Különböző korok étkezési szokasai

Különböző korok étkezési szokásai

A konyhaművészet nemzetközileg is kiemelkedő nagy egyéniségének, a magyar származású Láng Györgynek anekdotáiból merítve láthatjuk, hogy elődeink a táplálkozás terén sem éltek önmegtartóztató életet. Alapelvük volt, hogy együnk minél többet, minél jobbat, és azt gyakorta öblögessük jóféle nedűvel. Nem véletlen, hogy a tehetősek körében egymást érték a lakomák. A dőzsölés sokszor felemésztette egész vagyonukat. Ez nem is csoda, hiszen akkoriban csak az számított ínyencfalatnak, amihez rendkívül nehezen, és óriási költségek árán lehetett hozzájutni. Az ókori Rómában ilyen különlegesség volt a pávanyelv, a mézben főtt szöcske, vagy a rabszolgák húsával etetett csuka. A középkorban az énekes madarakat sütötték meg előszeretettel, és színes tollai 929e44j kkal feldíszítve tálalták fel a főúri kastélyokban.

Az ételek felszolgálási módja is dús fantáziára vallott. Az ókori Rómában a lakoma megkezdése előtt a rabszolgák hólevet öntöttek a vendégek kezére, és a lábukról finoman levagdalták a körmöket. Eközben énekeltek, majd előételként kis ezüsttálon forró kolbászt hordtak be, alatta szíriai szilvával és gránátalmabéllel. Hogy a szem is jóllakjon hatalmas kosarat hoztak a terembe, amelyen legyezőszerűen kiterjesztett szárnyú fatyúk ült úgy, mint egy kotlós. Zenekíséret mellett két szolga átkutatta a szalmát, és egymás után szedték ki a pávatojásokat, majd a vendégek között szétosztották. Ezek azonban nem közönséges tojások voltak, hanem borsos tojássárgájába bujtatott fügemadarat tartalmaztak. Ezt követően a tálaló egy kerek tálcán körben felrakta az állatöv tizenkét jegyét, és mindegyik fölé odaillő ételt tett. A kos fölé kosborsot, a bika fölé egy kis marhahúst, az ikrek fölé heréket és veséket, a rák fölé koszorút, az oroszlán fölé afrikai fügét, a szűz fölé kocának a méhét, a mérleg fölé mérleget (amelynek egyik serpenyőjében sajtos lepény, a másikban pedig mézeskalács volt), a skorpió fölé tengeri halacskát, a nyilas fölé nyulat, a bak fölé tengeri rákot, a vízöntő fölé libát, a halak fölé pedig tengeri csukát rakott. Az ételkölteményt alul hízott szárnyas, sertéstőgy és tollakkal felcicomázott nyúl díszítette, Pegazust utánozva. A szegletekbe egy-egy Marsyas-szobrocskát helyeztek. Apró tömlőikből borsos mártás csepegett a halakra, amelyek úgy úszkáltak benne, mint valami csatornában. A következő tálon óriási vaddisznó volt. Két pálmalevélből font kosárka lógott agyarain; az egyik szárított, a másik friss datolyával töltve. Körülötte ropogós tésztából sült malacok, mintha szoptak volna. Egy nagy szakállú óriás vadászkését beledöfte a vaddisznó oldalába. A sebnyílásból rigók röppentek ki.

Aki ezek után még éhes maradt volna, annak nyárson sült hatalmas disznót raktak az asztalra. Miután a szakács a disznó hasát felvágta, mindkét oldalon csak úgy dőlt belőle a sok kolbász, hurka. Eközben a mennyezetről egy nagy hordóról levert óriási abroncs ereszkedett alá, rajta körös-körül aranykoszorúk, és illatszeres üvegek csüngtek. Az asztal szabad részeit süteményekkel megrakott tálak borították. Közöttük rengeteg szőlő és gyümölcs. A vendégeket nem csak a muzsika hangolta derültségre, hanem egy kis tréfa is. Amikor a pazar gyümölcsökhöz nyúltak, azok érintésre sáfránylevet lövelltek ki magukból. Fiatal rabszolgák sűrűn kínálgatták a lakomázóknak az italt is. A meghívottak kényeztetéséhez tartozott, hogy két gyerek ezüstmedencében illatos kenőcsöt hozott be, és bekenték vele a vendégek lábait, bokáikat pedig virágfüzérekkel övezték.

Ami azt illeti ez idő tájt más földrészeken sem vetették meg az asztal örömeit. A II. században a kínai császári udvar 4000 emberéből 2271-nek az étel-ital elkészítése, az ehhez szükséges nyersanyagok beszerzése volt a feladata. Csupán a császár napi menüjét 162 ínyesmester állította össze. A Ming-dinasztia idején valóságos flotta szállította a Jangce folyón a déli tartományok csemegéit a palotába. A friss gyümölcsöket, a zsenge bambuszrügyet és egyéb csemegéket szalmába tekert jégtömbök védték a hosszú úton az állagromlástól. A korabeli kínai szakácskönyvek legfontosabb feladatuknak annak bemutatását tekintették, hogyan kell párosítani a tökéletest az élvezettel a gasztronómiában. Még arra is kitértek, hogy a lakomázó figyelmének hány százalékát fordítsa a vacsora egyes részeire. Jüen-mei szakácskönyvében 20 oldal csupán arról szól, hogyan válasszunk a különböző fogásokhoz megfelelő ecetet. Aki nem tudná a vékonyra szeletelt angolnához a vadmálnaecet illik leginkább.

A középkorban is szerették megadni a lakomák módját. Egy francia arisztokrata palotájában az ételt díszes ravatalon szolgálták fel a fekete függönyökkel borított teremben, amelyet sok száz gyertya világított meg. A vendégek egy-egy nyitott koporsón ültek. Az egésznek az volt a mottója, hogy a meghívottak ráébredjenek milyen rövid az élet, ezért minél jobban ki kell élvezni. A lukulluszi lakomák sajátosságai az ételek fogyasztási módjában is megmutatkoztak. A rómaiak kézzel ettek, és könyékig zsíros kezüket fehér tógába öltöztetett szép lányok kibontott hajába törölték. A görögök nem jutottak el idáig, így a tógájuk evés közben tükrözte a menüt. Ezért vált a görög étkezés illemszabályává, hogy az egyes fogások között ruhát kellett váltani. Érdekes, hogy az asztalkendőt sem a görögök, sem a rómaiak nem ismerték. Egyébként a görögök is nagy hangsúlyt fektettek a gasztronómiára. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a szakács náluk nem rabszolga volt, hanem szabad ember. Még legfensőbb körökben is udvaroltak, körülhízelegték őket. A kiemelkedő képességű ínyesmestereket a költőknél is többre becsülték. A Római Birodalomban az ételkészítők ugyan rabszolgák voltak, de ott is kellő megbecsülésben részesítették őket. Marcus Antonius pl. egy jól sikerült bankett után egy egész várost ajándékozott a szakácsnak elismerése jeléül. Viszont mindennapos volt a konyhafőnök nyilvános megvesszőzése is, ha a lakoma rosszul sikerült. Amennyiben a hiba megismétlődött, a szakácsot más rabszolgákkal együtt eladták, ami sokszor a halálnál is nagyobb büntetés volt.

A szakmájához értő ínyesmester a későbbi évszázadokban is aranyat ért. A XIX. századi Franciaországban bocsánatos bűnnek számított elszeretni más kedvesét, de megbocsáthatatlan volt elcsalni más konyhafőnökét. A hála egész történelmünk során végigkísérte a kiváló étekmestereket. Amikor Nagy Frigyes számára a konyhafőnöke új ragut tálalt fel, az uralkodó verses beszédben mondott neki köszönetet. A megkülönbözetett bánásmódot ki is érdemelték az ételkészítés művészei. Az előző korok nagy szakácsai ugyanis a szó szoros értelmében véresen komolyan vették a hivatásukat. Egy máig ismert mesterszakács Vatel pl. a kardjába dőlt, amikor a királyi lakomára nem érkezett meg a megrendelt doveri nyelvhal, mivel a La Manche-csatorna felett vihar tombolt.