A POLITIKUM SAJÁTOSSÁGA

A POLITIKUM SAJÁTOSSÁGA

Az utolsó harminc évben virágzó akadémiai diszciplínává vált politikai filozófia mintegy felülröl tekint a politikára. Ezért nem sokat tud kezdeni azzal a jelenséggel, hogy a közvélemény szemében a politika gyanús vállalkozás, a politikus kétes figura. De létezik egy olyan politikai filozófia is, amely magából a politikai életböl, a politikától elválaszthatatlan konfliktusokból indul ki. Ennek az irányzatnak a kulcsszava a "politikum". A politika nem csak a gazdasági és társadalmi érdekek, a morális és ideológiai célok megvalósításának eszköze. Saját célja és méltósága van, mely nem kevésbé fontos, mint azok a célok, melyeknek alá szokták rendelni. Söt, vannak olyan gondolkodók, akik a "politikum"-ról beszélvén egyenesen azt akarják mondani, hogy a politika fölötte áll mindezeknek a céloknak. A "politikum" filozófiája nem veszélytelen. De mindenképp van egy elönye: szembenéz azokkal a veszélyekkel, amelyeket az akadémiai politikai filozófia föárama elkerül.

I. MIÉRT VOLNÁNAK ROSSZABBAK A POLITIKUSOK, MINT A ZENÉSZEK?

A politika gyanús vállalkozás, a politikus kétes figura a magyar közvélemény szemében. Nincs ez másképp Amerikában és Európa többi országában sem, akár az új, akár a régi demokráciákat tekintjük.

Hogy miért, ezzel elsösorban nem a filozófiának kell foglalkoznia. A magyarázat a politikatudomány és a szociológia dolga. Minthogy azonban elöadásom tárgya a politika, pontosabban a politikum - hogy mi a különbség, az a késöbbiekben fog kiderülni -, nem kezdhetem egyszerüen azzal, hogy a politikai filozófia egyik érdekes témájáról lesz szó. Meg kell próbálnom legalább enyhíteni a politikával szembeni gyanakvást, különben nem sok jóindulatra számíthatok a hallgatóság részéröl.

Van-e bármi alapja annak, hogy úgy általában kimondjuk: a politikai intézmények rosszabbul müködnek, mint például a gazdasági, kulturális vagy éppen az egyházi intézmények? Hogy a politikát hivatásszerüen üzö emberek rosszabbak, mint a vállalkozók, müvészek vagy a papok?

Ha így szegzik nekünk a kérdést, alighanem zavarba jövünk. Senki sem szereti, ha gondolkodásáról kiderül, ho 131f51b gy elöítéletes. Márpedig a politikával szembeni általános gyanakvás megnyilvánulásai kísértetiesen hasonlítanak ahhoz, mint amikor hajdanán egy szolid polgárember úgy érezte, hogy a müvészet gyanús dolog, és a költök meg a balett-táncosok kétes alakok.

De nem kell különösebben szégyellnünk magunkat, mert a makacs elöítéletek mögött mindig masszív szociológiai összefüggések rejlenek. Max Weber mutatott rá arra a jelenségre, hogy a különbözö hivatások müvelöi különbözö mértékben képesek intézményük presztízsét a maguk presztízsére átváltani. A különbözö intézményekben müködö emberek megbecsülése csak lazán, söt olykor paradox módon függ össze azzal, hogy milyen sokra vagy kevésre tartjuk az illetö intézményt.

A példákat mindenki ismeri, csak a paradoxon észrevételéhez van szükség a szociológus éles szemére. Nem szokták kétségbe vonni, különösen azok, akik éppen peres ügybe keveredtek, hogy ügyvédekre szükség van, de valami elöítélet mindig tapad ehhez a hivatáshoz. Miközben az orvosok, ha nem is a régi olasz és francia komédiákban, de azóta mindenképpen töretlenül nagy presztízst élveznek, amióta a modern tudomány fehér köpenyét öltötték magukra. S az orvosi hivatás rangját igen kevéssé érinti, hogy mit gondolunk az egészségügyi intézményekröl.

II. MAGA A POLITIKAI FILOZÓFIA IS KIKEZDI A POLITIKA BECSÜLETÉT

De ezzel még nem értem végére az elökészületeknek. Mielött rátérnék elöadásom tárgyára, ki kell térnem arra, hogy a filozófia is okolható azért, hogy a politikának és a politikusoknak olyan csekély a becsülete.

A 20. század egyik nagy politikai filozófusa, Hannah Arendt azt írja egy helyütt, hogy a filozófia kezdettöl fogva bizalmatlansággal tekint a politikára. S ennélfogva még azok a filozófusok is alacsonyabb színvonalon tárgyalják a politikát, mint az egyéb témákat, akik behatóan foglalkoznak vele. De elég csak Hobbes, Locke, Hume, John Stuart Mill vagy Fichte, Hegel és Marx nevét említeni, hogy belássuk, mennyire igazságtalan Arendt. Az ö túlzásai azonban többnyire gondolatébresztö túlzások. Arendt igazából arra hívja fel a figyelmet, hogy a filozófusok a politikát eszköznek szokták tekinteni valamilyen más, magasabb - például vallási vagy erkölcsi - cél elérésére. S ez bizony áll az elöbb felsorolt nagy politikai filozófusokra.

Söt, akad olyan politikai filozófus, mint a 20. század egy másik óriása, Leo Strauss, aki szerint azon az alapon kell megítélni a politikát, hogy biztosítja-e a kifinomult úriemberek, köztük a filozófusok zavartalan, szellemi örömökben teljes életét. Amit persze csak a sorok között mond ki Strauss - ahogy szerinte a régi politikai filozófusok is tették -, nehogy a köznép felháborodjon miatta.

Ez kissé bizarr elképzelés, amit csak azért veszünk félig-meddig komolyan, mert Leo Strauss roppant erudícióra támaszkodó, briliáns szövegértelmezések formájában tárta elénk. De a politikai filozófia egyszerü kétkezi munkásai, a mai professzorok is képtelen módon korlátozzák saját lehetöségeiket, amikor abból indulnak ki, hogy a politikát mindig magasabb, politikán túli elvek alapján kell megítélni.

Vegyünk egy drámai példát, az apartheid büneit kivizsgáló Igazságtételi és Megbékélési Bizottság müködését Dél-Afrikában.

A testület a büntetö igazságszolgáltatás szokásos eszközeit alkalmazta a fajvédö rezsim tisztviselöi által elkövetett politikai büncselekmények felderítésére. Bárkit vád alá helyezhetett, akár hivatalban lévö politikusokat. Nyomozást rendelt el, tanúkat hallgatott ki igazmondási kötelezettség terhe alatt.

A szankciók azonban egészen szokatlanok voltak. Ha egy vádlottról bebizonyosodott, hogy a fajvédö rezsim törvényeinek megfelelöen követett el emberi jogokat sértö cselekményeket, és ünnepélyesen megbánta büneit, akkor amnesztiát kapott, magyarán megúszta.

Büntetlen maradt az a rendörtiszt, aki rendszeresen kínozta a gyanúsítottakat, de nem volt különösebben szadista, és szörnyü hatalmát nem használta fel nyerészkedésre vagy személyes bosszúra. Miközben az áldozatok és hozzátartozóik, akikben az eljárás során felkavarodtak a borzalmas emlékek, a procedúra végén talán még jobban megtörtek, mint annak idején.

Egy politikai filozófus - akinek a neve itt nem fontos, elég annyi, hogy tekintélyes tudósról van szó - a dél-afrikai igazságtételi eljárásról szóló tanulmányában mindebböl azt a következtetést vonja le, hogy mint filozófus nem mondhat többet az egészröl, mint azt, hogy igazságtalanság. Amit nehéz lenne tagadni, de nézetem szerint rossz fényt vet a filozófiára, ha csak ennyit tud kezdeni egy ilyen rendkívüli politikai eljárással, amely - bármit gondolunk is a sikeréröl - mindenképpen a politikai nagyság jegyeit viseli magán. Márpedig itt nem a szóban forgó filozófus korlátoltsága akadályozta meg, hogy ezt a nagyságot felismerje. Széles látókörü szerzöröl van szó, akinek remekül müködik a politikai érzéke, amikor nincs doktorkalap a fején.

És nem csak ez, a politika magasabb elvek alá rendelése az egyetlen oka, hogy a filozófia maga is hozzájárul a politika lebecsüléséhez. Talán még fontosabb, hogy a filozófia sokáig elhanyagolta a tudásnak azt a fajtáját, amelyet az emberek a mindennapi életben, az egymás közti kommunikációban használnak, és amelynek figyelembe vétele nélkül nem lehet megérteni a politika életet. A filozófusok sokáig csak a korlátait vették észre a köznapi gondolkodásnak, és azt képzelték, hogy az általuk vagy a tudósok által felállított elméletek képesek teljesen elszakadni a mindennapi gondolkodástól.

Ezt több nagy 20. századi politikai filozófus észrevette, köztük a már szóba hozott Hannah Arendt, s ide sorolhatjuk - hogy még egy nagy nevet említsek - Michael Oakeshottot, valamint a Frankfurti Iskola nagyjait.

Az ö felismeréseik a múlt század mindenre kiterjedö filozófiai forradalmával függnek össze, de Heideggerröl vagy Wittgensteinröl beszélni itt túl messzire vezetne. Ezért végezetül inkább egy olyan tényre hívom fel a figyelmet, amelynek fennállását bárki ellenörizheti, aki hajlandó belelapozni az utolsó emberöltö leghíresebb politikai filozófusainak, John Rawlsnak, Robert Nozicknak vagy Ronald Dworkinnak a munkáiba.

Ezeknek a szerzöknek a hatására a politikai filozófia, amit korábban magányos gondolkodók müveltek az akadémia szent ligetének eldugott sarkaiban vagy a falakon kívül, elismert tudományszakká vált. De az új akadémikus politikai filozófia nagy árat fizetett a tudományos elismertségért. Müvelöinek egy része bezárkózik a falak közé. Azoknak pedig, akik beleártják magukat a politikai küzdelmekbe, rendszerint nem sikerül összefüggést teremteniük az elmélet és a gyakorlat között.

Ez a politikafilozófia nem sokat törödik a politikai élet sajátosságaival. Ha egy érdeklödö marslakó a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben megjelent szakmunkákból próbálná kideríteni, hogy miben is áll a politika itt, ezen a bolygón, talán még arról sem értesülne, hogy léteznek a közvélemény megnyeréséért küzdö mozgalmak, a kormányhatalomért versengö pártok.

III. A POLITIKUM FELTÁMADÁSA

Ám ha a repülö csészealj egy kicsit késöbb száll le hozzánk, akkor marslakónk már többet tud meg a földi politikai életröl a filozófiai szakkönyvekböl is. Az akadémikus politikai filozófia elsö nagy nemzedékének képviselöi azzal voltak elfoglalva, hogy menteni próbálták, ami menthetö az elözö korszak, a II. világháború utáni boldog békeidök konszenzusából a hatvanas évek nagy kulturális és politikai felfordulása után. De aztán elkerülhetetlenül megjelentek a filozófiában is azok az irányzatok, amelyek a hatvanas években alakultak ki, és a hetvenes évek óta meghatározzák a nyugati világ politikai légkörét.

Az új feminizmus és a nemi identitás különbözö változatai körül szervezödö mozgalmak, a radikális ökológia, a neokonzervativizmus, az új vallási fundamentalizmus és a nacionalizmus mind-mind harcos politikai hitvallásokkal lépett színre. Ezek a fejlemények pedig nem illeszthetök be a politikának abba a felfogásába, amely lehetöleg mindenki számára elfogadható elvek alapján kívánja megítélni, hogy mi a helyes politika.

Ezért aztán hamar megtört az akadémiai politikai filozófia elsö nagy nemzedékének varázsa. Egyre több figyelem irányul az elözö nemzedék magányos politikai gondolkodói, Hannah Arendt, Leo Strauss, Michael Oakeshott és - hogy még egy nagy nevet említsek - Eric Voegelin felé. Most kezdik csak igazán megérteni Isaiah Berlin értékpluralizmusának filozófiai jelentöségét. A szakfilozófusok Berlint, a nagy csevegöt, az elsö filozófiai médiasztárt jószerivel csak népszerü eszmetörténeti esszéistának tartották.

Megtört magának a szakfilozófiának a varázsa is. A politikai filozófiát ma már nem csak filozófia tanszékeken müvelik. A jogi karok mellett, ahol mindig foglalkoztak ilyesmivel, egyre több filozófus talál otthonra a kulturális és médiatudományi tanszékeken. Richard Rorty például, amióta túllépett az analitikus filozófián, egy összehasonlító irodalomtörténet tanszékén müködik.

A 20. századi politikai filozófia búvópatakjainak vize - minden hordalékkal együtt - visszaáramlik az egyre szélesedö folyamba. Így kerül újból a viták középpontjába Carl Schmitt, a politikai elmélet sötét géniusza. Az 1985-ben 97 éves korában meghalt gondolkodó náci volt, és sohasem bánta meg, hogy a nemzeti szocializmus szolgálatába szegödött. Ő volt az elsö, aki bevezette a politikától megkülönböztetett politikum fogalmát. Magát szakkifejezést is - a "das Politische" - Carl Schmitt használta elöször következetesen ilyen értelemben. 1927-ben jelent meg elsö változatban a Der Begriff des Politischen címü munkája, amelynek késöbbi, átdolgozott kiadását a hatvanas évektöl kezdve szinte minden nyelvre lefordították. Angolul a "the political" kifejezéssel, franciául a hímnemü "le politique"-kal próbálták visszaadni a német szót. A 2002-ben megjelent kitünö magyar fordítás címe: A politikai fogalma.

Elöadásomban Carl Schmittböl indulok ki, de nem a müveit elemzem, hanem magát a fogalmat, s messzemenöen figyelembe veszem a vele szemben felhozott kritikai ellenvetéseket. Elöször a politika és a politikum - vagy az "a politikai" - közti legfontosabb különbségeket veszem sorra, majd rátérek a fogalom voltaképpeni tartalmára.

IV. POLITIKA ÉS POLITIKUM

A politikum nem a politika lényege

Mindenekelött egy félreértésnek szeretném elejét venni. A "politikum" vagy az "a politikai" kifejezések hallatán könnyen azt hihetjük, hogy régimódi, iskolás bevezetö elöadásokba illö kérdésekröl lesz szó: Mi a politika? Mi a politika lényege? Holott a "politikum" vagy az "a politikai" kifejezéssel találkozván valami egészen másra, meglehetösen szokatlan dolgokra kell felkészülnünk. Olyan fejtegetésekre, amelyek a rendkívüli politikai helyzeteket, a hétköznapi politizálás hátterében lappangó nagy döntéseket tárgyalják.

Határhelyzetek és kivételek

Maga Carl Schmitt a politikumot a szükségállapotban, a lázadás megelözésére szolgáló, illetve a háború idején fennálló rendkívüli állapotban véli megtalálni. Egy szellemes kritikusa szerint ez olyan ferde megközelítés, mintha a válásból akarnánk megérteni a házasságot. De az ellenvetés kevésbé találó, mint szellemes. Valóban perverz dolog lenne azt állítani, hogy a válás kimeríti a házasság célját és tartalmát. De vajon nem befolyásolja-e a válás mindig fennálló lehetösége a házasságról való gondolkodást és magát a házaséletet?

A politikum egy másik teoretikusa, Hannah Arendt kevésbé vonzódik a határhelyzetekhez, mint Schmitt, bár a számára oly fontos forradalmakat akár határhelyzetnek is lehet tekinteni. Arendt inkább a politikum tiszta megnyilvánulásának kivételes példáit keresi, s e példákkal azt akarja bizonyítani, hogy az igazi politikai kezdeményezés minden korban és minden helyzetben lehetséges.

Ilyen példának tekintette Arendt a görög poliszdemokrácia virágkorát, az amerikai államalapítást, az 1905-ös orosz forradalom szovjetjeit és a magyar '56 forradalmi bizottságait.

A politikum megelözi az államot

A forradalom, az államalapítás, az alkotmányozás nagy pillanataiban, amikor azt döntjük el, hogy milyen államot akarunk, a politikum idöben is megelözi az létrehozandó államhatalmi és politikai intézmények kialakulását. De elsöbbsége nem mindig idöbeli, megállapodott politikai viszonyok között is elöfordul, hogy olyan kérdések kerülnek terítékre, amelyek újra fölvetik, hogy milyen államot akarunk.

Elöadásomban szándékosan kerülöm a magyar példákat, nehogy abba a látszatba keveredjem, mintha valamelyik párt szekerét akarnám tolni. Most mégsem állhatom meg, hogy egy hazai példával ne éljek. Gondoljunk a kettös állampolgárságról tartott népszavazásra! Olyan ügy volt ez, amely a legszigorúbb felfogás szerint is a politikum körébe tartozik, jóllehet lebonyolítása a hétköznapi politikacsinálás szerény elvárásai szerint is sok kívánnivalót hagyott maga után.

Bármiben lehet politikum

Ha a politikum megelözi az államot, akkor nemcsak abban lehet politikum, ami a politikai intézményekben történik. Mint ahogy a politikai intézmények keretei között is sok minden történik, amiben nincs politikum, talán még politika sem, hanem csak ügyintézés, adminisztráció. Ami más szóval - ahogy mondani szokták - szakmai, legföljebb szakpolitikai kérdés.

A politikai és a nem politikai ügyek közötti határvonal állandóan változik. Korábban politikainak számító kérdések áttevödnek a magánélet vagy a közigazgatási rutin körébe, más ügyek pedig kiemelkednek onnan, és a politikai erök összeütközésének tárgyává válnak. Amikor pedig valamilyen kérdés hirtelen politizálódik, rendszerint megint a politikummal kerülünk szembe.

Ez így túl komplikáltan hangzik, de nem nehéz példákon szemléltetni.

A hatvanas évek egyik nagy jelszava volt, hogy "A személyes a politikai!". Vagyis a személyes dolgokban is politikum van, söt a politikum épp a személyes dolgokban rejlik. Amin azt értették, hogy a szabadság a magánéletnek azokon a viszonyain múlik, amelyeknek a közfelfogás szerint semmi köze a politikához, s amelyekbe a politikának állítólag nem is szabad beleütnie az orrát.

Ebböl a gondolatból nött ki a politizáló kultúrkritika Michel Foucault nevéhez kötödö irányzata. Ez az irányzat aztán termékeny talajra talált a hetvenes-nyolcvanas évek amerikai feminizmusában, hogy onnan - most már politikai mozgalomként - újból visszatérjen Európába.

De nehogy azt higgyük, hogy a jobboldal szemében gyanús, radikális mozgalmak sajátja a privát ügyek átpolitizálása. Az egész világon - igen, Európában is - lábra kapó vallási fundamentalizmus sem tesz mást, mint a politikum, az egész politikai közösség jellegét meghatározó döntés rangjára emel olyan ügyeket, amelyek korábban magánügynek számítottak.

V. VÁLTOZATOK A POLITIKUMRA

A politikum valami rendkívüli. A politikum megelözi az államot. A politikum azokban a nagy döntésekben rejlik, amelyek meghatározzák, hogy milyen politikai közösségben, milyen államban akarunk élni. Hogy egyáltalán államban akarunk-e élni, vagy valami állam elötti, netán államon túli közösségben.

E pontokban nagyjából egyetért a politikum minden teoretikusa. De ami ezután következik, abban már nincs semmiféle egyetértés. Olyan kérdések merülnek föl, amelyek a szinte parttalan viták területére vezetnek.

V. 1. MEGSZABADULHATUNK-E A POLITIKUMTÓL?

Az elsö ilyen kérdés mindjárt az, hogy nem lehet-e megszabadulni magától a politikumtól?

Ez komolyan fölmerült, nem is egyszer az elmúlt ötven év során. Nem intézhetjük el azzal, hogy csupán a politikával szembeni elöítélet megnyilvánulásával van dolgunk.

A II. világháború utáni boldog békeidök legszebb éveiben, a hatvanas évek elején - és itt most a naptári hatvanas évekre kell gondolni - jeles politikai írók azzal a tézissel álltak elö, hogy a politikának, ahogy addig ismertük, vége van. Ezt fejezte ki az ideológiák végének jelszava.

Az 1965 körül kezdödö történelmi hatvanas évek ideológiai felbolydulása után hosszú idöre feledésbe merült a szlogen, hogy aztán a kommunista rezsimek bukása után még provokatívabb formában bukkanjon elö. Immár a történelem végét harangozták be.

Amivel persze, bár sokan így értették, nem azt akarták mondani, hogy mostantól fogva semmi sem fog történni, hanem csak azt, hogy többé nem kerülünk szembe olyan nagy választással, mint amilyen a liberális demokrácia és a kommunista diktatúra alternatívája volt. De ami 1989 óta ténylegesen történt, az mindenképpen rácáfolt a várakozásokra.

A politikumtól tehát nem sikerült megszabadulni. Talán nem is kellene. De bármit gondoljunk is erröl, érdemes elgondolkodni rajta, hogy általában miféle nagy, az egész politikai közösség jellegét meghatározó döntésekröl van szó. Túl azon, hogy az egyes ideológiák milyen döntésekre akarnak rábeszélni bennünket.

V. 2. BARÁT ÉS ELLENSÉG MEGKÜLÖNBÖZTETÉSE

Az elsö válaszkísérlet természetesen magától Carl Schmittöl származik, aki bevezette a politikum fogalmát. S ha szemügyre vesszük, hogy milyen választ kínált fel ö, akkor meg fogjuk érteni azokat, akik már a kérdés felvetésével szemben is gyanúperrel élnek.

Schmitt szerint ugyanis végsö soron minden politikai döntés azon alapul, hogy kiket tekintünk - politikai értelemben - barátnak, illetve ellenségnek. Tudnunk kell, hogy kik veszélyeztetik a politikai közösség puszta fennmaradását. Vagy ha azt nem is, kik jelentenek olyan fenyegetést a politikai közösségre nézve, hogy minden eszközzel szembe kell szállnunk velük. Mert ha engedünk, akkor már nem érdemes ebben a közösségben élni. A barát meghatározása ehhez képest másodlagos. Politikai értelemben barát, vagyis szövetséges lehet bárki, akire számítani lehet a harcban.

Ezek valóban riasztó gondolatok, még akkor is, ha zárójelbe tesszük, hogy aktív náci korában kiket tekintett barátnak és ellenségnek Carl Schmitt.

De eröt véve riadalmunkon, könnyen belátjuk, hogy minden, akár a legliberálisabb politikai közösség is kizár magából bizonyos nézeteket és magatartásokat. S ha ezek nagyon felütik a fejüket, akkor letöri öket, ha kell, akár eröszakkal. A liberális és kevésbé liberális rezsimek között az a különbség, hogy keveset vagy sok mindent rekesztenek ki, hogy inkább a tevöleges fellépés ellen harcolnak, vagy a véleménynyilvánítás ellen is.

A politikum schmitti felfogásában azonban van egy olyan ferdeség, amelyet a jóindulatú értelmezés sem tud kiküszöbölni. A politikumban mindig marad valami eröszak. Erre - véleményem szerint, amit távolról sem oszt mindenki - joggal irányítja rá a figyelmet a politikai elmélet sötét géniusza. De akkor is, nem épp abban áll-e a jó politika, hogy eröszak nélkül, enyhébb eszközökkel próbáljuk elérni, amit lehet?

V. 3. A POLITIKUM MINT ÉRTELMES KONSZENZUS

A politikum egy másik felfogása szerint kialakulhat valami értelmes, meggyözésen és nem manipuláción, még kevésbé megfélemlítésen alapuló konszenzus. S különösen a politika legnagyobb, elvi kérdéseiben jöhet létre ilyen konszenzus, miközben az apró-cseprö nézeteltéréseket kompromisszummal vagy többségi döntéssel oldjuk meg.

Ezt a felfogást képviselte John Rawls, jóllehet pályája végére már csak erösen korlátozott formában. S ehhez a felfogáshoz csatlakozott a kezdeti radikalizmusát a hatvanas évek óta folyamatosan mérséklö Jürgen Habermas.

De hogy gondolhatják ezt? Az értelmes konszenzus kialakításához arra volna szükség, hogy felülemelkedjünk egyéni érdekeinken és világnézeti elfogultságainkon. Nem valami jószándékú, de minden politikai realizmust nélkülözö elképzeléssel van itt dolgunk?

Nem egészen, bár a kétely nem is teljesen indokolatlan. Rawls és Habermas azért meri feltételezni, hogy bizonyos kérdésekben, söt épp a szerintük legfontosabb elvi kérdésekben értelmes konszenzusra lehet jutni, mert abból indulnak ki, hogy egy modern társadalomban a többség tudomásul vesz bizonyos nagy társadalmi tényeket.

Az emberek állítólag hajlandók tudomásul venni, hogy együtt kell élniük az egymástól eltérö kultúrák, az egymással összeegyeztethetetlen világnézetek sokféleségével. Söt, állítólag abba is hajlandók belenyugodni, hogy az anyagi javak megoszlásában mutatkozó kiáltó egyenlötlenségeket nem lehet kiküszöbölni. S ha mindezt valóban tudomásul vesszük, akkor talán képesek leszünk arra is, hogy értelmes módon megállapodjunk bizonyos, az együttélés kereteit meghatározó, a gazdasági egyenlötlenséget mérséklö elvekben.

A politikafilozófiai szakirodalom nagy része ennek a koncepciónak a kidolgozásával és kritikájával van elfoglalva Rawls úttörö munkájának, Az igazságosság elméletének megjelenése, azaz 1971 óta. Ebbe még érintölegesen sem mehetünk bele, különösen az elöadás végén.

De nem kell részletekbe bocsátkozzunk, mert számunkra most csak az a fontos, hogy amit Rawls és Habermas kínál, az a modus vivendi politikuma. Bármilyen rokonszenves és kétségtelenül a politikum körébe tartozó elvekre lyukadnak is ki fejtegetéseik eredményeként, valami kezdettöl fogva hiányzik Rawls politikum-felfogásából, Habermas politikum-felfogásában pedig egyre inkább háttérbe szorul.

Ez pedig nem más, mint a nagy politikai kezdeményezések lehetösége. Az, hogy újra és újra politizálódnak, politikai küzdelmek tárgyává válnak olyan ügyek, amelyek korábban nem számítottak politikainak. Nem számítottak politikainak például azért, mert megállapodott konszenzus volt körülöttük.

V. 4. AZ ÚJ KEZDETEK POLITIKUMA

Ami Habermas és különösen Rawls gyengéje, az Hannah Arendt politikai filozófiájának erössége. Neki az új kezdetek politikumáról van a legtöbb mondanivalója.

Nincsenek különösebb illúziói, tisztában van vele, hogy a jó dolgok ritkán fordulnak elö, és nem is tartanak valami sokáig. Arendt mégis azt tekinti a politikai filozófia fö feladatának, hogy megmutassa: ezek közé a jó dolgok közé tartozik a közös politikai cselekvés öröme. S szerinte éppen abban leljük a legnagyobb örömöt, ha olyan ügyekért szállunk harcba, amelyek - legalábbis kezdetben - nem ragadják magukkal a többséget.

Nem tartozom Arendt kritikátlan csodálói közé, de most le kell zárnom végre ezeket a fejtegetéseket, ezért említetlenül hagyom az ö politikum-felfogásának gyenge pontjait. Már csak azért is, mert ha elkezdeném vitatni, az megint csak hasonló eredményre vezetne. Amiben az ö politikai filozófiája gyenge, abban a másoké erösebb. És a sort sokáig lehetne még folytatni.

VI. ZÁRSZÓ

Elöadásomat azzal kezdtem, hogy a megvetö elfordulás a politikától elöítéletekböl táplálkozik. Az elöítéleteket egy ideig maga a politikai filozófia is erösítette. De aztán, bár nem minden külsö ösztökélés nélkül, mégiscsak magához tért az én tudományszakom. Ennek az öntudatra ébredésnek az egyik megnyilvánulása a politikum körül folyó vita.

E vitában izgalmas, söt veszedelmes gondolatokkal találkozunk. De hát ki mondta, hogy a politika nem veszedelmes dolog?

A vitának nincs kézzelfogható eredménye. Ám a mai filozófiától ilyesmit hiába várunk.

A filozófus manapság nem azt kérdezi, hogy mi fán terem a politikum. Mert tudja, a fogalmak nem a fán teremnek, hogy érett gyümölcsként szakítsuk le öket.

A politika fogalmait - köztük az olyan elméleti fogalmakat is, mint a politikum - az élö nyelv burjánzó aljnövényzete fonja körül. És a filozófus nem bozótvágó késsel tör utat a rengetegben, inkább csak óvatosan követi az indákat.

A bozótvágó kés a politikus kezébe való. Bennem dolgozik a kísértés, hogy ilyen szerszámot ragadjak. De akkor - tudom - magam is dzsungelharcossá válok.