EURÓPAI INTEGRÁCIÓ

EURÓPAI INTEGRÁCIÓ

I. AZ EURÓPAI EGYSÉG-GONDOLAT FORRÁSAI

"Kell lennie egy olyan különös fajtájú szövetségnek, amelyet békeszövetségnek (foedus pacificum) nevezhetünk. Ez a békeszerzödéstöl (pactum pacis) abban lenne különbözö, hogy ennek rendeltetése csak egy háborút, amazé azonban minden háborút egyszer s mindenkorra befejezni. Ez a szövetség nem célozza semminemü hatalomnak az állam részére való megszerzését, hanem kizárólag valamely állam szabadságának megnyerését és biztosítását önmaga részére és egyúttal más szövetséges államokéét is, anélkül hogy ezeknek azért - mint a természeti állapotban élö embereknek - magukat nyilvános törvények és kényszerek alá kellene vetniök. A föderalitás ezen eszméjének lassankint minden államra ki kell terjednie. S ez az út elvezet az örök békéhez."

"A természet [.] két eszközt használ föl, hogy a népeket a keveredéstöl visszatartsa, s öket elkülönítse: a nyelveknek és a vallásoknak különbözöségét. Ez ugyan magával hozza a hajlamot a kölcsönös gyülöletre s ürügyet a háborúra. Mégis, amint a kul 323b14d túra növekszik, és az emberek lassankint közelednek az elvekben való nagyobb egyetértés felé: másra fog vezetni. Arra, hogy megegyezzenek egy olyan békében, amelyet nem mint ama despotizmust, a szabadság temetöjén, minden erönek meggyengítése: hanem azoknak leghevesebb versenye között, egyensúlyuk idéz elö és biztosít."

Az örök béke címü müvet Kant 1795-ben írta, Babits Mihály 1918-ban fordította magyarra.

A müvet azért választottam, mert a gondolatok nemcsak zseniálisak, hanem aktuálisak is. Tökéletesen megfogalmazzák az Európai Unióról szóló ma is jellemzö gondolatok és viták föbb vonalait, akár éppen azokat a kérdéseket, amelyek az EU jövöjével foglalkozó Konventen most is napirenden vannak:

1. A szövetség vagy a föderáció célja a háború megelözése, kiküszöbölése, az "örök béke" elérése. A föderáció mint dilemma gyakorlatilag a 16. századtól végigkíséri az európai egység-gondolattal kapcsolatos vitákat. Azoknak a gondolkodóknak a névsora, akik ezzel a problémával foglalkoztak, nagyon hosszú lenne Rotterdami Erasmustól Koudenhov Kallergiig vagy Robert Schumanig. Nem véletlen, hogy a második világháború után a német-francia megbékélés lesz az egyik fö érv az egyesülési javaslatok mellett.

2. A föderáció egyenlö, egyenjogú államok szövetsége, nem célja, hogy az egyik államnak leigázza, saját érdekeinek vesse alá a másikat. Csak akkor lehet sikeres, ha önkéntes szövetségröl van szó, amelyben az államok saját jó szántukból, jól felfogott érdekeik alapján vesznek részt. A gyarmatosítás évszázadai után, ami a 20. századdal lezárulni látszik, ez most valósul meg elöször.

3. A föderáció államok közötti szövetség, nem célja az állam, a nemzeti identitás felszámolása. Ha pontosak akarnánk lenni, ezt inkább konföderációnak lenne szerencsés nevezni. Ha figyelmesen olvassuk, a kanti megfogalmazások rímelnek azzal is, amit az ún. kományköziség hívei (az ún. intergovernmentalistak) hangoztatnak.

4. Ez a szövetség az emberek szempontjából demokratikus föderáció, nem a despotizmuson, mint Kant mondja, nem a "szabadság temetöjén" nyugszik.

5. A béke nem küszöböli ki a versenyt, söt ez a "leghevesebb" lesz, de így teremtödik meg az erök egyensúlya. Az európai integráció nem más, mint az együttmüködés és a verseny sajátos szimbiózisa, egyensúlya, s ez biztosítja vitalitását, versenyképességét és tagjainak jólétét.

6. A késöbbi viták és az elméleti zürzavar csírái már a kanti müben benne vannak. Amit Kant föderációnak mond, lehet konföderáció is, de ha figyelmesen olvassuk a megfogalmazások akár rímelnek azzal is, amit az un. kományköziség hívei (az ún. intergovernmentalistak) hangoztatnak. Kant egész müve során csak egyszer írja le azt a szót, hogy Európa. Kétségtelen, hogy müvét több évtizedes európai háborúk tanulságaként írta (az 1795-ös bázeli béke évében), de többször is egyértelmüvé tette, hogy végsö soron "világköztársaságra" gondol. Az ún. európai föderalizmus csak késöbb került napi rendre. Az igazi, keményfonalas, vagy fundamentalista föderalisták viszont mindig is a világállam mellett voltak, söt a regionalizmust többnyire elutasították.

Az egyesült Európa eszméjét a legkülönbözöbb politikai platformokról hirdették meg, s a viták átlépték a pártpolitikai határokat. A második világháború után az Egyesült Európa a modern demokratikus jobb- és baloldalnak egyaránt programja volt. Terméketlen vita lenne, ki tett érte többet.

A második világháború utáni idöszakban három új nagy fejleményre kell felhívni a figyelmet.

• Az egyik, hogy az európai egyesülés egyszerüen megvalósul. A nagy gondolkodók és politikusok álmából valóság válik.
• Már nem csak egyesülésröl, hanem integrációról kell beszélnünk.
• Létrejön egy új társadalomtudományi ág, az ún. "európai tanulmányok". 

Ma már nem csak "békeszövetségröl" van szó, hanem az integráció folyamatáról, ami a politikán túl kiterjed a gazdaságra és a társadalmi élet egészére. Az integráció komplex gazdasági szerkezet, organizmus, s alapja az egyesülési folyamatoknak. Az integráció elméleteiben a béke kiegészül két újabb büvszóval, vagyis azzal, hogy az integráció a gazdasági hatékonyság és az általános jólét fokozásával jár együtt.

Az integrációval a közgazdasági tudományok is igazából csak a második világháború után kezdtek komolyan foglalkozni. Fritz Maclup angol professzor, még valamikor az 1960-as években, megkérte munkatársait, hogy lapozzák át a közgazdasági irodalmat, és kutassák fel, hogy az integráció milyen kontextusokban szerepel benne. Az derült ki, hogy a szó egyszerüen nem is található meg a különbözö háború elötti iskolák szótárában. A háború után ez gyorsan megváltozott, s a kutatások alapján hamarosan számos elméleti iskola és könyvtárnyi integrációs irodalom keletkezett.

Egy rendes tudományág története azzal kezdödik. "Már a föníciaiak is!" Az európai tanulmányokról ez nem mondható el. A tudományágra a multidiszciplináris közelítés (történeti, közgazdasági, jogi, szociológiai, kulturális és politológiai) közelítés a jellemzö. A kutatások mellett megkezdödött a téma egyetemi oktatása. A Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetemen a tudományág keretében évente 30-40 kurzust tanítunk. Intézmények jöttek létre, ma Magyarországon a különbözö egyetemeken 14 Európai Tanulmányi Központot tartunk számon. Különféle címeket és díjakat lehet kapni.  Ilyen például a Jean Monnet professzori cím is.

Az integrációs elméletek általában a folyamat öt fontosabb dimenziójára kíváncsiak:

• Az integrációs folyamatok tartalma (lényege),
• Az integráció szervezeti alapformái és intézményei,
• Az integráció politikái (szabályozása), a kormányzás kérdései,
• Az integráció elönyei és hátrányai (költség-haszon elemzés), és végül,
• Az integrációérettség (integrációs kapacitások).

A továbbiakban néhány ezekkel a fogalmakkal kapcsolatos kérdésre kívánok kitérni.

II. AZ INTEGRÁCIÓ TARTALMA ÉS SZEREPLŐI

Az integráció tartalmát illetöen az elsö kérdés, hogy kik az alanyai, kik a szerepelöi? Kik vagy mik azok, akik vagy amik egyesülnek?  A közkeletü megközelítésben mindenki országokra gondol. Magyarország csatlakozik az EU-hoz. Ám ez csak az integráció egyik dimenziója. Magam már az 1970-es években bevezettem a makro- és mikro-integráció fogalmát. Az elöbbi a nemzetgazdaságok, míg az utóbbi a vállalati szféra integrációja. A nemzetgazdaságok integrációja lehet globális (lazább) és regionális (intézményesült). Mások szerint az egyénekböl kell kiindulni, az egyének szervezödnek egyre bonyolultabb organizmusokba.

Lényeges tehát, nemcsak a magyar állam lép be az EU-ba, hanem ennek az integrációnak mi is a fö szereplöi vagyunk. Az integráció több szintü, több dimenziós folyamat, amelyek egymással kölcsönhatásban vannak, egymásra rétegzödnek. A szintek, dimenziók egyrészt erösítik, másrészt szabályozzák egymást. Az EU integráció nem kis mértékben válasz a globális integráció kihívásaira, beleértve a védekezést is annak negatív következményeivel szemben.

Mit jelent az, hogy a szereplök integrálódnak? Milyen kapcsolatoknak kell kialakulni közöttük, hogy integrációról lehessen beszélni? 

A integráció tartalmi értelmezésével mindenek elött talán leginkább a munkamegosztási és az ún. tranzakcionalista elméletek foglakoznak. Ezeknek az elemzéseknek a lényege, hogy egyrészt szétválasztják és szembeállítják egymással az egyszerü áramlásokat vagy a "kooperációt" az  "integrációt", s az utóbbit mint új minöséget értelmezik. Másrészt az integrációt az együttmüködés vagy a tranzakció "intenzitása" szerint írják le mennyiségi és minöségi értelemben egyaránt. Vagyis az integráció nem egyszerüen laza, alkalomszerü, esetleges kooperáció, hanem komplex együttmüködés, mely meghatározó jelentöségü a résztvevök szempontjából.

Az ún. tranzakcionalista iskolák szerint az integráció célja a konfliktusok és feszültségek kezelése, "biztonsági közösség" képzése. K. W. Deutschot, neves képviselöjüket idézem: "A biztonsági közösség építésének és így az integrációnak emelöje a kapcsolatok és a kooperáció intenzitásának növelése. A nemzetközi közösséghez (Gemeinschaft) vezetö út alapját a kölcsönös tranzakciók hálózata képezi. Mennél több interakcióra kerül sor a és b állam között, annál nagyobb a és b számára kölcsönös fontosságuk (vagy 'kölcsönös relevanciájuk'). Annak felismerése, hogy az interakciók a és b között hasznosak, bizalom érzését teremti meg. A bizalomból további interakciók következnek." (K. W. Deutsch, 1964: 69.)

Deutsch gondolatai rímelnek a kanti eszmefuttatással.

A kapcsolatok "intenzitását" nagyszámú mutatóval mérhetjük. Ez lehetöséget nyújt ilyen megközelítésben az integráció állásának és alakulásának, dinamikájának mérésére. Ezek közüzl az integrációs kereskedelemnek a GDP-hez (Xi/GDPx100) vagy az összes kereskedelemhez való viszonyát (Xi/<Xx100), illetve az egy före esö integrációs kereskedelem alakulását említhetjük meg példaként.

Az adatokból most csak egy következtetést tartok fontosnak levonni. Magyarország az elmúlt mintegy 10 évben reálgazdasági szempontból eröteljesen integrálódott az EU gazdaságba, söt a mutatók arra utalnak, hogy ez az integráció eröteljesebb, mint számos jelenlegi tagország esetében.

Az áramlások vizsgálatát ki lehet terjeszteni a társadalmi élet valamennyi területére (turizmus, televíziózás, levelezés stb.). Ezeket hasonló módon lehet mérni, mint a kereskedelmet. Például azt, hogyan nö a levelezések száma, vagy elemezhetök az egymásról megjelenö újságcikkek vagy médiamüsorok. Ez utóbbiaknál mindig hangsúlyozzák a pozitív hangvételt. Tehát milyen fantasztikus az olasz konyha, viszont a másik oldalon a hosszas elmélkedésbe bonyolódás az angol nök szépségéröl, nem ebbe a kategóriába sorolandó.

III. AZ INTEGRÁCIÓ SZERVEZETI ALAPFORMÁI ÉS INTÉZMÉNYI VONATKOZÁSAI

Az integráció különféle kereskedelemi és gazdasági tömörülések vagy intézmények formájában valósulhat meg. Ezek lehetnek regionális szabadkereskedelmi blokkok, amelyek a kívülállókkal szemben kollektív protekcionizmust vagy diszkriminációt alkalmaznak, vagy különféle szervezetek, amelyekben már a gazdaságpolitikákat is integrálják. Az integrációs irodalom 6 szervezeti alapformát különböztet meg, ezek:

szabadkereskedelmi terület

vámunió

közös piac

egységes "belsö" piac

gazdasági és monetáris unió

politikai unió

A GATT 1948-as létrehozásától 2000-ig a világgazdaságban 214 különféle regionális kereskedelmi szervezet (szabadkereskedelmi társulás vagy közös piac) jött létre. Ezek közül 2000-ben mindössze 134 volt érvényben. Csak 1995 óta mintegy 90 új kereskedelmi megállapodás jött létre. Ez azt jelenti, hogy jelentös részük kudarcot vallott - vagy megszüntették tevékenységüket vagy felbomoltak (pl. KGST).

Ezek közül legmesszebbre az EU jutott el, egyrészt az egységes piaccal, a gazdasági unióval és a közös vagy egyetlen pénz bevezetésével, másrészt pedig a politikai integráció célkitüzésével. Más egységes piac vagy közös pénz nincs, a többi szervezet céljai között az igazi föderáció nem szerepel. Nem kétséges, hogy az EU egyedi, speciális és olyan komplex egység, amire eddig nem volt példa. Puchala egészen odáig megy el (D. J. Puchala, 1984: 198), hogy az EU esetében az N=1 képletéröl van szó, vagyis nem is lehet tudományos elemzés tárgya, ugyanis minden érdemi elemzés és általánosítás az esetek, a megjelenési formák nagy számából tud csak releváns és tudományosan megalapozott következtetéseket, tételeket levonni. Törvényszerüségek megállapításához nagy számú "eset" tanulmányozása szükséges. Vagyis az európai tanulmányok mint tudományág nem is létezhet.

A következö diagrammal az európai integrációs folyamat föbb állomásait és jelenlegi állását próbálom jelezni.

Néhány fontosabb megállapítást és következtetést szeretnék hangsúlyozni:

Magyarország nemcsak reálgazdasági értelemben, hanem szerzödéses alapon is része az európai integrációnak. Igaz, annak legalacsonyabb fokán, szabadkereskedelmi megállapodás formájában. Ennek keretét az Európai Megállapodásunk adja. Hozzá kell tenni, a szabadkereskedelmi szerzödések (EFTA, CEFTA, balti szabadkereskedelem) átfogják a kontinens nagy részét. Ami most történik, az a teljes jogú taggá válásunk az Európai Unióban.

1. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a "hátrányok" többsége, amivel az Unió kapcsán ijesztgetjük magunkat, a belépéstöl függetlenül is érvényesül. A nagyobb verseny, vagy hogy a taxisok, a külföldi szállítók megjelenhetnek a piacunkon, vagy a szigorú minöségi és egészségügyi követelmények a tagság nélkül is fennállnak.

A teljes jogú tagság ezekhez képest viszont inkább elönyökkel szolgál. Két dolgot említenék.

A kereskedelmi hátrányainkkal szemben a társulásban nincsen kompenzáció. Az uniós tagsággal részei leszünk egy kohéziós rendszernek, aminek az a lényege, hogy a gazdagabbaktól a szegényebbekhez oszt el jövedelmeket. Mi ebben a rendszerben várhatóan hosszabb ideig haszonélvezök leszünk. Az EU jelenlegi politikája szerint ezek a támogatási összegek elérhetik a nemzeti jövedelmünk négy százalékát.

A tagság emellett abban is újabb elönyökkel jár, hogy bekerülünk az EU döntési rendszerébe. Ha kívül vagyunk, a döntéseket, amelyek bennünket is érintenek, gyakorlatilag tényleg a "fejünk felett" hozzák. Ha ott ülünk a döntések asztalánál, akkor esélyt kapunk arra, hogy azokat befolyásolni, és érdekeinket érvényesíteni tudjuk.

2. Az integráció 1958 és 1968 között jutott el a vámunió és a közös piac állapotába. A szabad-kereskedelem és a négy szabadság látszólag megvalósult. De a közös piaccal csak a normatív kereskedelmi akadályokat építették le.

Ugyanakkor nyilvánvalóvá vált, hogy a kereskedelmet nem csak vámok és mennyiségi korlátozások akadályozzák, hanem az eltérö nemzeti müszaki, egészségügyi, biztonsági, környezeti elöírások is. Tehát milyen színü búrát kell a féklámpára alkalmazni, vagy hogyan kell a szélvédö üvegnek törni. Vagy milyen elöírásoknak kell megfelelni a sörnek.  Az eltérö müszaki vagy egészségügyi elöírások jól alkalmazhatóak a külföldi áruk kizárására. S ezt alkalmazták is. Az áruk közötti egyenlö verseny feltételeit eltorzítják a különbözö nemzeti adózási rendszerek, míg a közbeszerzések a nemzeti termékeket preferálják. Hiába lett szabad a munkaerö áramlása 1968-at követöen, ha éppen a magas kvalitású szakmákban a diplomákat nem fogadták el. A tökeáramlások liberalizálása föként a müködö tökebefektetésekre terjedt ki, de már korlátozódott az, hogy takarékszámlát lehessen nyitni vagy életbiztosítást kötni egy másik ország társaságával.

Így született meg az ún. egységes belsö piac programja, ami végsö soron a közös piac tényleges és teljes körü megvalósítása. A hangsúly a "belsö piacon" van. Tehát hogy a kereskedelem, vagy az emberek mozgása A és B ország között ugyanolyan akadálytalan és ugyanolyan feltételekkel történik, mint A vagy B országon belül.

A döntés az ún. egységes európai piac vagy európai "belsö piac" kialakításának tervéröl az állam- és kormányfök 1985. júniusi milánói csúcsértekezletén született. A hangsúly a belsö piacon volt, tehát azon, hogy a kereskedelem vagy az emberek mozgása az országok között ugyanolyan akadálytalan legyen és ugyanolyan feltételekkel történjen, mint az adott országokon belül. A teljes mértékben integrált piac megteremtése érdekében a Bizottság Fehér Könyvet készített, ami mintegy 300 konkrét feladatot tüzött ki, és ezek végrehajtási határidejéül 1992. december 31-ét szabták. Módosították a Római Szerzödést, és a végrehajtás szempontjából fontos, hogy 1987. július 1-jével életbe lépett az ún. Egységes Európai Okmány. A Fehér Könyv szerint az egységes európai piac érdekében a különbözö fizikai, technikai és pénzügyi (fiskális) akadályok felszámolására van szükség.

1. A fizikai akadályok megszüntetésén a nemzeti határokon történö ellenörzések felszámolását értik.

2. A technikai akadályok leépítése a különbözö nemzeti szabványoknak és termékekre vonatkozó elöírások szabályozását, az ún. "állami piacok" megnyitását, valamint a szolgáltatási szféra liberalizálását jelenti. Ide tartozik az

• az állami megrendelések (közbeszerzések) "piacának" integrálása, a közbeszerzési pályázatok megnyitása az országok között

• a szolgáltatások piacának liberalizálása (áruszállítási, távközlési, bank- és biztosítási tevékenységek stb.)

• a közúti, a vasúti és a légi szállításnak, az energiaszolgáltatások piacának, valamint a postai és távközlési szolgáltatásoknak a fokozatos liberalizálása.

3. A pénzügyi (fiskális) akadályok leépítése az adóharmonizálást jelenti, ami leginkább a hozzáadott érték szerint forgalmi adózásra (Value Added Tax - VAT) terjedt ki. Az 1992. júliusi megállapodás szerint az EU egységesen minimum 5%-os "szociális" és minimum 15%-os standard VAT-ráta alkalmazása mellett döntött néhány termék kivételezése, valamint az esetenkénti késleltetett bevezetés mellett.

4. Amikor mi 2004-ben belépünk az EU-ba, akkor bizonyos átmeneti derogációk mellett az egységes piacba kell lépnünk: az aggályok és viták többségében valamilyen módon ehhez kapcsolódnak. Alább ehhez a kérdéshez szeretnék néhány megjegyzést füzni.

4.1 Az egységes piac az alábbi föbb elveken és törekvéseken alapul:

A szabad versenypiac kívánatos, költségmegtakarításokkal jár, s ezen keresztül javul a gazdaságok hatékonysága.

A partnerek között a termelésben, a szolgáltatásokban, a piacon egyenlö feltételeket kell biztosítani, ezért az elöírásokat igyekeznek számon kérni. Nyilván nem engedhetö meg az olyan "költségelöny", ami az elöírások figyelmen kívül hagyásán (a környezet szennyezése vagy a fogyasztó egészségének veszélyeztetése piszkos sufniban készült élelmiszerekkel), a partnerek közötti összejátszáson vagy az adózás alól való kibújáson alapul.

Maximálisan igyekeznek a fogyasztót védeni, legyen szó egészségügyi, minöségi vagy biztonsági elöírások betartásáról.

Az állatvédelem egyre növekvö hangsúlyt kap az EU szintü szabályozásokban.

4.2. A fenti feltételeket mi, polgárok harcoltuk ki. A környezet- és a fogyasztóvédök, az érdekképviseletek (szakmai szervezetek vagy szakszervezetek), vagy éppen az állatvédök. Nem arról van szó tehát, hogy létezne valamilyen brüsszeli szuperállam, azon belül pedig egy eszement bürokrata, aki azzal lenne elfoglalva a 25. emeleten, hogy ezentúl csak egyenes banánt lehessen termelni.

4.3. A szabályok a mi érdekeinket szolgálják.  Nagy vihart kavart például a moslék ügy. A dolog arról szól, hogy ha a sertéseket vagy más állatokat hússal táplálnak, ez súlyos betegségek veszélyét jelenti. Lehet, hogy 10 millióból csak egyetlen esetben következik be a megbetegedés. De gondolom, hogy senkit, aki megbetegszik, nem vigasztal, hogy ö az egyetlen.

4.4. A fentieket a jogállamiság kiterjesztésének és konszolidálásának tekintem, benne a maximális fogyasztóvédelem vagy akár állatvédelem szigorú szabályozásával. Ennek semmi köze nincs ahhoz a diktatúrához, amiben 40 évig éltünk. Azt is tudjuk, hogy a bürokratikus tervgazdaság sok mindent védett, csak éppen a fogyasztó érdekeit nem. Ha valami nem stimmel, akkor ebben az összefüggésben a Moszkva-Brüsszel párhuzam semmiképpen.

4.5. A szabályozások a kereskedelmi forgalomra vonatkoznak. Az, hogy valaki a saját háztartásában mivel eteti a disznót, s abból milyen hurkát készít, magánügy. Abba az égvilágon senki nem kíván bele szólni. A minöség és a fogyasztó védelmében hozott szabályok bürokratikusnak tünhetnek. De az uborka méretét vagy más áruk más tulajdonságait azért határozzák meg, hogy például egy másodosztályú árút ne lehessen elsö osztályúként a piacra vinni. Hogy valaki hajlandó a göcsörtös uborkáért elsö osztályú árat fizetni, az megint csak magánügy.

4.6. Semmiképpen sem szeretném ezeket a problémákat bagatellizálni. Esetenként évszázados hagyományainkról van szó, melyekbe nem szabad és nem is lehet bürokratikusan beavatkozni. Másrészt, s ez a fontosabb, a megfelelésnek komoly költségkövetkezményei lehetnek. Amikor a felkészülésröl beszélünk, akkor pontosan ebben a vonatkozásban kell a segítés formáit megtalálni - föként a kis- és középvállalataink versenyképességének javítása érdekében -, függetlenül attól, hogy azt Széchenyi- vagy Európa-tervnek nevezzük.

IV. AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ ELŐNY ÉS HÁTRÁNY MÉRLEGE

Az elönyök és hátrányok problémája az integrációs elmélet legkomplexebb kérdése.

Az elemzések föbb irányai a következök lehetnek:

az elönyök és hátrányok azonosítása

a mérhetö költségek és hasznok számszerüsítése

a költségek és a hasznok mérlegének meghatározása (aggregálás).

1. Az elönyök jelentös része politikai jellegü (a biztonság növekedése, a demokrácia garantálása), vagy az integráció olyan gazdasági és társadalmi következményeit jelentik (nagyobb mozgásszabadság, a külföldi tanulás lehetösége, stabil pénzhez jutás stb.), amelyeket nem lehet számszerüsíteni és mennyiségileg kifejezni. Azt lehet mondani, hogy ezek a nemzet, az egész társadalom hosszú távú stratégiai érdekeit fejezik ki, s súlyuknál és jelentöségüknél fogva önmagukban elegendöek ahhoz, hogy döntésünket meghozzuk. A tapasztalatok alapján egyértelmü, hogy a korábbi csatlakozásoknál (görög, portugál, spanyol) ezek a megfontolások különleges szerepet játszottak, s gyakorlatilag "felülírták" a gazdasági elönyök és hátrányok bizonytalanabb mérlegét.

2. Az EK-en belül már az 1960-as évektöl számos kísérlet történt az integráció hatásainak számszerüsítésére. A költség-haszon mérleg meghatározására az egyik legátfogóbb hatás-elemzést az egységes európai piaccal kapcsolatosan végezték, amit az ún. Cecchini-jelentés összegezett. A jelentés mikro- és makroszinten vizsgálta a hatásokat, és igyekezett azokat aggregálni. A viszonylag jelentös és impresszív elemzéseknek minden várakozást felülmúló hatása volt, s nagy szerepe volt abban, hogy az 1980-as évek elején eluralkodó "europesszimizmust" "eurofória" váltotta fel, s az egységes piac programja általános társadalmi és politikai támogatást kapott.

A mikrogazdasági elönyöket illetöen olyan tényezöket vizsgáltak, mint a korlátozások leépítéséböl származó közvetlen megtakarítások a kereskedelemben és a termelésben, a határok megszüntetéséböl származó elönyök, a méretgazdasági elönyök kihasználása vagy az intenzívebb verseny hatásai (üzemen belüli racionalizálás, monopolhelyzet csökkenése stb.). Ezek a megtakarítások a számítások szerint összességében elérték a 12 tagország GDP-jének 5,4%-át. Megállapították például, hogy a gépkocsikkal kapcsolatos eltérö nemzeti elöírások és követelmények a Közösségben a fogyasztói árakat 1987-ben mintegy 5,7%-kal emelték meg. A tényezök között olyanokat sorolnak fel, mint a kipufogógázokra vonatkozó eltérö nemzeti elöírások, Olaszországban az oldalsó villogó irányjelzö és a különleges kerékfelfüggesztés, az NSZK-ban a hátrahajtható vezetöülés és a különleges hátsó lámpák, Nagy-Britanniában a ködlámpák, Franciaországban pedig a sárga fényszóróégök szigorú megkövetelése. Nem véletlen, hogy az egységesítésre vonatkozó javaslatokat az autógyártók osztatlan lelkesedéssel fogadták.

A makrogazdasági elemzéseknél a gazdasági növekedést, a foglalkoztatási hatásokat, a fogyasztói árakat és a fizetési mérleghatásokat vizsgálták. Az elönyök és a hasznok mérésénél a gazdasági növekedésre gyakorolt hatásoknak különös figyelmet szenteltek. Tulajdonképpen azt is lehet mondani, hogy végül is a növekedésgyorsító hatásokat tekintik az integrációs elönyök komplex mutatójának. Végsö soron a mikro-elönyök is a gyorsabb gazdasági növekedésben összegezödnek, és az elemzések gyakorlatilag azt vizsgálják, hogy az adott integrációs intézkedések mennyit "tesznek hozzá" a gazdasági növekedéshez.

A brüsszeli bizottság nemrégiben közzétett számításai szerint az egységes piaci program:

a gazdasági növekedési ütemeket mintegy évi 0,4%-al emelte meg;

az Unióban 877 milliárd euróval növelte meg a jövedelmeket;

2.5 millió új munkahelyet teremtett.

A becslések szerint a program további végrehajtása a következö évtizedben az EU GDP-jét újabb 130 milliárd euróval növelheti.

Ha az Unió szolgáltató szektorát az amerikai szintre emelnék, ezzel mintegy 36 millió új munkahelyet lehetne teremteni.

Amikor magyar EU tagság várható nyereségeit vizsgáljuk, azokra egyrészt a korábban csatlakozók tagságának pozitív tapasztalataiból, másrészt a magyar gazdaság elmúlt évtizedben produkált teljesítményéböl következtethetünk.

A magyar gazdaság az 1970-es évektöl 20-25 éven keresztül gyakorlatilag stagnált (a növekedés 1-2% körül volt), majd 1988-tól 1993-ig negatív növekedési ütemek mellett a GDP mintegy 20%-át vesztettük el. Az ún. transzformációs válság (Kornai János fogalma) példa nélküli visszaesést okozott, ami gazdaságtörténetileg csak az 1929-33-as válsággal hasonlítható össze. Bár hozzá kell tenni, a magyar gazdaság termelési vesztesége az 1930-as években csak 10% volt. Ebben a 25 évben a magyar gazdaság csak 1987-ben és 1994-ben nött valamivel több, mint 3%-kal, de ennek is súlyos egyensúlyi következményei lettek. A gyorsítás "ára" mindkét évben az volt, hogy a külsö adósság durván megkétszerezödött.

Az 1997 utáni években a magyar gazdasági növekedés gazdaságtörténeti távlatokban is felgyorsult, s mivel közben sikerült az egyensúlyi pozíciókat javítani, s párhuzamosan az inflációt is mérsékelni, azt mondhatjuk, hogy magyar gazdaság a "fenntartható növekedési" pályára állt. Úgy tünik, hogy a 2002-es év költségvetési kisiklása korrigálható, s ezzel Magyarország a következö években remélhetöen a fenntartható növekedési pályán marad.

A lassú növekedés miatt az 1970-es évektöl a magyar gazdaság fokozatosan teret vesztett, s lemaradt európai partnereihez képest. Az 1960-as években az egy före esö jövedelem felette volt az EK-i átlag 60%-ának. Magyarország fejlettebb volt Görögországnál és Portugáliánál. 1997-re az utóbbi országok lekörözték, s a magyar szint az EU 48%-ára csökkent. Görögország és Portugália elönye különösen megnövekedett, miután EU taggá váltak.

A magyar gazdaság növekedési "többlete" 1997-2002 között 1,5% (egyes években 2%) volt, ami azt jelenti, hogy 1997 után az ún. felzárkózási periódusba léptünk. Ma az EU átlag 52%-a körül vagyunk. Az EU átlag elérése hasonló ütem mellett 20-25 évet venne igénybe. Mivel a gazdasági növekedésünk egyértelmüen export orientált (generált) volt, kereskedelmünk mintegy ž-ét az EU-val folytatjuk, az összefüggések viszonylag egyértelmüek. Magyarország mintegy 10 éve társulási viszonyban van az EU-val, s aligha lehet tagadni, hogy gazdasági fejlödésére az EU kapcsolatok meghatározó hatással voltak. Joggal merül fel a kérdés, hogy vajon indokolt-e a múltbeli folyamatok kivetítése a jövöre?

Aligha kétséges, hogy a felzárkózási (modernizációs) pályán maradáshoz a további piacnyitási lehetöségek és forrástranszferek (költségvetési és magán befektetések) továbbra is elengedhetetlenek.

3. Hiba lenne a hatásmérlegek készítését túlzottan a költségvetési transzferekre szükíteni. Sajnos ezúttal is kísért a költségvetési szemlélet. A költségvetési transzferek és azok mérlege csak egyik szegmensét képezik az elönyöknek. Ugyanakkor a belépés pontosan ebböl a szempontból hozza a leglátványosabb változást, s a transzfereknek érezhetö hatása lehet egész gazdaságunk fejlödésére. S várhatóan hosszú idön át nagyobb összeget fogunk kapni az Uniótól, mint amennyit tagként befizetünk. Különösen fontos, hogy a külföldi tökebefektetések szintjét is tartani tudjuk.

Az utóbbi összegek a költségvetésben elkülönítettek, pályáznunk kell rájuk, s nem állnak automatikusan a rendelkezésünkre. A Phare esetében a tényleges kifizetések átlagban az elkülönített összegek mintegy 2/3-át tették ki.

4. Az elönyök és hátrányok, a hasznok és költségek nem elemezhetök statikusan önmagukban. Mind politik-függöek. Adott hatások több szcenárió szerint vizsgálhatóak, annak függvényében, hogy milyen és milyen hatékonyságú politikai prioritások, gazdaságpolitikai irányok mellett hajtják végre öket. A hatásokat jó vagy rossz gazdaságpolitikával jelentösen befolyásolni lehet. Adott esetben tehát a kérdés nem az, hogy valamilyen statikus elöny-hátrány mérleg alapján azt fontolgassuk, hogy érdemes-e csatlakozni vagy sem, hanem hogy milyen feltételekkel és módszerekkel lehet a hatásokat optimalizálni, a költségeket leszorítani és a hasznokat maximálni, valamint milyen politikával lehet az érdekeinknek leginkább megfelelö helyzetet elérni.

5. A mérhetö elönyök lehetnek minimálisak, vagy adott esetben a hatások lehetnek negatívak. A belépést mégis elönyösnek ítélhetjük. Arról van ugyanis szó, hogy a kívülmaradás esetén a negatív következmények még nagyobbak lehetnek, mint ha belépünk. Feltétlenül indokolt a "nem-integrációs" alternatíváknak az elemzése. Ha rátekintünk a térképre, geopolitikailag egyszerüen abszurd lenne kimaradásunk. A fentieket megfordíthatjuk. A magyar gazdaság felzárkózása az elmúlt években a külsö piacokra és a külsö forrásokra épült. Ezek beszükülése és elmaradása gazdaságunkat egyszerüen lehetetlen helyzetbe hozná.  

V. MILYEN LESZ AZ EURÓPAI UNIÓ JÖVŐJE?

A következökben az EU jövöjével kapcsolatosan szeretnék néhány kérdést felvetni.

1. Az egyik sokszor felmerülö kérdés, hogy hol lesznek a jövö Európai Uniójának a határai? Ezt a földrajzi elhelyezkedés, illetve Európa politikai és gazdasági érdekei egyaránt meghatározzák. Az elmúlt évek döntései alapján a balkáni országok, így Albánia, Horvátország, Macedónia, Bosznia-Hercegovina, Szerbia és Montenegro is az EU jövöbeni tagjaiként jönnek számításba. Törökország már régen a jelöltek közzé tartozik, de nehéz megmondani, hogy tagságát mikorra tudja elérni. Nyugaton Norvégia, Svájc és Izland tagsága nyitott kérdés. Hosszabb távon mint lehetséges tagokat kell öket számba venni. A fokozatos kibövülések eredményeként 35-38 országot magába foglaló Európai Unió jöhet létre. Tekintettel az új országok nagy számára, jelentösen eltérö jellemzöire, valamint arra, hogy az alkalmazkodás mind az Unió, mind a jelöltek részéröl hosszú idöt vesz igénybe, az új, kibövült Európai Unió létrejötte legalább 20-25 éves távlatban képzelhetö el. Ilyen körülmények között a következö évtizedek a folyamatos kibövülések, s ehhez kapcsolódóan a reformok idöszaka lehet.

Ezzel szemben széles az egyetértés, hogy Oroszország EU tagsága (és feltehetöen NATO tagsága) a legkülönbözöbb okokból nem jöhet szóba belátható idön belül. Ugyanakkor a stabil és prosperáló Oroszország alapvetö uniós stratégiai érdek, s ezért távlatilag Oroszországgal átfogó és szoros biztonsági és gazdasági kapcsolatokra, valamint az ezeket megalapozó intézményi és szerzödéses struktúrákra lenne szükség. Ez jelenthet a legszélesebb értelemben vett biztonsági megállapodásokat (a katonai kérdéseken túl a szervezett bünözés vagy a kábítószer-kereskedelem elleni harcot stb.), valamint olyan átfogó szabadkereskedelmi rendszert, amely bejutást biztosítana a hatalmas és potenciálisan bövülö orosz piacra, s az egységes piac elemeit is tartalmazná. Távlatilag sokak szerint az Európai Gazdasági Térség (vagy "norvég") típusú megállapodások is elképzelhetöek.

Az Európai Unió határait illetöen a kérdöjelek leginkább Ukrajna, Fehér-Oroszország, valamint a két keresztény kaukázusi köztársaság (Grúzia és Örményország) körül vannak. Ezek geopolitikai helyzetük, nyelvi, kulturális vagy vallási kötelékeik és érdekeik következtében az elmúlt évszázadokban hagyományosan speciális viszonyt alakítottak ki az ortodox Oroszországgal. A jövöben az EU felé fordulhatnak, s kialakulhat olyan helyzet, amikor közeledésüket nem lehet elhárítani. Megfelelö körülmények között ugyanakkor az Oroszországnak ajánlott keretek kellöen vonzóak lehetnek ezeknek az országoknak a számára is.

2. Egy térség integrációja nem feltétlenül jár együtt az ott élö népek nemzeti identitásának feladásával. Ellenkezöleg, amint egyre inkább tudatára ébrednek regionális vagy globális kötödéseiknek, azt is felismerik, hogy nem feltétlenül a nemzetállam a nemzeti integráció leghatékonyabb eszköze. Az Európai Unió elkötelezett a multikulturális közösség iránt, garantálja a nemzeti kultúrák kiteljesedését - a szélesebb európai keretek jól megfelelnek ennek a célnak. Az európai integráció elmélyítése tehát nemhogy nem igényli a nemzeti identitás feladását, de mint az elmúlt évek bizonyították, egyenesen annak védelmezöjeként lépett fel például a média univerzális kultúripari dömpingjével szemben (a nemzeti filmek és müsorok védelme a hollywoodi kommercializmussal szemben). Semmi akadálya sincs annak, hogy a kultúránkat fejlesszük. Ez kizárólag tölünk függ majd.

Azt persze nem tudjuk, hogy száz év múlva hány nyelv lesz ezen a világon, vagy éppen az Unióban. Ám nyilvánvaló, hogy Európában szükség van egy közös nyelvre, hiszen valamennyi nemzet fiaival - új "honfitársainkkal" - kommunikálnunk kell! Ez a közös nyelv minden bizonnyal az angol lesz. Bár valószínüleg a francia és a német is megmarad egyfajta elit nyelvnek. De megmarad az anyanyelvünk is! Amelyen verset írunk, amelyen szerelmet vallunk, vagy segítségért kiáltunk, amelyen álmodunk.

Hadd zárjam elöadásomat egy híres magyar író még 1942-ben papírra vetett gondolataival, amelyek nem kis mértékben rímelnek arra, amit erröl a kérdésröl Kant is mondott. "Európa nagy eröforrása és áramtelepe mindig az itt élö népek öntudatos, egymás ellen és egymás mellett folytatott versenyéböl táplálkozik majd. Európa, melynek lakosai közös nyelvet beszélnek, melynek népei elvesztették történelmi öntudatukat, népi becsvágyukat, megszünne Európa lenni a szónak abban az értelmében, ahogyan az volt, az utolsó háromszáz esztendöben, mikor valóságosan az emberi akarat áramtelepe volt az egész világ számára. Európa ereje a sokszínüség, az ellentét, a vita, az emlékezés, a bizonyítás és a különbözés."  (Márai Sándor: Röpirat a nemzetnevelés ügyében)