A MUNKA SZERVEZÉSE ÉS A MUNKAVÉGZÉS

A munka szervezése és a munkavégzés

Munkaidõ és szabadidõ

Az emberek élete, a társadalom fejlõdése a fizikai idõben folyik, de egymáshoz, a társadalomhoz, valamint a természethez való viszonyuk állandóan változik. Ez a "társadalmi idõ" az idõ társadalmi fogalmát és értékét, az emberek tevékenységének idõbeni összetételét és jellegét fejezi ki. A társadalmi idõ nem egynemû és végtelen, nem is folytonos: minõségileg különbözõ és véges (Tímár J., 1988).

Az iparosodás elõtti társadalmakban a termelés elsõdleges tere a mezõgazdaság volt. A mezõgazdasági munkák szakaszait és idõtartamát, részben még a munka intenzitását is kozmikus és természeti tényezõk határozták meg. 515e41f A munkák idejét a nappalok és az éjszakák, valamint az évszakok váltakozása szabályozta. A reggeltõl estig tartó "munkanap" természetes módon foglalta magában a pihenés és az étkezés idõpontjait és idõtartamát. Az emberi élet által megkívánt heti és évközi pihenõnapok szabályai többnyire az egyházi liturgia szerint alakultak (Uo.).

Az iparosodás mélyrehatóan megváltoztatta a társadalmi idõ tartalmát és struktúráját. A gyáripar kialakulásával, a bérmunka elterjedésével a termelés fokozatosan elkülönült a háztartástól. Megjelent a "munkaidõ" -  a nap 24 órájából kiszakított lineáris idõ - , amely a munkások és a alkalmazottak munkafeladatai megállapításának és a munka teljesítésének a mércéjévé, a termékek értékének a kifejezõjévé vált. A munkaidõ meghatározott hosszúságú munkanapban és munkahétben ölt testet, éves- és életmunkaidõben kumulálódik. Szerepe kettõs: a társadalom szintjén eloszlása attól függ, hogy a fizetõképes kereslet kielégítéséhez mennyi és milyen tevékenység szükséges; a munkaidõ ugyanakkor méri az egyes emberek részvételét a társadalmi termelésben, és ezáltal meghatározza részesedésüket a társadalmi termék pénzformában közvetlenül felosztásra kerülõ részébõl.

Az gyáripari termelés elterjedése elõtt a kézmûves munkájának idõtartamát a egyéni teljesítõképessége határozta meg, ezért a "munkaidõ" azonos volt az "üzemidõvel". A gépesítés azonban felszabadította a termelést az emberi munka korlátjai alól, megsokszorozta a gépeket kezelõ és felügyelõ ember termelõerejét, és a munka új típusú megszervezésével együtt elválasztotta az üzemidõt a munkaidõtõl. Az új társadalmi idõszerkezet-ben a termelés már nemcsak a nappalok és az éjszakák, illetve az évszakok, hanem az egyes dolgozók munkaidejétõl és pihenõidejétõl, a munkanapok és az ünnepnapok  váltakozásaitól is függetlenedett (Uo.).

A gyári munka az iparosodás kezdetén teljesen idegen volt az emberek számára. Idõtudatukat az évszázadok alatt kialakult termelési mód és életmód, a megszilárdult hagyományok és szokásaik uralták. A természeti folyamatokhoz igazodó társadalmi idõben a "munkaidõ" nem vált el a "szabadidõtõl". A mezõgazdaság vegetációs idõszakának "nyújtott munkanapjai" hosszú pihenõket és étkezési szüneteket is magukban foglaltak, a természeti folyamatok által meghatározott munkaszakaszokat pedig a számtalan vallási ünnepnap pihenõi váltották fel. A gyáripari munka mindennek ellenkezõjét - az állótõkének a természeti feltételektõl független kihasználását és a munkafolyamatokhoz nem tartozó életfolyamatok kiiktatását a munkaidõbõl - azaz a gépekhez igazodó intenzív munkát követelte meg (Uo.).

Az ipari társadalomnak megfelelõ új életmód és új magatartásformák kialakulása az üzemidõ és a munkaidõ, valamint a munkaidõ és az életidõ racionális egyeztetéséhez vezetett. A munkaidõbõl fokozatosan kiiktatták a munkafolyamathoz nem tartozó elemeket. A munkaidõ alatti pihenés és étkezés szüneteit a fiziológiailag szükséges minimális mértékre korlátozták, mivel az új idõszerkezetben "a józan emberi ész azt kívánja, hogy a munkaidõt úgy osszák be: a munkaidõ alatt csak dolgozzanak és a pihenõidõ alatt valóban pihenjenek, vagyis éles határvonalat kell húzni a kettõ között, és nem pedig bizonyos fokig együtt csinálni" (F. W. Taylor, 1913, id. Tímár J., 1988).

A korai kapitalizmus szabályozatlan, mértéktelenül hosszú, laza "sûrûségû" munkanapja fokozatosan átadta a helyét a fejlett ipari társadalom korszerû munkaidõ-gazdálkodásának, a "sûrített", intenzíven kihasznált "normál munkanapnak. Ez a változás magában foglalja az üzemidõ elkülönülését a munkaidõtõl, valamint a munkaidõ elkülönülését a köznapi "életidõtõl"; kialakul az ipari nagyüzemi termelésre alapozott kifejlett árutermelõ társadalomnak megfelelõ új társadalmi idõ (Tímár J., 1988). 

A "gazdaságban" teljesített munkaidõ a társadalmi újratermelés idõalapjának csupán egy része, mégpedig kisebbik része. Az iparosodott országokban kialakult mai munkaidõ a nap 24 órájának csak 1/3-a, a hét 168 órájának ¼-e, az év 8760 órájának  1/5-e és az átlagos életidõnek mindössze 1/10-e. A munkaidõn kívüli idõ azonban nem szabadidõ, amelyet tetszésünk szerint fordíthatunk szórakozásra, önmûvelésre, pihenésre, testedzésre, családi és társadalmi életre (Uo.).

Az iparosodással kialakuló modern társadalmi munkaszervezetek az árutermelõ gazdaság keretei között, új technikai alapon szervezték meg az elõzõ történelmi korszakok háztartás-gazdaságaira jellemzõ termelést és szolgáltatásokat. A háztartás nem piaci tevékenységei azonban továbbra is meghatározó szerepet játszottak és játszanak ma is a az egyéni és a társadalmi lét újratermelésében. Emellett a háztartáshoz kapcsolódva vagy a gazdaság és a háztartás közé ékelõdve részben megmaradtak, részben feléledtek és újra kifejlõdtek a "hivatalos" (elsõ) gazdaságon kívüli árutermelõ és piaci szolgáltató tevékenységek. A fejlett ipari országok "fekete" gazdasága elsõsorban a jövedelmek redisztribú-ciós rendszere elõl rejtõzve fejlõdött ki (Uo.).

A modern gazdaságban az emberek munkájához hozzátartozik a közlekedés, mivel az iparosodással nagymértékben megnõtt a lakás és a munkahely közötti távolság, amit csak részben ellensúlyozott a lakosság átáramlása a városi-ipari körzetekbe és a közlekedési eszközök technikai fejlõdése. Mindebbõl az következik, hogy a társadalmi újratermelés idõalapját az elsõ gazdaságban teljesített munkaidõ, továbbá a második gazdaság és a háztartás munkáira, valamint a közlekedésre fordított idõ együttvéve alkotják. Csak e "kötött idõ", valamint a fiziológiai szükségletek (táplálkozás, tisztálkodás, alvás) kielégítése után fennmaradó idõ "szabad" (Uo.).

A munkaidõ flexibilizálása

A gazdaság flexibilitása elsõsorban a termelés és a szolgáltatások alkalmazkodását jelenti a változó kereslethez. Ennek egyik fontos feltétele a munkaerõ-piac rugalmas mûködése, a munkaerõ megfelelõ mobilitása, a foglalkoztatottak munkaidõ-teljesítményeinek a gazdaság változó igényeihez való alkalmazkodása. A foglalkoztatás, illetve a munkaidõ rugalmasságában a dolgozók is érdekeltek, de ez nem mindenben találkozik a gazdaság és fõleg a munkáltatók érdekeivel. Az alkalmazottak, a teljesített munkaidõtõl függõ kereseteket is figyelembe véve, abban érdekeltek, hogy munkaidejüket racionálisan összeegyeztethessék a lakóhely-munkahely közötti közlekedéssel, a munkaidõn kívüli keresõmunkával, a háztartási munkához szükséges idõvel, de elegendõ idejük maradjon a szabadidõ-tevékenységekre és a fiziológiai szükségletek kielégítésére. A munkaidõ flexibilizálása ezért a munkáltatók és a munkavállalók közötti erõviszony és kapcsolatrendszer alapján alakul ki, és a munkaidõ hosszát, beosztásának rendjét, valamint a munkaviszony idõtartamát kifejezõ különbözõ foglalkoztatási típusok és formák kifejlõdése és alkalmazása révén valósul meg.

A munkaidõ hossza szerint a foglalkoztatottak többsége "normális" vagyis "teljes munkaidõben" dolgozik. Az alkalmazottak egy részének munkafeltételei és munkakörülményei azonban olyan kedvezõtlenek (pl. a bányászatban vagy a kohászatban), hogy emiatt foglalkoztatásuk "rövidített munkaidõben" történik, más esetekben pedig személyes vagy családi problémák (pl. gyermeknevelés) akadályozhatják a teljes munkaidõs foglalkoztatást. Az utóbbi néhány évtizedben így a munkaerõ olyan csoportjai is megjelentek a munkaerõ-piacon, akik a normálisnál rövidebb munkaidõre kívánnak munkát vállalni, és foglalkoztatásuk csak "részmunkaidõben" történik (Uo.).

A flexibilitás az üzemidõ és a munkaidõ eltéréseinek az áthidalását is megköveteli. Ezt a célt szolgálják a több mûszakos munkarendek különbözõ változatai. Az iparosodás hosszú korszaka alatt a munkáltatók írták elõ a munkavállalók számára az egységes, "kötött" munkaidõt, a mûszakbeosztást és a munkaidõrendet. Az utóbbi néhány évtized társadalmi fejlõdésével azonban olyan új "rugalmas munkaidõrendszerek" alakultak ki, amikor a dolgozók maguk választhatják meg munkaidejük beosztását (Uo.).

A foglalkoztatás típusait meghatározó harmadik dimenzió a munkaviszony idõtartama, amely a dolgozók nagyobb részénél "állandó", más részénél azonban - a természeti vagy a gazdasági eredetû ingadozásokhoz igazodva - "szezonális" vagy "idõszakos", illetve "alkalmi". Ez utóbbiakra a munkaviszony mindig "meghatározott idõre" szól, míg az állandó foglalkoztatás többnyire "meghatározatlan idõre" vonatkozik. A foglalkoztatás egyes típusait a munkaidõ hossza, a munkaidõ beosztása, rendje és a munkaviszony idõtartama együttesen jellemzik (Uo.).

A gazdaság  munkaidõ-szükséglete különbözõ okokból és eltérõ mértékben ingadozik. A kisebb és váratlan többlet-munkaidõ szükségletet a túlóra intézményes rendszerével lehet kielégíteni. A munkaerõ-szükséglet kisebb, de szabályszerû változásait az egyenlõtlen idõbeosztású munkarendek bevezetése oldotta meg, a munkacsúcsok "nyújtott mûszakjait" pedig más idõszakok rövidített mûszakjai ellentételezik. A stabil munkaerõ-kapacitást érdemlegeden meghaladó szabályszerû vagy váratlan munkaerõ-szükséglet kielégítésére különleges foglalkoztatási formák alakultak ki: a szezonális, az idõszakos és az alkalmi munkások meghatározott idõre szóló szerzõdtetése.

A rugalmas munkaidõ-rendszer fogalma alatt a munkaidõ-beosztásnak azokat az újabb rendszereit értik, amelyek növelik munkavállalók választási szabadságát a megállapodás szerinti munkaidõ elosztásában, és ezzel megkönnyítik a munkaidõ és a munkaidõn kívüli tevékenységek összehangolását (Uo.).

A rugalmas munkaidõ-rendszer legelterjedtebb típusa a "csúszó" munkaidõ-rendszer. E rendszerben a dolgozók - az üzemidõ korlátjai között - maguk határozhatják meg a munka kezdésének és befejezésének az idõpontját. E "peremidõk" fogják közre a munkáltató által megállapított "törzsidõt". A dolgozók választási szabadságának foka és mértéke tehát a peremidõnek a munkaidõn belüli arányától, valamint attól függ, hogy a peremidõ a munkaidõn belül hogyan helyezkedik el, és milyen idõszak alatt köteles a dolgozó a teljes munkaidõt teljesíteni. Ennek megfelelõen a munkavállaló munkaidejét a heti, a havi vagy hosszabb idõszak keretei között "csúsztathatja".

A változó munkaidõ-rendszer tulajdonképpen a csúszó munkaidõ-rendszer módosított variánsa. Ebben az esetben a munkáltató csupán a napi munkaidõ minimumát és maximumát, valamint azt a periódust állapítja meg, amelyen belül a munkavállaló saját elhatározása szerint dolgozza le a munkaidõt.

A rugalmas munkaidõ-rendszerek különbözõ típusai közül a hetvenes években kezdett elterjedni a "sûrített munkahét" alkalmazása. Ebben a munkavállaló a normál munkahétnél kevesebb nap alatt dolgozhatja le a heti munkaidõt. Ezt gyakran úgy alkalmazzák, hogy az üzemidõ és az állóeszköz-kapacitások jobb kihasználására a vállalat határozza meg a "sûrített munkahét" beosztását, és a dolgozó választási szabadsága csupán annak vállalására vagy elutasítására korlátozódik. Ehhez hasonló a "kapacitás-orientált munkaidõ-rendszer" is, amikor a havi munkaidõ elosztása az elvégzendõ munkafeladattól függõen változik. A ledolgozandó munkaidõ beosztását a munkáltató határozza meg (Uo.).

A rugalmas munkaidõ-rendszerek az elõzõektõl eltérõ válfaja a "munkahely-megosztás" (job-sharing). Ebben az esetben két vagy több személy egymás közötti önkéntes megállapodás alapján megosztja az adott munkahelyre megállapított munkaidõt, a munkateljesítmény után járó munkabért és a juttatásokat. A munkahelyet megosztó dolgozók egyetemlegesen felelõsek a munkahely betöltéséért és a munkafeladat elvégzéséért. A munkahely-megosztástól eltérõ a munka megosztásának (work-sharing) vagy a munkahely kettéosztásának (job-split) a rendszere, amelyeknél a munkáltató határozza meg, hogy a munkát vagy a munkahelyet hogyan osztja meg és kiket alkalmaz adott részfeladatok elvégzésére. Ezek tehát inkább a részmunkaidõs foglalkoztatás, mint a rugalmas munkaidõ-rendszerek altípusainak felelnek meg

A munkafolyamatok szervezése

A munkavállalónak pontosan kell tudnia, hogy milyen feladatot kell elvégeznie és kikkel, hogyan kell együttmûködnie ennek során, illetve az egész tevékenység milyen konkrét körülmények között, milyen környezetben zajlik. Ez a problémakör a munkaszervezés területe. A gazdasági fejlettséggel párhuzamosan nõ a munkavállalók igényessége a munkafolyamatra vonatkozólag: az életminõség fejlesztésének elõtérbe kerülésévela egyre nagyobb hangsúlyt kapnak olyan humán szempontok, amelyekkel korábban egyáltalán nem, vagy csak másodlagosan esett szó a munkaerõ-menedzsmentben. Ennek következtében egyre inkább szükség van a munkakör gazdagítására, a munkafeltételek javítására, újszerû munkaszervezési eljárások alkalmazására. Ilyenek lehetnek (Chikán A., 1992):

- a munkarend megváltoztatása, rugalmasabbá tétele (l. az elõzõ pont), az otthoni munkavégzés lehetõségeinek megteremtése;

- a munkarotáció, amely lehetõvé teszi, hogy a dolgozók szakismereteik határain belül akár egy nap folyamán is más-más feladatokat lássanak el;

- munkafeladat-szélesítés, ekkor a munkás több, egymáshoz kapcsolódó, javarészt azonos jellegû tevékenységet végez;

- munkakör-szélesítés: amikor a dolgozó nemcsak jellegükben azonos feladatokat, hanem egymástól eltérõket  is ellát;

- szociotechnikai gyártási rendszerek alkalmazása: ezek a munkamegosztásban, illetve a munkával kapcsolatos egyéb döntésekben viszonylag önállóan rendelkezõ csoportok létrehozását segítik.