kert hangulatát a köréjük ültetett különböző színű lombos fákkal és bokrokkal, a kerten át vezetett patakkal, vízeséssel, tóval, a tavon mesterséges szigettel, a parton obeliszkekkel, szobrokkal, vázákkal. A kertben kanyargós sétautak vezettek a látnivalókhoz oly módon, hogy azok váratlanul táruljanak fel, érzelmi hatást gyakorolva ezzel a látogatókra. A 18. század második felének így kialakított parkjait ezért nevezik szentimentális kertnek, mely a század vége felé már szinte a teljes kastélyparkot elfoglalta.[10]

1800 után már mindenütt angolkertek voltak a kastélyok körül. Az 1820-as évekre pedig eltűntek a parkok romantikus-szentimentális építményei, az angol templomokat utánzók kerültek előtérbe, körülöttük mind gyakrabban idegen tájakról telepített növények vették át az uralmat, amelyeket már faiskolákban neveltek.

1.5.5. Romantikus kastélyok és kertek

A magyarországi klasszicista építészetben a 19. század elejétől új irányzatként jelentkezett a gótikus stílus jegyeit használó formavilág, melyet a reformkor Angliát megjárt nemzedéke honosított meg 1840 körül.

Rövid divatja nem alkothatott egységes művészetet. A berendezés terén kezdettől fogva keveredett az egyre erőteljesebb neobarokkal. Romantikus stílusban egységesen berendezett kastély nem sok volt. Az épületek belsejét általában a sötétre festett falfelületek, vagy gótizáló faburkolatok, fából készült lépcsők és súlyos bútorok jellemezték. A falakon fegyverek, vadásztrófeák, keleti dísztárgyak voltak találhatók a képek mellett. Jelentős szerepet kapott az arabmór és más keleti művészetek motívumvilága, főként a falak burkolatában és a mennyezetekben. A berendezés egyre zsúfoltabb lett. A korszak kastélyainak berendezési tárgyai ma inkább múzeumokban láthatók, a romantika legjellegzetesebb emlékei ugyanis eltűntek Magyarországról.

Eleinte romantikus elemekkel gazdagították az angolkerteket, de az 1840-es években megjelentek az épületek előtti gyepfelületen az alacsonyra nyírt tiszafákból és bukszusokból kialakított labirintusok, virágágyások, kosarakba helyezett virágok.

Ismét divatba jöttek a szobrok, dísz kutak, a ládákba, vagy cserepekbe ültetett virágok, az egzotikus növények, vagyis a reneszánsz és barokk kert elemei. Újból megjelent a kastély előtt a virágágyakból összetett parter, benne vízmedencével, szökőkúttal, néhol mértani útrendszerrel, azok mentén azonban most már rózsalugasok pompáztak. Ezeket a kertrészeket a parkon belül elkerítették.[11]

A század közepe után valóságos szenvedéllyé vált a ritka növények gyűjtése.

A kastélykertekben változatlanul fontos szerepet töltöttek be az üvegházak, a fűthető pálmaházak és télikertek. Az utóbbiak építéséhez a század második felében sok helyen használtak öntöttvasat.

1.5.6. A historizáló és elektrikus kastélyok és kertjeik

1867 után Magyarországon mindenütt fellendült az építkezés. A kastélyok építésében ekkor jelentek meg új megrendelőként az arisztokráciába beépülni kívánó gazdag pénzemberek és gyáriparosok. Számukra a kastély inkább már hatalmi szimbólum volt.

Az egész Európában végigvonuló divat hatására a 19. század utolsó negyedétől a kastélyok építészetében a gótikából, a reneszánszból, és a barokkból válogató irányzatot historizmusnak - korábban elektrikának - nevezik. Az 1870-es évektől hazánkban legszembetűnőbb az alaprajzok változása volt. A helyiségeket funkciójuk alapján csoportosították, ezáltal az épületek változatosabb megjelenésűvé váltak. Ennek következtében a kastélyok nagyon különbözőek. A századfordulón megjelentek rajtuk a szecesszió és sőt a magyar népművészet elemei is.

A technika fejlődésével a kastélyokba bevonult a világítás, a központi fűtés, a melegvíz-szolgáltatás és a telefon. Egyre több kastély vált jelentős műgyűjtemény otthonává. A technikai újdonságok és az újabb igények megsokszorozták a helyiségek számát, néha túlméretezetté téve az épületeket. A belső terek is zsúfoltak voltak. Kevés szerepe volt a festészetnek és a szobrászatnak.

Korabeli osztrák és dél- német hatásra a jelentősebb kastélyokat bécsi építészek és lakberendező cégek bútorozták be. A telezsúfolt szobákat és termeket faburkolatok, sötétre festett falak, nehéz függönyök és drapériák, valamint súlyosan faragott bútorok keretezték, amelyeket képek és dísztárgyak sokasága töltött meg. A berendezési tárgyak egyre gyakrabban gyári termékek.[12]

A kézműipart felváltotta az olcsó tömegáru. A berendezéseket tekintve leggyakoribb stílusok a német késő reneszánsz és barokk, a dísztermekben a francia rokokó, a századfordulón az akkor divatos szecesszió.

A parkoknál még megfigyelhető az olasz reneszánsz és a francia barokk, főleg a kastélyok közvetlen környezetében, itt alakították ki ugyanis a nyírt sövényekkel keretezett virágoskertet, melyek szintén zsúfolttá váltak. Ennek ellenére ezek a zsúfolt növényzetű gyűjteményes kerteknek is megvan az értékük és helyük a kertművészetben.