AZ AHIMSZÁ KIALAKULÁSA
Körülbelül 4500 éve, a virágkorát
élő Indus völgyi Harappában, majd a védikus kor (i.e.1500-560 közötti időszak)
árjái, valamint a dél-indiai dravidák szívesen fogyasztottak állati táplálékot,
beleértve a későbbi korokban legnagyobb bűnnek számító tehénhúst is. A régészek
a Bélán-völgyi ásatások során olyan állatmaradványokra leltek, amelyek arra
utalnak, 939c27j hogy az i.e. 2500 körül már háziállat volt a szarvasmarha, a juh és a
kecske. Harappában már sokféle állatot - tehenet, bivalyt, kecskét, juhot,
disznót, baromfit - tenyésztettek, a védikus érában, amikor az árják legnagyobb
kincsnek a szarvasmarhát tartották, s az állattenyésztés volt a lakosság fő
megélhetési forrása. A Védákban nem kevesebb mint 250 állatról esik említés,
közülük ötvenet tartottak alkalmasnak áldozatra és étkezésre.
Az állatok leölésének tiltása már
a Maurja-dinasztia hatalomra jutása előtti (i.e. 312) időkben felvetődött, az
aggályokat azonban ekkor még nem erkölcsi megfontolások, hanem gazdasági
érdekek (a tehén tejet ad, az ökörrel szántani lehet) motiválták. Eleinte
azonban csak az élő állatok feláldozását tiltották meg, később korlátozni
kezdték az állatok levágását, aztán fokozatosan bővült az áldozati tilalom alá
eső állatok köre is. Egyre inkább elvetették a szarvasmarhák áldozati állatként
való levágását, lassan kialakult a tehenek védettsége. Ezzel szoros
kapcsolatban hódított teret az erőszakmentesség gondolata, az ahimszá elve.
Az ahimszá alapján történő
áldozati tilalom Buddhával és követőivel kezdett elterjedni, de az állathús
fogyasztását még Buddha is megengedte, ha az állatot nem szándékosan ölték meg.
Asóka, a Maurják leghatalmasabb királya (kb. i.e. 273-232), aki élete során
meggyőződéses buddhistává vált, nemcsak megtiltotta az élőlények leölését,
hanem maga is gyakorolta az erőszakmentességet. A dzsainok hite - amely az élet
elvételét táplálkozás vagy áldozat céljából kifejezetten tiltotta és nemcsak a
látható, hanem az apró, láthatatlan élőlényekre is kiterjesztette az ahimszá
elvének gyakorlását - a buddhisták felfogásánál is erősebb hatást gyakorolt az
emberekre.
Az 5. században élt Fa Hszien kínai
zarándok és a 7. századi Hszüan Cang kínai buddhista utazó feljegyzései alapján
Indiában általánosan elterjedtté vált a vegetarianizmus. Egy későbbi utazó,
Albiruni (973-1048) arab tudós a 11. század közepén az előbbieknél jóval
pontosabban fogalmaz, mint írta az állatok megölésének tilalma igazából csak a
felső kasztbéli papokra, a bráhminokra érvényes, és az állatok közül sem
mindegyik fajra igaz "tilos megölni és megenni a teheneket, lovakat,
varjakat, papagájokat, fülemüléket és mindenféle tojást, valamint tiltott a bor
fogyasztása is." A tehénhús megevésének tilalmáról úgy vélte, hogy az
elsősorban nem erkölcsi megfontolás dolga, a tiltás inkább abból fakad, hogy a
tehén húsát nehéz megemészteni, s utána, hogy az ember visszanyerje erejét bétellevelet
kell rágni. Emellett az is fontos érvként esett latba, hogy a szarvasmarhát
mint házi igavonó állatot munkába - szántásra, vízkitermelésre - lehet fogni,
és az sem volt utolsó szempont, hogy a teje élelmet ad, sőt a vizelete és a
trágyája is kiválóan hasznosítható.
