A középkor zenéje

A mûvészettörténet a középkort a Római Birodalom bukásától (476) kb. a XV. század végéig, Amerika fölfedezéséig (l492) számítja. Ebben az idõszakban alakult ki és virágzott a képzõmûvészetben és az építészetben a román és a gót stílus. A román építészet legjellemzõbb stílusjegye a keresztboltozat, amely szabályos négyzet alakú tereket zár le. A nehéz félköríves boltozat teljes súlya a falra támaszkodott, ezért a falak vastagok, tömörek. Az épület külsõ megjelenése is komor erõdítménynek hat. A gótika újat hozó törekvését kezdetben megvetették, gótnak, azaz barbárnak tartották. Az új mûvészeti irány az építészetben bontakozott ki elsõként. Az észak-franciaországi Saint-Denis (e: szendöni) kolostor apátja, Suger (e: szüzsé) fölfelé törekvõ építménnyel, fénnyel elárasztott belsõ terek létrehozá 333j99d sával akarta érzékeltetni Isten dicsõségét. A román keresztboltozat íveit magasabbra, meredekebbre emeltette, s így jött létre a jellegzetes, gótikus csúcsíves stílus.

A gótikus festészet is újat hozott. A román stílusú falfreskókon az alakok mereven egymás mellett, egymás fölött helyezkednek el. A gótikus festészet ezzel az egysíkú ábrázolással ellentétben a térbeliséget érzékelteti.

A középkorral új korszak kezdõdött Európában. Kialakult a feudális társadalmi és gazdasági rend, az egyház hatalma megnövekedett, megszilárdult. A vallásos szemlélet meghatározóvá vált a tudományok és a mûvészetek, így a zene fejlõdésében is.

A korai középkor zenéje nagyobbrészt egyszólamú, a többszólamúság csak a XII. sz. körül alakult ki.

Egyszólamú zene

Egyházi zene

A kereszténység vallási szertartásokat vezetett be a gyakorlatba, s ezekhez énekes imaszövegeket kapcsolt. E dallamkincsnek két fõ forrása

volt:

az ókori zsidók vallási liturgikus zenéje (zsoltárok)

görög egyházi énekek (himnuszok)

Ezek a dallamok évszázadokig szájhagyomány útján terjedtek. A IV. századtól a keresztény liturgia nyelve a görög helyett a latin lett, s az egyház irányító központja Róma.

Az V. és VII. sz. között az éppen uralmon  lévõ pápa határozta meg a vallási szertartások és az azokhoz kapcsolódó vallási dalok rendjét. I. Gergely (Nagy Szent Gergely) pápa (59O-6O4) elsõként rendszerezte a keresztény egyház teljes dallamkincsét és összeállította az akkor használatos énekek dallamgyûjteményét. Ez lényegében a XVI. sz-ig változatlan maradt. Ezeket a dalokat gregorián énekeknek nevezik, elnevezésüket Gergely pápa nevérõl kapták, mivel a Gergely latinul Gregorius. Hogy Gergely pápa milyen mértékben vett részt a rendszerezés nagy mûvében, nem tudjuk. Valószínû, hogy elsõsorban az akkor már mûködõ Schola Cantorum (Énekesek iskolája) testületére támaszkodott.

A gregorián ének a római katolikus egyház õsi, hivatalos, latin nyelvû éneke.

Jellemzõi:

egyszólamú dallam, tele hajlításokkal

latin szövegû, bibliai vagy egyéb vallásos tárgyú

kíséret nélkül, kötetlen ritmusban szólal meg

a dallamok rendszerint lépcsõzetesen vagy kis

hangközlépésekben mozognak, de elõfordulnak az ugrások is

a szillabikus és melizmatikus szakaszok váltakozása egyensúlyt eredményez

(szillabikus, azaz szótagoló éneklés = egy szótagra egy hang kerül melizmatikus éneklési mód = egy-egy szótagra több hang vagy egész kis dallamív juthat)

A gregorián ének két nagy részre oszlik:

a papi zsolozsma énekei

a mise énekei

Talán az egyik legismertebb gregorián emlékünk a "Dies irae" kezdetû, õsi hagyományokat õrzõ középkori dallam. A fölhangzó latin szöveg szabad fordításban így hangzik: A harag, vagyis a végítélet napján a világ hamuvá lesz.

A "Dies irae" énekformája: sequentia.

Két fontos énekformát kell megemlíteni: sequentia és tropus. Mindkét forma úgy jön létre, hogy a liturgikus dallamok hosszú melizmái alá szöveget szerkesztettek. A sequentia mint mûfaj, jelentõsebb. Sequentia volt az ómagyar Mária Siralom is, eredeti címe: Planctus ante nescia - szerzõje Geoffroi de Bretevil (XII. sz.)

A sequentiák száma idõvel igen megszaporodott és egyre több népi "profán" elem vegyült bele, amit az egyház nem nézett jó szemmel. Ezért a XVI. században eltiltották éneklésüket, csupán ötnek a használatát engedélyezték. (Ebben szerepel a Dies irae = halotti sequentia.)

Bizonyos egyházi szövegek tartalma alkalmas volt arra, hogy dramatizálva adják elõ õket, így keletkeztek a X. században a liturgikus drámák.

"Út queant laxis" (a szolmizációs gyakorlatok kialakulása)

Világi zene

A középkor világi zenéjét elsõsorban a lovagi költészet képviseli, mely Franciaországból indult. Dél-Franciaországban, Provance-ban született a XII. században, majd a XIII. században az eretnekháború miatt áttevõdik Észak-Franciaországba. Délen trubadúroknak, északon trouvereknek nevezték e mûvészet képviselõit, akik költõk és zeneszerzõk is voltak egyszemélyben.

Származásukat tekintve: alsó- és középnemesek, de voltak fõúri képviselõi is (hercegek, királyok; a trouverek neves képviselõje volt Oroszlánszívû Richárd angol király). Alacsony sorból származó trubadúrokról is tudunk (vándordiákok, kolduló szerzetesek). Dalaik: balladák, drámai elbeszélõ szerelmi dalok. (Ez utóbbi a trubadúrköltészet jellegzetes típusa.) Többnyire nemzeti nyelven szólalnak meg, hangszerkísérettel.

Mariot d'Arras (ejtsd: monió dárrész): "Nyári ének" (a XIII. századból)

A trubadúrok és a trouverek mûvészete több irányba sugárzott ki Franciaországból:

Németalföldön e mûfaj képviselõit minnesangereknek nevezik (minnesanger = szerelmi dalok szerzõje).

A legjelentõsebb képviselõi: Walter von der Vogelweide, Neidhart von Reuenthal, Tännhauser. (Ez utóbbiról mintázta Richard Wagner hasonló címû operájának a hõsét.)

A középkori többszólamúság

A zeneirodalomban talán a leglátványosabb fejlõdés a többszólamúság kialakulása lehetett. Kezdetei a VIII. sz. idejébe tehetõek, de valójában csak XI-XII. sz-tól kezdve beszélhetünk többszólamúságról.

Róma egyes kolostoraiban az a szokás alakult ki, hogy a gregorián dallam mellé kísérõ szólamot kezdtek énekelni. Ekkor ez még nem jelentett többet, mint az egyes szólamok párhuzamos haladását egymás mellett, azonos távolságban. Ennek a gyakorlatnak a neve "parafonia" volt, elõadóit parafonistáknak nevezték. Feltehetõen kvart, illetve kvint távolságban szólalt meg a kísérõszólam. Közben a kolostorokban és a templomokban megjelent az orgona, amely alkalmas volt a két szólam összecsengésének kipróbálására. Az európai többszólamúság errõl a hangszerrõl kapta a nevét is, így lett organum elnevezésû ez az éneklési technika, melynek három típusát különböztetjük meg.

Paralel (párhuzamos organum)
Az alapdallamot kvart, illetve kvint távolságra kísérte a második szólam (esetleg oktáv is megszólalhatott)

Szabad organum
Az alapdallam az alsó szólamban jelenik meg, a felsõ szólam szabadon mozog. Haladhat párhuzamosan is az alsó szólammal, de lehet ellenmozgás is a két szólam között (ellenpont).

Együtthangzó hangközei: prím, kvart, kvint, oktáv, undecima.

Melizmatikus organum
Az alsó szólamban megszólaló alapdallam hosszú kotta értékeire a felsõ szólamban több hang szólal meg, ezáltal a felsõ szólam mozgalmas díszítõ szólammá válik.

A korai többszólamúság elsõ központja Párizs, de fontos szerepet játszott kialakulásában az angol zene is. A többszólamúság egyszerû formája volt a kánon. Ebben minden szólam ugyanazt énekli, de az egyes szólamok egymás után lépnek be.

Közismert példa erre: John of Fornsete (dzson of fornszet): Nyár kánon (1240 körül). A középkor énekes zenéjében a hangszerek jelenléte még igen elenyészõ, sokszor alig észrevehetõ. Csak alkalmanként erõsítették az énekhangot.