Agrargazdasag - EU kitekintéssel

AGRÁRGAZDASÁG - EU KITEKINTÉSSEL

I. AZ EMBERI CIVILIZÁCIÓ KIALAKULÁSA A MEZŐGAZDASÁGON ALAPULT

A földművelés kialakulásakor először sikerült az új kőkorszak (a neolitikum) emberének a természettől való teljes függőségből kiszabadulni, amely a korábbi korszakokra jellemző gyűjtögetésre és vadászatra alapozott élelmiszerszerzésre épült. Az emberiség fejlődéstörténete során először, mintegy 10 ezer évvel ezelőtt a Tigris és az Eufrátesz folyamvidékén kezdett tudatosan termelni, elsőként feltehetőleg a vadbúzát "háziasítva". A földművelés döntően gyorsította fel az emberi képességek fejlődését, létrejöhetett a társadalmi munkamegosztás, ezzel a mezőgazdaság az emberi civilizáció alapjává vált. Ez az új kőkorszaki "forradalom" - a földművelés forradalma - anyagi és szellemi vonatkozásban a mezopotámiai, az egyiptomi, a kínai, a japán és az ó-amerikai magas fokú kultúrákat megalapozó első és döntő lépcsőfoka volt.

A földművelés forradalmával szinte párhuzamosan zajlott a ma ismert és széles körben elterjedt állatfajok többségének háziasítása is, i. e. 7 és 4 ezer között. A kutyáé pedig már 15 ezer és a rénszarvasé 12 ezer éve kezdődött el.

A háziasítás során a növények és az állatok alkalmazkodtak az emberekhez és céljaikhoz. Az állattenyésztés elterjedésével már kialakult a kevert mezőgazdaság korszaka, de sok esetben az emberi közösségek földművelőkre és állattenyésztőkre váltak szét, az adott korra jellemző kulturális jellegzetességekkel.

A mezőgazdaság döntő szerepét a korai kultúrák kialakulásában jól jellemzi a Salamon királytól eredő idézet:

"Az ország haszna mindenek felett a mezőgazdaságot kedvelő király". Préd. 5:9. 555e48f

A mezőgazdasági tevékenységet már az ókorban is sokirányúan szabályozták. A világ talán első szociális indíttatású agrártörvénye Mózestől származik, az időszámításunk előtti 13. századból, miszerint:

"És midőn learatjátok országotok aratását, ne teljesen arasd le meződnek szélét aratásodkor, a szegénynek és jövevénynek hagyjad azokat." Mózes, III. könyve 23. fejezet. (Talmud könyve, I. kapu)

E törvény egyik kései utóda napjainkban az USA 2003-as mezőgazdasági költségvetése (kb. 75 milliárd dollár), amelynek több mint fele belföldi élelmezési segélyprogramokra jut, a szegénységi küszöb alatt élők népélelmezési szempontból kívánatos jó színvonalú ellátására (iskolai étkeztetés, terhes és kisgyermekes anyák élelmiszer támogatása stb.).

Előbbi nagyvonalú program sovány kistestvére a kifulladóban lévő hazai iskolatej akció.

Az USA-hoz hasonló élelmiszersegély-programok nemcsak a leszakadó, a szegényebb lakossági rétegek népegészségügyi szempontból fontos, kiegyensúlyozott élelmiszer-ellátását szolgálják, - javítva egyúttal az életminőséget is -, hanem ezzel védik országuk belső piacát is.

Az Élelmezésügyi Világszervezet (FAO) szerint, 2001-ben a világ lakosságából 2,6-2,7 milliárd ember léte kizárólagosan a mezőgazdaságtól függött, erőfeszítéseiket, szinte teljes jövedelmüket, szűkös élelmiszer-ellátásuk biztosítására fordítják. A háztartási statisztikák azt mutatják, hogy a leggazdagabb országokban az összes fogyasztói kiadás 12-16%-át, a közepesen gazdagokban egynegyedét, egyharmadát költik élelmiszerekre., Hazánkban ez mintegy 25%-ra rúg, az élvezeti cikkekkel együtt pedig 34%-ot ér el átlagosan. Talán kevesen tudják hallgatóságom körében, hogy a világ vezető ipari nagyhatalma, az USA minden ötödik munkavállalójának állása kapcsolódik valamilyen módon az agrárgazdasághoz, az agrárbizniszhez. Joggal állíthatjuk tehát, hogy a 21. század elején a világ lakosságának több mint a fele egzisztenciálisan függ az agrárgazdaságtól.

II. A VILÁG AGRÁRGAZDASÁGÁNAK NÉHÁNY FŐ VONÁSA NAPJAINKBAN

Az elmúlt ötven év a mezőgazdaságban is nagyobb változásokat hozott, mint korábban sok évszázad.

Ötven éve 2,5 milliárd ember élt a Földön, ma több mint 6 milliárd. Fél évszázada az emberiség 16%-a éhezett - 400 millió. Ma ugyan már számuk 800 millióra nőtt, de az éhezők aránya 13%-ra csökkent. Ma 3,5 milliárd ember élelmiszer-ellátása sokkal jobb, mint ötven éve volt, és nem éhezik ugyan a többi, 2 milliárd, de ellátottságuk szegényes. Szomorú tény, hogy még napjainkban is az alultápláltság milliárdnyi ember osztályrésze - az éhező százmilliókon kívül -, zömében a fejlődő országokban. Szomorúan kell tapasztalnunk, hogy a közepesen gazdag és a gazdag országokban is újabban számottevően nőtt az alultápláltak száma, a szociális hálók gyengülése következtében. Ez alól a mi hazánk sem kivétel.

Azt azonban mégis óriási eredményként kell elkönyvelnünk, hogy a több mint kétszeresére nőtt emberiség élelmiszerellátásával nemcsak lépést tudott tartani az agrárgazdaság, hanem még javított is azon. Ezt a hallatlan fejlődést új, nagyteljesítményű növény- és állatfajták, új termelési eljárások tették lehetővé. A mezőgazdaság ma már szinte minden tudományág eredményét hasznosítja.

Szakmai tevékenységemből adódóan legyen szabad itt csupán a sertés és a pulyka hústermelő képességének változására két példát bemutatni.

A mezőgazdasági tevékenység termelékenysége a fejlett országokban rohamosan nőtt, de alig vagy egyáltalán nem változott az elmaradott régiókban. Emiatt hihetetlen mértékben tágult, 2000-szeresére növekedett a világ legfejlettebb agrártermelői (2%) és a legelmaradottabbak - több mint 500 milliónyian tartoznak ide - közötti termelékenységi különbség (pl. 2000 tonna gabona/év/dolgozó szemben 1 tonna/év/dolgozóval). Ezek a hatalmas különbségek a birtokszerkezettől, a gépesítettségtől, a természeti adottságoktól, az infrastruktúrától, a szakismeretek mértékétől és több más tényezőtől is függenek. A döbbenetes az, hogy ezek a különbségek sok országon és régión belül egyidejűleg is fennállnak (pl. Dél-Afrika, Zimbabwe, India), és sokszor szinte feloldhatatlan belpolitikai feszültségeket is gerjesztenek. Ha nem is ilyen mértékben, de hazánkban is erősen nőttek a különbségek a fejlett "nagy" és a sok kisüzem termelékenysége között.

A különböző régiók általános gazdasági fejlettségében, az agrárgazdaság termelékenységében, a népsűrűségben, a rendelkezésre álló agrár erőforrások egy főre eső mennyiségében (földterület és minőség, vízellátás, klíma stb.) az élelmiszerbőségben, illetve -hiányban fennálló nagy különbségek alapján nem csodálkozhatunk azon, hogy az agrárgazdasággal szemben támasztott társadalmi elvárások is eltérően alakulnak.

A nagy népsűrűségű, erőforrásokban szegény, fejletlen infrastruktúrájú fejlődő országok döntő többségében (pl. Afrika legtöbb országa, számos ázsiai ország) a mezőgazdasággal szemben támasztott egyetlen igény az életfenntartáshoz szükséges táplálék előállítása, szinte mindenáron. Egycélú, monofunkcionális az agrárgazdaság. A másik végletet az Európai Unió képviseli azáltal, hogy az agrárgazdaságtól a lakosság bőséges, biztonságos és nagyon változatos élelmiszer-ellátása mellett elvárja, hogy a tevékenység hosszú távon fenntartható legyen, kímélje messzemenően a környezetet, őrizze meg az élővilág sokszínűségét, az állattartásban érvényesítsen ún. állatjóléti követelményeket, őrizze meg a vidék lakosságmegtartó erejét, a mezőgazdaságból élők jövedelme legyen versenyképes más szakmákéval, biztosítsa a vidék kultúrált tájjellegét, alkossa szerves részét a terület- és vidékfejlesztési stratégiáknak. Az EU-ra jellemző leginkább a világon a sok célt egyidejűleg teljesítő multifunkcionális agrárgazdasági filozófia és stratégia.

Az EU - a multifunkcionális agrárgazdaság fenntartásának szükségességét és költségesebb voltát elismerve - ezért az adófizetők pénzéből különböző jogcímeken jelentős támogatásokat nyújt a mezőgazdaságnak. Tekintve, hogy az EU nagy agrártermelő, a lakosság összességében jól és biztonságosan ellátott élelmiszerekkel, ezért az Európai Unió a legtöbb ágazatban nem érdekelt a termelés további növelésében.

Számos fejlett mezőgazdasággal rendelkező ország (mint pl. az USA, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland) mezőgazdaságának fejlesztése során a termék-előállítás hatékonyságára helyezi a fő hangsúlyt, a környezetvédelmi követelmények teljesítésének fokozódó igénye mellett. Ez az országcsoport arra törekszik, hogy a globalizációs folyamatokból adódó világkereskedelmi versenyelőnyét tovább növelje. Az agrárgazdaság multifunkcionális EU-s filozófiáját nem tekintik követendőnek, mert az sok vonatkozásban gátolná a hatékony termék-előállítási törekvéseik érvényesítését. Az is igaz persze, hogy hatalmas, ma még csak részben kihasznált természeti potenciállal rendelkeznek, szemben az EU-val.

Nem véletlen tehát, hogy az EU - különböző eszközökkel - védi belső piacait, nem enged szabad utat a globális verseny érvényesülésének. Nem tagadható, hogy emiatt az agrárkereskedelem további liberalizálásáért küzdő országok - fejlődők és fejlettek is - folyamatosan támadják.

III. A MAGYAR MEZŐGAZDASÁG ÉS EURÓPA KAPCSOLATA - TÖRTÉNELMI TANULSÁGOK

Magyarország csatlakozása az Európai Unióhoz nagy horderejű történelmi lépés. Nem csodálható, hogy az álláspontok megosztottak, az optimisták mellett sokan vannak azok is, akik pesszimisták, az agrárgazdaság szereplői között is. Kevesen gondolnak a történelmi előzményekre, tanulságokra, s még kevesebben arra, hogy milyen hatalmas piacvesztéssel járna kimaradásunk, a hátrányosan megkülönböztetett, "harmadik országok" csoportjába való visszazuhanásunk.

A magyar agrárgazdaság rövid áttekintését csupán a hosszabb - konszolidáltnak tekinthető - időszakokra korlátozom, mert ezek mutatnak olyan jegyeket, amelyek érdemi, tartósabban ható tendenciák érvényesülését engedték meg, és amelyekből közelgő EU csatlakozásunk szempontjából is fontos tapasztalatok vonhatóak le. A háborús időszakok és a rövidebb ideig ható forradalmi és szélsőségesen politikailag befolyásolt időszakok oly atipikus gazdasági és agrárgazdasági helyzeteket teremtettek, amelyek csak történelmileg nagyon rövid ideig voltak fenntarthatóak.

1. Agrárgazdaságunk a 11-19. század között

A mezőgazdaság a honfoglalás óta a magyar gazdaságban fontos szerepet játszott. Szent István idejében elsősorban kenyérgabonát, kölest, árpát és zabot termeltek, szarvasmarhát, juhot, kecskét és nagy számban lovakat tenyésztettek. Szent István egyes törvényeiben a büntetések mértékét a vádlott társadalmi helyzetéhez is igazították, így némi fogalmat alkothatunk az akkori vagyoni különbségek arányairól is. Egyik jellemző példa erre az, hogy a feleségét megölő előkelő személy 50, a vitéz 10, a népből való pedig 5 tinóval válthatta meg bűnét.

A középkorban az éhhalál megszokott jelenség volt Európában, százezer-számra szedve áldozatokat. Egy-egy tartósabb aszály is válságba sodorta az élelmiszerellátást, falun és városban egyaránt. A legszörnyűbb éhínség Nyugat-Európában a 14. század elején pusztított, de Írországban a 19. század közepén is még háromnegyedmillió ember halt éhen a burgonyát megtámadó betegség miatt. Magyarországon ezzel szemben alig ismerünk példát éhínségekre, aszályos időszakok pedig itt is voltak. Nálunk a lakosság a kiterjedt állattenyésztés és a halban gazdag vizek révén sokkal kevésbé volt az ingatag hozamú gabonára utalva. Nyugaton a nagyobb népsűrűség eltartásához majd minden területet a búza és rozs foglalt el, alig maradt legelő, veszélyes mértékben visszafejlődött az állattenyésztés. A nyugat-európai példa egyik korai bizonyítéka annak, hogy a fenntartható mezőgazdaságnak és élelmezési biztonságnak két alappillére a megfelelő arányban fejlett növény- és állattenyésztés.

A késő középkorban (14. század) a magyar külkereskedelemben meghatározó volt a szarvasmarha és a bor, a felvevőpiac Németország és Itália. Külkereskedelmi mérlegünk erős hiányt mutatott, amit aranyban és ezüstben kellett kiegyenlíteni.

A Magyar Királyság a 15. században Európa legnagyobb szarvasmarha és bor exportőre lett. A nagytestűnek számító - a mai magyar szürke marhához hasonló típusú szarvasmarha - jól bírta a lábon történő hajtást több száz kilométeren át, megőrizve kitűnő húsminőségét. A magyar szürke marhát egy befogadott nép, a kunok hozták magukkal a 13. században.

Az élő állatok kereskedelmét nem fékezte sem az oszmán terjeszkedés, sem a felbomló magyar állam. A kereslet nőtt Bécs, Nürnberg, Augsburg, Ulm, Velence mind nagyobb élelmiszer-igénye révén. A 16. század végére, a 17. század elejére, évente több mint 100 ezer szarvasmarhára nőtt a kivitel. A hajdúk az akkori marhahajtók voltak talán a későbbi cowboyok legendás elődei. A juhexport is számottevő, mintegy 30 ezerre tehető. Növekszik a lóexport is, még Anglia is vevő.

A borexport a török hódoltság alatt érte el virágkorát, a furmint, a hárslevelű, a sárga muskotály voltak a vezető szőlőfajták. A tokaji bor a 17. századtól veszi át a vezérszerepet, és lesz Európa-szerte híres.

Az exportikkek közül az élő állat, a bor, valamint a hal döntő része egészen a 18. századig fennmaradt, meghatározó szerepet töltött be a deficites külkereskedelmi mérleg egyensúlyának javításában.

A magyar agrár-külkereskedelemben a magyarok mellett olaszok, németalföldiek, németek, zsidók, sőt mohamedánok is fontos szerepet játszottak már a 11. századtól kezdve.

A külföldi bevándorlás szinte folyamatos volt, és legtöbbször az uralkodók stratégiájának is részét képezte (németek, szerbek, szlovákok, csehek, románok, ruszinok, zsidók). A betelepítések nemcsak a háborúk során elnéptelenedett területek megművelését célozták, hanem új mezőgazdasági kultúrák, új iparágak meghonosítását, hanem sok esetben tőkeforrást is jelentettek. A külföldiek letelepedése a nemzetközi kapcsolatok bővítésével is együtt járt, élénkítve a külkereskedelmi kapcsolatrendszert.

A külkereskedelemben a búza is megjelent az 1700-as évek második felében. A magyar külkereskedelmi forgalomban 1780-ban például 67%-ot tett ki az élőállat és gyapjú, 27%-ot tettek ki a növényi termékek (16% búza, 11% dohány). Az importot főleg textiltermékek, divattermékek jelentették, de jelentős volt az iparban és mezőgazdaságban használatos fémeszközök behozatala is. A 18. század végétől elsősorban a búzaexport és a gyapjúexport játszott szerepet. A napóleoni háborúk után gabona dekonjunktúra alatt virágzó ágazattá vált a gyapjútermelés. A magyar gyapjúexport elérte az évi 19 ezer tonnát, a magyar külkereskedelmi mérleg jelentős többletet mutatott az 1820-as években.

2. Agrárgazdaságunk az Osztrák-Magyar Monarchiától napjainkig

Az Osztrák-Magyar Monarchia időszaka

Az Osztrák-Magyar Monarchia gazdasági-politikai struktúrája a kiegyezés után (1867) sok vonásában előfutára volt az Európai Uniónak. A nemzeti szuverenitás részleges korlátozása, a regionalizmus, a szabad tőke- és árucsere, a vámkorlátok lebontása, a védővámok alkalmazása mind ismerős fogalmak, és a gazdasági-politikai eszköztár is sok hasonlóságot mutat a mai EU rendszerével.

Az Osztrák-Magyar Monarchia kiegyezés utáni időszakában a magyar mezőgazdaság intenzív irányú fejlesztése gyors ütemű és töretlen volt, különösen az 1880-as évektől kezdve az I. Világháborúig. A fejlettségi színvonal nem érte el ugyan a legfejlettebb nyugat-európai országokét, de jelentősen meghaladta a kelet-európai és balkáni országokat.

A nemzetgazdaságon belül a mezőgazdaság súlya mindvégig döntőnek bizonyult, a nemzeti jövedelem 54-61%-át adta, az exportnak pedig 60%-át. A Monarchián belül a magyar agrárgazdaság jól ki tudta használni adottságait. 1918 előtt a magyar mezőgazdaság a Monarchia egész piacára termelt. A kialakult munkamegosztásban a fejlettebb osztrák és cseh iparvidékeket Magyarország látta el élelmiszerekkel, mezőgazdasági eredetű ipari nyersanyagokkal. Az egységes vámterület az 1867-es kiegyezést követően egyformán védte az osztrák-cseh ipart és a magyar mezőgazdaságot. A magyar agrártermékek a belső 52 milliós piacra kerültek, ahol az árak a világpiacinál magasabbak voltak. Így az 1910-es években már a magyar agrárkivitel zöme, így a marha 93, a sertés 100, a zsír 93, a gabona és liszt 94%-a a Monarchián belül talált gazdára. Az agrárgazdaság intenzív irányú átalakítása a fejlett nyugat-európai példákat követte.

Ennek szellemi hátterét a szakemberképzés minden szinten történő erőteljes fejlesztése (Mosonmagyaróvári Gazdasági Akadémia, Állatorvosi Főiskola megerősítése és kiépítése, erdészképzés Selmecbányán, Debrecen, Kolozsvár és Kassa agrárképzési centrumainak létrehozása és szakiskolák alapítása), továbbá kutatóintézetek sorának alapítása képezte. Kiemelt szerepet játszott e korszakban Darányi Ignác tevékenysége, aki több ciklusban összesen 12 évig volt mezőgazdasági miniszter.

1910. körül a nagyüzemekben elsősorban a búza és a kukorica hozamai elérték a fejlett nyugat-európai országok szintjét. Gyorsan emelkedett a cukorrépa termésátlaga is. A jó minőségű dohány termelése 1870 és 1913 között megnégyszereződött, a takarmánytermelés területe ötszörösére nőtt. Elterjedt az istállózó állattenyésztés. Széles körben terjedt a gépesítés (szántás gőzekével, cséplés). A lóvontatású gyári talajművelő eszközök teljes választékát is széles körben alkalmazták. A mezőgazdaságot ellátó gépipar virágzásnak indult, s főként a nagyméretű gazdaságoknak kínált az akkori világszínvonalon eszközöket. (Ganz stb.) Forradalmi fajtaváltás zajlott le az állattenyésztésben. 1880-ban még 80% volt, de 1911-re 28%-ra csökkent a magyarszürke (igás és húshasznú) fajta aránya, helyette a tej és húshasznosítású vöröstarka és borzderes fajták terjedtek el. Létrejöttek a tejszövetkezetek. A lótenyésztés gyorsan fejlődött, az export megháromszorozódott, 1911-ben meghaladta az évi 60 ezer darabot. A nagyüzemi gyapjútermelés visszaesett, nem bírta a versenyt a külpiacokon az olcsó ausztrál gyapjúval. A 19. század második felétől, a világhírű zsírsertést, a mangalicát részben felváltották az angliai eredetű hústípusú sertések.

Az 1890-es években iparszerűvé fejlődött a sertéstartás, nagy sertéshizlaldák épültek, mígnem a sorozatos sertéspestis járványok a nagy hizlaldák végét jelentették. Az első világháborúig a sertés elsősorban a kisebb gazdaságok állata lett, az állomány folyamatosan nőtt, a sertéshús vált a legnagyobb mennyiségben fogyasztott hússá, megelőzve a marhát és juhot.

Az intenzív gazdálkodás élenjárói, az új eljárások bevezetői a nagyüzemek voltak. A magyar mezőgazdaságra a későbbiekben is jellemzően a 100 kh alatti gazdaságok tartották a szarvasmarha 80, a sertés 85, a ló 87, a baromfi majd 100%-át, így az állatállomány nagyobb része a kisebb üzemek kezében volt. A Monarchia idején alakul ki a magyar élelmiszeripar és válik a világon a legmagasabb színvonalúvá a malomipar - olyan nagyszerű találmányoknak köszönhetően, mint a Mechwart-féle acélhengerszék és a Haggemacher-féle síkszita - elősegítve a minőségi lisztexportot.

A magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar fejlődését nagyban elősegítették a számottevő belföldi és külföldi tőkebefektetések, az idetelepített kiváló szakemberek új gyártási eljárásokat meghonosítva, az általában liberális politika tartós érvényesülése.

Az 1920-1938 közötti időszak

A Monarchia szétesésével a vámközösség felbomlott, a magyar mezőgazdaság fejlődése szempontjából kedvező helyzet megszűnt. A magyar kivitel a világpiaci árak játékszerévé vált. Egészen a II. Világháborút megelőző konjunktúráig ez a helyzet lefékezte a hazai mezőgazdaság fejlődését. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy az utódállamokban erőteljesen törekedtek a teljes gazdasági önállóságra, erős állami támogatásban részesítve a Monarchián belül gyengén fejlett agrárgazdaságokat. A közeli piacok beszűkültek. A két világháború között számottevően nőtt a hazai zöldség- és gyümölcstermesztés, érdemben megalapozva ezeknek az ágazatoknak fontos szerepét a későbbi időszakokban.

Összességében azt kell megállapítanunk, hogy az 1920-1938-as időszakban a magyar agrárgazdaság újból leszakadt a fejlett nyugat-európai országok színvonalától, és erősen csökkent előnye a kelet-európai és balkáni országokhoz képest is.

Kedvezőtlenül hatott a szélsőséges túlsúlyt képező nagybirtokrendszer, a törpebirtokosok, gazdasági cselédek és bérmunkások nagy aránya, és utóbbiak tragikusan rossz jövedelmi viszonyai az 1930-as években. Ez a lakossági réteg 1/3-át tette ki az össznépességnek, vásárlóként alig képezett érdemi erőt a belső piacon. E tény fékezte az egész gazdaság fejlődését is.

Az 1920-1938-as időszakban a magyar nemzetgazdaság legnagyobb ágazata a mezőgazdaság volt, mindvégig mintegy 40%-át adva a GDP-nek.

A két világháború között a mezőgazdaság mindvégig biztosította a lakosság élelmiszer-ellátását, ezen felül a termelés 25-30%-át, egyes években 50%-át exportálni lehetett, és kellett is, mert ez tette lehetővé az ipar fenntartásához szükséges nyersanyagok, gépek és más ipari és fogyasztási cikkek importját. Az 1920-1938 közötti időben az agrárexport 65-82%-a volt összes kivitelünk értékének (jelezve gazdaságunk egészének elmaradottságát is).

A kivitelen belül az állati termékek aránya folyamatosan nőtt, a 30-as évek második felére felülmúlta a gabona arányát is. A legfontosabb növényi termékek: búza, rozs, kukorica, vetőmagvak, állattenyésztés termékei: szarvasmarha, vaj, sertés, sertészsír és szalonna, baromfihús, toll, tojás. 1930-ig döntően Ausztria, Csehszlovákia, Németország és Olaszország voltak az importőrök. 1932-től Németország vált a fő vevővé (60%). Devizagazdálkodási okokból - és az egyoldalú függőséget csökkentendő - erős piacszélesítés is lezajlott Anglia, Franciaország, sőt az USA irányában is.

Az 1960-as évektől a rendszerváltásig

Az állami gazdaságokra és mezőgazdasági szövetkezetekre alapozódó, nagyüzemi mezőgazdasági szerkezet - sok megpróbáltatással terhes és egyéni tragédiák sorát is előidéző - kialakulását követően az 1960-as évek elejétől fokozatosan vált működőképessé, amit döntően elősegítettek azok a politikai döntések is, amelyek lehetővé tették a szovjet kolhoz rendszertől alapvetően eltérő agrárgazdasági modellt, a sajátos "magyar út" és fejlődés kibontakozását. Az 1968-as gazdasági reform újabb lökést adott - a többi szocialista országhoz képest nagymértékben - liberalizálva a gazdasági-politikai működési feltételeket. Nem véletlen, hogy a hazai agrárpolitika folyamatosan politikai támadások kereszttűzében állt három évtizeden át, nemcsak a volt szocialista országok, a KGST részéről, de időnként belpolitikai téren is.

Nagy lendületet adott a mezőgazdaság fejlődésének a háztáji gazdaságok és a nagyüzemek közötti kooperációk létrejötte is, korábban ismeretlen mértékű - polgárosodás feltételeit is megteremtve vidéken.

Az agrárpolitika két fő célja a lakosság lehető legmagasabb szintű ellátása volt az élelmiszerek széles választékával, és emellett a többletek exportja, a külkereskedelmi mérleg javítása érdekében.

Mindkét fő célt a KGST országok közül messze a legsikeresebben Magyarország teljesítette.

Az 1960-as évektől kezdve gyors ütemben nőnek a növénytermesztési és kertészeti kultúrák hozamai, az új fajták, a gépesítés, a műtrágyázás és az általános szakmai-technológiai színvonal fejlődése eredményeként. Megteremtődik ezáltal az állattenyésztés gyors fejlesztésének döntő előfeltétele is: a hazai takarmánykészlet növekedése. Az állatállomány - elsődlegesen az abrakfogyasztók, a sertés és a baromfi - jelentősen nő, az új fajták, hibridek gyorsan terjednek, a termelési szint emelkedik, az állati termék előállítás hatékonysága javul. A magyar állattenyésztés átalakul, intenzív húsárutermelés célúvá válva az abrakfogyasztó fajok túlsúlyával.

A szakképzettség dinamikus növelését az agrárszakoktatás és kutatás minden területen nagyszabású fejlesztések segítették, viszonylag nagy szabadságot biztosítva a fejlett országokkal való együttműködésre.

A főbb mezőgazdasági termékek egy főre eső termelésében messze meghaladtuk a fejlett országokat, emiatt könnyű volt az exportot növelni. Történelmünk során először irányult a kivitel nagy része Kelet-Európa felé, elsődlegesen a Szovjetunióba. Mindemellett számottevő és szinte létfontosságú volt folyamatosan a nyugat-európai és más irányú exportunk is (kb. 30-40%). A hazai élelmiszeripar jelentős fejlesztése nagyban hozzájárult ehhez, számos üzem szerzett közös piaci és amerikai akkreditációt is. A folyamatosan devizahiányos külkereskedelmi mérlegünk javításában az agrárexport többlete volt a legnagyobb tétel.

A lakosság élelmiszerfogyasztása és ennek szerkezete folyamatosan közelítette meg és érte el a '80-as évek közepére a legfejlettebb nyugat-európai országok szintjét, amit jól mutatnak az alábbi táblázat adatai, a minőségi népélelmezés szempontjából nagy fontosságú állati termékfogyasztást illetően.

A hazai agrárfolyamatok nagy nemzetközi visszhangot váltottak ki, történelmünk során soha annyi agrár szakemberünk nem dolgozott tanácsadóként külföldön - nemcsak fejlődő, hanem fejlett országokban is -, mint az 1970-1980-as években. A nemzetközi agrár szakmai turizmus virágkorát élte. Európában Magyarország úttörő volt a hibridkukorica vetőmag előállításban, a sertéshibridek előállításában, a szarvasmarha-tenyésztés specializált, tej irányú szakosításában, az egész országra kiterjedő részletes talajtérképek elkészítésével, magas technikai szintet képviselő nagyteljesítményű géprendszerek optimális területre kiterjedő integrált működtetésében. Hazánk mezőgazdasága szakmai és gazdasági szempontból összekapcsolódott a világ legfejlettebb országaival - ebben az USA is kiemelt szerepet kapott - számtalan partneri kapcsolat épült ki.

A világbanki kölcsönök és programok enyhítettek a devizális tőkehiányon, támogatták a nyugati legfejlettebb technológiai eszközök és eljárások gyors átvételét, innovatív adaptálását, a nemzetközi kapcsolatok bővülését, az interaktív ismeretáramlást.

Az eredményekben számtalan bátor és innovatív agrárszakember és politikus munkája, erőfeszítése és küzdelme testesült meg. A KGST és az akkori politikai világrend közepette ez hatalmas teljesítmény volt, még akkor is, ha a termeléspolitika mennyiség-centrikus volt.

Alig tudatosul bennünk, hogy az 1968-1989-es időszak agrárpolitikájának céljai mennyi rokon vonást mutattak az akkori Közös Piacéval, majd a későbbi EU-éval, ezek közül a legfontosabbak:

a mezőgazdasági népesség jövedelemszintjének közelítése az ipariéhoz, - ez már megvalósult az 1970-es évek végére, a '80-as évek elejére - a városiéhoz, növelve az alaptevékenységek termelékenységét,

a versenyképes farmméretek kialakítása, ahol a magas műszaki fejlettségű géprendszerek és technológiák gazdaságosan és eredményesen alkalmazhatók,

a termelés integrációs kapcsolatrendszere, az egyenként versenyképtelen kisüzemek összefogása és a piaci rendszerbe való bekapcsolásuk,

a mezőgazdasági nagyüzemek multifunkcionális tevékenysége, mindenek előtt a munkahelyteremtés céljával,

a vidék népességmegtartó képességének fokozása, a vidéken élők életminőségének javítása (lakásviszonyok és települések infrastruktúrájának fejlesztése, orvosi ellátás, szociális háló erősítése, nyugdíjrendszer),

élelmiszerbiztonság javítása (növényvédelem, állat-egészségügy fejlesztése, szakember-ellátottság növelése, áttekinthető adatszolgáltatás),

fenntartható mezőgazdasági tevékenység (talajtérképek, talaj tápanyag-utánpótlás, vízrendezés, talajjavítás, erdősítés),

nemzetközi kapcsolatok erősítése, humán-erőforrás fejlesztés.

Az 1965-1989-es időszak a közös piaci filozófia értelmében is sok sikert hozott. A nagy különbség hazánk és a Közös Piac között az volt, hogy nálunk a teherviselők nagyrészt a mezőgazdasági üzemek voltak, a Közös Piac pedig, hasonló célok érdekében, nagyon jelentős központi (adófizetői) támogatásokat adott.

Agrárgazdaságunk a rendszerváltás után

A rendszerváltást követően a KGST megszűnése után kelet- és közép-európai export piacaink zömét elvesztettük, a lakosság vásárlóerejének csökkenése pedig elsősorban a hús- és tejtermék fogyasztás visszaesésével járt együtt, számottevően szűkítve a belső piaci keresletet.

A hazai nagyüzemi birtokszerkezet alapvetően megváltozott. Az állami gazdaságok összesen 900 ezer ha-os területének felét a kárpótlás céljaira vették igénybe. 2002-re mindössze 12 állami tulajdonú gazdaság maradt, a többi magánszemélyeké lett, és magángazdaságok, Kft-k, Rt-k formájában működnek.

A belföldi vásárlók tőkehiánya és a külföldi befektetőket elriasztó földtulajdont és használatot érintő jogi bizonytalanság az oly szükséges tőkehiányon nem tudott enyhíteni. A mezőgazdasági szövetkezetek által művelt földterület az 1990-es évi 72%-ról mindössze 22%-ra csökkent a kárpótlás befejeztéig. A hazai mezőgazdaságilag művelhető földterületből a magángazdaságok aránya az 1990-es évi 15%-ról 50%-ra nőtt, a gazdasági társaságok az összterület 28%-án gazdálkodtak a kárpótlási folyamat befejeződéséig.

Az ezredfordulón az egyéni gazdaságok száma 960 ezer, ezek 90%-a 5 ha-nál kevesebb földdel rendelkező törpebirtok, és az üzem kritériumát sem elérő, 1 ha alattiak száma majdnem 700 ezer. Az 5-10 ha földdel rendelkezők aránya 12%, 10-50 ha területűeké 4,5% és csupán 0,7% azoknak az aránya, akik 50 ha-nál nagyobb földön gazdálkodnak. Az egyéni gazdálkodók mintegy 70%-a önellátásra termel, 30%-a árutermelő.

A kisméretű gazdaságok döntő többsége a tulajdonosoknak kiegészítő jövedelmet nyújt, de nem ad önálló egzisztenciát. Legtöbbjének, az üzemszerű termeléshez elégtelen méret mellett hiányzik a tőkéje és a szaktudása is.

A 223 nagy, zömében állami tulajdonú élelmiszeripari vállalatot külföldi befektetők vásárolták meg. A korábbi állami és szövetkezeti vállalatok élelmiszeripari üzemeinek felaprózódásával, a privatizáció révén mintegy 3000 élelmiszeripari szervezet működik. Jellemző azonban az, hogy a hazai termelés 98%-át az a 231 nagyüzem adja, amely 1 milliárd Ft-nál több árut értékesít. A nagyfeldolgozók tehát megmaradtak, csak magántulajdonba kerültek.

A hazai agrárgazdaságban a radikális tulajdonváltás ellenére a közép- és nagyüzemi szervezetek továbbra is nagy erőt képviselnek. A rendszerváltás előtti 134 állami gazdaság és 1247 mezőgazdasági termelőszövetkezet helyett 2000-ben 5774 gazdasági társaság és 1681 szövetkezet működött. Nagyüzemek művelik a terület 40%-át, s mindössze 15-16%-uk adja a hazai árutermelés 60%-át.

A rendszerváltást követő agrárpolitikai koncepcióhiány és túlpolitizáltság sok feszültség forrása lett, a magyar agrárgazdaság versenyképességét is csökkentve.

Nagy szakmai hiba volt a mezőgazdaság szükséges struktúraváltását összekapcsolni időben is a kárpótlással. Káros mértékben aprózódott fel a földtulajdon, sokan vásároltak olcsón földet olyanok is, akik nem is kívánták azt művelni. Tere nyílt a spekulációs földvásárlásoknak is.

A mezőgazdaság jövedelmezősége 1991-től nagymértékben romlott, növekedett az eladósodottság. A korszerűsítést szolgáló beruházások rendkívül alacsony szinten állandósultak.

A növénytermesztés hozamai általában visszaestek, és a korábbiakhoz képest nagy ingadozást mutatnak, a csökkenő minőségi vetőmag-felhasználás, a tápanyag-utánpótlás, különösen a műtrágya-felhasználás drasztikus visszaesése, a romló növényvédelmi helyzet következtében.

Talajjavítás 2001-ben egyetlen ha-on sem történt. Az elmúlt évtizedben a magyar talajok újból tápanyag-hiányossá váltak, az erős gyomfertőzöttség már aggasztó mértékű allergiát okozó tényező, a népesség többszázezres hányadának okozza élet-minőségének komoly romlását (pl. parlagfű).

Az állatállomány történelmi mélypontra süllyedt, egészségtelenül csökkentve az állattenyésztés részesedését a GDP-ből.

Összegezve megállapítható, hogy 1990-2002. között agrárgazdaságunk újból lemaradt a fejlett európai országoktól, amit jól mutat a területegységre vetített jövedelem hazai aránya az EU országokhoz képest.

IV. A MAGYAR AGRÁRGAZDASÁG ERŐSSÉGEI ÉS GYENGESÉGEI AZ EU CSATLAKOZÁS KÜSZÖBÉN

Erősségek:

Az ország területének kiemelkedően nagy része alkalmas mezőgazdasági hasznosításra, kétharmada kedvező ökológiai és termőhelyi adottságú.

Az ország agrárgazdaságára a hagyományokból és ökológiai adottságokból adódóan a sokoldalúság jellemző.

Az ágazatok többségében versenyképes növény- és állatfajták állnak rendelkezésünkre, az alkalmazott termelési eljárások széles választékát művelik.

A mezőgazdasági környezetterhelés a fejlett nyugat-európai országokhoz képest alacsony, emiatt a fejlesztésnek sokirányú és tág tere nyílhat a fenntartható fejlődés garanciájával.

A mezőgazdaságban dolgozó felsőfokú végzettségű szakemberek képzettsége jó.

A mezőgazdasági alapanyag-termeléssel többnyire jól összehangolt a feldolgozóipar, exportpiacokon részesedésünk jelentős.

A hazai magas szintű élelmiszer-ellátást mezőgazdaságunk úgy tudja biztosítani, hogy exportra is jelentős mennyiséget volt képes minden időszakban megtermelni anélkül, hogy a környezetet túl kellett volna terhelni a mezőgazdaság fenntarthatóságát veszélyeztetve.

Az exportpiacok döntően a fejlett - 2/3 részben EU - régiókba helyeződtek át.

Gyengeségek:

Az agrárgazdaságunk általános fejlettségi színvonala és jövedelemtermelő kapacitása az elmúlt 15 évben újból jelentősen elmaradt a fejlett országokétól.

Előnytelenül szétaprózott birtokstruktúra alakult ki.

Az agrárgazdaság tőkehiányos, az eszközállomány elhasználódott, az élelmiszeripari üzemek egy része is korszerűsítésre szorul.

A termelői és feldolgozói szektorra a szétaprózottság jellemző, kevés a versenyképes méretű integráció, szervezett együttműködésen alapuló szövetkezés.

A nagyarányú falusi munkanélküliség foglalkoztatói kényszert, jelentős szociális terhet jelent, amely ha közvetve is, de fékezi a versenyképes mezőgazdasági tevékenység kialakítását.

Hiányos az egyéni gazdálkodók többségének szakmai felkészültsége a korszerű agrárgazdaság ismeretigényéhez képest, ütőképes szaktanácsadási hálózat nem alakult ki.

V. A MAGYAR AGRÁRTÖRTÉNET LEGFŐBB TANULSÁGAI, AMELYEK EU CSATLAKOZÁSUNK SZEMPONTJÁBÓL DÖNTŐEK

Magyarország történelme során az adott kor színvonalának megfelelően képes volt a lakosságot ellátni élelmiszerekkel úgy, hogy még exportálni is tudott. Az export - az Osztrák-Magyar Monarchia idején és 1970 és 1980 között - forrása is volt mezőgazdaságunk fejlesztésének.

Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a növény- és állattenyésztés megfelelő arányokban részesedett az árutermelésből. Utóbbi tekintetben a rendszerváltás óta az állatállomány csökkenése az elmúlt száz évben példátlan mértékű, és veszélyezteti a hosszabb távon fenntartható agrárgazdasági struktúrát.

Magyarországon az agrárgazdaság akkor fejlődött a legdinamikusabban és közelítette meg legjobban a legfejlettebb országok színvonalát, amikor viszonylag jól kiszámítható politikai-gazdasági integrációk része volt, előrelátható peremfeltételekkel, függetlenül azok társadalmi-ideológiai irányultságától (pl. Osztrák-Magyar Monarchia, KGST).

Az elmúlt, majd másfél század során, agrárgazdaságunk töretlenül - még a legnehezebb gazdasági-politikai helyzetben is - képes volt a fejlett nyugati régiókba exportálni, teljesítve azt a nemzetgazdasági igényt, hogy az ország külkereskedelmi egyensúlyát javítsa. A magyar agrárszektor tartósan a legnagyobb devizatöbblet előállítója az országnak, szinte töretlenül, másfél évszázada.

A mezőgazdaság történelmünk során folyamatosan tőke-hiányos volt. A modernizációhoz rendszeresen szükség volt más ágazatokban képződött hazai és külföldi tőke igénybevételére. Sokszor került sor külföldiek betelepítésére is, és nemcsak azért, hogy az elnéptelenedett területeket megműveljék, hanem azért is, hogy új mezőgazdasági és feldolgozási eljárásokat, növény- és állatfajtákat hozzanak be, befektetéseikkel enyhítsenek a tőkehiányon.

A külföldi tőkebefektetések a mezőgazdaságban tartós hatásúak voltak - máshová nehezen vagy nem áttelepíthetőek -, ellentétben az ipari beruházásokkal - és nagyban hozzájárultak a hazai munkaerő foglalkoztatásához. Félreértés ne legyen: én nem a földeladásról, hanem arról beszélek, hogy a mezőgazdaság mennyire megsínyli a tőkehiányt. A tőkevonzás nem földeladás, hanem ésszerű bérleti rendszer, biztos piac, stabil jogrend kérdése.

Hazánk EU-ból való kimaradása esetén számolnunk kellene - a teljesség igénye nélkül - azzal, hogy agrárgazdaságunk minden EU-védelmi ernyő nélkül lenne kiszolgáltatva a globalizációs versenyhatásoknak, hasonlóan ahhoz, amit már megéltünk Trianon után. De a mai helyzet sokkal súlyosabb lenne, mert a szomszéd országok fejlettebbik része most, a többi pedig néhány év múlva EU-taggá válik, s mi "szigetként" lennénk kiszorítottjai az EU agrárrendszerének. Visszaállnának velünk szemben a vámok és behozatali tilalmak, és célországa lennénk a fölösleget levezető, támogatott EU-exportnak. Ma agrárexportunknak már 2/3-a az EU országokba irányul, mégpedig vámkorlátok nélkül! Elhagynának bennünk az élelmiszeripari vállalatok tulajdonosai, mert a kívülállók versenyhátránya ellen nincs orvosság. Termelésünknek - az 1991-es válsághoz hasonlóan - újabb csökkenést kellene elviselnie, sok tízezer ember lenne munkanélküli.

Majd minden fejlesztési célt, amelyet az EU is megkövetel - az áru nyomon követését, a statisztikai számbavételt, az állatjóléti, állatvédelmi előírások érvényesítését, az élelmiszer-biztonság, a környezetvédelem, a vidékfejlesztés, a birtokstruktúra korszerűsítését, az intézmény- és humán erőforrás-fejlesztést, az infrastruktúra javítását célzó és más programokat - az EU csatlakozástól függetlenül is meg kellene valósítanunk, de EU-s források nélkül. Ezek ugyanis alapvető nemzeti érdekeket szolgáló feladatok, melyek hosszabb halasztást már alig tűrnek. A várható EU- és a csatlakozó nemzeti források nagyságrendjét és nemzetközi arányaikat mutatják a következő táblázatok.

A csatlakozás végre több évre előre kiszámíthatóvá teszi azokat a gazdasági és politikai feltételeket, amelyek alapján a gazdálkodók képesek lesznek stratégiai tervezésre. Az EU csatlakozás megvéd az elmúlt években oly gyakran tapasztalt és nagyon sok kárt okozó, - a napi politika által vezérelt - gazdasági szabályozó módosítástól.

EU-n belül - meggyőződésem - már belátható időn belül olyan  pozíciót érhetünk el, amely sokban hasonló lesz az USA kukorica övezetébe, vagy azok közelébe eső szövetségi államaihoz (pl. Minnesota, Illinois, Iowa, Észak-Karolina). Magyarország - Franciaországgal együtt - Európa kukorica övezetébe tartozik. Az USA-ban ezekben az államokban a leggyorsabb ma a mezőgazdaság fejlődése. Nagyszámú nyugat-európai szakember osztja azon véleményemet, hogy Magyarország, belátható időn belül, Európa egyik erős agrárgazdasággal rendelkező országa lesz. Számunkra pedig ez a pozíció nem is lesz szokatlan, van bőven történelmi előzménye.

Magyarország ma sem "üres kézzel" megy az EU-ba. És nem is rossz induló, majd fokozatosan javuló támogatási feltételekkel számolhatunk. Ami pedig az EU agrárpolitikájának reformjait illeti, itt minden változtatás, minden új lépés az újonnan belépettek felzárkózását, az egyenlő bánásmód megerősödését szolgálja. Ne feledjük el: e döntéseknek már a 10 új tagország, így hazánk is, szavazati joggal rendelkező résztvevője lesz.