AZ IGAZI ELLENSÉG

AZ IGAZI ELLENSÉG

Törzsi vonások a négy igen tükrében

Hogyan lehet másképp magyarnak lenni? Milyen markáns különbségek fedezhetök fel az egyelöre alaktalan és névtelen - mert valójában definiálatlan - törzsek között, a hadviselö felek gondolkodásmódjában, viselkedésében?[1] Mit tudhatunk gyökereikröl, önképükröl, önazonosságukról? Ideológiájukról, törekvéseikröl? Mit állíthatunk rokon- és ellenszenveikröl, kötödéseikröl és ellenségeikröl? Miröl árulkodnak félelmeik és harci módszereik? Ebben a fejezetben ezek megragadására, elsö feltérképezésére teszek kísérletet a törzsi háborúzás drámai kezdetének (a Nap árnyékba borulásának) megidézésével, a "négy igen"-es akciónak és történelmi környezetének, szimbolikus jelentöségü mozzanatainak, szereplöinek elemzésével.

A félelem tárgya: Pozsgay Imre

Emberi természetünk egyik sajátossága, hogy félelmeinket, szorongásainkat, akárhogy igyekszünk, nem tudjuk maradéktalanul legyözni, mások vagy magunk elöl teljesen elrejteni. Ahogy a munkahelyi kudarcaink feszültségeit hajlamosak vagyunk - anélkül, hogy tudatában lennénk ennek - otthon levezetni, ugyanennyire igaz, hogy félelmeink is a legkülönfélébb megnyilvánulási formákat ölthetik, amelyekböl elsö látásra gyakran még az sem derül ki (sem a magunk, sem mások számára), hogy maga a félelem, a megfoghatatlan szorongás bújik meg mögöttük. Csak annyit érzünk vagy sejtünk, hogy valamiképpen (azaz a magunk megszokott normáihoz képest) logikátlan, értelmetlen, indokolatlan (azaz irracionális) a kiváltott viselkedés, s ennek révén feltételezzük, hogy a megnyilvánulás valódi (mélyebb) okai rejtve maradtak.

A nagy társadalmi átalakulások idöszaka - mint amilyen az úgynevezett rendszerváltozás is - mindig termékeny táptalajának bizonyul a félelemnek. Nem tudjuk, nem fognak-e elszabadulni az indulatok, s nem fenyegeti-e veszély akár az életünket is (vagy családunk életét, épségét). Nem tudjuk, hogy az újraosztásnál nem fognak-e elnyomni, háttérbe szorítani minket, s a gyöztesek helyett a vesztesek oldalára sodorni bennünket. De azt sem tudjuk, hogy vesztesként esetleg mennyire leszünk kiszolgáltatva a gyöztesek akaratának, nemtelen (kirekesztö, kisemmizö) szándékának.

Abból, hogy a félelmei kit merre (kihez) terelnek, kit milyen tettekre sarkallnak, sokat megtudhatunk az igazi jellemvonásokról (törzsi jegyekröl). Ám nem egyszerü dolog kettéválasztani, mikor mozgat valakit a félelem, mikor a hatalomvágy, mikor mindkettö. Nem zárható ki ugyanis, hogy a félelem a hatalomszerzés egyik fö indítéka: a hatalom nem csak a másik feletti uralomra ad lehetöséget, de egyúttal meg is véd a másiktól.

Figyeljük meg a Lelkesedések korát búcsúztató, s a Félelmek korát elindító, "négy igen"-es akció természetét! Felfedezhetök-e az igazi félelem jelei, vagy teljesen egyértelmü, hogy a szabad demokraták és a fiatal demokraták "csupán" nem akartak kimaradni a hatalom felosztásából. Elsö pillantásra a tények ez utóbbit látszanak igazolni.[2]

A Magyar Közvéleménykutató Intézet 1989 szeptemberében nyilvánosságra hozott adatai szerint az MSZMP népszerüségi indexe májusban 27% volt, júliusban 37%-ra emelkedett! Eltekintve attól, hogy a szocialista gyökerek - elfogultságok - torzíthattak a számokon, a tendenciára találhatunk magyarázatot: egyfelöl az MSZMP készséges tárgyalási hajlandósága; másfelöl a vitáktól és önálló gondolkodástól elszokott közvélemény erösödö irritáltsága a szabadsággal együtt járó "rendetlenségtöl", bizonytalanságtól. Alig néhány hónap múlva a nyilvánosság elé kerülés esélyével bont zászlót az antipárt, a Magyarországi Pártonkívüliek Egyesülete. "Mi a NÉP-ben és a NÉP-pel együtt gondolkodunk és kívánunk cselekedni annak tudatában, hogy a nép nem pártvezérekböl áll. Elítéljük a pártokat, akik a nép meghallgatása nélkül kerekasztal tárgyalásokat folytatnak és folytattak." (Mai Nap, december 9.)

Az MDF-nek (amely elkötelezett híve az állampárttal való tárgyalásos alkudozásnak, s a kommunistázásban is visszafogottabbnak bizonyul) szintén eröteljesen nött a népszerüsége; annál drasztikusabban csökkent "a demokratikus ellenzék" szerepében szívesen tetszelgö SZDSZ-é, s a radikális ifjú demokratáké. Az elöbbi szavazóbázisa 6%-ról júliusra a felére zuhant vissza, így hozzá képest a Demokrata Fórum már ötször annyi szavazatra számíthatott egy esetleges választáskor; a Fidesz pedig 16%-ról esett vissza 7%-ra, ez felér egy földcsuszamlással.

Mondhatnánk, teljesen logikus és magától értetödö, hogy ettöl a pillanattól kezdve az SZDSZ és a FIDESZ attól fél leginkább, hogy még meg sem szerezte a hatalmat, s máris kicsúszik a kezéböl. Félelmükben, kétségkívül, mindketten óriásit kockáztatnak, ráadásul nemcsak a maguk börét viszik a vásárra: a tárgyalásos, békés átmenetet veszélyeztetik.

A két párt félelmének közvetlen oka tehát a népszerüségvesztés; e mögött pedig a hatalomról való lemaradás, az újrafelosztásból való kimaradás növekvö veszélye. De vajon mi félelmük tárgya, megtestesítöje? Nos, amint majd bizonyítani kívánom, nem más, mint Pozsgay Imre, ki ekkor a népszerüsége csúcsán áll. Mögötte pedig - a félelem mélyebb okaként - a nacionalizmus.

A politikai alku során az MSZMP - cserébe az alkotmányos rendszerváltás lehetöségéért, a sarkalatos törvények megszavazásáért, még elötte a munkahelyi pártszervezetek felszámolásáért, a munkásörség megszüntetéséért, a pártvagyon elszámoltatásáért, és így tovább - azt kérte, hogy még az országos választások elött népszavazás döntsön a köztársasági elnök személyéröl. Az akkori politikai helyzetet figyelembe véve, senkinek nem lehetett kétsége afelöl, hogy ez a személy csakis Pozsgay Imre lehet.   Márpedig ö, ki egyébiránt az állampárt békés lebontásáért oly sokat tevékenykedett, óriási szálka volt a liberálisok, különösen a szabad demokraták szemében. Ezek Pozsgayt - kimondva-kimondatlanul - veszedelmes nacionalistának tekintik, aki személye népszerüségét és hatalmi befolyását egyaránt a különféle nemzeti erök helyzetbehozására hasznosítja, legyen ez akár az MSZMP - késöbb MSZP - népi szárnya, akár a Magyar Demokrata Fórum. Ha a két liberális párt akarata és törekvése szerint csupán az országgyülési választások után kerülne sor a köztársasági elnök megválasztására, ez egyenértékü lenne azzal, hogy Pozsgay sosem lesz államfö. És nem is lett. Utólag még ennél többet is megállapíthatunk: e sikeresnek bizonyuló, "négy igen"-es kampánynak "köszönhetöen" politikai értelemben ö lett a rendszerváltozás egyik legnagyobb vesztese.

A két párt népszavazási kezdeményezése nyilvánvalóan ellentétes volt a háromoldalú tárgyalások - 1989. június 10-ei - alapokmányával, amely szerint a vitás kérdéseket tárgyalóasztalnál kell rendezni. A népszavazásról szóló egykori elemzésében Babus Endre, a HVG újságírója (és nem mellesleg a Nyilvánosság Klub, tehát egy SZDSZ-közeli szervezet tagja) is megállapítja, a tárgyalásos rendezés kötelezettsége "a referendumot kezdeményezökre is kétségkívül fennállt, hiszen egyikük sem szakította meg egyoldalúan a tárgyalásokat, söt a sarkalatos törvények parlamenti vitáiban aktívan részt is vettek". Még azt is hozzáfüzi, hogy "a népszavazási 848e45i kampány legnagyobb politikai kockázata alighanem éppen abban rejlett, hogy az MSZP a megállapodás megszegésére hivatkozva felmondja a szeptember 18-i egyezményt".

Vajon miért vállalt a két liberális párt ekkora kockázatot? Miért ért meg nekik ilyen sokat Pozsgay megbuktatásának lehetösége?

Három, egymással összefüggö tényezöre mutatok rá. Ezek:

a baloldaliság és nacionalizmus sajátos viszonya Magyarországon;

Pozsgay helye és szerepe a Magyar Szocialista Munkáspártban;

Pozsgay szerepe a rendszerváltozásban.

A baloldaliság és nacionalizmus sajátos viszonya Magyarországon

A késöbbiekben, a maga helyén részletesebben is foglalkozni kívánok ezzel a kérdéssel (Simon János politológus kutatási eredményeire építve). Itt csak utalok arra, hogy a volt szocialista országokat összehasonlítva, Magyarország vízválasztónak bizonyul: a tölünk nyugatra esö országokra - és Magyarországra - az a jellemzö, hogy a baloldal távol tartja magát a nacionalizmustól; ezzel szemben a többi (környezö, ill. keletre esö) volt szocialista országban a baloldali pártok egyszerre hordozói a baloldali internacionalizmusnak és a nemzeti (nacionalista) retorikának, törekvéseknek.

A magyarországi rendszerváltozás során megvolt annak a veszélye, hogy a baloldalon (az MSZMP-n belül) mindig is jelen volt népi ("nacionalista") szárny megerösödik. Mind az addig uralkodó helyzetben lévö másik ("antinacionalista") szárnynak (helyesebben: törzsnek), mind pedig a nacionalizmustól, nacionalistáktól - történelmi okoknál fogva - ösztönösen tartó (olykor félö, netán rettegö) ún. liberálisoknak (illetve támogatóiknak) elemi érdekük volt, hogy ennek a megerösödésnek elejét vegyék.

Pozsgay helye és szerepe a Magyar Szocialista Munkáspártban

Sokat elárul erröl Eötvös Pál, a Népszabadság egykori (és 2004 tavaszáig szakadatlanul!) föszerkesztöje a médiakönyvemhez adott interjújában, amelyböl kiderül, miért inkább Pozsgay Imrétöl, az MSZMP-MSZP jeles tagjától és a népi szocialistáktól (tehát saját párttársaitól!) féltette lapját, mintsem az új, "ellenséges" politikai eröktöl, például az MDF-töl.

Ez a lap elsüllyedhetett volna sok minden miatt. A legnagyobb szívóerö '89-ben a reformmozgalmak részéröl jelentkezett. Mi volt ez a reformmozgalom? Nem a valamikori gazdasági reformok ideája körül jött létre, hanem ez a népi baloldal mozgalma volt, amely a tradicionális magyar politikai törésvonal (! - VDGy) tekintetében kétszáz éves tradícióra tekintett vissza, s amely az MSZMP-n belül is az egyik szárnyat adta. Legjelentösebb képviselöje akkor Pozsgay Imre volt... [...] Na most, a szerkesztöség egészét tekintve, szintén voltak ilyen értelemben, és voltak más értelemben elkötelezett emberek. Így ha megingás keletkezik, erös külsö hatások érik az újságot, a lap viszonylag könnyen kilendíthetö lett volna stabilnak tünö helyzetéböl. Mondjuk egy pozsgaysta próbálkozással. Bár Pozsgay közvetlenül sosem gyakorolt nyomást, de az ö keze volt, ugye, a dologban.

A magyar politikatudomány különös módon kevés figyelmet szentel annak a roppant fontosnak tünö megállapításnak, amely itt és most Eötvöstöl hangzott el: az a reformmozgalom, amely - nyilván más, külsö erökkel együtt, s nem a nemzetközi hatáshullámok ellenében, hanem azokat meglovagolva, de - végül is elseperte Kádárt, s amely belülröl segített be a többszázezres állampárt, az MSZMP szétrobbantásába (és nem mellékesen egy pár tízezres utódpártba, az MSZP-be való átmentésébe), szóval ez a baloldali reformmozgalom népi gyökerü volt. Pozsgay Imre tehát nem egyszerüen a legnépszerübb magyar politikus ekkoriban - külföldön és belföldön egyaránt -, hanem komoly hatalmi bázisa is van saját pártján belül. A párton kívüli népi erökkel jó kapcsolata volt, ennek révén valódi esélye lett volna arra, hogy eltolja az addigi, szocialisták és nem szocialisták között húzódó törésvonalat a népiek (nacionalisták) és az (antinacionalista) internacionalisták közé.

Pozsgay szerepe a rendszerváltozásban

A Nagy Temetés után hamar (1989. június 23-án) összeül az MSZMP KB, és az elöremenekülés jegyében kitüzi történelmi jelentöségünek bizonyuló kongresszusának idöpontját (október 7., az MSZMP önfelszámolásának - az MSZP megalakulásának - napja), egyszersmind megválasztja új vezetöségét. A négytagú kollektív irányító testületben - a pártelnök Nyers Rezsö, a fötitkár Grósz Károly, a miniszterelnök Németh Miklós mellett - a negyedik személy Pozsgay Imre.

Népi politikus a magyar baloldalon ilyen magasra még nem emelkedett a ranglétrán. A nem népi politikai erökben ez két szempontból is erös nyugtalanságot kelthetett. Egyfelöl a múlt miatt: ez a rang rendkívül népszerü, hatásos politizálás kikerülhetetlen következménye volt. Másfelöl a jövö miatt: ez a rang a még nagyobb hatás és népszerüség komoly esélyét vetítette elöre.

Az "MDF idöszámítása voltaképpen nem az 1987-es lakiteleki elsö értekezlettel kezdödik, hanem az ugyancsak 87-es novemberi nyilvánosság elé lépéssel" - állította 1988-ban Csurka István. Ekkor jelent meg ugyanis - két hónap késéssel - a Magyar Nemzetben Pozsgay Imre A közmegegyezés hajszálerei címü, egész oldalt betöltö interjúja, beszámolója a lakiteleki találkozóról és maga a lakiteleki nyilatkozat teljes terjedelmében. Az 1985 nyarán tartott monori tanácskozás "Valódi szenzáció volt, de titkos, föld alatti szenzáció." "Lakitelek a Pozsgay-nyilatkozattal vált igazi konfliktussá. Más az idöszámítás azóta, amióta néhány értelmiségi nyilvánossá tette, hogy a nemzet sorskérdéseiben nemcsak a hatalom illetékes. A lakiteleki nyilatkozat megjelenése óta letagadhatatlan, hogy a nemzet legfontosabb kérdéseit mindenkinek jogában áll megvitatni." - lelkesedik Csurka István. "S ez esemény? Ez mérföldkö?" - kérdi saját magától. "Igen, az Söt, csillagrobbanás."

Pozsgay besegített egy másik "csillagrobbanás"-ba is. 1989. január 28-án KB-tagként, államminiszterként népfelkelésnek nevezte 1956-ot a rádió 168 óra müsorában. Kevés dologra ügyelt annyira Kádár János és rendszere, minthogy ez soha ne következhessen be. Semmilyen nyilvános és nem nyilvános fórumon nem volt ajánlatos "az eseményt" másnak nevezni, mint ellenforradalomnak, hiszen semmilyen más módon nem lehetett "indokolni", legitimálni az ötvenhat utáni megtorlásokat. Sokat elmond a korról, az - akármennyire is "puha" - diktatúra totális természetéröl, hogy egyetlen szó, egyetlen kifejezés nyilvános (sokszorozó hatású) használata milyen súlyos legitimációs válságot tudott elöidézni. "Ha nem ellenforradalom, hanem népfelkelés, akkor a felakasztott miniszterelnök, Nagy Imre és társai nem ellenforradalmárok, hanem hösök, a rendszer vezetöje és névadója, Kádár János pedig gyilkos." Nem más és nem kevesebb volt a bejelentés bár ki nem mondott, de világos üzenete. Halálos tördöfés.

Ezt a tördöfést saját, magas rangú párttársa adta Kádárnak, ezért bizonyult végzetes erejünek. Az ún. demokratikus ellenzék által - a népiek kizárásával - megalkotott "Társadalmi szerzödés" mindenféle köntörfalazás nélkül kimondott híres jelmondata, a "Kádárnak mennie kell!", a Kádárral és pártjával szembenálló fél bátor megnyilvánulása volt, amely azonban csak kívülröl, politikai hatalomként, elleneröként rombolt. Pozsgay kijelentése ezzel szemben a legkényesebb pontokon, az Erkölcs és az Igazság tekintetében, azaz a lelkekben ásta alá Kádár hatalmi gépezetét. "Az 1956-os »ellenforradalom« újraértékelésével kapcsolatos bejelentésem alapjaiban rázta meg a párt identitástudatát" - emlékszik vissza Pozsgay Imre tíz évvel késöbb, 1998-ban.[6]

Népszerüségének köszönhetöen - a Minisztertanács döntése folytán - Pozsgay jelentös befolyást szerzett a Magyar Televízió és a Magyar Rádió irányításában. A választások küszöbén, monopolhelyzeténél fogva föképp az állami televízió játszott meghatározó szerepet a tömegtájékoztatásban (kampányban, propagandában), s abban a tényben, hogy (szemben a nyomtatott sajtóval) az elektronikus médiában nem engedélyezték a privatizációt (pontosabban frekvenciamoratóriumot hirdettek), ugyancsak szerepe lehetett Pozsgay Imrének.

Nehéz lenne megítélni, hogy az elkövetkezö eseményekre Pozsgay mekkora és milyen befolyással volt, azt pedig még kevésbé lehet, hogy tevékenységére volt-e bárminö hatása hosszú idök óta elsö (annál végzetesebb) vereségének, amelyet a "négy igen"-es kampánnyal volt kénytelen elviselni a liberális pártoktól. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy Pozsgay Imrének mint népi politikusnak két dologgal tisztában kellett lennie:

A média munkatársainak többsége inkább rokonszenvvel, mint ellenszenvvel viseltetik a liberális pártok iránt; és ugyanez nem mondható el a "nemzeti" pártokról, a "nemzeti erökröl".

A liberális pártoknak - szemben például a magyar demokratákkal - nincs jelentös társadalmi bázisuk, számukra tehát létkérdés a média szabad felhasználása propaganda, illetve kampány céljaikra.

Ennek alapján pedig nemcsak logikus, de alapos is az feltételezésünk, hogy Pozsgay - noha ennek többször is az ellenkezöjét állította - igencsak tevékenyen kivette részét abból a néhány fontos döntésböl (ha mással nem, azzal, hogy szemet hunyt), amelyek a választások elött a Magyar Rádió és a Magyar Televízió irányultságát a "nemzeti erök" elönyére módosították.

A Magyar Rádió és a Magyar Televízió közvetlen vezetése a Párt által kinevezett elnökökröl áttestálódott egy határidö nélkül kinevezett elnökségre. Ennek vezetöje (Nemeskürty István) és tagjai (Chrudinák Alajos, Czigány György, Dömölky János, Gombár János, Horváth Ádám, Kövári Péter, Pálfy G. István és Vitray Tamás) összességében sikeresen közvetítették a Pozsgay által hangoztatott politikai filozófiát: a választásokig garantálni kell a békés, nyugodt átmenetet. Ez esetünkben nem jelent mást és kevesebbet, mint hogy a két vezetö tömegtájékoztatási eszköz tudatosan csökkenteni, tompítani igyekezett a két liberális pártnak a médián keresztül megsokszorozni szánt tömeghatását.

Az 1990. január 4-én kinevezett kuratórium már néhány nap múltán úgy döntött, hogy a nyilvánosság szabályozása rendjének kidolgozásáig és életbe lépéséig (január 23-ig) a rádió és a televízió fizetett politikai hirdetéseket nem sugározhat. A Magyar Televízió elnöksége pedig felmentette Aczél Endrét a Híradó és A Hét föszerkesztöi beosztásából, és Pálfy G. Istvánt, az MTV elnökségének tagját bízta meg a föszerkesztöi teendök ellátásával.

Mint látni fogjuk, a "békés átmenet jegyében" elindított médiapolitika következményeként

egyfelöl elementáris támadás indult Pozsgay ellen - s egyúttal kezdetét vette a médiaháború;

másfelöl feltételezhetö, hogy a liberális pártok éppen annyi szavazatot veszítettek, amennyi az MDF-nek elegendö volt ahhoz, hogy orrhosszal megnyerje a választásokat.

A támadások hatására Pozsgay felettébb hamar (január 16-án) lemondott tisztségéröl, az alábbi nyilatkozatot juttatva el a Magyar Távirati Irodának:

A Minisztertanács legutóbbi ülésén rám bízta a rádió és a televízió kormányzati felügyeletével kapcsolatos feladatok egy részét. A magyar ellenzéki élet egyes képviselöi és különbözö szervezetek bírálták ezt a döntést, mondván, hogy olyan személy nem lehet a nemzeti médiák felügyelöje, aki a Szocialista Párt választási munkájának politikai irányítója. A bírálókat az az ellenörizhetö tény sem zavarta, hogy a felügyeletröl szóló rendelet az államminiszterre egyetlen olyan feladatot sem bíz, amely politikai vagy személyi ügyekben számára hatáskört, döntései lehetöséget adna. [...]

Szomorúan veszem tudomásul, hogy a bontakozó magyar demokráciában megjelentek olyan politikai erök és szervezetek, amelyek a múlóban lévö régi hazugságok helyét nem az igazsággal, hanem új hazugságokkal kívánják betölteni. [...] Valóságos parlamentáris viszonyok között és tisztességes nyilvánosság mellett erre megvan az intézményes megoldás, a normális politikai kultúrában pedig a szükséges tolerancia. Mivel ez ma még hiányzik, így csak személyes döntést hozhattam."

A meglehetösen kódolt (rejtett, rejtjelezett) szövegböl kívülálló nem tudhatja meg, hogy most voltaképp kik is támadták meg Pozsgayt, azaz kik az ellenségei - és kik a barátai. Mások megnyilvánulásából és a soron következö eseményekböl ez világosabbá válik; s az is, hogy Pozsgay lemondása - miután a segédletével kialakított változások önjáróan "müködni", hatni kezdtek - inkább taktikai jelentöségü volt, a dolgok menetét, irányát már nem érintette.

Az elsö nyilatkozó, akit meg kell említenünk, maga Csurka István. Itt válik jelentöségteljessé, hogy már idézett baljós mondatai ("Ébresztö, magyarság, megint félrevezetnek! Elmúlt az öszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák idöszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk.") minek hatására születtek s mikor hangzottak el. A szöveget (amelyet késöbb részletesebben is idézek) dekódolva (megfejtve) arra a következtetésre juthatunk, hogy ellenségként ugyanazokról van szó, mint Pozsgay támadói esetében. Az idöpontot (1990. január 14.) megfigyelve pedig egyfelöl azt állapíthatjuk meg, hogy a jegyzet nyilvánvalóan Pozsgay védelmében (is) íródott; másfelöl pedig azt, hogy miközben a politikai hirdetések korlátozásával fékezték az ezen a téren kiváló liberális pártok hatását[7], semmilyen korlátot nem állítottak Csurka István, az MDF egyik alapítója, frontembere elé: rendszeres szerzöje (jegyzetírója) lett a Magyar Rádió Vasárnapi Újság címü, népszerü müsorának. Ennek jelentöségét jól mutatja, hogy az akkori - késöbb leváltott - föszerkesztö, Györi Béla máig (2004) Csurka pártjának, a Magyar Igazság és Élet Pártjának (MIÉP) sajtószóvivöje.

1990. február 28-án - tájékoztat a korabeli Magyar Nemzet - a szabad demokraták megütközéssel fogadják azokat a terveket, amelyek a március 15-i ünnep "semlegesítésére és a tájékoztatás csorbítására irányulnak". A liberálisok a Magyar Televíziót és a Magyar Rádiót nemcsak hogy nem tudták a saját szájuk íze szerint mozgatni és kihasználni (seregnyi belsö, önkéntes támogatójuk ellenére), de még e médiumok nyilvánvalóan barátságtalan lépéseit is el kellett viselniük. Mi másért állította volna be úgy a Magyar Televízió, mintha Tamás Gáspár Miklós a koronás címert fitymálta volna? Ez az addig oly népszerü filozófus miért bukott óriásit az országos választáson - s maradt el pártja biztosnak vélt gyözelme is?

ÜNNEPEINK A VÁLASZTÁSOK ÁRNYÉKÁBAN. Március 15. - ismét föszerepben a Magyar Televízió - olvashatjuk Rockenbauer Zoltán[8] visszaemlékezésének beszédes alcímeit. A Kossuth téren - írja - Csoóri Sándor (MDF) higgadtabb és Torgyán József (FKgP) kevésbé higgadt beszéde után szóló Mikola Istvánt, a Hazafias Választási Koalíció szónokát ugyancsak kifütyülték, söt, a jelenlévö fideszesek [...] kivonultak a térröl. A Bem térröl, a KDNP, az Agrárszövetség és a DEMISZ színhelyéröl viszont az SZDSZ vonult ki kora délután, mondván, nem asszisztálnak a DEMISZ "díszleteihez". Tamás Gáspár Miklós kivonulási jelenetét késöbb a televízióban a kereszténydemokraták "egy megvágott felvételen úgy állították be, mintha a politikus a koronás címer miatt szólította volna fel távozásra híveit, és ezzel sikeresen csökkentették TGM és az SZDSZ választási esélyeit".

Rockenbauer Zoltán néhány sorral odébb ugyan némileg más következtetést von le ("A rosszízü kampányfogásoktól megtépázott ünnep vesztesei a legvehemensebben viselkedö pártok, az SZDSZ és az MSZDP[10] lettek, indirekt módon növelve a választásokon megfontoltabban szereplö MDF, FIDESZ és KDNP szavazóbázisát"), az azonban aligha vonható kétségbe, hogy Pozsgay döntö hatással volt a (hosszú idök után) elsö szabad választások kimenetelére. Mondhatni, visszafizetett a "négy igen"-ért; beavatkozásával voltaképpen megakadályozta, hogy a senki által nem választott, ám markáns kötödésü és elfogultságú sajtó mondja ki a végsö szót, milyen irányba tegye meg elsö lépéseit a magyar rendszerváltozás.

A választások után az MSZP vert hadában Pozsgay Imre már nem jutott meghatározó szerephez, ahogy a nemzeti baloldal többi képviselöje sem (Szürös Mátyás, Kósa Ferenc például). De Antall József színrelépésével az új és legnagyobb nemzeti pártban, az MDF-ben maguknak helyet talált baloldaliak - élükön Bíró Zoltánnal, az MDF elsö (ügyvezetö) elnökével, Pozsgay barátjával és harcostársával - szintén kiszorultak a vezetésböl és hatalomból. Ez végképp eldöntötte, hogy Magyarországon a "nemzeti" és a "baloldali" értékek képviselete továbbra is elválik egymástól, s noha a baloldal legnagyobb pártja (MSZP) idönként megpróbálkozott a "nemzeti" politizálással és retorikával, ezt soha nem volt képes annyira hitelesen képviselni, hogy maradandóan beépülhetett volna programjába és magatartásába.

Akcionisták: a stílus maga a párt?

A rendszerváltozás elökészítése során a hatalommal szemben folytatott küzdelem két politikai - Haraszti Miklós SZDSZ-es közíró és politikus szerint két geopolitikai[12] - megfontolás mentén folyt: az egyik inkább a lassú, kitartó alkudozást választotta (MDF), a másik inkább a radikális ütközéseket, erödemonstrációkat kedvelte (liberális pártok). Ez korántsem jelenti azt, hogy az MDF ne vette volna ki a részét a tüntetésekböl, vagy hogy maga is ne kezdeményezett volna erödemonstrációkat; de azt sem jelenti, hogy az SZDSZ (és a Fidesz) ne akart volna tárgyalni. A politikai stílusbeli különbségek azonban mégiscsak határozottan megmutatkoztak, a törzsi vonások kutatásakor ennélfogva figyelmet érdemelnek. "A stílus maga az ember" - tartja a szólás. A stílus maga a párt?

Miután Babus Endre HVG-s újságíró (a Nyilvánosság Klub tagja) említett írásában tárgyilagosan megállapította, hogy a tárgyalásos rendezés kötelezettsége "a referendumot kezdeményezökre is kétségkívül fennállt, hiszen egyikük sem szakította meg egyoldalúan a tárgyalásokat, söt a sarkalatos törvények parlamenti vitáiban aktívan részt is vettek", a következöt füzi ehhez a gondolathoz:

"Egy társadalmi rendszerváltás napjaiban, kivált, ha egy diktatúra felszámolásáról van szó, az elözetesen elfogadott »illemkódex« precíz betartása kétségkívül dicséretes, ám a lényeg mégiscsak az, hogy mielöbb, s lehetöleg komoly megrázkódtatás nélkül bekövetkezzen a történelmi aktus." (kiemelés tölem - VDGy)    

Az "illemkódexet" semmibe vevökhöz a nagyközönség - és sajtója - egy részében a "bolsevik"[13], még rosszabb esetben a "zsidó" képzet társult. Csurka István a Pozsgay "védelmére" született rádiós jegyzet eddig még nem idézett részében a következöképpen vélekedik ugyanerröl a körröl:

"A magyar társadalomnak most már fel kell ébrednie! A gátlástalan érdekérvényesítés most a legnagyobb gátja annak, hogy eljussunk az áhított demokráciába. Amíg Magyarországon lehet népnemzeti gerincü magyarokat rágalmak özönével lehetetlenné tenni, amíg a megkülönböztetés alapelve a klikkhez, szektához tartozás, amíg ami népi, az eleve gyanús, amíg egy törpe kisebbség el tudja fogadtatni az egész társadalommal, hogy csak az ö igazsága igazság, és minden, ami az ö körén kívülröl jön, elvetendö, és amíg ez a magyarságnak mutatott - most radikálisan liberálisnak mondott - irányvonal ugyanazokból a marxista-lukácsista baloldali gyökerekböl táplálkozik, mint a Kádár-Aczél korszakban, addig nincs kilátás arra, hogy a magyarság nagy tömegei jól érezzék magukat a saját hazájukban."

Csurka felfogása szerint tehát egy gátlástalan, radikális csoportosulás nemzet- és magyarellenes rágalmaival, módszereivel kell szembenéznünk. Beszédének többé-kevésbé kódolt kifejezései természetszerüleg riasztottak mindenkit, aki bármilyen áthallással egyfelöl Lenin-fiúnak (kommunistának?), törpe kisebbségnek, klikktagnak, szektatagnak (zsidónak?) érezhette magát, másfelöl nem gondolta úgy, hogy - akár baloldaliként, akár liberálisként - belefér a "népnemzeti gerincü" kategóriába.

Grezsa Ferenc Apák és fiúk címü, nagy port kavart pamfletje ugyancsak azt sugallta, hogy az SZDSZ radikális liberalizmusa szerves folytatódása a kommunisták bolsevizmusának. A nemzeti oldal szellemi képviselöi láthatólag egyetlen nézöpontból ítélkeztek: mennyiben hordozza magában a vizsgált megnyilvánulás a nemzetért, a közösségért, a hazáért való demonstratív felelösségérzetet, aggódást. Ennek hiányában egyenlöségjelet tettek apák és fiúk, azaz a bolsevik baloldal és a radikális liberálisok között.

Kiss József szerint, kit már korábban idéztem, az utólagos sajtóelemzésekböl is megállapítható, hogy március 15-én - "az SZDSZ akcionista álláspontjának megfelelöen" - nem ünneplés, hanem kampány folyt. Ebbe a "vitába" robban be az SZDSZ egyik legismertebb vezetöje, Tamás Gáspár Miklós "intoleráns magatartása", hozzájárulván a szabad demokraták említett - 3-4 százalékpontos - szavazatvesztéséhez.

Ezt erösíti meg - írja Kiss József - Tamás Gáspár Miklós sokakat meglepö választási veresége: ö, aki az 1989. decemberi - 1990. januári "elsö szabad budapesti" (elö)választáson nagy fölénnyel gyözött, két hónap múlva ugyanott, a politikai centrumnak számító Belvárosban veszített. Március 15-röl, a republikánusokról és a demokratákról, végsösoron a nemzeti szabadságszimbólumról lévén szó, az ilyen magatartás több mint bün, politikai hiba. A hiba újabb bünt eredményezett: a házfalakon, Tamás Gáspár Miklóson és mások plakátjain megjelent a Dávid-csillag, a politikai graffitykon Izraelbe, "haza" küldték, megfenyegették a korábban oly népszerü pártvezér-képviselöt.

Akcionista, intoleráns - ezek Kiss jelzöi a szóban forgó politikai csoportosulásra, amely az SZDSZ nevével jellemezhetö. Véleménye szerint e csoport magatartása, viselkedése váltotta ki a másik bünt, az antiszemita megnyilvánulást.

Harasztiék "geopolitikája": út a négy igenhez

Haraszti Miklós - mint már médiakönyvemben igazoltam - egyik kulcsfigurája a magyarországi médiaháborúnak, mögötte pedig a törzsi háborúnak (akárcsak Csurka István a túloldalon). Ez indokolja, hogy a szabad demokraták korabeli politikájának egy-egy aspektusára való hivatkozásomkor ne a pártelnök (ekkoriban Kis János) nevét említsem, hanem azét a személyét, akinek az akciózásokkal dúsított harc valósággal lételeme volt; s akinek harci képességeit, különösen ami az ötletességet, elszántságot és rámenösséget illeti, kétségkívül elismerés illeti.

Mint saját visszaemlékezéséböl megtudhatjuk, Haraszti volt kezdetben az SZDSZ legnagyobb jelszógyártója is. A Kis János, Köszeg Ferenc és Solt Ottilia által kimunkált Társadalmi Szerzödéshez ö illesztette a nevezetes felhívást. "Politikai korszakhatárt hirdetett a jelszó: »Kádárnak mennie kell!« Volt szerencsém e messze hangzó három szó szerzöjének lenni." Ugyanebben a visszaemlékezésben néhány oldallal odább: "Húsz év alatt kötetnyi jelszót írtam a demokratikus politikának."

Elmondása szerint a négy igenes akció is bizonyos értelemben a jelszavak iránti fogékonyságának volt köszönhetö. "»Döntsön a nép!« Szokásom szerint az akció ötlete nem is annyira a jelszóval együtt született meg bennem, hanem szinte a jelszóból jött."

A párt-jellemvonások után kutatva érdemes kideríteni, hogy vajon mi váltotta ki Harasztiékból a "döntsön a nép!" óhaját: a demokrácia - a nép akaratának - mély tisztelete, vagy ellenkezöleg: a demokrácia látszatának, a nép tudatlanságának kiaknázása a saját politikai, hatalmi elképzelések és ambíciók érvényesítésére.

Korábbi állításom szerint az egész akció a Párton (az MSZMP-n, illetve az MSZP-n) belüli és a Párton kívüli (tehát ellenzéki) nemzeti erök összefogását és megerösödését volt hivatva megakadályozni, mégpedig oly módon, hogy Pozsgay Imrét elüsse a köztársasági elnökké való megválasztásának lehetöségétöl. Visszaemlékezésében voltaképp Haraszti Miklós sem mond mást, csak egészen máshová teszi a hangsúlyokat, s ezzel elkerüli, hogy nevén nevezze a gyereket, vagyis hogy kimondja a nemzeti erök fogalmát.

Haraszti szerint az MDF az MSZMP-vel, illetve az MSZP-vel való hatalmi kiegyezés taktikáját választotta, az SZDSZ vezetöi pedig közjogi kiegyezéssel kívánták demokratizálni az országot. A hatalmi kiegyezés része volt, hogy a felek a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások egyik kiinduló feltételének tekintik: a szabad választások elött köztársasági elnök-választást tartanak. Ezzel szemben az SZDSZ azt szorgalmazta, hogy elöbb a szabad választás vessen véget a (szocialista) rendszernek, s majd utána jöhet szóba a köztársasági elnök-választás.

Az SZDSZ a hatalmi kiegyezés részének tekintette Pozsgay lakitelki szerepvállalását, azt, hogy bábáskodott az MDF megszületésénél, tevékenyen hozzájárult az MDF megerösödéséhez, s ugyanezzel az aktussal az SZDSZ gyengítéséhez, háttérbe szorításához. Ebben a helyzetben - még a "négy igen" elött vagyunk - az a veszély fenyegetett, hogy az MSZMP szalámitaktikája szembefordítja egymással az ellenzék eröit. Ahogy Haraszti írja:

"Fejti György nyilvánvaló megosztási céllal egyenkénti megbeszélése hívta az új politikai szervezeteket. De a tüntetések érzelmileg egybeterelték az ellenzék bázisát, s világossá vált, hogy az egységes ellenzék létrehozásával lehet ellenállni Fejti taktikájának."[18]

Fejti nem ugyanaz volt, mint Pozsgay: szemben ez utóbbival, a Párt bürokratikus, ortodox vonalát képviselte, azt a szemléletet, amelytöl távol állt a nemzet, a magyarság fogalmában való gondolkodás éppen úgy, mint a radikális liberalizmus. Sokat elmond, hogy az MSZMP ellenében - a Kónya Imre képviselte Független Jogászfórum kezdeményezését elfogadva - létrejött az Ellenzéki Kerekasztal, az ellenzéki pártok és szervezetek közös fóruma; a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások során - egészen a már ismert, négy igenes végkifejletig - egységesen lépett fel az MSZMP-vel szemben.

"Az MDF Csurkáék lakiteleki kezdeményezése óta most elöször tért vissza a Kis János által mindig is kívánt egységes ellenzéki fellépéshez, s a tárgyaló szervezetek ügyében már zavar nélkül kooperált az SZDSZ-szel" - állítja Haraszti Miklós. (Az én kiemelésem - VDGy)

Mindezek máris két dolgot látszanak megerösíteni. Egyfelöl: az MDF nem az MSZMP-vel igyekezett kiegyezni s liberális felfogás szerint "elvtelen" alkukba bocsátkozni, hanem ennek nemzeti szárnyával. Tehát nem tekinthetök alaposnak és igaznak azok a vádak, amelyekkel az SZDSZ azt igyekezett bizonyítani és a média útján terjeszteni, hogy az MDF összejátszik az állampárttal. Másfelöl: ugyanígy nem tünik megalapozottnak az a vád, mely szerint - a rendszerváltás küszöbén - az SZDSZ csak taktikailag fordult volna el az apáktól, vagyis az MSZMP-töl. Az ugyan történelmi tény, hogy a demokratikus ellenzék képviselöi - Demszkytöl Harasztiig - szabadon utazhattak Nyugatra; mint ahogy az is, hogy a Szabad Európa Rádió otthoni befolyásos politikusokkal való megbeszélés alapján elönyben részesítette ennek az ellenzéknek a képviselöit a "népi" ellenzék szószólóival szemben. S végül az is bizonyosnak látszik, hogy a demokratikus ellenzék egyik legbefolyásosabb hazai támasza éppen Aczél György volt, aki pedig - másik énjével - Kádárnak is egyik legföbb bizalmasa volt. De mindezekkel együtt is tényként szögezhetö le, hogy a radikális liberálisok valódi harcot, kemény és éles küzdelmet vívtak a hatalmát óvni és átmenteni igyekvö pártbürokráciával szemben.

A két legnagyobb ellenzéki párt tehát minden kétséget kizárólag készen állt arra, hogy egymással összefogva érvényesítse rendszerváltoztató akaratát az állampárttal szemben. És mégis: "Amint a tárgyalások elindultak, a két taktika ismét elvált egymástól" - emlékszik vissza Haraszti. Fordítsuk figyelmünket a részletek felé: mivel magyarázza és indokolja Haraszti a kibékíthetetlen ellentétet?

"Pozsgay Imre Csoóri Sándor lakásán rendszeresen egyeztetett az MDF-fel és személyesen Antall Józseffel, aki mind szuverénebb alakítójává vált az MDF közjogi vonalának. Pontosabban Antall József megjelenése tette az MDF-et egyáltalán képessé a közjogi gondolkodásra, addig az egész rendszerváltozásról valahogy úgy gondolkodtak az MDF-et alapító írók, ahogyan korábban a folyóirat-alapításról: az MSZMP-töl most az országból kérték a részüket.

Antall József az MSZMP-MDF különalkut olyan közjogi formába öntötte, amelytöl azt remélte, hogy a nyugati demokrácia fogalmaiban gondolkodó liberális ellenzékiek számára sem utasítható el. Ezért a háromoldalú tárgyalások indításakor Antall az SZDSZ vonalát erösítette [.] Az egységnek azonnal vége szakadt, amikor világossá vált, hogy Pozsgay és az MDF nemhogy lemásolná, hanem túl is teljesítené a lengyel modellt. Mint közismert, Jaruzelski tábornok, elsöként a kommunizmus történetében, részlegesen szabad választásokról állapodott meg az újraengedélyezett Szolidaritással. »Cserébe« késöbb elnökké választotta Jaruzelskit a szolidaritás, holott immár többséget szerzett a parlamentben. [.] De hogyan egyeztethetö össze a hoci-nesze a tiszta közjogi megoldással, a teljesen szabad választással? Az SZDSZ válasza az volt, hogy sehogy."

Kinek volt igaza ebben a vitában?

Haraszti visszaemlékezése szerint Antall József - korábbi álláspontjához képest - új indokul az MSZMP közelgö kongresszusát hozta fel: "Pozsgay szét fogja robbantani az állampártot, meg kell adni neki azt az esélyt, hogy ellenfelei ne lázíthassák fel ellene a kongresszust, mondván, mindent »eladott« az ellenzéknek; persze igaz, hogy egy elörehozott elnökválasztás Pozsgay elnökségét hozná, azonban éppen az általunk kidolgozott és rájuk kényszerített hatalommegosztási közjogi rendszer a garancia arra, hogy Pozsgay nem válhat a demokrácia sírásójává; az új közjogi rendszerért cserébe odaadhatunk némely, ma még valóságosnak tünö hatalmi pozíciót az MSZMP-nek, késöbb ezeket lemorzsolja a demokrácia. [.] Elégedjünk meg a választás tisztaságának biztosítékaival, mondta Antall, és csillapítsuk az MSZMP és az ö parlamentjének ellenállását ezekkel a hatalmi koncokkal."

Mi nem tetszett ebben az okfejtésben az SZDSZ-nek, hiszen Haraszti szerint is "Logikus és abban a pillanatban geopolitikailag is realistának hitt érvelés volt ez" ? Mint kiderül, a tiszta közjogi megoldásért való elvszerü kiálláson túl az SZDSZ "sima" hatalmi: bel- és geopolitikai szempontokat is mérlegelt.

"A választás elött átengedni az elnöki hatalmat az állampártnak azonos azzal a döntéssel, hogy megengedjük: a csinos európai tíz százalék helyett 30-40 százalékos pártként végez az MSZMP a szabad választásokon. Hiszen lehetövé tesszük, hogy ne utódpártként lépjenek fel, hanem a szabadon választott elnök pártjaként. A többi »konc« sem merö formalitás. Ugyan nem hisszük, hogy a munkásörséget bevetnék, vagy hogy a munkahelyi pártszervezeteket expanzióra tudnák használni, de ezeknek komoly szavazatnövelö jelentöségük van, mert legitimálják az MSZMP-t és félelmet keltenek. A vagyon sem jogi nüansz. Hiszen miközben Hankiss Elemér már népszerü tanulmányban mondta ki, hogy a megegyezéses átmenet a nómenklatúrából alakítja ki majd az új tökés osztályt, legalább ennek a folyamatnak a delegitimálását el kellene végezni a politikai megállapodásban azzal, hogy a pártvagyont illegálisnak minösítjük.

A legfontosabb ellenvetésünk geopolitikai volt. Nyárra világossá vált, hogy Gorbacsov nem vethet be eröszakot a kommunista rezsimek újabb restaurációja érdekében [.], hiszen Lengyelország és Magyarország tárgyalásos folyamatának kibontakozásával összeállt a kelet-európai láncreakció kritikus tömege."

Alaposak voltak-e ezek az érvek is? Feltétlenül.

Bajosan lehet cáfolni, hogy a párthatalom lebontása (a demokrácia kialakulása, megerösödése) szempontjából inkább használt, semmint ártott volna a (köz)jogi szempontok elötérbe helyezése. A jogban rejlö lehetöségek kiaknázására nyújtott kiváló példákat a Lelkesedések - tüntetések, ünneplések - kora. Az ébredezö ellenzéki erök kedvelt fogásává vált, hogy a hatalmat a saját térfelére, a képmutatás mocsaras mezejére terelve szorongatja meg. Miután a tekintélyét egyre nyilvánvalóbban elveszítö hatalom mind kevésbé élhetett a nyers eröszak meg a teljes elhallgatás és elhallgattatás eszközeivel, visszaütött a régi kényelem vagy figyelmetlenség: a hajdan ki nem irtott demokratikus jogszabályokkal az ellenzéki erök most viszonylag könnyen és sikeresen léptek fel a pártállammal szemben, amely a törvénytelenségeit mindig is szerette a törvényesség látszatával elfedni.

1988. május 27-én hosszú évtizedek után elöször fordult elö, hogy egy viszonylag nagy létszámú tömeg békésen tüntethetett Magyarországon. "Nem véletlen - írja Szekeres László, a tüntetések egykori szervezöje, hiteles krónikása -, hogy az 1956 óta elsö, valóban tüntetö demonstrációt a környezetvédök szervezték Magyarországon. A politikai irányvonalak ekkor még nem körvonalazódtak igazán, illetve nem volt meg az a robbanás, amikor a különbözö ellenzéki szervezetek igazán eljutottak a tömegekhez. [.] Utánanéztünk a jogszabályokban: egy 1945-ös BM-rendelet szerint nem kellett engedélyt kérnünk, csupán bejelentési (idö, útvonal) kötelezettség terhelt."

Hasonlóan sikeresen használja új - jogi - fegyverét az ellenzék akkor, amikor a hatalomhoz leghüségesebb országgyülési képviselök egyikét-másikát a visszahívás intézményével lövi ki a parlamentböl. 1988 öszétöl 1989 júniusáig tizennyolc képviselö kényszerült lemondani, köztük Vida Miklós, az országgyülés elnökhelyettese, Korom Mihály, Apró Antal és Losonczy Pál, a volt államfö.

Az éremnek van azonban egy másik, meglehetösen árnyékos oldala is. A jog mindjárt a joghézagokban járókat, az erkölcs ellenében a jog nevében fellépöket is megvédte: a "jogállamiság" miatt bizonyult lehetetlennek hozzányúlni utóbb azokhoz, akik az átmenet zürzavarában, "spontán privatizáció" fedönév alatt a közös (állami és párt-) tulajdont magántulajdonukba mentették. A jegyzökönyvek tanúsága szerint Horn Gyula egykori külügyminiszter az MSZMP KB 1989. július 23-24-ei ülésén a következöt jelentette ki: "A feladat a pártvagyon minél nagyobb részét átmenteni. És úgy továbbvinni, hogy a pártjelleg eltünjön, de a Párt rendelkezésére álljon!" A jog nevében és eszközével - csürésével-csavarásával - azonban nemcsak gazdasági, de jókora politikai hasznot is lehetett húzni: s ebben akkortájt ( a "négy igen"-nel) az SZDSZ - és Haraszti Miklós - bizonyult verhetetlennek. Ügyesen megkomponált (manipulált) kérdéseikkel felnött állampolgárok (lakosok) millióit sikerült rávenniük arra, hogy népszavazással mondjanak le legföbb népszavazási jogukról (jussukról), a köztársasági elnök közvetlen megválasztásáról.

A törzsek, illetve a törzsi harcosok jellemvonásainak megismerése szempontjából ugyancsak nem érdektelenek azok a részletek, amelyen keresztül Haraszti, illetve az SZDSZ eljutott a "duplacsavaros" népszavazás gondolatáig ("Döntsön a nép!" - hogy nem akar dönteni). Haraszti Miklós emlékezete szerint a kétféle taktika között folyó vita során "Antall nyílt hatalmi érvelésre tért át": "Ha tovább kukacoskodtok, ki fogunk állni a nyilvánosság elé, rátok mutatunk, és azt mondjuk, íme ezek az állítólagos radikális demokraták nem akarják, hogy a szabad választásról a történelmi megegyezés létrejöjjön, nem vetik alá magukat az ellenzék többségének. S mindezt miért? Mert ellenzik, hogy a nép maga dönthessen a köztársaság elnökéröl. Mire elérünk a választáshoz, a népharag lesöpör bennetek a színröl." Haraszti elpanaszolta ezt a hangvételt az éppen hazalátogató szociológus barátjának, Szelényi Ivánnak - és Roszik Gábor MDF-tagnak, ki mellesleg szintén ott volt. Szelényi - írja Haraszti - bonmot-val reagált: "A népet arról sem kérdezték meg, akar-e egyáltalán szabad választást. Mondjátok azt Antallnak: ha következetesen érvelne, elöbb népszavazást kellene kiíratnia arról is, akar-e dönteni a nép."

Figyeljük meg Haraszti reagálását!

"Hoppá, mondtam magamnak, s azt a szívdobogást éreztem, amit a nagy politikai sanszok okoznak. Ránéztem Roszik Gáborra, vajon ö is többet hall-e Iván szavaiból, mint politikai bonmot-t. (Nem hallott többet.) Mert én bizony abban a másodpercben ezt gondoltam: fordítva van ez. A népszavazás épp akkor jó ötlet, ha nem csupán vitaérvként pazaroljuk el a rendíthetetlen Antallra, hanem meg is csináljuk. [.]

Kis Jánoshoz mentem el az ötlettel, aki apró, ám annál lényegesebb fordulatot vitt bele. »Ez nagyon jó. De ha elöre megmondjuk, hogy a csonka megegyezést népszavazással fogjuk korrigálni, akkor Pozsgayval kitalálnak valamit, hogy ezt az eszközt is kicsavarják a kezünkböl. A népszavazást meg kell hirdetni, de csak akkor, ha tényleg megkötik a csonka megállapodást.«

Így is történt."

A megállapodás ünnepélyes aláírását egyenesben közvetítette a televízió, így nézök milliói értesülhettek elsö kézböl, hogy e két párt mégsem hajlandó alkut kötni a hatalommal; a népre kívánja bízni, hogy szavazatával maga döntsön a munkásörség feloszlatásáról, a munkahelyi pártszervezetek megszüntetéséröl, a pártvagyon elszámoltatásáról (tehát mindarról, amiröl valójában már megállapodás született); de ha már három igent kimondott, mondja ki a negyediket is - igen, csak az országos választások után legyen köztársasági elnökválasztás -, még akkor is, ha valójában fogalma sincs, mire mondja ki: Pozsgay ellenében, saját döntési (választási) lehetösége ellenében.

Egy kisebbség - ha csak egy paraszthajszállal is (alig egy ezrelék szavazatkülönbséggel) - keresztülvitte akaratát a többségen. Ami siker az egyik oldalon, félelem és bizalmatlanság a másikon: "Úristen, ilyenek jönnek a kommunisták helyett?! Mitöl lenne ez jobb?! Hiszen ezek még azoknál is jobban értenek a nyilvánossághoz, a propagandához, a manipulációhoz!"

Másoknak viszont tetszett a szabadon akciózó radikalizmus: vagy azért, mert érzelmileg inkább az "európai értékeket erösebben hangoztató pártokhoz" kötödtek, mint a "nemzeti középhez" ; vagy azért, mert elhitték és elfogadták a szabad demokraták kérlelhetetlen kommunistaellenességét.

Pozsgay (geo)politikája: a Párt mint fedöszerv

Kutatásunk tárgyának, a törzsi háborúnak Pozsgay Imre éppen olyan jelképes (jelképerejü és -értékü) figurája, mint a másik oldalon Haraszti Miklós. Politikai és erkölcsi felfogásának, törekvéseinek és jellemvonásainak, söt, gyökereinek és egyéni fejlödésének vizsgálatát éppen az teszi indokolttá, hogy a törzsi háború kitörésének kezdetén (rendszerváltásunk küszöbén) ö testesíti meg az Ellenséget, a Haraszti nevével jellemezhetö (bár még mindig alaktalan, megfoghatatlan) törzs ellenpólusát.

Miért pont Pozsgay?

Miben különbözik Pozsgay Imre - például - Aczél Györgytöl, aki öt Kádár János figyelmébe ajánlotta, s aki az oszd meg és uralkodj elvének maradéktalan követésével kezében tartotta a magyar értelmiséget? Miben különbözik Kádár Jánostól, aki egyebek közt kulturális miniszterré emelte (nem sokkal korábban azonban még ötvenhatos forradalmárokat akasztatott)? Miben különbözik az úgynevezett moszkovitáktól, a szovjeteket hüen kiszolgáló apparatcsikoktól, akik mégiscsak ugyanannak a pártnak (az MSZMP-nek), ugyanannak a Központi Bizottságnak voltak a tagjai, mint Pozsgay Imre?

Nem volt kötelezö párttagnak lenni. Nem volt kötelezö párt- és állami tisztségeket vállalni. Aki ebböl indul ki, az nem láthat lényeges különbségeket kommunista és kommunista között; de az a lényeget sem láthatja meg. Aki a kommunizmus bukása utáni kényelmes békeidökben a letünt korszakot csak rémtettei és abszurditásai alapján hajlandó látni és megítélni, az elzárja magát attól a lehetöségtöl, hogy kommunisták egykoron valóságosan meglévö emberi (emberbaráti) vonásait, törekvéseit észrevegye. S attól is, hogy eljusson addig a feltételezésig és felfedezésig: magas rangú kommunista is lehetett páratlanul tisztességes ember.

Nos, ha Pozsgay - mint bizonyítani igyekszem - ilyen kommunista volt, annál érdekesebb újra felvetni a kérdést: miért ö vált a radikális liberálisok elsö számú közellenségévé, holott a nyolcvanas évek közepén még e radikális liberálisok szemében is jóformán ö volt az akkori politikai vezetés egyetlen olyan embere, akinek segítségére számítani lehetett kulturális és politikai reformtörekvéseik megvalósításában? Jellemének és politikájának mely vonásai révén kerülhetett egyenesen a célkeresztjük közepébe?

E vizsgálatnak azonban csak akkor van értelme és jogosultsága, ha feltételezzük, hogy segítségével általános érvényü megállapításokra juthatunk témánk - a törzsi háború természetrajza, a törzsi vonások - tekintetében. Ezzel az elöfeltevéssel, amelyet vagy bizonyítani vagy cáfolni fogok, élni kívánok. Az ugyanis vitathatatlan, hogy a szemben álló törzsek gyakran törnek pálcát egymás felett jellembeli vonások, megítélések alapján, ez pedig eleve szükségessé teszi vizsgálódásunkat ezen a téren. Azt is elörebocsátom azonban, hogy ha a magatartási jegyekben - törzsi szinten - valóban kimutathatók különbségek, ezek forrását, illetve magyarázatát is meg kell tudnunk adni. Ennek híján a negatív és pozitív vonások eleve elrendelésként hatnak, esetleg a Jó és a Gonosz bibliai harcát, örök ellentét fejezik ki, amellyel voltaképpen nincs, mert nem is lehet mit kezdenünk.

Ha végigtekintünk Pozsgay Imre rendszerváltozás elötti politikai-közéleti pályafutásának alakulásán önéletrajzának segítségével, melynek címe "1989 - Politikus-pálya a pártállamban és a rendszerváltásban" (és 1993-ban jelent meg), akkor e hajdan népszerü politikusnak két jellemvonása ötlik leginkább szemünkbe: egyfelöl nagyfokú felelösségtudata, amely szüntelenül arra sarkallja, hogy a "rábízott" kisebb-nagyobb közösség (párt, nép, nemzet) javát szolgálja; másfelöl a tisztelettudat, s a hozzá keveredö igazság- és hálaérzet, amely még legkeményebb ellenfeleivel szemben sem szünik meg "müködni". Mindkét jellemvonás meglétének feltétele egy másik: a becsületesség, a tisztesség.

Itt van a helye és ideje, hogy egy tudományos igényü munkában szokatlan kijelentést tegyek: Pozsgay Imre nem rokonom, nem is ismerösöm (azon kívül, hogy több interjút készítettem vele; Haraszti Miklóssal viszont - gyermekeink körében - párszor együtt kakaóztam). A kedvezönek (máskor, másoknál kedvezötlennek) tünö jelzöket és jellemzéseket mindenféle lelkesedés vagy lelkendezés (ellenérzés vagy rosszindulat) nélkül, a kutatás megkívánta tárgyilagossággal igyekeztem vizsgálatom alanyához rendelni; leginkább az érintettek saját, feltétlenül öszintének ható beszámolói, olykor mások, úgyszintén hitelesnek tünö visszaemlékezései alapján.

(jogtalan elönyök elutasítása)

Önéletrajzi könyvében írja Pozsgay:

"A protekciót nem türtem el, s ebben családom is támogatott. Soha nem fogadtak volna el semmiféle jogtalan elönyt vagy kedvezményt. Eszembe jut, hogy a fiam érettségi után egyetemre jelentkezett, de közben megkapta a katonai behívót is. Egyik - ilyen ügyekben kevésbé kényes - kollegám megkérdezte, nem akarom-e a gyereket kihúzni a katonai szolgálatból. Természetesen elutasító volt a válaszom. De ugyanez volt a fiamé és az anyjáé is. Hálát adok a sorsnak és feleségem nevelési következetességének, hogy mind a fiam, mind a lányom tehetsége és jelleme megóvott bennünket attól, hogy érvényesülésükhöz görbe utakat válasszunk."[29]

(az ellenfél árnyalt megítélése)

Kádár Jánosról írja egyebek között: "profi politikus és önmagán is uralkodni tudó, nagyképességü, hatalomtechnikus volt, aki indulatainak, személyes bosszúnak semmiféle jelét nem mutatta cselekedeteiben" Ám Pozsgay felidézi azt a pillanatot is, amely Kádár 1956-hoz füzödö szerepével kapcsolatban - 1988 végén - utolsó illúzióitól is megfosztotta.

A legmegdöbbentöbb olvasmányélményem az a politikai bizottsági jegyzökönyv volt, amely a megtorlásokról szóló jelentést megtoldja azzal a megjegyzéssel, hogy túlzsúfoltak a börtönök, hovatovább lehetetlen lesz az elítélteket elhelyezni. S erre volt Kádárnak egy cinikus megjegyzése, hogy "a továbbiakban minöségi munkát kell végezni, kevesebb börtönbüntetést kiosztani, és több halálos büntetést kiszabni".[31]

Pozsgay Aczél Györgyröl állítja: "az akkori politikusok között intellektuálisan a legmagasabb fokon álló személyiség"[32] "Szereplései eredetiek, szellemesek voltak. Az apparátus nagyobbik része és a párt szektás csoportjai mindig dühöngve fogadták beszédeit."

Kettejük koncepcionális vitáját felidézve utólagosan ellenfelének ad igazat:

"Aczél a maga koncepcióját az ún. három "T" kategóriájában helyezte el: támogatás, türés, tiltás. [.] Nem állítom, hogy én akkor már a korlátozás és irányítás nélküli kulturális és alkotói szabadság híve lettem volna. De gyülöltem az önkényt, a különbözö müvészeti és irodalmi irányzatok személyes elfogultságok szerinti megítélését, kedveltség szerinti elönyszerzését. Úgy voltam vele, hogy ha már a korlátozás elkerülhetetlen, akkor azt garanciális szabályokkal intézményesíteni kell. Aki betartja a szabályt, annak nem lehet bántódása akkor sem, ha nekünk nem tetszö dolgokat müvel. Ma már jól tudom, a rendszer logikája szerint Aczélnak volt igaza. Valójában az ö módszere bizonyult eredményesnek. Végül is neki sikerült a legvidámabb barakkot berendeznie a kádári politika kiterjesztésével a kulturális területre. A Szovjetunió és a kelet-európai országok számára ez is túl sok volt. Aczél szálka volt a szemükben. Ezért nem kaphatott soha, legnevezetesebb születésnapjain sem szovjet kitüntetést [.]." (44. o. )

(a népért, nemzetért)

A törzsi háború természetrajza szempontjából különösen érdekes, hogy egyazon hatalmon belül, ám mégis két ellentétes póluson álló, magas rangú politikus (Pozsgay és Aczél) gondolkodás- és magatartásbeli különbségének lényegét miben látja az egyik érintett fél, azaz Pozsgay Imre:

"Sok megcsalt, csalódott, kiábrándult értelmiséggel, müvésszel szemben, akik többnyire korábbi rajongói és késöbbi árulói közül kerültek ki, én nem tartottam öt soha diabolikus figurának, a kultúra és a nép megrontójának. Azt tartottam, hogy ö az idök küldöttje. A baj kettönk kapcsolatában abból származott, hogy én egy másik generációból, más idö küldöttének éreztem magam."[34]

"Kétségtelen megtett mindent, amit megtehetett. De szerepe inkább a kegyosztó mecénásé volt, semmint a nemzeti feladatokat teljesítö tervezöé. Ez így volt müködöképes a szocializmusnak nevezett feudális rendszer személyi kötelékekre, egzisztenciális függésekre alapozott viszonyaiban"[35](az én kiemelésem - VDGy).

"Nem haragudtam és senkire. Aczéllal kifejezetten baráti kapcsolatban voltam. Itt másról szólt a vita. Uralmukat, módszereiket alkalmatlannak tartottam arra, hogy a néppel folytatódjék a békés együttmüködés"[36] (az én kiemelésem - VDGy).

Pozsgay tehát elismeri, hogy Aczél az adott körülmények között a legjobbat akarta; azt is, hogy e közben kemény küzdelmet kellett vívnia a moszkovitákkal, a rendpártiakkal. De Aczél (akárcsak Kádár) meg is rekedt itt, azon a gondolatszinten, amely a kommunisták, a Párt kiváltságának tekinti a nép boldogítását.

(népi gyökerek, pártos illúziók)

Pozsgay gondolkodásában központi helyet foglal el a nép, a nemzet, a közösség szolgálata. Egészen fiatalon belép a Pártba és különféle tisztségeket is vállal, azt sem lehet mondani, hogy ne táplált volna illúziókat; népi gyökere, innen merítkezö neveltetése (családja, környezete tartós hatása) végül azonban megakadályozza, hogy a népet kísérleti nyúlnak tekintse és feláldozza különféle pártos eszmék oltárán.

Kóny egyik jóföldü, jómódú faluja a Kisalföldnek, P. (1933. november 26-án) ott látta meg a napvilágot. Akkoriban színmagyar, katolikus község volt - tudjuk meg önéletrajzából. - Mivel úri nagybirtok, földesúr nem volt a faluban, így a társadalmi tagolódás, kasztszerü elkülönülés is szelídebb volt, mint máshol. A helyi katolikus egyház pedig elég bölcs volt ahhoz, hogy legény- és leányegyletben, dalárdában és iskolában, templomban önbecsülésre és ne szolgalelküségre tanítsa a népet. A Pozsgayak nem tartoztak a nagyhírü famíliák közé. De az bizonyos, hogy tisztelték öket a faluban. Nem voltak nagygazdák, de becsületes, dolgos, paraszti életet éltek. P. édesapja kilenc testvér (kilenc fiú) egyike. Édesanyjáék tizenketten voltak, de csak öten érték meg a felnött kort.

A fiú mindössze négy éves, amikor az apja meghal, s ekkor családja elköltözik az anyja szülöfalujába, Balatonbozsokra, özvegy nagyapjához. A kisfiút itt is nádtetös és földpadlós ház fogadja, nagy udvarral, istállóval, ólakkal, pincével, pajtával. A család, nagyapja környezete és ott élö rokonai nagyon emberséges tagjai a közösségnek. Dolgos és nem panaszkodó fajtájú emberek, kisparasztok, akik a világ ismétlödését a maga természetességében fogták fel. Ez is katolikus falu, de protestáló szellemiségü. Ami másutt nem történhetett meg, az nálunk megtörtént. Ha nem tetszett a misén a pap szentbeszéde, akkor hozzászóltak, söt, rendreutasították.

A nagyapja a falu legnagyobb tiszteletnek örvendö és legtekintélyesebb embere volt. Erös szándék munkált benne, hogy mozdítson valamit a falu kultúráján, oktatásügyén. Küldöttséget vezetett a kultuszminiszterhez, hogy engedélyezze polgári iskola alapítását a szomszédos nagyközségben. Kisparaszt létére, mint világlátott embert, megválasztották a falu bírójának. Amikor az I. világháború idején a csösz krumplilopáson fogott egy asszonyt, nem büntette meg, hanem elengedte, mert tudta, hogy hadiözvegy, aki rá van szorulva arra a kis élelemre. "Olyan embernek mondhatom tehát, aki hivatalát hatalmi eszközökkel nem gyakorolta" - állapítja meg Pozsgay.

Hogyan gondolkodott az édesanyja? "Nyíltan, mondhatnám, felvilágosultan. Gondolkodásában a cselekvés és az erkölcs együtt jelentek meg. A tisztességet gyakorolta és a tisztességet megkövetelte. Az általa követett tisztességnek a tartalma megfogható, körülhatárolható volt. Tehát kibúvót nem adott." A megcsalatás nem volt benne soha az ígérgetésekben. "Ezért aztán az etikai tartást megadó környezet egyúttal derüs környezet is volt."

Pozsgay gyermekkorában négy éven át járt a szomszédos nagyközség, Enying polgári iskolájába, gyalog, napi tíz kilométert legyürve. Odahaza kemény munka folyt a háznál, melyben a gyerekeknek aprócska koruktól kezdve részt kellett venni. Pozsgay Imre már hat éves korában kötelet terített aratáskor, tehát hajnali négykor neki is talpon kellett lenni.

Nem volt mintatanuló, de - ahogy magáról állítja - becsületes, rendes, rendszeretö ember az elsö elemitöl az egyetem befejezéséig. Ám csak a kedvére való tárgyakból ért el figyelemre méltó teljesítményt. Nyaranta, de késöbb egyetemi évei alatt is egy faiskolában igyekszik kenyérkeresethez jutni. "A kertészkedésben, és különösen a faiskolai munkában az volt a megkapó számomra, hogy ezen a területen elkerülhetetlen és számonkérhetö a felelösség, a mérhetö teljesítmény. Mert ott minden fáról, facsemetéröl lehetett tudni, hogy ki oltotta, ki szemezte." - emlékszik vissza Pozsgay. A polgári után kertészeti szakközépiskolában folytatja tanulmányait. Ám a kertészetnél is jobban érdekli a politika.

Hamar belekeveredtem a diákközéletbe, ifjúsági szövetségek életébe. Már elsö éves korom végén a diákszövetség titkára lettem, aztán elég hamar elragadott a felnött közélet is. Tizenhét éves koromban a Magyar Dolgozók Pártjának - akkor így hívták a kommunista pártot - tagja lettem, alig tizennyolc éves koromban községi párttitkárnak választottak, és a járási pártbizottság tagjának.[37]

"Petróleumlámpás falusi házból megérkezni herceg Eszterházy káprázatos barokk kastélyába, ez a társadalmi felemelkedés szédítö érzésével járt" - tudjuk meg töle. S miközben ö szellemi kalandként, s egy új világnézet, egy új társadalom harcosaként élte meg a negyvenes évek végét, az ötvenes évek elejét, a faluja élte a szocializmus elsö esztendeinek gyötrelmes életét. "Nem állíthatom, hogy ezekröl a gyötrelmekröl nem tudtam. Igyekeztem ezeket a tapasztalatokat megmagyarázni magamnak, feltüntetni úgy, mint egy nagy horderejü átalakulás szükségszerü túlkapásait." Egyelöre édesanyja szavai sem tántorítják el, aki - a kötelezö termék-beszolgáltatások, padlásleseprések nyomán - csak annyit mondott, "úgy gondolkozz, fiam, ahogy a meggyözödésed diktálja", s "az is lehet, hogy a te pártod a világ megváltására alkalmas, de ebben a faluban megbukott." Pozsgay Imre összeszorult szívvel, könnyeivel küszködve ("hiszen valójában még gyerek voltam") úgy élte meg az egészet, "mintha itt a világméretü progresszió és a falusi maradiság drámája zajlana".[38]

(az eszme fogságában)

Rákosi Mátyás elsö titkár háttérbe szorulását, Nagy Imre miniszterelnökké választását (akit amolyan paraszt-szabadítóként ünnepeltek) Pozsgay is örömmel fogadja. Csakhogy "amit Nagy Imre villával felrakott a szekérre, azt most Rákosi gereblyével lehúzta" - fogalmazta meg a hatalmi harc lényegét a falubeli szomszéd. "Zavart és kiábrándult lettem." "Visszahúzódtam, belevetettem magam a tudományokba." "Már-már az eszme megbízhatósága is kérdésessé vált bennem." - emlékezik vissza erre az idöszakra Pozsgay Imre. Roppant érdekes, ahogy ez a - jelekböl ítélhetöen - velejéig tisztességes ember, aki váltig tarja kapcsolatát gyökereivel (tehát nincs alkalma végletesen és végzetesen belesüppedni egy életidegen eszmevilágba), mivel magyarázza, hogy ha visszahúzódik is, mégis a Párt szolgálatában marad. Söt, nem csak hogy marad, de (ötödéves hallgatóként!) elvállalja a Kecskeméten (a forradalom küszöbén, 1956 októberében) induló Marxista-Leninista Esti Egyetem vezetését, s ott igazgató lesz tizenkét éven át; '57 végén pedig ö is ír két cikket az ellenforradalomról.

"Magamnak nem találok mentséget fatális tévedésemre, de magyarázatot igen. Túl azon a látványos május elsején, számomra nagyon meggyözö volt az, hogy a magyar értelmiség színe-java, köztük a szememben legnagyobbra tartott alkotók, müvészek, írók, újságírók, a legszuverénebbnek ismert emberek az ENSZ-hez küldött beadványukban, amelyben tiltakoztak a nemzetközi szervezet magyarországi beavatkozása miatt, szintén ellenforradalomnak nevezik az 1956. októberi eseményeket."[39]

"Huszonhárom éves voltam. Személyiségem akkorára bizonyára kialakult már, de nem volt kellö tudásom s tájékozottságom ehhez a személyiséghez. Szuverén embernek tartottam mindig magam, így hát szuverén módon mentem bele egy olyan ostobaságba, amelybe mások karrierizmusból, vagy konformizmusból mentek bele. Én félni is csak egy valamitöl féltem, meggyözödés nélkül hirdetni valamit. A meggyözödést viszont erösíteni akartam magamban. [.] Ezzel magyarázom ma is, hogy csaknem a Kádár által kiadott iszonyatos fehér könyvek színvonalára süllyedve publicisztikai indulatból 1957 végén én is írtam két cikket az ellenforradalomról. Ez az én bünöm, s ezt a bünt ma is szégyellem. Késöi felismerése nem kis szerepet játszott abban, hogy 1989-ben mindent megtettem a tisztázás, a jóvátétel érdekében."

"Életem elsö nagy, kötelezö fordulata 1948 és 1952 között zajlott le. Ezt akkor nagymértékben meghatározta származásom, a szegénységböl való kilábalás vágya, a falutól való elszakadás kezdete, a családtól való távolság és az új vonzások szédítö hatása. Végül is, ekkor tettem magam szabaddá a vallástól, és estem bele egy vakhit csapdájába. Amikor ebböl kitörni akartam, s önnön szuverenitásomra apellálva eredeti megoldásokat gondoltam, akkor is inkább belegabalyodtam a béklyóba. Ezért történhetett meg, hogy az 1953 és 1957 között lezajlott óriási válság, s benne az 1956-os forradalom, számomra nem a tisztázást, hanem a vakhitben és buzgóságban való elmélyülést hozta. Ezt akkor is be kell vallanom, ha semmi becstelenséget nem követtem el. Neveltetésemnél fogva amíg hittem valamiben, igyekeztem azt a legnagyobb tisztességgel csinálni. Így tudtam ezt az egész obskurantizmust a felvilágosodás köntösével felruházni. Emellett mégis mindig emberséges voltam, és semmi olyan cselekedetet nem követtem el, amelyik alkatommal és türelmes szemléletemmel ellentétes lett volna."[41]

(kitörési szándék: geopolitika és taktika)

"Kitörési szándékkal" Pozsgay Imre 1965-ben elkezd foglalkozni a gazdasági reformmal. Disszertációja (A szocialista demokrácia és a politikai rendszer fejlesztése) feltünést keltett. A védést és a tudományos fokozat odaítélését engedélyezték, de a dolgozat nyilvánosságra hozatalát megakadályozták. "Hiszen olyan felismerések és megállapodások fogalmazódtak meg ebben a munkámban, amilyeneket Kelet-Európában Prága eltiprása után egyedül és elsöként én mondtam ki a hatalom képviselöi közül" - állapítja meg Pozsgay. - Határozottan állítottam, hogy a politikai intézményrendszer reformja és a demokratikus intézmények garanciái nélkül nem lehet eredményes a gazdasági reform sem."

A prágai tavasz sorsa Magyarországon hosszú idöre lelohasztotta a progresszió reményeit - vélekedik Pozsgay Imre. Miként számol ö ettöl fogva a geopolitikai helyzettel, s milyen taktikát tart követendönek? Mi jellemzi politikai törekvéseit, gondolkodását, magatartását - felfedezhetünk-e majd e tekintetben határozott és lényeges különbségeket a két ellenlábas (példa- és modellértékü személy), Pozsgay és Haraszti között?

"Ettöl kezdve magam is túlzottan nagy jelentöséget tulajdonítottam a geopolitikai tényezöknek, s az ahhoz való taktikai alkalmazkodásnak. [.] Úgy gondoltam, hogy a kis népek taktikáját kell választani. Milliméterenként kitágítani a kimondhatóság határait, a változások kis patakjának medrét, hogy élni és reménykedni lehessen. Mindezt annak tudatában, hogy [.] a birodalmak elöbb-utóbb a perifériákon kezdenek összeomlani. Miért ne lehetne ilyen bomló, bomlasztó periféria Magyarország?

Kádár egész taktikája arra irányult, hogy elaltassa a szovjetek éberségét. [.] És miközben szinte rituálisan ismételgette a szovjeteknek szóló hüségnyilatkozatot, hitt abban, hogy ezáltal a magyar gazdasági reform egérutat nyerhet. Erre a reformra neki nem világnézeti okokból volt szüksége. Söt, azt hiszem, teljes mértékben ellenkezett természetével. De jól tudta, hogy hatékony gazdaságra van szükség, ha fenn akarja tartani azt az életszínvonal-politikát, amellyel sikerült a nép ellenállását legyöznie, a magyar civiltársadalmat leszerelnie, az országot depolitizált, egymástól elszigetelt egyének konglomerátumává tenni. [.] Nem hittem a politikai reform nélküli gazdasági reformban, s nem hittem az ezzel kapcsolatos kádári taktikában. Ám Kádárt mégis fedöszervként használtam, messzebb menö politikai célok eléréséhez. A politikai intézményrendszer megváltoztatásának hatvankilencben megfogalmazott stratégiájához nálam a gazdasági reform és a kádárizmus látszólagos elfogadásának taktikája társult. Ez szabta meg késöbbi pályafutásomat is. Amíg Kádár az oroszok éberségét igyekezett elaltatni, addig én Kádárét."

(politikai ravaszság, személyes bátorság)

Ha a kádári - igaz, puhuló diktatúrában - valaki saját politikai taktikáját akarta Kádár és a rendszer ellenében érvényre juttatni, ehhez egyszerre volt szüksége ravaszságra és bátorságra. Pozsgay egy helyütt elmondja, hogy különös nagy hatással volt rá Bethlen Gábor példája, aki szinte önmagát megcsúfoló, lealacsonyító tetteket is vállalt, csakhogy Erdélyt megörizze, és a késöbbi idökben naggyá tegye. Bethlen - Pozsgay megfogalmazásával élve - nem átallotta saját csapataival magyar várkapitányoktól, saját embereitöl visszavívni Lippa és Jenö várát azért, hogy azokat tálcán átnyújtsa a töröknek, biztosítva ezzel Erdély békéjét, konszolidációját, megmaradását.[44] Másutt arról értekezik Pozsgay, hogyan aknázta ki a Párt szervesült lényegét, képmutatását: a közhatalom valódi birtokosa a párt volt, de éppen ezt a tényt kellett a legmélyebbre rejteni. Azt a hiedelmet akarták kelteni, hogy ez a párt valójában csupán egy kezdeményezéseivel irányt mutató társadalmi szervezet, az igazi közhatalom az állam választott és törvényes területeiben, szervezeteiben van. "Azt játszottam, mintha a látszat a valóság lenne" - írja Pozsgay Imre.

Összehasonlítás: törzsi vonások?

(azonosságok)

Mindenekelött meglepöen sok azonosság van az elsö pillantásra maradéktalanul különbözönek látszó két személyiség, Pozsgay Imre és Haraszti Miklós között.

Mindkettejüket jellemzi az elhivatottság; az a fajta ügyszeretet, söt, ügybuzgóság, amely mögül hiányzik a könyöklés, a kisszerü karrierizmus. Szuverén egyéniségek, saját, önálló elképzelésekkel és elhatározásokkal; vállalják az ezzel járó ütközéseket, szókimondást, öszinteséget. "Én egy tökös zsidó gyerek vagyok" - mondotta Haraszti Miklós egy fülét sértö megjegyzésre a rendszerváltozásunk során. A Kádár-korszakban írt, Darabbér címü munkája, amelyért a bíróság elítélte, épp úgy bizonyíték Haraszti bátorságára, mint a "népfelkelés" kimondása Pozsgayéra.

A szókimondó öszinteség, egyenesség, bátorság egyikük egyéniségében sem jelent politikai naivitást, ellenkezöleg. Mindketten nagyon tudatos és nagyon taktikus politikusok, akik céljaik elérése érdekében ügyesen manipulálnak a látszatokkal; vagyis a "ravasz" kifejezés is egyformán illik rájuk.

Mindketten javítani, jobbítani akarnak; mivel ez nem saját, egyéni helyzetükre irányul, söt: emennek rovására még kockázatot is hajlamosak vállalni, helyénvaló mindkettejüket "tisztességes"-nek nevezni.

Ezek a legfontosabb azonosságok.

Jelképekröl lévén szó, az azonosságok alapján máris fontos következtetésekre juthatunk a törzsi vonások tekintetében; megállapíthatjuk, hogy milyen elöfeltevések, elöítéletek - általánosítások - bizonyosan nem igazak a két táborra és képviselöikre nézve.

Nem helytálló egyetlen olyan vélekedés sem, amely a két törzs bármelyikét bármilyen erkölcsi értelemben magasabbra helyezi (értékeli) a másikhoz képest. Nem fogadható el egyik törzs tagjaitól sem az a fajta gondolkodás és viselkedés, amely a másik törzs tagjainak értékrendszere mögött erkölcsi torzulásokat (alacsonyabb rendüséget) feltételez, s ennek megfelelö fölénnyel, megvetéssel illeti öket (mármint az ellenlábas törzs tagjait). Nem lehet kijelenteni - noha történelmi példák sora látszik bizonyítani -, hogy az antinacionalisták eleve szolgalelküek, lakájok, labancok volnának, akik a gyönge nemzet mellett való bátor kiállás helyett az erösek érdekeit (és a maguk hasznát) szolgálják, a nagyhatalmakhoz dörgölöznek; és az sem állítható, hogy a nacionalisták eleve tisztességtelen emberek, akik alantas ösztöneiknek (irigység, agresszió) engednének teret a "mássággal", a kisebbségekkel szemben, s ebböl fakadóan "eredendöen" kirekesztök, rasszisták, antiszemiták volnának.

Elfogadhatatlan tehát, mert zsákutca, minden olyan kísérlet, amely erkölcsi síkon keres és talál különbséget a két törzs egyedei között; noha ezek az egyedek rendszerint éppen erkölcsi okokra hivatkozva támadják ellenfeleiket. Pozsgayt mint a diktatórikus pártállam képviselöjét, a kommunista hatalom (lehetséges) átmentöjét, ilyen értelemben mint a nép ellenségét mutatták be; Harasztiékat pedig (a másik oldalról) mint gátlástalan szószegöket, akiknek semmi sem drága, ha (kisebbségi helyzetükböl) a többség (vagyis szintén a nép) feletti uralom megszerzéséröl van szó, akár idegen hatalmak segítségével. Ha van is különbség történetesen a néphez való viszonyulásukban, akkor is ellent kell állni a tisztánlátást zavaró kísértésnek, hogy ezt erkölcsi alapra helyezzük. Annál indokoltabb megtalálni a valóságos okokat s indítékokat.

Ezt megelözöen azonban nem hagyható említés nélkül, hogy erkölcsi kérdéssé ott és akkor válik a különféle értékekhez (értékrendszerekhez) való viszonyulás, ahol és amikor retorika és cselekedet ellentmondásba kerülnek. Kiváló példáját nyújtotta ennek a szocialista párti magyar kormányfö és a szocialista párt elnöke, akik a 2002. évi választási kampány során többször hangoztatták, hogy az új kormány - mármint az övék - a nemzeti közép kormánya kíván lenni; ám 2002. december 1-én a román miniszterelnökkel együtt ülték meg Budapesten a románságnak azt a nemzeti ünnepét, amely a magyarság szempontjából a lehetö legnagyobb történelmi veszteségre emlékeztet, Erdély Romániához való csatolására, s az erdélyi magyarok kisemmizésére. Az a politikus, aki a legcsekélyebb mértékben is helyénvalónak tartja a nemzeti retorika hangoztatását, ennek értelmében a saját nemzetének mint lelki, kulturális, gazdasági közösségnek az erösítését, az hitelesen (szavahihetöen, becsületét, tisztességét megörizve) nem ünnepelhet együtt egy olyan ország képviselöivel, amely elfogadta és elfogadja egy nemzetközi döntés (a Trianonban megkötött béke) rá nézve kedvezö részét, a kötelességeiböl (a Gyulafehérvári Kiáltvány - önként vállalt - pontjaiból) azonban annyit sem volt hajlandó teljesíteni (autonómia, önálló iskolarendszer a magyarság számára), amennyivel legalább enyhíteni lehetett volna a magyarság igazolhatatlanul súlyos - mert csakis nagyhatalmi érdekekkel magyarázható - büntetését, veszteségét.

(különbségek)

Mit és kit szolgál Pozsgay, mit és kit Haraszti?

Pozsgay a népet. Szocializmusban is, demokráciában is. Haraszti a jogállamiságot. A demokráciát. Csakhogy az emberi jogok, a demokrácia szolgálata a nép, a társadalom, az állampolgárok szolgálata, ilyen értelemben nem tünik lényegesnek a kettejük közötti különbség.

Pozsgay benne él a népben; Pozsgayban ott él a - bármennyire is idealizált vagy nem idealizált - nép. Akár a szocializmusban, akár a demokráciában az eszménél fontosabb számára népe, nemzete; népéért s nemzetéért, ennek jobb boldogulásáért érez mindenek elött s felett felelösséget. Pozsgay ilyen értelemben kifejezetten nemzeti (nacionalista) politikus; figyelme horizontja azonban messze túl nyúlik a magyar határokon, ismereteinek és érdeklödésének köre sokkal inkább egyetemesnek (univerzálisnak) mondható, semmint beszükültnek, provinciálisnak (mucsainak). Világlátása attól is megóvja, hogy nacionalizmusa kirekesztö hajlamú s jellegü legyen, tehát eleve elöítéletekkel forduljon más népek kultúrája és törekvései felé. Törzsi háborúnk természetének megértése szempontjából határozottan jelentösége van, ezért külön is megemlítem, hogy Pozsgay nem egyszer kifejezésre juttatta a zsidó nép és a zsidó kultúra iránti tiszteletét. Ez is megerösíti - amit egyébként majd alaposabban igazolni kívánok -, hogy semmiképpen nem helytálló a "nacionalista" és "antinacionalista" erök közötti ellentét (törzsi háború) legföbb okát az elöbbiek - akár vélt vagy valós, lappangó vagy nyílt - zsidóellenességére visszavezetni; a "nemzeti" erök olyan jelképerejü figurájánál, mint amilyen Pozsgay, nem az dönti el, ki ellen harcol, hogy származását, identitását tekintve kicsoda-micsoda az illetö, hanem kizárólag az, hogy ténykedésével csorbítja-e vagy sem a magyar nemzet érdekeit, rontja-e boldogulásának esélyeit.

Pozsgay minden fontos politikai gondolata a magyar nemzetböl gyökerezik, és oda is tér vissza. Nem emeli ki, s nem különíti el magát, mint ahogy ezt gyakran tapasztalhattuk az eszméjükbe merevedö élcsapat tagjainál. Karrierjét, politikáját az önkéntesen vállalt nemzeti feladat alá rendelte, s ellenállt annak, hogy bármiféle nemzeten túli (feletti) eszméhez akarja igazítani népét, nemzetét. Ideológiája ilyen értelemben helyhez, röghöz kötött.

Haraszti Miklósé ezzel szemben inkább egyetemleges (univerzális), amennyiben fontosabb számára maga az eszme, vagyis az elvont értelemben felfogott ember boldogulása, semmint a valóságosé. Ifjú maoistaként balról kritizálta a kádári politikát kompromisszumokra (azaz ideológiai "elhajlásokra", "elvtelenségekre" való) hajlamosságáért. Jeruzsálemben született, ennek jelképes ereje éppen úgy segített eltéríteni érzelmi kötödését és aggódó figyelmét a hús-vér magyaroktól, hétköznapi gondjaiktól, örömeiktöl, vágyaiktól, mint a szülei, a kommunista pártalapítók formálta családi és politikai közeg, nem kevésbé a belterjes budapesti (belvárosi) értelmiségi környezet. Az a személyiség, mely mindebböl kikeveredett - még egyszer hangsúlyozom - nem rosszabb, csak más, mint Pozsgayé a maga erös népi kötödésével . A helyhez, kultúrához, hagyományokhoz - azaz nemzethez - szorosabban kötödö emberekkel való napi kapcsolat hiánya mindenképpen megkönnyíti az elvont társadalmi modellekben való gondolkodást, s hamarabb juttat gyökeres változtatásokat, átalakításokat kezdeményezö döntésekre. Azokban a történelmi helyzetekben, amikor valamely nemzet jövöbeni boldogulása éppen azon múlik, milyen gyorsan és milyen eröteljesen képes követni az egyébként elkerülhetetlen világtendenciákat, nagyonis hasznosnak bizonyulhat az a fajta gondolkodás és mentalitás, amely kellöképpen el tud vonatkoztatni a "forradalmi" átalakulás alanyaitól (bizonyos értelemben tárgyaitól), ezek valóságos szenvedéseitöl, veszteségeitöl. Ma még nehéz lenne megítélni, hogy mostani rendszerváltoztatásunk kezdetén a liberálisok (liberális antinacionalisták) javallta és szorgalmazta sokkterápia, azaz gyors és eröteljes átalakulás - amely az elmúlt bö évtizedünket hovatovább valóban jellemezte - a magyarságnak mint nemzetnek inkább elönyére, vagy inkább hátrányára szolgált. Azt bizonyosan állíthatjuk, hogy a Pozsgayékat jobban aggasztották a lehetséges veszteségek, Harasztiékat pedig jobban foglalkoztatta, hogyan lehetne mielöbb - "bármi áron" - célt érni. "Tudjuk, merjük, tesszük!" - szólt beszédes jelszavuk. "Felforgatjuk az egész világot!" - szólt a kommunistáké. A hasonlóság lényegi, s egy töröl fakad: az antinacionalista felfogásból; amelynek hajszálgyökerei azonban sokfelöl eredezhetnek; akár egy másik nemzetet elönyben részesítö nacionalista felfogásból. A törzsi vonások felfedhetösége érdekében a jelenség szintjéröl el kell tehát mozdulni a gyökerek felé. Ez azonban már az elkövetkezendö fejezetekre vár.