KASZTOKRA JELLEMZŐ ÉTKEZÉSI
SZOKÁSOK
India társadalmát évezredek óta a
kasztrendszer határozza meg. A hinduk négy nagy kaszt valamelyikébe születnek,
ezek a bráhminok (a papok), a ksatriják (a harcosok), a vaisják (eredetileg a
parasztok, majd a kereskedők, ipari munkások) és a súdrák (a szolgálók). A
páriák (az érinthetetlenek), vagy - ahogyan Mahátma Gandhi nevezte őket - a
haridzsánok (vagyis " az isten gyermekei") a kaszton kívülieket
képviselik. Ezek a kasztrendszerből kizárt tisztátalanok, a népesség mintegy
eg 929b16j yhatodát teszik ki.
A kasztrendszer lényegi része a
hinduizmusnak. A mind a mai napig meghatározó kasztszabályok az élet minden
területére, így például az együttétkezésre is kihatnak, előírják, hogy mikor és
mit kell enni, illetőleg, hogy ki kivel ehet. Ma már nem jellemző, de régen
általános szabály volt, hogy főtt ételt vagy vizet csak az azonos vagy a
magasabb kasztba tartozóktól lehetett elfogadni. A Jóga szútrák szerzője,
Patandzsali (i.sz. 6. század) írásai szerint az ácsok, kovácsok, mosóemberek és
takácsok által használt edényeket speciális és alapos tisztítás után mások is
használhatták, a nagyon alsó kasztbéliek esetében azonban ez már nem volt
lehetséges.
A legmagasabb kasztbélieknek, a
bráhminoknak, mivel szellemi tevékenységet folytatnak, testüket óvniuk kell
mindenfajta fizikai és rituális tisztátalanságtól, így a húsevéstől is. A
második rendbe tartozó ksatriják, harcosok lévén elsősorban testi cselekedettel
foglalkoznak, ezért nekik nem kell tartózkodniuk a húsfogyasztástól. A dolgozó
rendet alkotó vaisjáknak sem kell megtagadniuk a húsevést, hisz ők hasznos
tevékenységet folytatva, nagyon igénybe veszik testüket. A negyedik kasztbéli
súdrákra, akik munkájuk kapcsán szennyes tárgyakkal érintkeznek (közülük
kerülnek ki például dhobik, vagyis a ruhamosók) szintén nem vonatkozik a
húsevés tilalma.
A érinthetetlen haridzsánok, akik
tisztátalan tevékenységűk folyamán állatot is ölnek, halásznak, állatokat
darabolnak fel, állatbőrökkel foglalkoznak, utcát sepernek, latrinát tisztítanak
stb. sokféle húst marha-, sertés- és csirkehúst ehetnek, hasonlóan, ahogy azt
India legtöbb primitív törzse teszi. A 7. században élt Hszüan Cang szintén az
alacsony kasztbéliekkel hozta összefüggésbe a húsfogyasztást: "Az ökrök,
szamarak, oroszlánok, különféle majmok húsának fogyasztása tiltott, és azok,
akik ilyen húst esznek páriák lesznek."
Dandin a 7. században élt
dél-indiai író, a Dasa-kumára-csarita (Tíz herceg története) című regényének
egyik epizódjában egy felső kasztbéli ebédjének elkészítéséről a
következőképpen számolt be: "(...)a lány azokat a hántolatlan rizsszemeket
a napon egyenletesen szárítgatta, és megforgatta az egyenletes talajon. Utána
mozsártörővel gyengéden ütögetve különválasztotta a szemeket a pelyvától.(...)
Miután ezzel végzett, beletette a rizsszemeket egy nem nagyon mély és nem
túlságosan nagyméretű öblös szájú famozsárba, és miközben ujjaival újból meg
újból megkavargatta azokat, egy nehéz mozsártörővel, amelynek végét vas
borította, és amely egyenletes vastagságú volt, csupán a közepe táján
vékonyodott el kissé, meghántolta, úgy, hogy közben a mozsártörő játékosan könnyen
fel és le való mozgatásától karjai kifáradtak. Ezután egy kosárforma rostán
szétválasztotta a rizsszemeket a héjtól, majd a szemeket többször megmosta
vízzel. A tűzhelynek járó megtisztelő szertartást elvégezve, a rizsszemeket a
rizsmennyiség ötszörösét kitevő forrásban lévő vízbe helyezte. Amikor a szemek
megpuhultak, és kinyíló bimbóhoz hasonlókká váltak, lecsillapította a tűz
hőjét, a vízről leöntötte a habot, és a fazékra fedőt rakott. Azután a rizsbe
beletett egy kanalat, és azzal folyamatosan kevergette a szemeket, amíg
egyenletesen meg nem főttek. Akkor a fazekat szájával lefelé fordította. A még
el nem hamvadt fadarabot vízzel lelocsolta, és így fekete faszénné változtatta.
Azt az anyóval elküldte olyan embereknek, akiknek szükségük volt rá, meghagyván
neki, hogy a kapott pénzért vegyen zöldséget, olvasztott vajat, tejfölt,
szezámolajat, balzsamdiót, tamarinduszfa gyümölcsét, amennyit csak kap. (...)
Azokból két-háromféle mártást készített, az egyik tányért a nedves homokra
tette, bele rizslevet öntött, majd a levet gyengéden, legyezővel keltett
szellővel lehűtötte, megsózta, és a faszén átpárologtatott illatanyaggal
átfüstölte. (...) A balzsamdiót finom porrá törte, lótuszillattal
megillatosította, majd az anyó közvetítésével megkérte az ifjút, hogy
mosakodjék meg. Az anyó, aki maga előzetesen megmosakodott, az ifjúnak
szézámolajat és balzsamdiót adott, hogy dörzsölje be magát belük. Miután, az
ifjú szertartásosan megmosakodott. Mosdás után leült egy padra, amely az
előzőleg fellocsolt, majd gondosan felsepert kőpadozaton állt, és megérintette
a két tányért, amelyek az udvarban növő banánfa egyharmadra vágott világoszöld
levelére voltak ráhelyezve. A lány először csak a rizsitalt hozta. Amint az
ifjú azt itta, tüstént tovatűnt az utazás okozta elcsigázottsága, egészen
felfrissült, és végtagjait kinyújtóztatta. Azután a lány két kanálnyi főtt
rizst, olvasztott vajat, levest és fűszeres étvágygerjesztő mártást hozott.
Ezek után feltálalta a maradék rizst, amely háromféle fűszerrel volt ízesítve, hozzá
tejfölt, írót és savanyú rizslevest adott. Ezek a fogások illatukkal és
hűvösségükkel felfrissítették az ifjút. Az jóllakott, sőt egy kevés étel még
maradt is. Azután inni kért. A lány egy új korsóból csurgatva fekete aloé
illatával átfüstölt, a teljesen kinyílt lótusz illatával vegyített friss
pátalavirág illatát árasztó vizet öntött neki." (Wojtilla Gyula fordítása)
