A középkor zenéje

A művészettörténet a középkort a Római Birodalom bukásától (476) kb. a XV. század végéig, Amerika fölfedezéséig (l492) számítja. Ebben az időszakban alakult ki és virágzott a képzőművészetben és az építészetben a román és a gót stílus. A román építészet legjellemzőbb stílusjegye a keresztboltozat, amely szabályos négyzet alakú tereket zár le. A nehéz félköríves boltozat teljes súlya a falra támaszkodott, ezért a falak vastagok, tömörek. Az épület külső megjelenése is komor erődítménynek hat. A gótika újat hozó törekvését kezdetben megvetették, gótnak, azaz barbárnak tartották. Az új művészeti irány az építészetben bontakozott ki elsőként. Az észak-franciaországi Saint-Denis (e: szendöni) kolostor apátja, Suger (e: szüzsé) fölfelé törekvő építménnyel, fénnyel elárasztott belső terek létrehozá 333j99d sával akarta érzékeltetni Isten dicsőségét. A román keresztboltozat íveit magasabbra, meredekebbre emeltette, s így jött létre a jellegzetes, gótikus csúcsíves stílus.

A gótikus festészet is újat hozott. A román stílusú falfreskókon az alakok mereven egymás mellett, egymás fölött helyezkednek el. A gótikus festészet ezzel az egysíkú ábrázolással ellentétben a térbeliséget érzékelteti.

A középkorral új korszak kezdődött Európában. Kialakult a feudális társadalmi és gazdasági rend, az egyház hatalma megnövekedett, megszilárdult. A vallásos szemlélet meghatározóvá vált a tudományok és a művészetek, így a zene fejlődésében is.

A korai középkor zenéje nagyobbrészt egyszólamú, a többszólamúság csak a XII. sz. körül alakult ki.

Egyszólamú zene

Egyházi zene

A kereszténység vallási szertartásokat vezetett be a gyakorlatba, s ezekhez énekes imaszövegeket kapcsolt. E dallamkincsnek két fő forrása

volt:

az ókori zsidók vallási liturgikus zenéje (zsoltárok)

görög egyházi énekek (himnuszok)

Ezek a dallamok évszázadokig szájhagyomány útján terjedtek. A IV. századtól a keresztény liturgia nyelve a görög helyett a latin lett, s az egyház irányító központja Róma.

Az V. és VII. sz. között az éppen uralmon  lévő pápa határozta meg a vallási szertartások és az azokhoz kapcsolódó vallási dalok rendjét. I. Gergely (Nagy Szent Gergely) pápa (59O-6O4) elsőként rendszerezte a keresztény egyház teljes dallamkincsét és összeállította az akkor használatos énekek dallamgyűjteményét. Ez lényegében a XVI. sz-ig változatlan maradt. Ezeket a dalokat gregorián énekeknek nevezik, elnevezésüket Gergely pápa nevéről kapták, mivel a Gergely latinul Gregorius. Hogy Gergely pápa milyen mértékben vett részt a rendszerezés nagy művében, nem tudjuk. Valószínű, hogy elsősorban az akkor már működő Schola Cantorum (Énekesek iskolája) testületére támaszkodott.

A gregorián ének a római katolikus egyház ősi, hivatalos, latin nyelvű éneke.

Jellemzői:

egyszólamú dallam, tele hajlításokkal

latin szövegű, bibliai vagy egyéb vallásos tárgyú

kíséret nélkül, kötetlen ritmusban szólal meg

a dallamok rendszerint lépcsőzetesen vagy kis

hangközlépésekben mozognak, de előfordulnak az ugrások is

a szillabikus és melizmatikus szakaszok váltakozása egyensúlyt eredményez

(szillabikus, azaz szótagoló éneklés = egy szótagra egy hang kerül melizmatikus éneklési mód = egy-egy szótagra több hang vagy egész kis dallamív juthat)

A gregorián ének két nagy részre oszlik:

a papi zsolozsma énekei

a mise énekei

Talán az egyik legismertebb gregorián emlékünk a "Dies irae" kezdetű, ősi hagyományokat őrző középkori dallam. A fölhangzó latin szöveg szabad fordításban így hangzik: A harag, vagyis a végítélet napján a világ hamuvá lesz.

A "Dies irae" énekformája: sequentia.

Két fontos énekformát kell megemlíteni: sequentia és tropus. Mindkét forma úgy jön létre, hogy a liturgikus dallamok hosszú melizmái alá szöveget szerkesztettek. A sequentia mint műfaj, jelentősebb. Sequentia volt az ómagyar Mária Siralom is, eredeti címe: Planctus ante nescia - szerzője Geoffroi de Bretevil (XII. sz.)

A sequentiák száma idővel igen megszaporodott és egyre több népi "profán" elem vegyült bele, amit az egyház nem nézett jó szemmel. Ezért a XVI. században eltiltották éneklésüket, csupán ötnek a használatát engedélyezték. (Ebben szerepel a Dies irae = halotti sequentia.)

Bizonyos egyházi szövegek tartalma alkalmas volt arra, hogy dramatizálva adják elő őket, így keletkeztek a X. században a liturgikus drámák.

"Út queant laxis" (a szolmizációs gyakorlatok kialakulása)

Világi zene

A középkor világi zenéjét elsősorban a lovagi költészet képviseli, mely Franciaországból indult. Dél-Franciaországban, Provance-ban született a XII. században, majd a XIII. században az eretnekháború miatt áttevődik Észak-Franciaországba. Délen trubadúroknak, északon trouvereknek nevezték e művészet képviselőit, akik költők és zeneszerzők is voltak egyszemélyben.

Származásukat tekintve: alsó- és középnemesek, de voltak főúri képviselői is (hercegek, királyok; a trouverek neves képviselője volt Oroszlánszívű Richárd angol király). Alacsony sorból származó trubadúrokról is tudunk (vándordiákok, kolduló szerzetesek). Dalaik: balladák, drámai elbeszélő szerelmi dalok. (Ez utóbbi a trubadúrköltészet jellegzetes típusa.) Többnyire nemzeti nyelven szólalnak meg, hangszerkísérettel.

Mariot d'Arras (ejtsd: monió dárrész): "Nyári ének" (a XIII. századból)

A trubadúrok és a trouverek művészete több irányba sugárzott ki Franciaországból:

Németalföldön e műfaj képviselőit minnesangereknek nevezik (minnesanger = szerelmi dalok szerzője).

A legjelentősebb képviselői: Walter von der Vogelweide, Neidhart von Reuenthal, Tännhauser. (Ez utóbbiról mintázta Richard Wagner hasonló című operájának a hősét.)

A középkori többszólamúság

A zeneirodalomban talán a leglátványosabb fejlődés a többszólamúság kialakulása lehetett. Kezdetei a VIII. sz. idejébe tehetőek, de valójában csak XI-XII. sz-tól kezdve beszélhetünk többszólamúságról.

Róma egyes kolostoraiban az a szokás alakult ki, hogy a gregorián dallam mellé kísérő szólamot kezdtek énekelni. Ekkor ez még nem jelentett többet, mint az egyes szólamok párhuzamos haladását egymás mellett, azonos távolságban. Ennek a gyakorlatnak a neve "parafonia" volt, előadóit parafonistáknak nevezték. Feltehetően kvart, illetve kvint távolságban szólalt meg a kísérőszólam. Közben a kolostorokban és a templomokban megjelent az orgona, amely alkalmas volt a két szólam összecsengésének kipróbálására. Az európai többszólamúság erről a hangszerről kapta a nevét is, így lett organum elnevezésű ez az éneklési technika, melynek három típusát különböztetjük meg.

Paralel (párhuzamos organum)
Az alapdallamot kvart, illetve kvint távolságra kísérte a második szólam (esetleg oktáv is megszólalhatott)

Szabad organum
Az alapdallam az alsó szólamban jelenik meg, a felső szólam szabadon mozog. Haladhat párhuzamosan is az alsó szólammal, de lehet ellenmozgás is a két szólam között (ellenpont).

Együtthangzó hangközei: prím, kvart, kvint, oktáv, undecima.

Melizmatikus organum
Az alsó szólamban megszólaló alapdallam hosszú kotta értékeire a felső szólamban több hang szólal meg, ezáltal a felső szólam mozgalmas díszítő szólammá válik.

A korai többszólamúság első központja Párizs, de fontos szerepet játszott kialakulásában az angol zene is. A többszólamúság egyszerű formája volt a kánon. Ebben minden szólam ugyanazt énekli, de az egyes szólamok egymás után lépnek be.

Közismert példa erre: John of Fornsete (dzson of fornszet): Nyár kánon (1240 körül). A középkor énekes zenéjében a hangszerek jelenléte még igen elenyésző, sokszor alig észrevehető. Csak alkalmanként erősítették az énekhangot.