A bécsi klasszicizmus

A XVIII. század közepén egy új szellemi mozgalom bontakozott ki Európában. Az ipar, a kereskedelem és a tudományok fejlődése egy új eszmei áramlatnak az előkészítői. Az új filozófia, a felvilá 343h77d gosodás Franciaországból indult ki, s az emberi értelem, a világosság eszméjét hirdette. Alapgondolata a racionalizmus, a szellem szabadsága, s ez a nagyszerű mozgalom a század második felének az európai kultúráját is meghatározta. Ez a korszak hozta meg a zenei életben a művész és munkaadó hűbér viszonyának a végleges megszűnését. (Haydn még több, mint 30 évig élt és dolgozott az Esterházy-hercegek szolgálatában; Mozart 25 éves korában szakított ezzel, Beethoven azonban egy percre sem volt hajlandó művészetével senkit szolgálni, s ő a saját zenéjéből élő szabad művész első képviselője.)

A felvilágosodás eszméje tehát hatott a zenei életre, s kialakult egy új stílus, a klasszikus stílus.

A zenében a körülbelül 1750-1820-ig terjedő időszakot nevezik klasszikus kornak. Ebben az időben a Bécsben élő zeneszerzők, főleg Haydn, Mozart, Beethoven olyan tökéletes csiszoltságú zeneműveket alkottak, amelyekben a tartalom és a forma egysége hiánytalanul megvalósult. Ez a törekvés az antik kultúrára emlékeztet, ezért nevezték ezt az időszakot klasszikus kornak. A klasszikus szó latin eredetű (classis = osztály). A római adózási rendszerben az első adózási osztályhoz tartozókat jelölte. ("Első osztályba tartozó.") Később Európa kultúrájában ezt a szót a művészetek körében több értelemben is használták. A XVIII. században például a görög-római elsőrendű, maradandó művészi értékeket jelölték ezzel a névvel. Gyakran klasszikus zenének is nevezik a komolyzenét, de amennyiben egy szórakoztató zenei alkotás példaszerű, mintaszerű, akkor erre is alkalmazható ez a megjelölés. Ilyen értelemben tehát bármilyen korszak, bármilyen stílus összegező, letisztult művészetét nevezhetjük klasszikusnak.

A klasszicizmus gyökerei visszanyúlnak a barokk zene utolsó évtizedeihez: ekkor az ún. gáláns stílus, a rokokó divatja kezdte kiszorítani a régimódinak, dagályosnak nevezett barokk komponálási módot. A rokokó finomkodó kifejezésmódját a józanabb polgári gondolkodásmód elvetette, idegennek érezte. Az egyszerűség felé fordult. A művészet érzékenyen reagált erre és együtt haladt ezzel az igénnyel. Egyre többen tanulmányozták az ókor kultúráját, ásatásokat indítottak, hogy a leletek alapján pontosan megismerhessék az akkori életet, művészetet.

A rokokó stílusra jellemző volt, hogy finom dallamosságra, egyszerű harmóniákra törekedett. Főbb képviselői a zenében Bach fiai: Johann Christian Bach, valamint Philipp Emanuel Bach.

Kezdetben az európai országok között az elsőnek polgárosult Anglia vitte a koncertélet szervezésében a vezető szerepet, majd London mellett Párizs lett a zenei élet másik központja. A XVIII. század második felében azonban Bécs társadalmi életében feltűnően mozgalmas zenei élet bontakozott ki. A császári ház tagjai szinte mind műkedvelő muzsikusok voltak, az arisztokrácia nagy része pedig házi együtteseket tartott fenn, amelyek zártkörű hangversenyeken szólaltattak meg különböző zeneműveket. Bécsben tehát pezsgő zenei élet uralkodott, s a különböző színházi előadások (opera, balett, daljáték), ünnepélyek, álarcosbálok, tűzijátékok, kirándulások, nyári éjszakai szerenádok mind-mind megannyi alkalmai voltak a muzsikálásnak. A hangszeres muzsika igénye szinte szükségletté vált, a várostéren zenekarok játszottak. A külvárosok dallamvilága behatolt a kastélyok dísztermeinek zenei világába. A népi hangvétel egyre inkább otthonos lett az úri szalonokban. Megjelentek azok a mesterek - Haydn, Mozart, Beethoven -, akik a népi és műzenei hagyományokat klasszikus magaslaton ötvözik egybe.

A bécsi klasszicizmus tehát olyan stílus, amelyben a dallam a népdalokra emlékeztető tisztasággal és egyszerűséggel szólal meg, s az egész stílus dallamközpontúsága szemben áll a barokk polifóniával.

I. A bécsi klasszicizmus formai sajátosságai

A XVIII. század közepe táján bekövetkezett stílusváltás természetesen új műfajok születését is eredményezte (szonáta, szimfónia, versenymű, vonósnégyes). A klasszikus műfajok fejlődése azonban elválaszthatatlan a hangszeres zenei formák fejlődésétől. A bécsi klasszikus zeneszerzők művészetében a legkisebb ízektől a legnagyobb méretekig meghatározott, kikristályosodott formavilágot kapunk.

Periódus

A klasszikus formai gondolkodás alaptörvénye a párosság. A páros forma nyugalmat, kiegyensúlyozottságot jelent. A fél ütemet kiegészíti a másik fél ütem, az egyik ütemet a másik, az egyik ütempárt a másik ütempár stb. A formapárok sokszorozódása közben elérünk egy határt, amikor úgy érezzük, hogy zártabb egységhez jutottunk, egy utat bejártunk, egy gondolatot kifejtettünk, lekerekítettünk. Az ilyen (rendszerint 8 ütemes) egységet periódusnak hívjuk.

A periódus a klasszikus formálás legkisebb alapvető zenei egysége. Két tagból áll, ezek rendszerint egyenlő hosszúságúak, s a dallam és a harmónia szempontjából nyitás-zárás, kérdés-felelet viszonyban vannak egymással. A klasszikus periódus alaptípusa 8 ütemes: 4 ütem előtag + 4 ütem utótag = periódus. Ha V. fokon zár, fél zárlatról, ha I. fokon zár, egész zárlatról beszélünk.

Az egy periódusból álló formát egytagú zenei formának nevezzük.

Egytagú forma

Periódus

1.) Zenei mondat (kérdés)    2.) Zenei mondat (felelet)

Ha két különböző periódust társítunk, egyszerű kéttagú formát kapunk. Betűkkel jelezve: a kéttagú forma A és B részből áll.

Egyszerű kéttagú forma

A B

Periódus                                                                          2. Periódus

1. Zenei 2. Zenei 3. Zenei 4. Zenei

mondat mondat mondat mondat

(kérdés) (felelet) (kérdés) (felelet)

Az is előfordulhat, hogy a zeneszerző egy periódus elhangzása után más hangulatú dallamot szólaltat meg, majd ismét visszahozza az első periódust. Így keletkezik az A-B-A szerkezetű visszatéréses háromtagú forma.

Háromtagú forma

A B A

1. Periódus 2. Periódus 3. Periódus

kérdés felelet kérdés felelet kérdés felelet

A szonátaforma

A szonáta szónak e korban kettős jelentése volt:

1.) mint műfaj, egy vagy két hangszerre íródott 3 vagy 4 tételes ciklikus mű.

2.) mint forma, egy műfajon belül egyetlen tételnek a szerkezeti felépítése.

A szonáta elv uralkodó a klasszikus zenében, valamennyi hangszeres műfaj formai építkezésében megtalálható. A kétrészes szonátaforma a barokk kéttagúságból alakult ki.

A 2 részes szonátaformák második fele sokszor bővült kidolgozásszerű résszel, a fejlődés tehát a 3 részesség felé vezet. Az expozíció és a repríz közé modulációs kidolgozási rész ékelődik.

A klasszikus szonátaforma egyik jellegzetessége a többtémájuság. A témák elnevezése:

I. téma = főtéma

II. téma = melléktéma

III. téma = zárótéma

A főtémát és a melléktémát többnyire átvezetés köti egymáshoz. A szonátaforma egy nagyméretű visszatérő szerkezet.

Az expozícióban bemutatott témák a kidolgozási részben különböző hangnemekbe kerülhetnek. A témaanyag sokirányú földolgozása az ún. tematikus munka. A kidolgozási rész terjedelme és jelentősége különböző. Lehet néhány ütemnyi, de lehet az expozíciónál jóval hosszabb. A végén legtöbbször az alaphangnem V. fokát hangsúlyozó visszavezetés készíti elő a reprízt. A visszatérő A résznek van egy jellegzetes záradéka, zenei műszóval kódája, függeléke. Nem rendszeresen, de gyakran fejeződnek be kódával a legkülönbözőbb formában írt zenei alkotások.

Az itt megismert szerkesztési mód főként a szonáta és a szimfónia első tételében található.

A klasszikus szimfonikus zenekar

A mai értelemben vett szimfonikus zenekar összetétele a XVIII. sz. utolsó harmadában alakult ki véglegesen. Ez az együttes már árnyaltabb zenekari hangzással fejez ki érzelmeket, hangulatokat. A barokk korban még változékonyabb zenekar a klasszicizmus idején meglehetősen állandósult összeállítást nyert, s a következő hangszercsoportokból és hangszerekből állt:

.

A hangszerelés a zenekar összetételének, a benne szereplő hangszerek szerepének a meghatározása.

A vonós hangszerek valószínűleg keleti, talán indiai vagy kínai eredetűek, de lehet, hogy a perzsák vagy az arabok használtak ilyeneket először. Pontos származási helyüket nem sikerült kideríteni. A hegedű viola fénykora a barokk kor volt. Kialakulása, fejlődése természetesen nem történhetett máról holnapra. Több mint két évszázados kísérletezés hozta létre Cremonában, az olasz kisvárosban azokat a hangszercsodákat, amelyeket a XVII. században az Amati, később a Stradivari hegedűkészítő dinasztiák gyártottak.

A vonós hangszerek szinte érzéki árnyalása az úgynevezett vibrátóval érhető el. A vibrátó szó remegést, remegtetést jelent. A vonós hangzást változatossá teszi, ha a húrokat az ujjakkal pengetik. Ezt a játékmódot közismert idegen szóval pizzicátónak (e.: piccikátó) nevezzük.

A brácsa vagy mélyhegedű valamivel nagyobb méretű a hegedűnél, és húrjait öt hanggal mélyebbre hangolják. Hangszíne kissé tompa, emiatt a barokk és a klasszikus korban jobbára csak kísérő szólamokat játszott, a romantikusok azonban már szólóhangszerként is alkalmazták. A hegedűvel egyidős a nála kétszer nagyobb és a brácsánál 8 hanggal, vagyis egy oktávval mélyebbre hangolt basszus hangszer, a gordonka. Közismert és helytelenül használt neve a cselló. (Ez a szó az olasz nyelvben voltaképpen kicsinyítő képző, tehát nincs külön jelentése. Violoncsello = violácska, gordonka.)

Méretei miatt a gordonkát nehéz lenne tartani, ezért az alsó részén egy állítható támasztó rudacska úgynevezett tüske található, amellyel a hangszert a padlón megtámasztja a játékos. A vonós hangszerek közül a gordonka hangterjedelme a legnagyobb. Mély fekvésű hangjainak, közép- és magas regiszterének sajátosan bársonyos, szólókra alkalmas a hangszíne, amelyet szintén a romantika fedezett föl.

A vonóscsalád legmélyebb hangú tagja a gordon, vagyis a nagybőgő. A zenekari együttesekben általában a gordonkával együtt játssza a basszus szólamot.

A klasszikus zenekar másik jelentős hangszercsoportja a fúvósok, mely hangszercsalád két részre oszlik: megkülönböztetünk fafúvós és rézfúvós hangszereket. A különbség nem az anyagukban van, hanem a megszólaltatás módjában. A fafúvós hangszercsaládba tartozó fuvola a barokk korban élte virágkorát, testvérhangszere a pikoló feleakkora, mint a fuvola, de éles, magas hangja a legnagyobb zenekarból is jól kihallatszik.

Az oboát nem könnyű megszólaltatni, mert a játékosnak az igen szűk nádnyíláson kell átpréselni a levegőt. A zenekarban az oboa hangja nem mosódik össze a többi hangszerével, mert enyhén nazális orrhangú. Ez a különleges hangszín könnyen ábrázol bizonyos érzelmeket, hangulatokat. Éppen ezért a zenekari együttesekben már kezdettől fogva gyakran szólószerepet is kap. A múlt századig ugyanúgy lehetetlen volt hangolni, mint a fuvolát, ezért például a barokk zenekar Händel ötlete nyomán az oboához hangolt. Bár a modern oboa hangolásán valamelyest könnyebb igazítani, a legtöbb zenekar ma is ezt a gyakorlatot követi.

Az oboa nagyobb testű mélyebb hangú változata az angolkürt. Rejtélyes módon sem a nevében szereplő kürthöz, sem Angliához nincs semmi köze. Hangja teltebb, sötétebb, egy kicsit lágyabb is.

A fafúvós-család basszusa, legmélyebb hangú tagja a fagott. Mivel a fúvós hangszerek hosszúsága befolyásolja a hang mélységét, a fagott legmélyebb hangjához körülbelül 3 m hosszúságú törzsre lenne szükség. Ezért kell kétrét összehajtani, és megfelelő csővel összekötni. A neve is erre utal: a fagott szó rőzseköteget, nyalábot jelent. Ennek a hangszernek mélyebb hangú változata a kontrafagott. Háromszor olyan hosszú, körülbelül 9 méteres, többszörösen hajlított.

A klarinét viszonylag későn, a barokk kor végén, de akkor valósággal üstökösként jelent meg. Hangja simulékony, behízelgő, széles skálájú. Sokoldalúságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy napjainkig mind a művészi, mind a szórakoztató muzsikában fontos hangszerré vált.

A rézfúvóscsalád legmagasabb hangú és már időszámításunk előtt ismert tagja a trombita. Mindig megkülönböztetett szerepe volt a hangszerek között, s kezdettől fogva bizonyos előjogok illették meg a trombitásokat.

A kürtöt sokáig kizárólag hadi és vadászati hangszerként használták. Telt, lány hangja, jó alkalmazkodóképessége miatt azonban később a színházi zenekaroktól a templomi muzsikáig bármilyen összetételű együttesben jól megállta a helyét. A trombitafélék családjába tartozik a harsona, idegen szóval a pozán. Már a középkorban nagyon kedvelték, hangja akkortájt jóval gyengébb volt, mint napjainkban, és így jól alkalmazkodott a legkülönbözőbb hangszerekhez, sőt még az énekhez is.

A legmélyebb hangú rézfúvós a tuba. Többszörösen hajlított, mintegy 5 m hosszú, egyenletesen szélesedő csőből készül. Megfúvásához nagyon laza ajaktartás és sok levegő szükséges. A fúvós hangszereket a klasszikus zeneszerzők általában kettesével alkalmazták, de kivételesen nagy zenekart igénylő művekben fajtánként több hangszer is előfordulhat. A bécsi klasszicizmus idején az ütősök hangszercsaládja is jelentősen kibővült. Míg a barokk zene csak üstdobokat alkalmazott, a klasszikus zenekarban már megjelentek a különböző dobok, és egyéb ritmushangszerek.

A klasszikus zenekar a barokkal szemben már nem alkalmaz continuót. Létszámban és hangerőben nagyobb a barokk együttesnél, hangzása pedig egységesebb, kevésbé szólisztikus. A XVIII. sz. utolsó harmadában született meg a kalapácszongora (németül = Hammerklavier), mely a billentyűs hangszerek történetében nyitott új korszakot, s felváltotta a barokkban használt csembalót és klavichordot. Az első zongorát a Mediciek szolgálatában álló csembalókészítő, Cristofori alkotta meg 17O9-ben. A hangszer mechanikája abban tér el a hasonló alakú csembalóétól, hogy a húrokat nem pengetve, hanem ütve szólaltatja meg egy kalapácsszerű szerkezet. Így működnek az úgynevezett pianínó hangszerek is, annyi különbséggel, hogy ezeken a húrokat nem vízszintesen, hanem függőlegesen feszítik a keretre.

II. A bécsi klasszicizmus műfajai

Hangszeres műfajok

A XVIII. sz. közepén megindul a hangszeres zenében egy egységesítő folyamat, mely az összes műfajt a tételek száma szerint csoportosítja, s 2 alaptípusba sorolja:

A műfajok közti különbséget a megszólaltató együttes összetétele határozta meg. Ha a 3 vagy 4 tételes művet 1 vagy 2 hangszer szólaltatta meg, szonátának nevezték. Ha zenekar, szimfóniának. Ha a zenekar mellett megszólalt egy szólóhangszer is, akkor ez a műfaj a versenymű vagy concerto, amely kivétel nélkül 3 tételes.

A kamaraegyüttesek szonátái a hangszerek számáról kapták a nevüket: trió, kvartett, kvintett stb.

A szonáta

Neve az olasz "sonare" = hangszeren játszani igéből származik. A XVI. sz. második felétől kezdve az addig csak énekelt "canzone"-kat (világi dalok) hangszeren is megszólaltatták. Az új műfaj neve: "canson da sonar", rövidítve szonáta lett.

A klasszikus kor előtt szonátának neveztek minden olyan egy vagy több tételes zenedarabot, amelyet nem énekelve, hanem hangszeren szólaltattak meg.

A szonáta tehát egy vagy két hangszerre íródott több tételes mű.

A szimfónia

Az elnevezés eredete: sünfoné (görög szó) = együtthangzást jelent, tehát több hangszer együtthangzását. A szimfónia nem egyéb, mint zenekarra írt szonáta. A XVIII. sz. közepéig egy tételes zenekari bevezető zenét jelentett, míg a több tételes műfajokra inkább a francia nyitány (overture) elnevezést alkalmazták.

A klasszikus szimfónia közvetlen előde a nápolyi opera nyitánya, a sinfonia. Ez a nyitánytípus 3 részes: gyors, lassú, gyors. Kialakulásához hozzájárult a hangszerelés megváltozása, gazdagodása. A fúvós és vonós hangszín szétválasztása, valamint az a tény, hogy a csembaló kiszorult a zenekarból, egy világosabb, tisztább, könnyedebb hangzást eredményezett.

A klasszikus szimfónia tehát 4 tételes zenekarra írott mű, melynek első tétele legtöbbször gyors és szonátaformát mutat, második tétele lassú (olykor variációs formájú), harmadik tétele menüett vagy seherzo (ABA triós forma), negyedik tétele gyors, s legtöbbször ismét szonátaformájú.

A 4 tételes klasszikus szimfónia első nagy mestere Haydn. Szimfóniáinak száma 1OO fölött van, Mozart 47, Beethoven 9 szimfóniát írt.

A vonósnégyes

A klasszikus stílus legfontosabb kamarazenei műfaja. A kamara szó jelentése: szoba. A kamarazene olyan muzsika, amely nem terembe, hanem szobába való. A kamaraegyüttesekben csak néhány hangszer vagy énekes muzsikál együtt és többnyire úgy, hogy mindegyik külön szólamot játszik.

A klasszikus kamarazene műfajai:

A versenymű

A barokk muzsikában a concertáló, versengő elv jelentős szerepet játszott, még az operában is feltűnő helyet kaptak a szólóhangszerek. A XVII. sz. végére kialakult a concerto grosso, melyben a legtöbbször 3 vonós hangszer hangja állt szemben a teljes zenekar zengésével. Később Bach, Händel keze alatt létrejött a szóló - concerto, melyben egy szólóhangszer áll szemben a zenekarral. Tehát a versenymű: szólóhangszerre és zenekarra írt zenemű, amely a barokk zenében már ismert műfaj, de a klasszikus stílus ezt is a maga képére formálta.

Általában 3 tételes:

I. tétel: minden más hangszeres műfajhoz hasonlóan

szonáta formát ölt

II. tétel: lassú

III. tétel: leggyakrabban rondó.

A zongoraverseny megteremtője Mozart. Versenyműveiben újszerű a zongora és a zenekar egymást kiegészítő viszonya. A zenekar fokozatosan a szólóhangszer egyenrangú partnerévé nő fel, s a kettő rugalmas, sokszor szinte kamarazenei viszonyban áll egymással.

Énekes műfajok

A klasszikus opera

Míg a barokk korszak operatípusa az opera seria (komoly opera) volt, a bécsi klasszicizmus idején az opera buffa (vígopera) vált jellemzővé. Ehhez illett leginkább a klasszikus zenei nyelv mozgékonysága, elevensége.

A barokk (recitativo és ária) egyoldalúságát felváltotta a komikus opera pezsgése: az áriák mellett duettek, s még nagyobb együttesek (tercett, kvartett, kvintett) tették változatossá a zenei anyagot.

A népszerűvé vált opera buffa jeles képviselői voltak: Piccini, Paisiello, Cimarosa. A műfaj legkiemelkedőbb mestere azonban Mozart volt.