Az élelmiszertermelés visszásságai

Nemzetközi statisztikai felmérések szerint a civilizált országok közül mi magyarok táplálkozunk a legegészségtelenebbül. Nálunk még mindig a bőség jelének számít a "húst hússal evés". Vidéken a háziasszonyok zöme disznózsírral főz, és sehol a világon nem esznek annyi fehér kenyeret, mint Magyarországon. Nálunk a lakosság 95 %-a kizárólag fehér kenyeret vásárol. A legtöbben nem is hallottak a teljes őrlésű lisztek egészségmegőrző hatásáról, széles körű felvilágosítás hiányában idegenkednek a korpás kenyerek fogyasztásától. Nem segíti elő az egészséges táplálkozás térhódítását az a kereskedői magatartás sem, hogy a biotermékek árát szinte a csillagokba emelik, arra számítva, hogy aki szükségesnek tartja szervezete megóvását, minden pénzt megad értük. Így soha nem fogunk a helytelen táplálkozásból eredő betegségeinkkel leszámolni. Nálunk a kenyér alapvető élelmiszer, az összes élelem közül ebből fogy a legtöbb. Ennélfogva nagyon fontos lenne, hogy az embereket átszoktassuk a sokkal finomabb és egészségesebb korpás kenyerek fogyasztására. Ez azonban nem fog menni, ha az üzletek drágábban árusítják, mint a fehér kenyeret. Ennek az árdrágításnak azonban semmi alapja nincs. Mivel jelenleg a malmok túlnyomórészt finomlisztet állítanak elő, a melléktermék 656g69g ként keletkező korpa nem más, mint ipari hulladék, amitől úgy igyekeznek megszabadulni, hogy moslékalapanyagként eladják a disznóhizlaló gazdaságoknak. Ennek megfelelően az ára is jóval alacsonyabb mint a lisztté, mert ha nem így lenne, akkor a gazdák nem korpát, hanem lisztet, illetve búzát etetnének az állataikkal. A gabonafélék vitamin- és ásványanyag-tartalmának túlnyomó része azonban a héjában található, ezért az öngyilkossággal is felérő fogyasztási szokásaink következtében a disznóink egyre egészségesebbek, mi pedig egyre betegebbek leszünk.

Nagy előnye még a korpás kenyérnek, hogy nem hizlal. A fogyókúrás szakkönyvek tiltják a túlzott kenyérfogyasztást, mert ez elhízáshoz vezet. Ez az intelem azonban csak a magas szénhidráttartalmú fehér kenyérre vonatkozik. A búza fehér liszttestében ugyanis csak fehérje és keményítő van, és a finomliszt ebből készül. Az ásványi sók és nyomelemek a hántrészben, a vitaminok pedig a csírában találhatók. A búzának ezt a belső magját szintén eltávolítják a finomlisztből, és külön értékesítik Ezért a fehér kenyér nem csak hizlal, hanem egészségtelen is. A rostokban gazdag barna kenyér viszont fogyaszt. Ennek oka, hogy a növényi rostokban levő keményítőnek csak az egyötöde szívódik fel. Az étkezési búzakorpa 66 %-os szénhidráttartalmából csupán 14 % a hasznosuló keményítő. Emellett a növényi rostok sok vizet kötnek meg, jól megduzzadnak, és a tápanyagfelvevő felület elfoglalásával gátolják a luxusenergiát szolgáltató cukor és zsírsavak felszívódását. Jelentős mértékben segíti ezt a folyamatot az éhséginger csökkenése is. A megduzzadt rostok a gyomorban a teltség, a jóllakottság érzetét váltják ki, amit tovább fokoz, hogy a diétás rostok lassítják a gyomor kiürülését.

A korpás kenyér pszichés alapon is hozzájárul a fogyáshoz. A növényi rostok ugyanis alapos rágást igényelnek, ami megnöveli az étkezés idejét. A hosszabb étkezési idő alatt úgy érezzük, hogy nagyobb mennyiségű ételhez jutottunk, így nem keletkezik bennünk inger a túlzott táplálékfelvételre. A fogyás hatékonyságát növeli az anyagcsere fokozódása is. A rostokban gazdag ételek gyorsítják a bél perisztaltikus mozgását, ami serkenti a kiválasztást. Ennek következtében megszűnik a szinte már népbetegségnek számító székrekedés és aranyér is. Mindezen pozitív hatásokat már nálunk is kezdik felismerni, ezért élelmes kereskedők mind nagyobb mennyiségben vásárolják fel a búzakorpát, és 25-30 dekagrammos kiszerelésben, celofánzacskóba csomagolva, többszörös haszonnal eladják a bioboltoknak. Ennek a helyzetnek tudható be, hogy jelenleg a búzakorpa kétszer annyiba kerül, mint a finomliszt, holott a termelői ára alapján csak fele annyi kellene hogy legyen. A lehetőség tehát megvan rá, hogy olcsóbb legyen a korpás kenyér, a megoldás csak szervezés és szabályozás kérdése.

Mellesleg hasonló a helyzet a barna rizzsel is. Az általunk fogyasztott hántolt fehér rizs legalább olyan egészségtelen, mint a finomlisztből készült kenyér. A vitaminok és az ásványi anyagok ugyanis a rizsnek is a héjában találhatók, és nem a mag belsejében. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a beriberi, amely Ázsia trópusi országaiban több ezer ember halálát követelte. Ez a betegség akkor ütötte fel a fejét Indiában, Kínában és a délkelet-ázsiai országokban, amikor a nyugati államokat utánozva ők is elkezdtek héjától teljesen megfosztott koptatott rizst fogyasztani. Miután az itt élőknek fő tápláléka a rizs, egy idő után krónikus B1-vitaminhiány lépett fel a szervezetükben, ami általános elgyengüléshez, légzési nehézségekhez, szívbántalmakhoz, ödémához, végtagbénuláshoz vezetett, és sok esetben halállal végződött. A hiánybetegségek elkerülése érdekében nálunk is sokan fogyasztanák a barna rizst, de kétszer annyiba kerül, mint a fehér. Hogy miért? Senki sem tudja. A barna rizs nem más, mint félig koptatott rizs, ami azt jelenti, hogy fele annyi munkát, időt és energiát jelent a fogyasztásra való előkészítése, mint a fehér rizsé. Ráadásul a rajta maradt héjréteg következtében a súlya is több lesz. Ennélfogva kevesebbe kellene hogy kerüljön.

Visszatérve a kenyerekre sokan nem szeretik a rozskenyeret sem, mert "savanyú". Valóban savanyú. Ennek oka, hogy a kenyérgyárak évtizedek óta úgy készítik a rozskenyeret, hogy a tésztájába aludttejet raknak. Ettől lett olyan erjedt, savanykás íze. Hogy ezt a receptet ki találta ki nem tudni, de sajnos egész Európában elterjedt, és az emberek zömével sikeresen megutáltatták ezt a kenyeret. Pedig a rozs ennél jobb sorsot érdemel. A rozs ugyanis a búza után a legértékesebb és legzamatosabb gabonánk. Egyáltalán nem savanyú. Aki egyszer megkóstolja a tiszta rozzsal dúsított, mindenféle adalékanyagok nélkül készített búzakenyeret, az soha többé nem akar más kenyeret enni. Sajnos ezt a folyamatot a gombamód szaporodó látványpékségek sem segítik elő, mivel ők meg malátát kevernek bele, amitől megkeseredik a tészta.

Az általunk jelenleg sütött rozskenyerek azért olyan rossz ízűek, mert képtelenek vagyunk belátni, hogy minden növény termése úgy a legjobb, ahogy azt az Isten és a természet megteremtette. Az emberek azonban leküzdhetetlen vágyat éreznek, hogy mindenbe belepancsoljanak, mindent tönkretegyenek. A legtöbbször azonban a nyereségvágy az oka az élelmiszer-alapanyagok manipulálásának. Az élelmiszergyárak sokszor csak azért nyúlnak a nyersanyaghoz, hogy jogi alapot teremtsenek költségeik elszámolására, a nyereségképzésre. Egy példát kiragadva, mindenki jól ismeri az alma-, szőlő-, stb. ivóleveket, amelyekre az van ráírva, hogy gyümölcstartalma: 12 %.  Ez azt jelenti, hogy a termelőktől olcsón felvásárolt mustot csapvízzel nyolcszorosára hígítják, majd cukrot és egyéb vegyszereket raknak bele, és ezt az értéktelen, ízetlen kotyvalékot rásózzák a fogyasztókra. Jelenleg ugyanannyit fizetünk 1 liter higított szőlőléért, mint amennyibe 1 liter tömény must kerül. Az élelmiszeriparnak azonban nem érdeke a kipréselt szőlőlé érintés nélküli kiszerelése, mert ezen nem lehet keresni. Ebből csak a szőlőtermelőknek lenne hasznuk, amennyiben a felvásárlók hajlandóak lennének tisztességesen megfizetni a munkájukat. Ezen persze lehet segíteni úgynevezett termelői társulásokkal. Ennek lényege, hogy tájegységek termelői összeállnak, és közösen létrehoznak egy feldolgozó üzemet, ahol az aszeptikus dobozokba töltött mustot lefagyasztják, és az ipar megkerülésével forgalomba hozzák. Ehhez azonban kezdeményezőkészségre van szükség. Ennek pedig mi híján vagyunk.

Tehetetlenségünk legfőbb bizonyítéka, hogy évtizedek óta nem használjuk ki az éghajlati és talajadottságainkból eredő helyzeti előnyünket. A magyar mezőgazdaság a rendszerváltás óta értékesítési gondokkal küszködik. Mezőgazdasági exportunk fő felvevő piaca a Szovjetunió felbomlott, az utódállamok pedig fizetésképtelenné váltak. Így a nyugati országokban próbáljuk eladni a szűkös hazai piac következtében előálló felesleget. Ez azonban sokszor nem sikerül, mivel az Európai Unió szigorú kvótákat szabott meg a bevihető mezőgazdasági termékekre. A biotermékek exportját viszont semmilyen mennyiségi megkötés nem korlátozza. Semmi akadálya sincs annak, hogy a kiváló beltartalmi értékű és rendkívül ízletes zöldségeinkkel s gyümölcseinkkel elárasszuk egész Európát. Ennek előfeltétele a vegyszermentes termelés. A biogazdálkodás viszonylag könnyen és olcsón megvalósítható, mégis a "Galgafarm"-on kívül egyetlen gazdaság sem foglalkozik nálunk nagyüzemi biotermeléssel. Pedig a piaci lehetőségek szinte határtalanok. Az Egyesült Államokban a bio-élelmiszeripar már 25 milliárd dollár forgalmat bonyolít le évente. A natúrtermék-kereskedelem ma Amerika legdinamikusabban fejlődő gazdasági ága. Hasonló a helyzet az Európai Unióban is. A kistermelők azonban nem hajlandóak átállítani a gazdaságukat biotermékek előállítására. Könnyebb ugyanis tüntetni, útlezárásokat szervezni, és követelni az állami szubvenciót, mint a kor követelményeihez igazodva alkalmazkodni a piaci elvárásokhoz. Az agyonvegyszerezett, ízetlen termés persze csak nyomott áron adható el, és haszon hiányában jövőre kezdődik az egész nyűglődés elölről.

Hasonló impotencia tapasztalható a gabonatermelés terén. A gazdák újabban búzaégetéssel egybekötött látványos demonstrációkkal igyekeznek a Mezőgazdasági Minisztériumot rákényszeríteni az eladhatatlan termés felvásárlására. Az eszükbe sem jut, hogy olyan minőségű búzát termeljenek, ami nem csak otthon, hanem külföldön is jól értékesíthető. A kiváló minőségű termék ugyanis sohasem marad az előállítója nyakán, a világszínvonalú árura mindig akad vevő. Nekünk minden adottságunk megvan ahhoz, hogy kivívjuk a minőségi búzatermelő pozícióját a világpiacon. Ehhez semmi mást nem kellene tenni, mint elővenni a régi, jól bevált Bánkúti 1201-es fajtát, és elkezdeni az újbóli nagyüzemi termelését. Egyesek azt mondják erre, hogy nem éri meg, mert csak fel annyit terem, mint a hibridbúzák. Ezen azonban lehet segíteni. Kétszer annyiért kell adni, és máris lesz rajta nyereség. Sokan minden pénzt megadnának azért, hogy végre jó minőségű liszthez jussanak. A háziasszonyok sorba állnának az olyan lisztért, amelyből negyedszázad múltán ismét lehet rétestésztát készíteni.

Miután a nyugat-európai országok agyonvegyszerezett földjein ma már csak takarmány minőségű búza termeszthető, nem zárható ki, hogy az ottani malmok nagy tételben is vevők lennének a mi lisztünkre, hogy a szabolcsi léalmához hasonlóan minőségjavításra használják. Egyébként az itthoni pékek is szívesen vásárolnának minőségi lisztet erre a célra. Az aluljárókba települt látványpékségek üzemeltetői csak akkor számíthatnak jelentős forgalomra, ha a metró alagutakból feláramló emberek orrát már messziről megcsapja a frissen sült készítmények finom illata, és méterekről odacsábítja őket a gusztusos állaguk. Náluk tehát létkérdés a jó minőségű liszt használata. Mindent meg is tesznek ennek érdekében. Elmondásaik alapján sokszor hetekig járják az országot, mire használható liszthez jutnak. Mostanában azonban egyre nehezebb dolguk van, mivel az utóbbi években az időjárási szélsőségek is tovább rontották a búza minőségét. A minőségi búza iránti kereslet tehát óriási; mind belföldön, mind külföldön határtalan lehetőségek várnak ránk. A siker előfeltétele azonban a garantált minőség. A vegyszermentes termelés mellett ezt a búzát csak elkülönítve, szigorú felügyelet mellett szabad őröltetni, nehogy a malmok más fajtát keverjenek bele. Ezzel még nem merültek ki a lehetőségeink, mert a méz is korlátozás nélkül értékesíthető az Európai Unióban. Ennek oka, hogy a nyugat-európai országok szükségletüknek csupán a felét képesek megtermelni. Ezt a termékünket még reklámozni sem kell, mivel a magyar akác- és virágméz világhírű. A piacbővítés terén itthon is nagy lehetőségek várnak a termelőkre, mivel nálunk az egy főre eső mézfogyasztás csupán 0,5 kg évente.