AZ EMBERI ERŐFORRÁS-GAZDÁLKODÁS KÖRNYEZETI TÉNYEZŐI

Az emberi erőforrás-gazdálkodás környezeti tényezői

Valamennyi vállalati tevékenység közül az emberi erőforrás-menedzsment az, amely leginkább függ az adott országra, régióra jellemző demográfiai, földrajzi, társadalmi, kulturális, politikai, jogi tényezőktől. Ezek a tényezők rövid távon és hosszú távon egyaránt meghatározó jelentőségűek az emberi erőforrás-menedzsment feladatait és lehetőségeit illetően is.

A demográfiai környezet

Az emberi erőforrás-gazdálkodás szakembereit érdeklő első környezeti tényező a népesség, a munkaerő-piac ugyanis emberekből áll. A munkaerő-piac perspektíváit közelről érinti egy ország népesség-számának alakulása, annak földrajzi megoszlása, a népesség korösszetétele, nemek szerinti megoszlása, a migrációs trendek, a népesség faj, etnikum, vallás szer 434d39e inti megoszlása. A világ népességének az utóbbi évtizedek-ben tapasztalt ellentmodásos trendjei állandó kihívások elé állítják a humán erőforrások menedzsereit.

A népesség robbanásszerű növekedése: a világ fejlődő régióiban tapasztalt népességrobbanás nagy nyugtalan-sággal tölti el nem csak a kormányokat, hanem a gazdasági szakértőket is, a túlnépesedés ugyanis általában szegénységgel és társadalmi-politikai feszültségekkel jár, nem beszélve a gazdasági kényszer hajtotta emigrációról, ami viszont többnyire a fejlett országok számára jelent problémát.

Az öregedő munkaerő-állomány az általános demográfiai elöregedés jellemző tüneteként egy ideig főként a fejlett országokra volt jellemző, de mára már a legtöbb volt szocialista ország népességét is érzékenyen érinti és hamarosan a világ további kontinensein (Ázsia, Latin-Amerika) sem lesz ismeretlen. Ez a jelenség lényegében azzal jár, hogy a születések csökkenő száma miatt a fiatal generációk már nem képesek a felnőttkorú népesség természetes utánpotlását biztosítani, így az aktív munkaerő-állományból kilépők száma egy idő után meghaladja a belépőkét, a munkaerőállomány apadásával pedig munkaerő-hiány jelentkezik.

Az elöregedés másik súlyos problémája a nyugdíjrendszereket érinti, mert miközben egyre növekszik az idős nyugdíjasok száma, a nyugdíjjárulékot fizetőké egyre kisebb lesz, tehát növekednek az egy aktív keresőre jutó társadalmi terhek. A már-már fenntarthatat-lan nyugdíjrendszerek helyzetét felismerve számos fejlett európai ország (pl. Ausztria, Németország, Franciaország, Olaszország, Svédország) kormányai az utóbbi években nyugdíjreformot hírdettek, ami általában a nyugdíj-korhatár megemelével jár és ezért heves társadalmi ellenállásba ütközik. Az Egyesült Államokban a munkaerő-állomány elöregedése szintén problémákat okoz, az 1946 és 1960 között született 46 millió "baby-boomer" ui. mostanság kezdi elérni a nyúgdíjbavonulás korát (ezt humorosan "papy-boom"-nak is nevezik). Az USA-ban azonban a Legfelsőbb Bíróság, diszkriminatív jellegére hivatkozva már 1967-ben eltörölte a kötelező nyugdíjkorhatárt a fontosabb ágazatokban[1]. Ezzel szemben inkább az önkéntes nyugdíjbavonulást vagy adott esetben a további aktivitást ösztönzik, rugalmasabbá téve ezáltal a munkaerőpiacot (ehhez azonban azt is hozzá kell tenni, hogy ott az európainál jóval elterjedttebb magán-nyugdíjrendszer alakult ki, ami némileg enyhíti az állami nyugdíjrendszer terheit).

A világ népességének életkorszerkezete összességében egyelőre nem mutat elöregedést, sokkal inkább a magas termékenység és a népesség számbeli növekedése jelent globális  problémát. A következő évtizedekben azonban, amint a jelenleg magas termékenységgel jellemzett országok is eljutnak majd a demográfiai átmenet következő (késői növekedési) fázisába, a termékenység csökkenni fog és az elöregedés válik jellemzővé egyre több országban, századunk közepe felé pedig már valószínűleg a legsúlyosabb globális demográfiai probléma lesz.

A fejlett országokban tapasztalható egyre kifejezettebb öregedés miatt a szakemberek egyre gyakrabban kongatják a vészharangot. Egy 2001-ben megjelent tanulmány szerint a fejlett világ gyors elöregedése a világgazdaságot demográfiai szakadék felé sodorja, mivel globális "öregedési recessziót" és pénzügyi válságot fog előidézni. A 21. század legnagyobb társadalmi válságai a munkaerő-hiány produktumaiként fognak jelentkezni. A következő évtizedben Japán népessége elkezd fogyni, és hamarosan követni fogja az Európai Unió, sőt még Kína is. Az Egyesült Államok és Kanada népessége továbbra is nőni fog, de a növekedés érezhetően lelassul. A globális elöregedés 2010-ben fog fordulópont elé jutni, és gyorsabban fog haladni, mint ahogyan azt a törvényhozás vagy bármilyen kormányzati intézkedés követhetné. A munkaerőpiac hanyatlásnak indul, mivel a csökkenő munkaerő-kínálat következtében csökkenni fog a termelékenység és a növekedés irányába gyakorolt nyomás. Egyre kevesebben lesznek, akik adót, nyugdíj és társadalombiztosítási járulékot fizetnek, egyre többen azonban azok, akik nyugdíjba vonulva eltartottként terhelik majd a rendszert és orvosi ellátást igényelnek.

Az öregedő országokból elkezdődik a tőke kimenekítése a gyorsabban növekvő tengerentúli országokba, a kormányzatok pedig egyre nagyobb nyomásnak lesznek kitéve a bevándorlás felszabadítása érdekében. E tünetek javarésze már jelentkezett is Japánban, ahol 15 éve gazdasági stagnálás van, és számos további országra is állandó öregedési recesszió vár, ha nem tudják időben pótolni kieső munkaerő-kínálatukat. Az elmúlt 50 év gazdasági növekedésének mintegy fele származott a munkaerő-állomány gyarapodásából, ezért új megoldásokat kell találni a munkaerő-hiány miatt kieső növekedés pótlására.

A jelentés szerint lényegbe vágó, hogy a fejlett világ a munkaerő-hiány kérdését a G8 csoportba tömörülő országok értekezleteinek napirendjére tűzze, hogy a világ vezető gazdasági hatalmai latba vethessék befolyásukat a nyugdíj- és társadalombiztosítási rendszerek átszervezése, a bevándorlás növekedése, a munkajogi törvények felülvizsgálása, valamint a pénzügyi szolgáltatások és a családpolitika megváltoztatása irányában. A bevándorlás liberalizálása enyhítheti a népesség elöregedésének hatását, ezért a kormányoknak ösztönözniük kell a külföldi vendégmunkásokat, hogy megszerezzék az állampolgárságot és az állandó tartózkodás jogát. A kormányzatok adókedvezményekkel és a gyermek-gondozási szolgáltatások javításával kellene ösztönözzék a  termékenység növekedését. A magas nyugdíj- és társadalombiztosítási járulékok a fiatal családokon belül elrettentő hatással vannak a gyermekvállalásra, ezért a közteherviselés egyenlőbb elosztását és a generációk közötti jövedelemkülönbségek mérséklését kell megcélozni. Az elöregedésre adott kormányzati válaszok elhalasztása jelentősen meg fogja nehezíteni a tényleges cselekvést mind gazdasági, mind politikai téren (J. Watts, 2001).

A munkaerő-állomány nemek szerinti megoszlása a legtöbb országban a női munkaerő kínálatának növekedésével jellemezhető. Ennek az a magyarázata, hogy a korábban a háztartásban tevékenykedő nők egyre nagyobb arányban vállalnak munkát, ezenkívül azonban a társadalmi átalakulás számos aspektusa érinti a női munkavállalók helyzetét. A női munkaerő sajátos problémáit a XX. században lezajlott európai és észak-amerikai polgárjogi-feminista mozgalmak emelték ki és tárták a széles közvélemény elé. Ha a hetvenes évek elején még sokan kételkedtek az egyidejű munkavállalás és gyermeknevelés lehetőségében, a kilencvenes évekre ez már a többség számára magától értetődővé vált. Az ezzel kapcsolatok attitűdök megváltozása több tényezőnek is köszönhető (W. F. Cascio, 1992):

1. A család átalakulása: a modernizációként is ismert társadalmi folyamat demográfiai téren a hagyományos, egyazon háztartásban élő, több generációs, sok gyermekes családokról a két generációs, kis gyermekszámú családmagra való áttérést eredményezte. Ezen belül a fogamzásgátlás, az abortuszliberalizáció és a válások elterjedése alacsony születési rátával járt, így a gyermeknevelésre szánt átlagos idő is jelentősen csökkent;

2. Az oktatás átalakulása: a nők közép- és felsőszintű oktatásban való egyre nagyobb arányú részvételének köszönhetően csökkennek a nők és a férfiak közötti képzettségbeli különbségek: az orvosi, közgazdasági vagy jogi egyetemeken/főiskolákon tanuló lányok aránya ma már megközelíti a fiúkét, bár továbbra is fennmaradnak a domináns jelleggel női szakmák (ápolónő, gyógyszerész, titkárnő, tanító- és óvónő v. elárusító, felszolgáló);

3. Változások az önértékelésben: az emancipációs mozgalmak a munkahelyek megszerzésében és az előmenetelben is a férfiakkal való egyenjogúság  jelentőségét hangsúlyozzák, ugyanakkor egyre több nő számára okoz gondot a család-karrier dilemma, vagyis a munkahelyi eredményességgel és előmenetellel kapcsola-tos alternatív költségek. Ezért a nők esélyegyenlőségéért síkra szálló mozgalmak céljai között szerepel a nők és a férfiak tudatosítása az irányban, hogy a nők tisztességes esélyt kapjanak nem csak arra, hogy felmérhessék saját érdekeiket, képességeiket és lehetőségeiket, hanem hogy legyen választásuk saját pályájuk, sorsuk befolyásolására és hogy a férfiakkal egyenlő eséllyel vegyenek részt a munkahelyért illetve a munkahelyi előmenetelért vívott versenyben;

4. A technológiai fejlődés: a munkahelyi és háztartási gépek fejlődése jelentősen csökkentették mind a munkahelyen, mind a háztartásban történő munka közben végzett fizikai ráfordítást. Ez egyrészt azt eredményezte, hogy egyre nagyobb arányban képesek nők is kitanulni és elvégezni korábban kizáróan férfiak számára fenntartott munkákat, másrészt a háztartási munka megkönnyítésével több idő marad a korábban otthon maradó nők számára is tanulásra, képzésre;

5. A gazdaság átalakulása: a fejlett ipari országok gazdaságaiban a múlt század második felétől elindult a  deindusztrializáció és tercierizáció-ként ismert folyamat, ami a szekunder, elsősorban a nehézipari ágazatok (a GDP illetve az aktív keresők százalékában kifejezett) arányának fokozatos csökkenését és ezzel párhuzamosan a tercier (szolgáltató) szektor egyre magasabb arányát eredményezte. Ez a tendencia a technológia fejlődése mellett tovább csökkenti a fizikai munka jelentőségét, így a nőknek egyre jobb esélyük van a munkahelyek megszerzésében, különösen az olyan szolgáltatásokban, ahol általában a női munkaerőt preferálják;

A földrajzi környezet

A vállalat földrajzi helyzete nagymértékben befolyá-solhatja a munkaerő keresleti és kínálati viszonyait, a munkaerő-piac ugyanis szinte mindig helyi piac - ritkán, különleges esetekben fordul csak elő, hogy a foglalkoztatásnak nincsenek észlelhető földrajzi határai.

A vállalat földrajzi helyzetét egy sor tényező befolyásolhatja, amelyeket általában két csoportba osztanak:

1. természetföldrajzi és ökológiai tényezők:

- a szárazföldek és a tengerek földrajzi megoszlása,

- a topográfiai felszín jellegzetességei;

- az éghajlati tényezők;

- a megfelelő mennyiségű és minőségű édesvíz;

- a természetes környezet minősége és megóvásának szükségessége.

2. társadalomföldrajzi tényezők:

- a nyersanyag illetve az energiaforrásokhoz való közelség, illetve ezek természete;

- a megfelelő létszámú és képzettségű munkaerő;

- a fogyasztói piac közelsége;

- a közlekedési és közmű-infrastruktúrák színvonala;

- az általános gazdasági fejlettség szintje;

- a gazdaságpolitikai intézkedések földrajzi vetületei (pl. adó- és vámpolitika kereskedelemre gyakorolt hatása vagy a beruhásásokra vonatkozó ösztönző vagy korlátozó intézkedések stb.)

Abszolút értelemben a földrajzi tényezők általában nem képeznek akadályt a vállalkozások létrehozása és működtetése előtt, hiszen a különböző technológiák jelenlegi fejlettségi szintje szinte valamennyi akadály leküzdését lehetővé teszik. A kedvezőtlen természeti vagy társadalmi feltételek azonban jelentősen megemel-hetik a létrehozás és a működtetés költségeit, ami a globális gazdasági verseny keretei közt már jelentős akadályt gördíthet az újabb vállalkozások elé.

A gazdasági környezet

Az általános gazdasági feltételek egy vállalat munkaerő-gazdálkodására főleg áttételes hatással vannak. A piaci verseny feltételrendszere vagy működése, a gazdaság egészének állapota (növekedés, stagnálás, recesszió), a termelékenységi viszonyok általában a foglalkoztatáson keresztül hatnak a vállalati munkaerő-gazdálkodásra, a foglalkoztatottság alakulása pedig a piacgazdaságok működésének legfontosabb tényezője.

A foglalkoztatottság alakulásának hatása főleg a munkaerőpiac helyzetén keresztül érvényesül, ennek állapota közvetlenül befolyásolja a vállalati illetve az intézményi szféra szervezeteinek munkaerő-gazdálkodá-sát, mind a keresleti, mind a kínálati oldalon.

A munkaerő-kínálatot hosszú távon befolyásoló tényezők közt szerepelnek a gazdaság munkaerő-állományának szerkezete és növekedési üteme, valamint a foglalkoztatási szokások. Ezek döntően befolyásolják, hogy a munkaerő-piacon hosszabb időszakon át túlkereslet (szívás), vagy túlkínálat (nyomás) jellemző. Az emberi erőforrás-gazdálkodás akkor indulhat ki a vállalat munkaerő-szükségletéből, ha a munkaerőpiacon túlkínálat van, mégpedig nem csak általában, hanem a fontossabb szegmenseken is. A piacgazdaságban ez a feltétel általában érvényesül, így az általános magatartási szabályokat, a munkaadó-munkavállaló kapcsolatrend-szert alapvetően ez határozza meg. Az ettől eltérő helyzetekben (pl. az utóbbi évtizedekben a demográfiai elöregedés miatt Európa számos országában tapasztalható egyre nagyobb a munkaerő-hiány közepette), amikor a vállalat nem tudja munkaerő-igényét a piaci kínálatból kielégíteni, akkor a vállalatok kénytelenek munkaerő-szükségletüket helyettesítéssel, átképzéssel, átszervezés-sel megoldani (Chikán A., 1992).

A  jogi környezet

A jogi szabályozások országonként eltérő módon hatnak a mukaerő-gazdálkodásra. A fejlett országokban  a kormányzat a munkaadók és a munkavállalók tevékenységét egyaránt szabályozza, ami különböző jogszabályokban és egyéb intézkedésekben ölt testet, pl.:

- a munkához való jog különböző megfogalmazásai;

- az egyenlő foglalkoztatási esélyek különböző megfogalmazásai;

- a bérezésre, a munkavégzés biztonságára, az elbocsátásra illetve a nyugdíjazásra vonatkozó jogszabályok;

- az érdekellentétek kezelésére vonatkozó jogszabályok;

Ez utóbbival áll összefüggésben az érdekvédelmi szervezetek szerepe is. A szakszervezetek és a kormányzat viszonya országonként eltérő, általában aszerint, hogy baloldali (szocialista/szociáldemokrata) vagy jobboldali (konzervatív vagy liberális) kormányzat van hatalmon, a baloldali kormányzatok ugyanis inkább a munkavállalókat védik, míg a jobboldaliak inkább a munkaadók érdekeit tartják szem előtt. A szakszervezetek is jelentősen különbözhetnek a harciasság illetve az engedékenység szempontjából (amit persze nagymérték-ben befolyásolnak az érvényben lévő munkajogi törvények is), de általában elmondható, hogy részt vállalnak a munkaerő-gazdálkodási tevékenység valamennyi folyamatában. Legnagyobb figyelmet azonban az alkalmazás-elbocsátás, a bérek-fizetések, valamint a munkafeltételek ügyére fordítanak (Uo.).

A kormányzat és a szakszervezetek tevékenysége lényegében versenykorlátozó (vagy legalábbis szabályozó) hatással van a munkaerő-piacra, és főként arra irányul, hogy a nem kimondottan gazdasági természetű, de az adott ország társadalmi feltételrendsze-rében befolyásoló erővel rendelkező társadalmi szereplők (pl. a különböző nyomásgyakorló, érdekérvényesítő csoportok) véleménye szerint érvényesítendő szempontok jelenjenek meg a munkaerő-gazdálkodásban (Uo.).

A foglalkoztatáspolitika új jelszava Nyugat-Európában az angol flexibility (rugalmasság) és a security (biztonság) ötvözete: "flexicurity", vagyis az a gazdaság- és társada-lompolitikai szándék ill. kényszer, hogy a gazdasági versenyképesség növelése végett az eddiginél alkalmazkodó-képesebbé váljon a munkaerőpiac a szociális biztonság veszélyeztetése nélkül. A. Sapir belga közgazdász a gazdasági hatékonyság, illetve a szociális biztonság függvényében négy különböző európai szociális modellt különböztet meg (Kocsis Gy., 2006):

- északi modell (Dánia, Svédország, Finnország, Hollandia, Csehország): ez nyújtja a legmagasabb szociális biztonságot és egyidejűleg a legnagyobb gazdasági hatékonyságot;

- angolszász modell (Nagy-Britannia, Írország, balti államok): hatékony, de viszonylag nagy társadalmi egyenlőtlenség mellett működik;

kontinentális modell (Franciaország, Belgium, Németország, Ausztria, Magyarország) gazdaságilag kevéssé hatékony, de többé-kevésbé igazságos;

- mediterrán modell (Spanyolország, Portugália, Olaszország, Görögország, Lengyelország) sem nem hatékony, sem nem igazságos.