A HUMÁNPOLITIKA MAGYARORSZÁGI TÖRTÉNETE

A HUMÁNPOLITIKA MAGYARORSZÁGI TÖRTÉNETE

E fejezet megírásához a következő irodalmakat használtam fel:

• Benedek Jenő: A szociális szakszolgálat munkája 1947-48. évben = Szociális Szakszolgálat 1948. január-március 11. old.
• Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből. Magvető, Bp. 1986
• Fóti János-Dr. Lakatos Miklós: A munkaerőpiaci helyzet a 2001. évi népszámlálás tükrében= Statisztikai Szemle 2002. 4. 394-418. old.
• Huszár Tibor: Adalékok a munkaerkölcs történelméhez és szociológiájához. Szociológiai Füzetek 19. sz. 1980. 64-87. old.
• KSH Gyorstájékoztató Létszám és kereset a nemzetgazdaságban. 2004. január-március 2004. május 18. www.ksh.hu
• Krémer Balázs: A vállalati szociálpolitika. In: Szociálpolitika ma és holnap, Kossuth K., Bp., 1987
• Mészáros János: Vállalati szociális-jóléti ismeretek. Országos Munkaügyi Központ, Budapest,
• Pető Iván-Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-1985. I.   KJK. Bp. 1985.
• Ratkó Anna: Szociálpolitika = Szociálpolitika 1950. január 1. old.
• Rózsa József: Szociálpolitika Magyarországon. Kossuth K., Bp., 1978
• Szociálpolitikai kézikönyv. Táncsics K., Bp., 1980
• Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX.század második felében. Osiris K., Budapest, 2005

A munkahelyi jóléti politika 1945 utáni története a következő szakaszokra osztható:

1. 1945 -1968.

Erre az időszakra alapvetően a vállalati szociális ellátás mennyiségi növekedése volt jellemző. A háborút közvetlenül követő időszak az ország újjáépítésének ideje, ekkor az üzemi munkások minimális ellátásának biztosítása volt a cél. Ennek érdekében munkásellátási bizottságok megszervezésére került sor. A koalíciós időkben a munkáskérdés egyet jelentett a teljes foglalkoztatottsággal és a munkakörülmények javításával. Úgy tűnt, hogy a munkásmozgalom régi követelései a munkaidőre, szociális ellátásra vonatkozóan mind teljesíthetővé válnak. 1947-ben jelentős szociális problémát jelentett a 200 ezerre becsült városi munkanélküliek csoportja. Ezért a legfontosabbnak a munkanélküliség felszámolását tekintették. 1948-ban a szociálpolitika feladatkörének megfogalmazása során kiemelték:

"A szociálpolitika feladata a következő:

1. A termelt javak igazságos elosztása. Ennek eszközei: a munkabér-szabályozás, családi pótlék bevezetése, a munkaközvetítés és a dolgozók érdekképviseletének a munkahelyeken való biztosítása.

2. Védelem az élet viszontagságaival szemben baleset, betegségbiztosítás, öregségi biztosítás." (Benedek 1948.)

1948-tól az előbb vázolt 757g64h tendenciák fokozatosan új irányt vettek. 1949-ben a hivatalos álláspont szerint a szegénységet már ekkor - a háború befejezése után alig négy évvel - megszűntnek tekintették.

Az első ötéves terv szociálpolitikai és egészségügyi tervének ismertetésekor Ratkó Anna akkori népjóléti miniszter hangsúlyozta "népi demokráciánk egész társadalmi és gazdasági rendszerének minden tette és intézkedése szociálpolitika "(Ratkó 1950.) Ennek következményeként megszűnt a Népjóléti Minisztérium, a szociális szakszolgálat, a segélyezéssel foglalkozó intézményhálózat. A szociálpolitika a társadalombiztosításra és a munkavédelemre szűkült. A szociálpolitika legjobb esetben a humánpolitika, munkahelyi jóléti politika feladatait vállalhatta fel. Az ekképpen megfogalmazott szociálpolitika kiemelten foglalkozott a munkásosztály helyzetének javításával. A deklarációk és rendelkezések szerint a munkásság érdekeit szolgáló szociál és humánpolitika valójában a munkások esetében a politikai megfélemlítésnek eszközévé vált. Ezek közül legismertebb a táppénz kérdése volt. Bár a táppénz a betegség első napjától járt és nem a bérbesorolástól függött, hanem egységesen állapították meg, ám a táppénzcsalók elleni hajsza Rákosi Mátyás 1948-ban meghirdetett programjával indult és 1952-ig fokozódott. Ebben az időszakban az "álbetegségekért", táppénzcsalásért több évi börtönbüntetés járt. A dolgozók féltek orvoshoz menni, féltették munkájukat, személyi szabadságukat. Vállalták inkább, hogy betegen is dolgoznak. Az elvben a munkásság érdekvédelmét felvállaló szakszervezetek alárendelt szerepbe kerültek, az üzemek, vállalatoktól függtek. Súlyos elmarasztalással járt, ha nem alkalmazkodtak, nem követték pontosan a központi utasításokat. Amikor felső szinten már deklarálttá vált a szegénység megszűnése, akkor a vállalatoknál működő bizottságok még utaltak ki rászorult családok számára segélyt. Mindez súlyos kihágásnak minősült és ideális esetben "csak" a sajtóban való kipellengérezéssel járt együtt.

Az elméletben a munkásság érdekeit képviselő szociál is humánpolitika ugyanakkor azt a szemléletet közvetítette, hogy a párt és a "jóságos állam" a dolgozó ember minden problémáját megoldja. Az ajándékszemlélet hangsúlyozásával fokozatosan elfelejtődött, hogy a szociál is humánpolitikára felhasznált pénz nem a párt, az állam saját pénze, hanem a dolgozók által megtermelt és nélkülük elosztott javak tömege. Az ajándékszemlélet jelentette továbbá azt is, hogy az így kapott jövedelmek, ellátások, szolgáltatások nem jogok, hanem ajándékok, ki kell azokat érdemelni. Ez magyarázza, hogy a humánpolitika hagyományos eszközeit, a táppénzt, a szabadságot, még inkább az üdülést a "rossz" és a "jó" munkaerő közötti differenciálásra használták fel, éreztetve ezek jutalomjellegét.

1951-ben törvényerejű rendelet született a dolgozók egységes társadalombiztosítási nyugdíjáról, a férfiak hatvan, a nők 55 életévük betöltése és minimálisan tíz év szolgálati idő megszerzése után váltak nyugdíjjogosulttá. Ám a nyugdíjak összege igen alacsony volt, a munkabér 15 százalékban állapították meg. A termelőszövetkezetben dolgozó mezőgazdasági munkások számára azonban csak 1957-től volt lehetőség a nyugdíjfizetésre.

Az 1957 utáni időszakban az életkörülmények javítása vált a legfontosabb feladattá. Ennek érdekében rendkívüli béremelések történtek mind a piacon nyereséges, mind a veszteséges ágazatokban. Központilag meghatározott bérminimumokkal, a teljes foglalkoztatottság fenntartásával - ennek érdekében munkahelyteremtéssel - igyekeztek megakadályozni a bérolló túlságos szétnyitását és ezzel a szocializmus legfontosabb deklarált értékének az egyenlőségnek a megvalósítását segítették. A szociális szándékú lépések gyakran fékezték a gazdaság fejlődését, így a túlzott bérszabályozás vagy az indokolatlan mértékű termelési támogatások. Erre az időszakra esik a nők munkába állításának következményeként a gyermekintézmények tömeges létrehozása. A vállalatok főként a kiemelt ágazatokban, nehéziparban, bányászatban, nőket foglalkoztató könnyűipari munkahelyeken maguk is hoztak létre, tartottak fent bölcsődéket, óvodákat, annak érdekében, hogy a munkavállalók gyermekeit itt tudják elhelyezni. Az iparba áramló nagytömegű munkaerő és a nagymértékű lakáshiány kikényszeríttette a munkásszállások létrehozását és működtetését. A vállalatok ebben az időszakban hozták létre tömegsport bázisaikat, kulturális intézményeiket.

2. 1968 -1975.

Ez a szakasz egybeesik az új gazdaságirányítási rendszer bevezetésével. Elismerte a vállalati jóléti ellátást, de a korábbi időszakhoz képest az ellátás pénzügyi rendszerébe korlátokat épített be. Ha a vállalat az 1967. évi jóléti ellátást fejleszteni kívánta, csak akkor tehette azt meg, ha az 1967. évi ráfordítás tényleges összege feletti hányadot a nyereségéből finanszírozta. Szabály szerint fejlesztésre csak azok a vállalatok voltak képesek, akik nyereségesen termeltek. De a vállalatok saját döntésük alapján azt is megtehették, hogy a nyereségüket nem a szociális ellátás fejlesztésére fordították, hanem jövedelemként kiosztották. Ennek következményeként erős differenciálódás jött létre az egyes munkahelyek jóléti ellátásának szintje között. Ez a jóléti politika a jobb helyzetű, vállalaton belüli erősebb pozícióban lévő csoportoknak kedvezett. A munkahelyek az ellátások igénybevételénél, megítélésénél a dolgozók által ellátott munkakör fontosságát, a dolgozók munkahelyi magatartását, a vállalat hatékony működésében játszott szerepét mérlegelték elsősorban. A korszak szociál is humánpolitikáját elemző könyvében Rózsa József a következőkkel jellemzi e korszakot. "Az a tény, hogy nemcsak a szociális rászorultság a mérce, hanem az adott dolgozónak a vállalat működésében betöltött szerepe, mutatja a vállalati érdek érvényre jutását... A munkahelyek a pénzeszközök felhasználásában a termeléshez szükséges munkaerő-struktúra biztosítást juttatják érvényre. Az üzemi szociálpolitikához a következő területek tartoznak: munkavédelem, üzemegészségügy, közművelődés, környezetvédelem, pályaválasztás, szakoktatás és a munkaerő-gazdálkodás, kifejezetten szociális létesítmények létrehozása és fenntartása, a különböző társadalmi rétegekkel (nők, az ifjúság stb.) történő foglalkozás és az ebből adódó feladatok

A szociális munka szűkebb szférájába a következők sorolhatók: üzemi étkeztetés, munkásszállás, munkásszállítás, vállalati gyermekintézmények, vállalati üdültetés, vállalati lakásépítési támogatás, szociális segélyezés, tanulmányi pénzbeli segélyek, vállalati kulturális és sportráfordítások és általános szociális szolgáltatások. " (Rózsa József 1978.)

3. 1976- 1987.

Ebben az időszakban teremtődtek meg a vállalati jóléti-szociális ellátás pénzügyi feltételei és garanciái. A garanciákkal együtt bevezetésre került a szociális tervezés intézménye. A szociális tervezésről 1975-ben a Munkaügyi Minisztérium és a Szakszervezetek Országos Tanácsa irányelveket tett közre. Ebben rögzítették, hogy a szociális terv alapvető célja a társadalompolitikai intézkedések részét képező szociális gondoskodás átfogó fejlesztése. A vállalati szociális terv a következő intézkedéseket és programokat foglalta össze:

"a. A nők helyzetének javítására, a munkások helyzetének javítására vonatkozó feladatokat

b. A munkaerő- és a bérgazdálkodás szociálpolitikai vonatkozásait, a gazdasági hatékonyságból eredő munkaerő-átcsoportosítások szociális feltételeit

c. A szakmai képzésnek és továbbképzésnek a konkrét feladatokhoz igazodó programját

d. A munkavédelemmel és a munkakörülmények fejlesztésével kapcsolatos intézkedéseket, többek között az öltözők, a mosdók, a világítás, a védőfelszerelések fejlesztését

e. Az üzem-egészségügyi szolgáltatás javítását, ideértve a betegségek megelőzősét és a munkakörülmények javítását is.

f. A munkahelyi emberi viszonyok fejlesztésével, a közösségi neveléssel összefüggő feladatokat

g. Az egészségileg rehabilitált, de csökkent munkaképességű dolgozók foglalkozási és szociális rehabilitációját

h. A kifejezetten szociális jellegű vállalati juttatások, ellátások fejlesztését, az üzemi étkeztetés, a munkásszállítás terén. " (Rózsa József 1978.)

Minden vállalat köteles volt - eredménytől függetlenül - bizonyos minimális szociális ellátást biztosítani. Ennek pénzügyi feltételeit a jóléti fejkvóta rendszer bevezetése biztosította. Ez 1978-ban egy dolgozóra évenkénti 850 forintnyi összegnyi állami támogatást jelentett, ami a vállalat nyereségéből kiegészíthető volt. E korszak humánpolitikáját Krémer Balázs a következőkkel jellemzi: (Krémer 1987) "A vállalati szociálpolitika intézményültség szintje alacsony. Egyrészt bizonytalan "hivatalainak" feladata, ügyköre, kompetenciája és forrásainak garanciája. Másrészt hatósági és jogi szabályozása meglehetősen ad hoc jellegű, nem normatív. Sem a teljesítendő feladatok, sem az eljárások nincsenek egyértelműen szabályozva, a felügyelet, pedig olyan széttagolt, hogy valójában nem létezik. A vállalati szociálpolitikával szemben megfogalmazott elvárások négy csoportba sorolhatók.

1. A vállalati szociálpolitika, mint szociális gondoskodás. Szándéka szerint a vállalati szociálpolitika gondoskodni akar a dolgozók szükségleteinek, szociális igényeinek kielégítéséről. A szükségletek fedezése anyagi korlátokba ütközik, így mérlegelni, szelektálni kell. A mérlegelési szempontok alulról jövő demokratikus nyomás és ellenőrzés nélkül alakulnak ki.

2. A vállalati szociálpolitika, mint a vállalati gazdálkodás eszköze. A hivatalos álláspont szerint a vállalati szociálpolitika nem a társadalmi bajok enyhítésének az eszköze, hanem a vállalat gazdálkodási sikerességét kell közvetlenül szolgálnia.

3. A vállalati szociálpolitika, mint helyi mecénás. A helyi tanácsi és politikai szervek oldaláról erős nyomás nehezedik a vállalatokra, hogy saját forrásaikból vállaljanak részt a települések kommunális fejlesztésében

4. A vállalati szociálpolitika, mint a munkaerőhiány enyhítésének eszköze. A tapasztalatok szerint jelentős és tartós munkaerőhiány azokon a munkahelyeken jelentkezik, ahol a munkakörülmények elviselhetetlensége miatt nem biztosítottak a munkavégzés civilizált körülményei." (Krémer 1987.)

4. 1988- napjainkig

Az állam kivonult a jóléti ellátásból, a korábbi garanciális elemeket megszüntette. A munkahelyi jóléti ellátás színvonalát a gazdálkodó szervek mindenkori anyagi helyzete határozza meg. A munkáltatók számára az állam legfeljebb a jóléti ellátások ráfordításának költségként történő elszámolását engedi meg, évenként változó módon, a források garanciáit nem biztosítva. Új elemként jelent meg, hogy a ráfordítás és a célok meghatározása közös tárgyalás eredményeképpen alakul ki a munkaadó és a munkavállaló között.

A személyi jövedelemadó bevezetésével a szociális ellátásban részesülők bizonyos ellátások igénybevétele esetén az adózás szempontjából korlátozás alá esnek, vagyis a juttatás ellenértéke után személyi jövedelemadó fizetésére kötelezettek, pl. ruhapénz. Az eddigi tapasztalatok azt igazolják, hogy a munkaadók döntési szabadsága a jóléti politika terén nőtt. Azáltal, hogy napjaikra megszűnt a vállalati szociális jóléti intézmények nagy része, bezártak az üzemi bölcsődék, óvodák, szinte elvétve maradtak vállalati üdülők, az állami, önkormányzati szociálpolitikára hárultak azok a terhek, amelyeket korábban a munkáltatók átvállaltak.

A társadalombiztosítási ellátásoknál is jelentős változások történtek. A társadalombiztosítási rendszer demokratizálását szolgálta a Nyugdíjbiztosítási és Egészségbiztosítási Alap szétválasztása és önkormányzatának létrehozása, melyek az alapok felhasználásának átláthatóságát, a gazdálkodás feltételeinek megteremtését szolgálták volna, ám ezek működése kívánnivalót hagyott maga után. Ezért is került sor 1998-ban az önkormányzatok megszüntetésére és az alapok visszaállamosítására. A nyugdíjbiztosítás területén előrelépést jelentett az önkéntes és a kötelező magánnyugdíjpénztárak megjelenése.

^{Egyetlen új biztosítási jellegű ellátás született, a munkanélküliséggel összefüggő ellátás, ám mindezt nem a társadalombiztosítás költségvetéséből finanszírozták. Bekövetkezett a biztosítási rendszer profiltisztítása is. Ennek lépése a családi pótlék költségvetésbe való átkerülése volt, ezt követte a munkanélküliségi ellátások, majd 1993-tól a temetési hozzájárulások, az anyasági ellátások - anyasági segély, gyed, gyes - társadalombiztosítástól való elszakítása. Ugyanakkor az ellátások színvonala csökkent, a hozzájutási feltételek szigorodtak. Mindezek különösen a táppénzre, valamint a munkanélküliséggel összefüggő támogatásokra voltak jellemzőek. Ezzel párhuzamosan csökkent a támogatásban részesülők köre és a segélyezés időtartama.}

^{Elkezdődött a társadalombiztosítás piacosítása azáltal, hogy az egészségügyben lehetővé vált a kötelező egészségbiztosításon belül a családorvosok és szakorvosok önálló vállalkozóvá válása. Az egészségügyi szolgálatok egy részét részben, vagy egészben fizetővé tették.}

^{Megjelentek az önkéntes nyugdíj és egészségpénztárak. Mindezek igen népszerűvé váltak az átlagosnál jobb jövedelemmel rendelkezők körében. 2005 - ben a családok 35 százaléka kapcsolódott be az önkéntes pénztárak valamelyikébe. Az önkéntes pénztárak már most rétegezettek. 2000 - ben - Ferge Zsuzsa adatai szerint a felsőfokú végzetséggel rendelkező 39 százaléka, míg az alapfokot elvégzettek mindössze 8 százalékának volt önkéntes biztosítása.}  

Az 1990-es évtized első felében a foglalkoztatottak száma igen nagymértékben, kereken egymillió fővel csökkent. Ez a gyors ütemű privatizációnak, létszámleépítéseknek, a gazdaságtalan vállalkozások megszűnésének volt a következménye. Az évtized közepétől a visszaesést stagnálás, majd a foglalkoztatottak számának lassú növekedése váltotta fel. A foglalkoztatottság csökkenésének egyik fő következménye az 1990-es évtized első éveiben a munkanélküliek számának rohamos növekedése volt, ami a regisztrált munkanélküliek számát tekintve 1993-ban érte el csúcspontját. A regisztrált munkanélküliek létszáma ezt követően némileg csökkent, de még az évtized közepén is igen magas volt, az 1990-es adat négyszerese. A munkanélküliségi ráta 1990. évi 2,7 százalékéval szemben a 2001-es érték 10,2 százalék volt, ami 2006. végére 5,7 százalékra esett vissza. Másik lényeges változás az inaktívak számának jelentős növekedése. A rendszerváltást követő években, széles körben lehetővé tették a nyugdíjkorhatárt el nem ért, de azt megközelítő dolgozóknak a korengedményes, majd az előnyugdíj igénybevételét. A piacgazdaság térhódítása következtében csökkent a valamilyen egészségkárosodásban szenvedő munkavállalók szervezett foglalkoztatásának a lehetősége, e munkavállalók közül sokan rokkantsági nyugdíjasok lettek. Akiket egészségügyi problémáik a "teljes foglalkoztatottság" időszakában ténylegesen nem gátoltak az aktív kereső tevékenységben, a létszámleépítések hatására a munkanélküliség helyett inkább a rokkantsági nyugdíjaztatás lehetőségét választották.    

1. számú táblázat: A népesség gazdasági aktivitása Magyarországon korcsoport szerint 2001-ben, százalékban

(Forrás: Népszámlálás 2001. KSH. Bp.2003.)

A dolgozók foglalkozási csoportösszetételében is változások következtek be a rendszerváltás utáni években. Ez főleg abban nyilvánult meg, hogy a vezető, értelmiségi és egyéb szellemi foglalkozásúak aránya emelkedett. Ez a tendencia nem csupán a dolgozók iskolázottsági szintjének általános emelkedését mutatja, hanem azt is, hogy az elmúlt években a foglalkoztatottak számának csökkenése a munkanélkülivé válás következtében elsősorban a fizikai foglalkozásúakat érintette. Ez azt is jelzi, hogy az ország gazdasági szerkezete egyre inkább a képzettebb munkaerő alkalmazását igénylő gazdasági ágazatok irányába változott.

2. számú táblázat: A foglalkoztatottak megoszlásának változása összevont foglalkozási csoportok szerint 1990-2001 között százalékban

(Forrás: Népszámlálás 2001. KSH. Bp.2003.)

A humánpolitika területén és szemléletében jelentős változás következett be. A munkaváltás gyakorisága a piac fejlődésével és a cégek által nyújtott megtartó eszközök hatékonyságával egyenes arányban csökkent. A munkaerő toborzása és kiválasztása éppúgy, mint a fejlesztőprogramok jelentős szerepet töltenek be a vállalatok humánpolitikai gyakorlatában. Egyre jellemzőbb a szakma professzionalizációja, hisz ma a humán feladatok ellátása, a stratégia-kidolgozás diplomát, gyakran több diplomát igényel. A szakirodalom a humánpolitika reneszánszának tekinti a 21. század első évtizedét. Mára a legtöbb szervezet számára egyértelművé vált, hogy a humán szakemberek nem csak előmozdítják az adott cég sikerességét, de munkájukkal hatékonyan támogatják az alkalmazottak fejlődését, cégen belüli karrierjét és boldogulását is.

A munkaerő megtartásában még mindig kiemelkedő szerep jut a versenyképes fizetésnek, annak ellenére, hogy a magyarországi fizetéssel összefüggő terhek, járulékok az Európai Unióban a legmagasabbak közé tartoznak. A teljes munkaidőben alkalmazásban állók bruttó átlagkeresete 2006. márciusában 160 ezer forint volt. Ezen belül a fizikai foglalkozásúaké 98 ezer forint, a szellemi foglalkozásúaké 216 ezer forint volt. A versenyszférában dolgozók körében a fizikai foglalkozásúak ennél ezer forinttal alacsonyabb bért kapnak, de a szellemiek 15 ezer forinttal jobban fizetettek. A legjobban fizető gazdasági ág a pénzügyi, banki tevékenység volt, itt az átlagfizetés meghaladja a 315 ezer forintot. Ezt követte a vegyipar, a közigazgatás, a védelem és a társadalombiztosítás. Legkevesebbet a textiliparban és a mezőgazdaságban dolgozók kerestek 2006-ben. A munkajövedelem kereseten felüli része munkavállalónként átlagosan 5 százalék volt.

Különösen az alacsony jövedelműeknél jelentős a fizetés motiváló ereje. A közepes, de főleg magas fizetéssel rendelkezők esetében a humánpolitika egyéb eszközei is felértékelődnek. A leggyakrabban használt munkaerő-megtartó eszközök közé a fizetés után a szakmai továbbképzések támogatása és biztosítása, a céges autó használata, vállalati lakáshoz jutási támogatások, kölcsönök, szociális támogatások és vállalati biztosítások lehetőségei kerültek. Nőtt a jelentősége az olyan egyéb eszközöknek is, mint jó munkafeltételek, a munkahely megközelíthetősége, étkezési hozzájárulás lehetőségének biztosítása, továbbképzéseken, konferenciákon, tréningeken való részvétel, valamint a dolgozóknak és családjuknak rendezett események (majálisok, gyermeknapi rendezvények, céges összejö vetelek stb.)    

A magyar munkavállalók átlagosan napi egy órával dolgoznak többet a kötelezően előírt munkaidőnél, és általános jelenség a munkahelyi stressz: többségüket megviseli a munka túlzott mennyisége és feszített tempója. A stressz és a túlterheltség viszont (az egészségtelen táplálkozással és a mozgásszegény életmóddal együtt) fizikai tüneteket is okozhat, a magas várnyomástól a hát- és fejfájásig, lelki téren pedig a kiégésig és a depresszióig számtalan formában.
Több felmérés is bizonyította már, hogy a munkahelyi egészségvédelem megtérülő beruházás. Egy amerikai kutatás szerint 1 dollárnyi egészségvédelmi befektetés több mint 2 dollárnyi nyereséget termel. A béren kívüli juttatások közé jól beépíthetők az egészségvédelmet, a jó közérzet fenntartását célzó szolgáltatások. Ezzel nemcsak a munkatársak egészségére vigyázunk, hanem a vállalkozáshoz való hűségüket, motivációjukat is növeljük