Agrargazdasag - EU kitekintéssel

AGRÁRGAZDASÁG - EU KITEKINTÉSSEL

I. AZ EMBERI CIVILIZÁCIÓ KIALAKULÁSA A MEZÕGAZDASÁGON ALAPULT

A földmûvelés kialakulásakor elõször sikerült az új kõkorszak (a neolitikum) emberének a természettõl való teljes függõségbõl kiszabadulni, amely a korábbi korszakokra jellemzõ gyûjtögetésre és vadászatra alapozott élelmiszerszerzésre épült. Az emberiség fejlõdéstörténete során elõször, mintegy 10 ezer évvel ezelõtt a Tigris és az Eufrátesz folyamvidékén kezdett tudatosan termelni, elsõként feltehetõleg a vadbúzát "háziasítva". A földmûvelés döntõen gyorsította fel az emberi képességek fejlõdését, létrejöhetett a társadalmi munkamegosztás, ezzel a mezõgazdaság az emberi civilizáció alapjává vált. Ez az új kõkorszaki "forradalom" - a földmûvelés forradalma - anyagi és szellemi vonatkozásban a mezopotámiai, az egyiptomi, a kínai, a japán és az ó-amerikai magas fokú kultúrákat megalapozó elsõ és döntõ lépcsõfoka volt.

A földmûvelés forradalmával szinte párhuzamosan zajlott a ma ismert és széles körben elterjedt állatfajok többségének háziasítása is, i. e. 7 és 4 ezer között. A kutyáé pedig már 15 ezer és a rénszarvasé 12 ezer éve kezdõdött el.

A háziasítás során a növények és az állatok alkalmazkodtak az emberekhez és céljaikhoz. Az állattenyésztés elterjedésével már kialakult a kevert mezõgazdaság korszaka, de sok esetben az emberi közösségek földmûvelõkre és állattenyésztõkre váltak szét, az adott korra jellemzõ kulturális jellegzetességekkel.

A mezõgazdaság döntõ szerepét a korai kultúrák kialakulásában jól jellemzi a Salamon királytól eredõ idézet:

"Az ország haszna mindenek felett a mezõgazdaságot kedvelõ király". Préd. 5:9. 555e48f

A mezõgazdasági tevékenységet már az ókorban is sokirányúan szabályozták. A világ talán elsõ szociális indíttatású agrártörvénye Mózestõl származik, az idõszámításunk elõtti 13. századból, miszerint:

"És midõn learatjátok országotok aratását, ne teljesen arasd le mezõdnek szélét aratásodkor, a szegénynek és jövevénynek hagyjad azokat." Mózes, III. könyve 23. fejezet. (Talmud könyve, I. kapu)

E törvény egyik kései utóda napjainkban az USA 2003-as mezõgazdasági költségvetése (kb. 75 milliárd dollár), amelynek több mint fele belföldi élelmezési segélyprogramokra jut, a szegénységi küszöb alatt élõk népélelmezési szempontból kívánatos jó színvonalú ellátására (iskolai étkeztetés, terhes és kisgyermekes anyák élelmiszer támogatása stb.).

Elõbbi nagyvonalú program sovány kistestvére a kifulladóban lévõ hazai iskolatej akció.

Az USA-hoz hasonló élelmiszersegély-programok nemcsak a leszakadó, a szegényebb lakossági rétegek népegészségügyi szempontból fontos, kiegyensúlyozott élelmiszer-ellátását szolgálják, - javítva egyúttal az életminõséget is -, hanem ezzel védik országuk belsõ piacát is.

Az Élelmezésügyi Világszervezet (FAO) szerint, 2001-ben a világ lakosságából 2,6-2,7 milliárd ember léte kizárólagosan a mezõgazdaságtól függött, erõfeszítéseiket, szinte teljes jövedelmüket, szûkös élelmiszer-ellátásuk biztosítására fordítják. A háztartási statisztikák azt mutatják, hogy a leggazdagabb országokban az összes fogyasztói kiadás 12-16%-át, a közepesen gazdagokban egynegyedét, egyharmadát költik élelmiszerekre., Hazánkban ez mintegy 25%-ra rúg, az élvezeti cikkekkel együtt pedig 34%-ot ér el átlagosan. Talán kevesen tudják hallgatóságom körében, hogy a világ vezetõ ipari nagyhatalma, az USA minden ötödik munkavállalójának állása kapcsolódik valamilyen módon az agrárgazdasághoz, az agrárbizniszhez. Joggal állíthatjuk tehát, hogy a 21. század elején a világ lakosságának több mint a fele egzisztenciálisan függ az agrárgazdaságtól.

II. A VILÁG AGRÁRGAZDASÁGÁNAK NÉHÁNY FÕ VONÁSA NAPJAINKBAN

Az elmúlt ötven év a mezõgazdaságban is nagyobb változásokat hozott, mint korábban sok évszázad.

Ötven éve 2,5 milliárd ember élt a Földön, ma több mint 6 milliárd. Fél évszázada az emberiség 16%-a éhezett - 400 millió. Ma ugyan már számuk 800 millióra nõtt, de az éhezõk aránya 13%-ra csökkent. Ma 3,5 milliárd ember élelmiszer-ellátása sokkal jobb, mint ötven éve volt, és nem éhezik ugyan a többi, 2 milliárd, de ellátottságuk szegényes. Szomorú tény, hogy még napjainkban is az alultápláltság milliárdnyi ember osztályrésze - az éhezõ százmilliókon kívül -, zömében a fejlõdõ országokban. Szomorúan kell tapasztalnunk, hogy a közepesen gazdag és a gazdag országokban is újabban számottevõen nõtt az alultápláltak száma, a szociális hálók gyengülése következtében. Ez alól a mi hazánk sem kivétel.

Azt azonban mégis óriási eredményként kell elkönyvelnünk, hogy a több mint kétszeresére nõtt emberiség élelmiszerellátásával nemcsak lépést tudott tartani az agrárgazdaság, hanem még javított is azon. Ezt a hallatlan fejlõdést új, nagyteljesítményû növény- és állatfajták, új termelési eljárások tették lehetõvé. A mezõgazdaság ma már szinte minden tudományág eredményét hasznosítja.

Szakmai tevékenységembõl adódóan legyen szabad itt csupán a sertés és a pulyka hústermelõ képességének változására két példát bemutatni.

A mezõgazdasági tevékenység termelékenysége a fejlett országokban rohamosan nõtt, de alig vagy egyáltalán nem változott az elmaradott régiókban. Emiatt hihetetlen mértékben tágult, 2000-szeresére növekedett a világ legfejlettebb agrártermelõi (2%) és a legelmaradottabbak - több mint 500 milliónyian tartoznak ide - közötti termelékenységi különbség (pl. 2000 tonna gabona/év/dolgozó szemben 1 tonna/év/dolgozóval). Ezek a hatalmas különbségek a birtokszerkezettõl, a gépesítettségtõl, a természeti adottságoktól, az infrastruktúrától, a szakismeretek mértékétõl és több más tényezõtõl is függenek. A döbbenetes az, hogy ezek a különbségek sok országon és régión belül egyidejûleg is fennállnak (pl. Dél-Afrika, Zimbabwe, India), és sokszor szinte feloldhatatlan belpolitikai feszültségeket is gerjesztenek. Ha nem is ilyen mértékben, de hazánkban is erõsen nõttek a különbségek a fejlett "nagy" és a sok kisüzem termelékenysége között.

A különbözõ régiók általános gazdasági fejlettségében, az agrárgazdaság termelékenységében, a népsûrûségben, a rendelkezésre álló agrár erõforrások egy fõre esõ mennyiségében (földterület és minõség, vízellátás, klíma stb.) az élelmiszerbõségben, illetve -hiányban fennálló nagy különbségek alapján nem csodálkozhatunk azon, hogy az agrárgazdasággal szemben támasztott társadalmi elvárások is eltérõen alakulnak.

A nagy népsûrûségû, erõforrásokban szegény, fejletlen infrastruktúrájú fejlõdõ országok döntõ többségében (pl. Afrika legtöbb országa, számos ázsiai ország) a mezõgazdasággal szemben támasztott egyetlen igény az életfenntartáshoz szükséges táplálék elõállítása, szinte mindenáron. Egycélú, monofunkcionális az agrárgazdaság. A másik végletet az Európai Unió képviseli azáltal, hogy az agrárgazdaságtól a lakosság bõséges, biztonságos és nagyon változatos élelmiszer-ellátása mellett elvárja, hogy a tevékenység hosszú távon fenntartható legyen, kímélje messzemenõen a környezetet, õrizze meg az élõvilág sokszínûségét, az állattartásban érvényesítsen ún. állatjóléti követelményeket, õrizze meg a vidék lakosságmegtartó erejét, a mezõgazdaságból élõk jövedelme legyen versenyképes más szakmákéval, biztosítsa a vidék kultúrált tájjellegét, alkossa szerves részét a terület- és vidékfejlesztési stratégiáknak. Az EU-ra jellemzõ leginkább a világon a sok célt egyidejûleg teljesítõ multifunkcionális agrárgazdasági filozófia és stratégia.

Az EU - a multifunkcionális agrárgazdaság fenntartásának szükségességét és költségesebb voltát elismerve - ezért az adófizetõk pénzébõl különbözõ jogcímeken jelentõs támogatásokat nyújt a mezõgazdaságnak. Tekintve, hogy az EU nagy agrártermelõ, a lakosság összességében jól és biztonságosan ellátott élelmiszerekkel, ezért az Európai Unió a legtöbb ágazatban nem érdekelt a termelés további növelésében.

Számos fejlett mezõgazdasággal rendelkezõ ország (mint pl. az USA, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland) mezõgazdaságának fejlesztése során a termék-elõállítás hatékonyságára helyezi a fõ hangsúlyt, a környezetvédelmi követelmények teljesítésének fokozódó igénye mellett. Ez az országcsoport arra törekszik, hogy a globalizációs folyamatokból adódó világkereskedelmi versenyelõnyét tovább növelje. Az agrárgazdaság multifunkcionális EU-s filozófiáját nem tekintik követendõnek, mert az sok vonatkozásban gátolná a hatékony termék-elõállítási törekvéseik érvényesítését. Az is igaz persze, hogy hatalmas, ma még csak részben kihasznált természeti potenciállal rendelkeznek, szemben az EU-val.

Nem véletlen tehát, hogy az EU - különbözõ eszközökkel - védi belsõ piacait, nem enged szabad utat a globális verseny érvényesülésének. Nem tagadható, hogy emiatt az agrárkereskedelem további liberalizálásáért küzdõ országok - fejlõdõk és fejlettek is - folyamatosan támadják.

III. A MAGYAR MEZÕGAZDASÁG ÉS EURÓPA KAPCSOLATA - TÖRTÉNELMI TANULSÁGOK

Magyarország csatlakozása az Európai Unióhoz nagy horderejû történelmi lépés. Nem csodálható, hogy az álláspontok megosztottak, az optimisták mellett sokan vannak azok is, akik pesszimisták, az agrárgazdaság szereplõi között is. Kevesen gondolnak a történelmi elõzményekre, tanulságokra, s még kevesebben arra, hogy milyen hatalmas piacvesztéssel járna kimaradásunk, a hátrányosan megkülönböztetett, "harmadik országok" csoportjába való visszazuhanásunk.

A magyar agrárgazdaság rövid áttekintését csupán a hosszabb - konszolidáltnak tekinthetõ - idõszakokra korlátozom, mert ezek mutatnak olyan jegyeket, amelyek érdemi, tartósabban ható tendenciák érvényesülését engedték meg, és amelyekbõl közelgõ EU csatlakozásunk szempontjából is fontos tapasztalatok vonhatóak le. A háborús idõszakok és a rövidebb ideig ható forradalmi és szélsõségesen politikailag befolyásolt idõszakok oly atipikus gazdasági és agrárgazdasági helyzeteket teremtettek, amelyek csak történelmileg nagyon rövid ideig voltak fenntarthatóak.

1. Agrárgazdaságunk a 11-19. század között

A mezõgazdaság a honfoglalás óta a magyar gazdaságban fontos szerepet játszott. Szent István idejében elsõsorban kenyérgabonát, kölest, árpát és zabot termeltek, szarvasmarhát, juhot, kecskét és nagy számban lovakat tenyésztettek. Szent István egyes törvényeiben a büntetések mértékét a vádlott társadalmi helyzetéhez is igazították, így némi fogalmat alkothatunk az akkori vagyoni különbségek arányairól is. Egyik jellemzõ példa erre az, hogy a feleségét megölõ elõkelõ személy 50, a vitéz 10, a népbõl való pedig 5 tinóval válthatta meg bûnét.

A középkorban az éhhalál megszokott jelenség volt Európában, százezer-számra szedve áldozatokat. Egy-egy tartósabb aszály is válságba sodorta az élelmiszerellátást, falun és városban egyaránt. A legszörnyûbb éhínség Nyugat-Európában a 14. század elején pusztított, de Írországban a 19. század közepén is még háromnegyedmillió ember halt éhen a burgonyát megtámadó betegség miatt. Magyarországon ezzel szemben alig ismerünk példát éhínségekre, aszályos idõszakok pedig itt is voltak. Nálunk a lakosság a kiterjedt állattenyésztés és a halban gazdag vizek révén sokkal kevésbé volt az ingatag hozamú gabonára utalva. Nyugaton a nagyobb népsûrûség eltartásához majd minden területet a búza és rozs foglalt el, alig maradt legelõ, veszélyes mértékben visszafejlõdött az állattenyésztés. A nyugat-európai példa egyik korai bizonyítéka annak, hogy a fenntartható mezõgazdaságnak és élelmezési biztonságnak két alappillére a megfelelõ arányban fejlett növény- és állattenyésztés.

A késõ középkorban (14. század) a magyar külkereskedelemben meghatározó volt a szarvasmarha és a bor, a felvevõpiac Németország és Itália. Külkereskedelmi mérlegünk erõs hiányt mutatott, amit aranyban és ezüstben kellett kiegyenlíteni.

A Magyar Királyság a 15. században Európa legnagyobb szarvasmarha és bor exportõre lett. A nagytestûnek számító - a mai magyar szürke marhához hasonló típusú szarvasmarha - jól bírta a lábon történõ hajtást több száz kilométeren át, megõrizve kitûnõ húsminõségét. A magyar szürke marhát egy befogadott nép, a kunok hozták magukkal a 13. században.

Az élõ állatok kereskedelmét nem fékezte sem az oszmán terjeszkedés, sem a felbomló magyar állam. A kereslet nõtt Bécs, Nürnberg, Augsburg, Ulm, Velence mind nagyobb élelmiszer-igénye révén. A 16. század végére, a 17. század elejére, évente több mint 100 ezer szarvasmarhára nõtt a kivitel. A hajdúk az akkori marhahajtók voltak talán a késõbbi cowboyok legendás elõdei. A juhexport is számottevõ, mintegy 30 ezerre tehetõ. Növekszik a lóexport is, még Anglia is vevõ.

A borexport a török hódoltság alatt érte el virágkorát, a furmint, a hárslevelû, a sárga muskotály voltak a vezetõ szõlõfajták. A tokaji bor a 17. századtól veszi át a vezérszerepet, és lesz Európa-szerte híres.

Az exportikkek közül az élõ állat, a bor, valamint a hal döntõ része egészen a 18. századig fennmaradt, meghatározó szerepet töltött be a deficites külkereskedelmi mérleg egyensúlyának javításában.

A magyar agrár-külkereskedelemben a magyarok mellett olaszok, németalföldiek, németek, zsidók, sõt mohamedánok is fontos szerepet játszottak már a 11. századtól kezdve.

A külföldi bevándorlás szinte folyamatos volt, és legtöbbször az uralkodók stratégiájának is részét képezte (németek, szerbek, szlovákok, csehek, románok, ruszinok, zsidók). A betelepítések nemcsak a háborúk során elnéptelenedett területek megmûvelését célozták, hanem új mezõgazdasági kultúrák, új iparágak meghonosítását, hanem sok esetben tõkeforrást is jelentettek. A külföldiek letelepedése a nemzetközi kapcsolatok bõvítésével is együtt járt, élénkítve a külkereskedelmi kapcsolatrendszert.

A külkereskedelemben a búza is megjelent az 1700-as évek második felében. A magyar külkereskedelmi forgalomban 1780-ban például 67%-ot tett ki az élõállat és gyapjú, 27%-ot tettek ki a növényi termékek (16% búza, 11% dohány). Az importot fõleg textiltermékek, divattermékek jelentették, de jelentõs volt az iparban és mezõgazdaságban használatos fémeszközök behozatala is. A 18. század végétõl elsõsorban a búzaexport és a gyapjúexport játszott szerepet. A napóleoni háborúk után gabona dekonjunktúra alatt virágzó ágazattá vált a gyapjútermelés. A magyar gyapjúexport elérte az évi 19 ezer tonnát, a magyar külkereskedelmi mérleg jelentõs többletet mutatott az 1820-as években.

2. Agrárgazdaságunk az Osztrák-Magyar Monarchiától napjainkig

Az Osztrák-Magyar Monarchia idõszaka

Az Osztrák-Magyar Monarchia gazdasági-politikai struktúrája a kiegyezés után (1867) sok vonásában elõfutára volt az Európai Uniónak. A nemzeti szuverenitás részleges korlátozása, a regionalizmus, a szabad tõke- és árucsere, a vámkorlátok lebontása, a védõvámok alkalmazása mind ismerõs fogalmak, és a gazdasági-politikai eszköztár is sok hasonlóságot mutat a mai EU rendszerével.

Az Osztrák-Magyar Monarchia kiegyezés utáni idõszakában a magyar mezõgazdaság intenzív irányú fejlesztése gyors ütemû és töretlen volt, különösen az 1880-as évektõl kezdve az I. Világháborúig. A fejlettségi színvonal nem érte el ugyan a legfejlettebb nyugat-európai országokét, de jelentõsen meghaladta a kelet-európai és balkáni országokat.

A nemzetgazdaságon belül a mezõgazdaság súlya mindvégig döntõnek bizonyult, a nemzeti jövedelem 54-61%-át adta, az exportnak pedig 60%-át. A Monarchián belül a magyar agrárgazdaság jól ki tudta használni adottságait. 1918 elõtt a magyar mezõgazdaság a Monarchia egész piacára termelt. A kialakult munkamegosztásban a fejlettebb osztrák és cseh iparvidékeket Magyarország látta el élelmiszerekkel, mezõgazdasági eredetû ipari nyersanyagokkal. Az egységes vámterület az 1867-es kiegyezést követõen egyformán védte az osztrák-cseh ipart és a magyar mezõgazdaságot. A magyar agrártermékek a belsõ 52 milliós piacra kerültek, ahol az árak a világpiacinál magasabbak voltak. Így az 1910-es években már a magyar agrárkivitel zöme, így a marha 93, a sertés 100, a zsír 93, a gabona és liszt 94%-a a Monarchián belül talált gazdára. Az agrárgazdaság intenzív irányú átalakítása a fejlett nyugat-európai példákat követte.

Ennek szellemi hátterét a szakemberképzés minden szinten történõ erõteljes fejlesztése (Mosonmagyaróvári Gazdasági Akadémia, Állatorvosi Fõiskola megerõsítése és kiépítése, erdészképzés Selmecbányán, Debrecen, Kolozsvár és Kassa agrárképzési centrumainak létrehozása és szakiskolák alapítása), továbbá kutatóintézetek sorának alapítása képezte. Kiemelt szerepet játszott e korszakban Darányi Ignác tevékenysége, aki több ciklusban összesen 12 évig volt mezõgazdasági miniszter.

1910. körül a nagyüzemekben elsõsorban a búza és a kukorica hozamai elérték a fejlett nyugat-európai országok szintjét. Gyorsan emelkedett a cukorrépa termésátlaga is. A jó minõségû dohány termelése 1870 és 1913 között megnégyszerezõdött, a takarmánytermelés területe ötszörösére nõtt. Elterjedt az istállózó állattenyésztés. Széles körben terjedt a gépesítés (szántás gõzekével, cséplés). A lóvontatású gyári talajmûvelõ eszközök teljes választékát is széles körben alkalmazták. A mezõgazdaságot ellátó gépipar virágzásnak indult, s fõként a nagyméretû gazdaságoknak kínált az akkori világszínvonalon eszközöket. (Ganz stb.) Forradalmi fajtaváltás zajlott le az állattenyésztésben. 1880-ban még 80% volt, de 1911-re 28%-ra csökkent a magyarszürke (igás és húshasznú) fajta aránya, helyette a tej és húshasznosítású vöröstarka és borzderes fajták terjedtek el. Létrejöttek a tejszövetkezetek. A lótenyésztés gyorsan fejlõdött, az export megháromszorozódott, 1911-ben meghaladta az évi 60 ezer darabot. A nagyüzemi gyapjútermelés visszaesett, nem bírta a versenyt a külpiacokon az olcsó ausztrál gyapjúval. A 19. század második felétõl, a világhírû zsírsertést, a mangalicát részben felváltották az angliai eredetû hústípusú sertések.

Az 1890-es években iparszerûvé fejlõdött a sertéstartás, nagy sertéshizlaldák épültek, mígnem a sorozatos sertéspestis járványok a nagy hizlaldák végét jelentették. Az elsõ világháborúig a sertés elsõsorban a kisebb gazdaságok állata lett, az állomány folyamatosan nõtt, a sertéshús vált a legnagyobb mennyiségben fogyasztott hússá, megelõzve a marhát és juhot.

Az intenzív gazdálkodás élenjárói, az új eljárások bevezetõi a nagyüzemek voltak. A magyar mezõgazdaságra a késõbbiekben is jellemzõen a 100 kh alatti gazdaságok tartották a szarvasmarha 80, a sertés 85, a ló 87, a baromfi majd 100%-át, így az állatállomány nagyobb része a kisebb üzemek kezében volt. A Monarchia idején alakul ki a magyar élelmiszeripar és válik a világon a legmagasabb színvonalúvá a malomipar - olyan nagyszerû találmányoknak köszönhetõen, mint a Mechwart-féle acélhengerszék és a Haggemacher-féle síkszita - elõsegítve a minõségi lisztexportot.

A magyar mezõgazdaság és élelmiszeripar fejlõdését nagyban elõsegítették a számottevõ belföldi és külföldi tõkebefektetések, az idetelepített kiváló szakemberek új gyártási eljárásokat meghonosítva, az általában liberális politika tartós érvényesülése.

Az 1920-1938 közötti idõszak

A Monarchia szétesésével a vámközösség felbomlott, a magyar mezõgazdaság fejlõdése szempontjából kedvezõ helyzet megszûnt. A magyar kivitel a világpiaci árak játékszerévé vált. Egészen a II. Világháborút megelõzõ konjunktúráig ez a helyzet lefékezte a hazai mezõgazdaság fejlõdését. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy az utódállamokban erõteljesen törekedtek a teljes gazdasági önállóságra, erõs állami támogatásban részesítve a Monarchián belül gyengén fejlett agrárgazdaságokat. A közeli piacok beszûkültek. A két világháború között számottevõen nõtt a hazai zöldség- és gyümölcstermesztés, érdemben megalapozva ezeknek az ágazatoknak fontos szerepét a késõbbi idõszakokban.

Összességében azt kell megállapítanunk, hogy az 1920-1938-as idõszakban a magyar agrárgazdaság újból leszakadt a fejlett nyugat-európai országok színvonalától, és erõsen csökkent elõnye a kelet-európai és balkáni országokhoz képest is.

Kedvezõtlenül hatott a szélsõséges túlsúlyt képezõ nagybirtokrendszer, a törpebirtokosok, gazdasági cselédek és bérmunkások nagy aránya, és utóbbiak tragikusan rossz jövedelmi viszonyai az 1930-as években. Ez a lakossági réteg 1/3-át tette ki az össznépességnek, vásárlóként alig képezett érdemi erõt a belsõ piacon. E tény fékezte az egész gazdaság fejlõdését is.

Az 1920-1938-as idõszakban a magyar nemzetgazdaság legnagyobb ágazata a mezõgazdaság volt, mindvégig mintegy 40%-át adva a GDP-nek.

A két világháború között a mezõgazdaság mindvégig biztosította a lakosság élelmiszer-ellátását, ezen felül a termelés 25-30%-át, egyes években 50%-át exportálni lehetett, és kellett is, mert ez tette lehetõvé az ipar fenntartásához szükséges nyersanyagok, gépek és más ipari és fogyasztási cikkek importját. Az 1920-1938 közötti idõben az agrárexport 65-82%-a volt összes kivitelünk értékének (jelezve gazdaságunk egészének elmaradottságát is).

A kivitelen belül az állati termékek aránya folyamatosan nõtt, a 30-as évek második felére felülmúlta a gabona arányát is. A legfontosabb növényi termékek: búza, rozs, kukorica, vetõmagvak, állattenyésztés termékei: szarvasmarha, vaj, sertés, sertészsír és szalonna, baromfihús, toll, tojás. 1930-ig döntõen Ausztria, Csehszlovákia, Németország és Olaszország voltak az importõrök. 1932-tõl Németország vált a fõ vevõvé (60%). Devizagazdálkodási okokból - és az egyoldalú függõséget csökkentendõ - erõs piacszélesítés is lezajlott Anglia, Franciaország, sõt az USA irányában is.

Az 1960-as évektõl a rendszerváltásig

Az állami gazdaságokra és mezõgazdasági szövetkezetekre alapozódó, nagyüzemi mezõgazdasági szerkezet - sok megpróbáltatással terhes és egyéni tragédiák sorát is elõidézõ - kialakulását követõen az 1960-as évek elejétõl fokozatosan vált mûködõképessé, amit döntõen elõsegítettek azok a politikai döntések is, amelyek lehetõvé tették a szovjet kolhoz rendszertõl alapvetõen eltérõ agrárgazdasági modellt, a sajátos "magyar út" és fejlõdés kibontakozását. Az 1968-as gazdasági reform újabb lökést adott - a többi szocialista országhoz képest nagymértékben - liberalizálva a gazdasági-politikai mûködési feltételeket. Nem véletlen, hogy a hazai agrárpolitika folyamatosan politikai támadások kereszttûzében állt három évtizeden át, nemcsak a volt szocialista országok, a KGST részérõl, de idõnként belpolitikai téren is.

Nagy lendületet adott a mezõgazdaság fejlõdésének a háztáji gazdaságok és a nagyüzemek közötti kooperációk létrejötte is, korábban ismeretlen mértékû - polgárosodás feltételeit is megteremtve vidéken.

Az agrárpolitika két fõ célja a lakosság lehetõ legmagasabb szintû ellátása volt az élelmiszerek széles választékával, és emellett a többletek exportja, a külkereskedelmi mérleg javítása érdekében.

Mindkét fõ célt a KGST országok közül messze a legsikeresebben Magyarország teljesítette.

Az 1960-as évektõl kezdve gyors ütemben nõnek a növénytermesztési és kertészeti kultúrák hozamai, az új fajták, a gépesítés, a mûtrágyázás és az általános szakmai-technológiai színvonal fejlõdése eredményeként. Megteremtõdik ezáltal az állattenyésztés gyors fejlesztésének döntõ elõfeltétele is: a hazai takarmánykészlet növekedése. Az állatállomány - elsõdlegesen az abrakfogyasztók, a sertés és a baromfi - jelentõsen nõ, az új fajták, hibridek gyorsan terjednek, a termelési szint emelkedik, az állati termék elõállítás hatékonysága javul. A magyar állattenyésztés átalakul, intenzív húsárutermelés célúvá válva az abrakfogyasztó fajok túlsúlyával.

A szakképzettség dinamikus növelését az agrárszakoktatás és kutatás minden területen nagyszabású fejlesztések segítették, viszonylag nagy szabadságot biztosítva a fejlett országokkal való együttmûködésre.

A fõbb mezõgazdasági termékek egy fõre esõ termelésében messze meghaladtuk a fejlett országokat, emiatt könnyû volt az exportot növelni. Történelmünk során elõször irányult a kivitel nagy része Kelet-Európa felé, elsõdlegesen a Szovjetunióba. Mindemellett számottevõ és szinte létfontosságú volt folyamatosan a nyugat-európai és más irányú exportunk is (kb. 30-40%). A hazai élelmiszeripar jelentõs fejlesztése nagyban hozzájárult ehhez, számos üzem szerzett közös piaci és amerikai akkreditációt is. A folyamatosan devizahiányos külkereskedelmi mérlegünk javításában az agrárexport többlete volt a legnagyobb tétel.

A lakosság élelmiszerfogyasztása és ennek szerkezete folyamatosan közelítette meg és érte el a '80-as évek közepére a legfejlettebb nyugat-európai országok szintjét, amit jól mutatnak az alábbi táblázat adatai, a minõségi népélelmezés szempontjából nagy fontosságú állati termékfogyasztást illetõen.

A hazai agrárfolyamatok nagy nemzetközi visszhangot váltottak ki, történelmünk során soha annyi agrár szakemberünk nem dolgozott tanácsadóként külföldön - nemcsak fejlõdõ, hanem fejlett országokban is -, mint az 1970-1980-as években. A nemzetközi agrár szakmai turizmus virágkorát élte. Európában Magyarország úttörõ volt a hibridkukorica vetõmag elõállításban, a sertéshibridek elõállításában, a szarvasmarha-tenyésztés specializált, tej irányú szakosításában, az egész országra kiterjedõ részletes talajtérképek elkészítésével, magas technikai szintet képviselõ nagyteljesítményû géprendszerek optimális területre kiterjedõ integrált mûködtetésében. Hazánk mezõgazdasága szakmai és gazdasági szempontból összekapcsolódott a világ legfejlettebb országaival - ebben az USA is kiemelt szerepet kapott - számtalan partneri kapcsolat épült ki.

A világbanki kölcsönök és programok enyhítettek a devizális tõkehiányon, támogatták a nyugati legfejlettebb technológiai eszközök és eljárások gyors átvételét, innovatív adaptálását, a nemzetközi kapcsolatok bõvülését, az interaktív ismeretáramlást.

Az eredményekben számtalan bátor és innovatív agrárszakember és politikus munkája, erõfeszítése és küzdelme testesült meg. A KGST és az akkori politikai világrend közepette ez hatalmas teljesítmény volt, még akkor is, ha a termeléspolitika mennyiség-centrikus volt.

Alig tudatosul bennünk, hogy az 1968-1989-es idõszak agrárpolitikájának céljai mennyi rokon vonást mutattak az akkori Közös Piacéval, majd a késõbbi EU-éval, ezek közül a legfontosabbak:

a mezõgazdasági népesség jövedelemszintjének közelítése az ipariéhoz, - ez már megvalósult az 1970-es évek végére, a '80-as évek elejére - a városiéhoz, növelve az alaptevékenységek termelékenységét,

a versenyképes farmméretek kialakítása, ahol a magas mûszaki fejlettségû géprendszerek és technológiák gazdaságosan és eredményesen alkalmazhatók,

a termelés integrációs kapcsolatrendszere, az egyenként versenyképtelen kisüzemek összefogása és a piaci rendszerbe való bekapcsolásuk,

a mezõgazdasági nagyüzemek multifunkcionális tevékenysége, mindenek elõtt a munkahelyteremtés céljával,

a vidék népességmegtartó képességének fokozása, a vidéken élõk életminõségének javítása (lakásviszonyok és települések infrastruktúrájának fejlesztése, orvosi ellátás, szociális háló erõsítése, nyugdíjrendszer),

élelmiszerbiztonság javítása (növényvédelem, állat-egészségügy fejlesztése, szakember-ellátottság növelése, áttekinthetõ adatszolgáltatás),

fenntartható mezõgazdasági tevékenység (talajtérképek, talaj tápanyag-utánpótlás, vízrendezés, talajjavítás, erdõsítés),

nemzetközi kapcsolatok erõsítése, humán-erõforrás fejlesztés.

Az 1965-1989-es idõszak a közös piaci filozófia értelmében is sok sikert hozott. A nagy különbség hazánk és a Közös Piac között az volt, hogy nálunk a teherviselõk nagyrészt a mezõgazdasági üzemek voltak, a Közös Piac pedig, hasonló célok érdekében, nagyon jelentõs központi (adófizetõi) támogatásokat adott.

Agrárgazdaságunk a rendszerváltás után

A rendszerváltást követõen a KGST megszûnése után kelet- és közép-európai export piacaink zömét elvesztettük, a lakosság vásárlóerejének csökkenése pedig elsõsorban a hús- és tejtermék fogyasztás visszaesésével járt együtt, számottevõen szûkítve a belsõ piaci keresletet.

A hazai nagyüzemi birtokszerkezet alapvetõen megváltozott. Az állami gazdaságok összesen 900 ezer ha-os területének felét a kárpótlás céljaira vették igénybe. 2002-re mindössze 12 állami tulajdonú gazdaság maradt, a többi magánszemélyeké lett, és magángazdaságok, Kft-k, Rt-k formájában mûködnek.

A belföldi vásárlók tõkehiánya és a külföldi befektetõket elriasztó földtulajdont és használatot érintõ jogi bizonytalanság az oly szükséges tõkehiányon nem tudott enyhíteni. A mezõgazdasági szövetkezetek által mûvelt földterület az 1990-es évi 72%-ról mindössze 22%-ra csökkent a kárpótlás befejeztéig. A hazai mezõgazdaságilag mûvelhetõ földterületbõl a magángazdaságok aránya az 1990-es évi 15%-ról 50%-ra nõtt, a gazdasági társaságok az összterület 28%-án gazdálkodtak a kárpótlási folyamat befejezõdéséig.

Az ezredfordulón az egyéni gazdaságok száma 960 ezer, ezek 90%-a 5 ha-nál kevesebb földdel rendelkezõ törpebirtok, és az üzem kritériumát sem elérõ, 1 ha alattiak száma majdnem 700 ezer. Az 5-10 ha földdel rendelkezõk aránya 12%, 10-50 ha területûeké 4,5% és csupán 0,7% azoknak az aránya, akik 50 ha-nál nagyobb földön gazdálkodnak. Az egyéni gazdálkodók mintegy 70%-a önellátásra termel, 30%-a árutermelõ.

A kisméretû gazdaságok döntõ többsége a tulajdonosoknak kiegészítõ jövedelmet nyújt, de nem ad önálló egzisztenciát. Legtöbbjének, az üzemszerû termeléshez elégtelen méret mellett hiányzik a tõkéje és a szaktudása is.

A 223 nagy, zömében állami tulajdonú élelmiszeripari vállalatot külföldi befektetõk vásárolták meg. A korábbi állami és szövetkezeti vállalatok élelmiszeripari üzemeinek felaprózódásával, a privatizáció révén mintegy 3000 élelmiszeripari szervezet mûködik. Jellemzõ azonban az, hogy a hazai termelés 98%-át az a 231 nagyüzem adja, amely 1 milliárd Ft-nál több árut értékesít. A nagyfeldolgozók tehát megmaradtak, csak magántulajdonba kerültek.

A hazai agrárgazdaságban a radikális tulajdonváltás ellenére a közép- és nagyüzemi szervezetek továbbra is nagy erõt képviselnek. A rendszerváltás elõtti 134 állami gazdaság és 1247 mezõgazdasági termelõszövetkezet helyett 2000-ben 5774 gazdasági társaság és 1681 szövetkezet mûködött. Nagyüzemek mûvelik a terület 40%-át, s mindössze 15-16%-uk adja a hazai árutermelés 60%-át.

A rendszerváltást követõ agrárpolitikai koncepcióhiány és túlpolitizáltság sok feszültség forrása lett, a magyar agrárgazdaság versenyképességét is csökkentve.

Nagy szakmai hiba volt a mezõgazdaság szükséges struktúraváltását összekapcsolni idõben is a kárpótlással. Káros mértékben aprózódott fel a földtulajdon, sokan vásároltak olcsón földet olyanok is, akik nem is kívánták azt mûvelni. Tere nyílt a spekulációs földvásárlásoknak is.

A mezõgazdaság jövedelmezõsége 1991-tõl nagymértékben romlott, növekedett az eladósodottság. A korszerûsítést szolgáló beruházások rendkívül alacsony szinten állandósultak.

A növénytermesztés hozamai általában visszaestek, és a korábbiakhoz képest nagy ingadozást mutatnak, a csökkenõ minõségi vetõmag-felhasználás, a tápanyag-utánpótlás, különösen a mûtrágya-felhasználás drasztikus visszaesése, a romló növényvédelmi helyzet következtében.

Talajjavítás 2001-ben egyetlen ha-on sem történt. Az elmúlt évtizedben a magyar talajok újból tápanyag-hiányossá váltak, az erõs gyomfertõzöttség már aggasztó mértékû allergiát okozó tényezõ, a népesség többszázezres hányadának okozza élet-minõségének komoly romlását (pl. parlagfû).

Az állatállomány történelmi mélypontra süllyedt, egészségtelenül csökkentve az állattenyésztés részesedését a GDP-bõl.

Összegezve megállapítható, hogy 1990-2002. között agrárgazdaságunk újból lemaradt a fejlett európai országoktól, amit jól mutat a területegységre vetített jövedelem hazai aránya az EU országokhoz képest.

IV. A MAGYAR AGRÁRGAZDASÁG ERÕSSÉGEI ÉS GYENGESÉGEI AZ EU CSATLAKOZÁS KÜSZÖBÉN

Erõsségek:

Az ország területének kiemelkedõen nagy része alkalmas mezõgazdasági hasznosításra, kétharmada kedvezõ ökológiai és termõhelyi adottságú.

Az ország agrárgazdaságára a hagyományokból és ökológiai adottságokból adódóan a sokoldalúság jellemzõ.

Az ágazatok többségében versenyképes növény- és állatfajták állnak rendelkezésünkre, az alkalmazott termelési eljárások széles választékát mûvelik.

A mezõgazdasági környezetterhelés a fejlett nyugat-európai országokhoz képest alacsony, emiatt a fejlesztésnek sokirányú és tág tere nyílhat a fenntartható fejlõdés garanciájával.

A mezõgazdaságban dolgozó felsõfokú végzettségû szakemberek képzettsége jó.

A mezõgazdasági alapanyag-termeléssel többnyire jól összehangolt a feldolgozóipar, exportpiacokon részesedésünk jelentõs.

A hazai magas szintû élelmiszer-ellátást mezõgazdaságunk úgy tudja biztosítani, hogy exportra is jelentõs mennyiséget volt képes minden idõszakban megtermelni anélkül, hogy a környezetet túl kellett volna terhelni a mezõgazdaság fenntarthatóságát veszélyeztetve.

Az exportpiacok döntõen a fejlett - 2/3 részben EU - régiókba helyezõdtek át.

Gyengeségek:

Az agrárgazdaságunk általános fejlettségi színvonala és jövedelemtermelõ kapacitása az elmúlt 15 évben újból jelentõsen elmaradt a fejlett országokétól.

Elõnytelenül szétaprózott birtokstruktúra alakult ki.

Az agrárgazdaság tõkehiányos, az eszközállomány elhasználódott, az élelmiszeripari üzemek egy része is korszerûsítésre szorul.

A termelõi és feldolgozói szektorra a szétaprózottság jellemzõ, kevés a versenyképes méretû integráció, szervezett együttmûködésen alapuló szövetkezés.

A nagyarányú falusi munkanélküliség foglalkoztatói kényszert, jelentõs szociális terhet jelent, amely ha közvetve is, de fékezi a versenyképes mezõgazdasági tevékenység kialakítását.

Hiányos az egyéni gazdálkodók többségének szakmai felkészültsége a korszerû agrárgazdaság ismeretigényéhez képest, ütõképes szaktanácsadási hálózat nem alakult ki.

V. A MAGYAR AGRÁRTÖRTÉNET LEGFÕBB TANULSÁGAI, AMELYEK EU CSATLAKOZÁSUNK SZEMPONTJÁBÓL DÖNTÕEK

Magyarország történelme során az adott kor színvonalának megfelelõen képes volt a lakosságot ellátni élelmiszerekkel úgy, hogy még exportálni is tudott. Az export - az Osztrák-Magyar Monarchia idején és 1970 és 1980 között - forrása is volt mezõgazdaságunk fejlesztésének.

Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a növény- és állattenyésztés megfelelõ arányokban részesedett az árutermelésbõl. Utóbbi tekintetben a rendszerváltás óta az állatállomány csökkenése az elmúlt száz évben példátlan mértékû, és veszélyezteti a hosszabb távon fenntartható agrárgazdasági struktúrát.

Magyarországon az agrárgazdaság akkor fejlõdött a legdinamikusabban és közelítette meg legjobban a legfejlettebb országok színvonalát, amikor viszonylag jól kiszámítható politikai-gazdasági integrációk része volt, elõrelátható peremfeltételekkel, függetlenül azok társadalmi-ideológiai irányultságától (pl. Osztrák-Magyar Monarchia, KGST).

Az elmúlt, majd másfél század során, agrárgazdaságunk töretlenül - még a legnehezebb gazdasági-politikai helyzetben is - képes volt a fejlett nyugati régiókba exportálni, teljesítve azt a nemzetgazdasági igényt, hogy az ország külkereskedelmi egyensúlyát javítsa. A magyar agrárszektor tartósan a legnagyobb devizatöbblet elõállítója az országnak, szinte töretlenül, másfél évszázada.

A mezõgazdaság történelmünk során folyamatosan tõke-hiányos volt. A modernizációhoz rendszeresen szükség volt más ágazatokban képzõdött hazai és külföldi tõke igénybevételére. Sokszor került sor külföldiek betelepítésére is, és nemcsak azért, hogy az elnéptelenedett területeket megmûveljék, hanem azért is, hogy új mezõgazdasági és feldolgozási eljárásokat, növény- és állatfajtákat hozzanak be, befektetéseikkel enyhítsenek a tõkehiányon.

A külföldi tõkebefektetések a mezõgazdaságban tartós hatásúak voltak - máshová nehezen vagy nem áttelepíthetõek -, ellentétben az ipari beruházásokkal - és nagyban hozzájárultak a hazai munkaerõ foglalkoztatásához. Félreértés ne legyen: én nem a földeladásról, hanem arról beszélek, hogy a mezõgazdaság mennyire megsínyli a tõkehiányt. A tõkevonzás nem földeladás, hanem ésszerû bérleti rendszer, biztos piac, stabil jogrend kérdése.

Hazánk EU-ból való kimaradása esetén számolnunk kellene - a teljesség igénye nélkül - azzal, hogy agrárgazdaságunk minden EU-védelmi ernyõ nélkül lenne kiszolgáltatva a globalizációs versenyhatásoknak, hasonlóan ahhoz, amit már megéltünk Trianon után. De a mai helyzet sokkal súlyosabb lenne, mert a szomszéd országok fejlettebbik része most, a többi pedig néhány év múlva EU-taggá válik, s mi "szigetként" lennénk kiszorítottjai az EU agrárrendszerének. Visszaállnának velünk szemben a vámok és behozatali tilalmak, és célországa lennénk a fölösleget levezetõ, támogatott EU-exportnak. Ma agrárexportunknak már 2/3-a az EU országokba irányul, mégpedig vámkorlátok nélkül! Elhagynának bennünk az élelmiszeripari vállalatok tulajdonosai, mert a kívülállók versenyhátránya ellen nincs orvosság. Termelésünknek - az 1991-es válsághoz hasonlóan - újabb csökkenést kellene elviselnie, sok tízezer ember lenne munkanélküli.

Majd minden fejlesztési célt, amelyet az EU is megkövetel - az áru nyomon követését, a statisztikai számbavételt, az állatjóléti, állatvédelmi elõírások érvényesítését, az élelmiszer-biztonság, a környezetvédelem, a vidékfejlesztés, a birtokstruktúra korszerûsítését, az intézmény- és humán erõforrás-fejlesztést, az infrastruktúra javítását célzó és más programokat - az EU csatlakozástól függetlenül is meg kellene valósítanunk, de EU-s források nélkül. Ezek ugyanis alapvetõ nemzeti érdekeket szolgáló feladatok, melyek hosszabb halasztást már alig tûrnek. A várható EU- és a csatlakozó nemzeti források nagyságrendjét és nemzetközi arányaikat mutatják a következõ táblázatok.

A csatlakozás végre több évre elõre kiszámíthatóvá teszi azokat a gazdasági és politikai feltételeket, amelyek alapján a gazdálkodók képesek lesznek stratégiai tervezésre. Az EU csatlakozás megvéd az elmúlt években oly gyakran tapasztalt és nagyon sok kárt okozó, - a napi politika által vezérelt - gazdasági szabályozó módosítástól.

EU-n belül - meggyõzõdésem - már belátható idõn belül olyan  pozíciót érhetünk el, amely sokban hasonló lesz az USA kukorica övezetébe, vagy azok közelébe esõ szövetségi államaihoz (pl. Minnesota, Illinois, Iowa, Észak-Karolina). Magyarország - Franciaországgal együtt - Európa kukorica övezetébe tartozik. Az USA-ban ezekben az államokban a leggyorsabb ma a mezõgazdaság fejlõdése. Nagyszámú nyugat-európai szakember osztja azon véleményemet, hogy Magyarország, belátható idõn belül, Európa egyik erõs agrárgazdasággal rendelkezõ országa lesz. Számunkra pedig ez a pozíció nem is lesz szokatlan, van bõven történelmi elõzménye.

Magyarország ma sem "üres kézzel" megy az EU-ba. És nem is rossz induló, majd fokozatosan javuló támogatási feltételekkel számolhatunk. Ami pedig az EU agrárpolitikájának reformjait illeti, itt minden változtatás, minden új lépés az újonnan belépettek felzárkózását, az egyenlõ bánásmód megerõsödését szolgálja. Ne feledjük el: e döntéseknek már a 10 új tagország, így hazánk is, szavazati joggal rendelkezõ résztvevõje lesz.