A SZERVEZÉSI ÉS VEZETÉSI GONDOLKODÁS FEJLŐDÉSE

1.1. A szervezés és vezetés társadalmi meghatározottsága, történetisége

A szervezés és vezetés, mint emberi tevékenység egyidős az emberi társadalommal, egyben társadalmi érték, mindenütt létezik, ahol emberi közösségek tevékenykednek, munkát végeznek. A társadalom tagjainak közös tevékenysége mindig valamilyen csoportos formában, szervezetek keretei között valósul meg. A közös tevékenység, az erők összefogása tette lehetővé az emberek kisebb-nagyobb csoportjainak fennmaradását, illetve eredményes működését.

A társadalmi fejlődés egy meghatározott szakaszában az egyes emberek képességei, adottságai alapján végzett tevékenység differenciálódása elvezetett a munka társadalmi megosztásához. A munka bonyolultságának, összetettségének növekedésével megjelentek azok az emberek, akik képesek és alkalmasak voltak a csoport tevékenységének összehangolásával járó speciális feladatok ellátására, amellett, hogy még részt vettek a közös munkában is. A fejlődés több fokozaton keresztül vezetett a szellemi és fizikai munka különválásához.

A társadalmi munkamegosztás során létrejöttek a s 515h79f zervezetek, mint az embereknek a társadalmi tevékenység során kialakult olyan együttesei, amelyek tagjait közös célok, s a célokból fakadó funkcionális kötelékek kapcsolnak össze. A szervezeteket mindig valamilyen társadalmi szükséglet kielégítése céljából hozzák létre; a szervezet célja a szervezet által kielégítendő társadalmi igény megvalósítására való törekvés.

A szervezés és vezetés minden közös emberi és társadalmi tevékenység szükségszerű velejárója, jelentősége annál jobban növekszik, minél fejlettebb a társadalom.

A vezetés és a szervezés bonyolult és egymással szorosan összefüggő, egy időben kialakuló, az emberi munkához közvetlenül kötődő társadalmi viszonyok kifejeződése.

Ezeknek a viszonyoknak egy része szabályozott (jogilag rendezett) és ezeket a szervezési-vezetési folyamatban (tevékenységben) irányadónak kell tekinteni. A másik részét viszont a közösség és a vezetés magatartása határozza meg (stílus, egyéniség, emberi értékek és adottságok). A vezetéssel szemben támasztott társadalmi követelményeknek csak az adott korhoz igazodó felkészültséggel, ismeretek birtokában lehet eredményesen megfelelni. Ilyen körülmények között a szervező-vezető tevékenység mind tovább differenciálódik, mérete és hatása kiterjedtebbé válik, valamint módszerei és eszközei folyamatosan átalakulnak.

1.2. Szervezési és vezetési alapfogalmak

1.2.1. A szervezés és vezetéstudomány tárgya

A szervezés és a vezetés kialakulása időben egybeesik, szorosan kötődik az emberi munkához, hatékonyságának növekedése összefügg az emberi munka fejlődésével, azzal kölcsönhatásban van. A kölcsönös viszony tekintetében többféle álláspont alakult ki. Az általános szervezéselmélet művelői szerint a vezetés a szervezet működésének része. Vezetéselméleti nézőpontból viszont a szervezés a vezetői tevékenység eleme, pontosabban annak egyik funkcióját jelenti.

A szervezéstudomány a mesterséges társadalmi rendszerek megismerésével foglalkozik, vizsgálja ezen rendszerek kialakításának, fenntartásának, fejlesztésének kérdéseit, melyekben az irányítási, szervezési és végrehajtási folyamatok végbemennek. Így e tudomány eszközrendszer is a szervezetekben ható tényezők megismerésére, folyamatainak szabályozására, a szervezeti rend kialakítására. Feladata, hogy a folyamatokat rendezze, a bizonytalansági tényezőket kiszűrje, vagy a lehető legkisebbre csökkentse, és így lehetőséget biztosítson a folyamatban dolgozó vezetőknek és végrehajtóknak, hogy a legeredményesebben végezzék munkájukat.

A szervezés szónak a közfelfogás szerint is több értelmezése ismert, illetve a szervező tevékenységnek több tartalmi meghatározásával találkozunk. Általánosan elfogadott nézet szerint a szervezés:

a szervezetrendszerek és szervezetek létrehozása, fejlesztése, átalakítása;

a már létrehozott szervezet működési feltételeinek biztosítása;

a szervezeti célokat megjelenítő vezetői döntések végrehajtásának megszervezése.

A társadalmi közös feladatok megoldására szolgáló szervezet létrehozása esetén:

elsőként tisztázni kell azokat a feladatokat, amelyeket a szervezet elé tűzött célok eléréséhez meg kell oldani;

ehhez képest lehet meghatározni a szervezet típusát, a szervezetrendszerben elfoglalt helyét;

ezek után lehet meghatározni a szervezet belső felépítését;

a következő teendő a tárgyi és személyi feltételek meghatározása; majd

dönteni kell a vezetők és a szervezet dolgozóinak kiválasztásáról; és

szabályozni kell a belső kapcsolatokat, ki kell alakítani az alá-fölérendeltségi viszonyokat (gazdálkodási-pénzügyi jogkörök, munkáltatói jogosítványok, felelősségi rendszer, általános működési normák, munkamegosztás stb.), valamint az egymással mellérendeltségi viszonyban álló szervezeti egységek közti kapcsolatok rendjét (pl. rendszeres vagy eseti tájékoztatás, véleményezés).

1.2.2. A vezetés fogalma és lényege

A vezetés főbb sajátságait a következők szerint foglalhatjuk össze:

a vezetés mindig egy konkrét szervezeten belüli tevékenység, nem kívülről hat a szervezetre, hanem belülről. A vezetés tárgya az adott szervezet.

a vezetés alanya a vezetett szervezeten belül helyezkedik el, az irányítás alanya az irányítás tárgyán (a szervezeten) kívülálló szervezet; A vezetés a szervezeten belül viszonylagos elkülönültséggel rendelkezik, döntési joggal és a döntésben foglaltak érvényesítésével bíró, hierarchikus helyzetben lévő szervezeti egység.

a vezetés feladata a szervezeti célok és a szervezeti célok eléréséhez szükséges magatartási formák meghatározása, valamint gondoskodás a megvalósítás személyi, feltételeiről,

a vezetés ellenőrzi a szervezetnek a megvalósításra irányuló tevékenységét,

a vezetés a feladattól (a céltól) eltérő magatartás esetén kikényszeríti a célszerű magatartást.

Mindezek figyelembevételével a vezetés lényege több megközelítés alapján körvonalazható. Amennyiben annak humán oldalát emeljük ki: a vezetés emberekre irányuló tevékenység, ráhatás, befolyásolás azért, hogy megértsék, elfogadják és maradéktalanul végrehajtsák a vezetői döntéseket. Ennek objektív tere a szervezet, amelyben az emberek dolgoznak.

Ha a vezetői tevékenység célját, eszközeit és jogosítványait hangsúlyozzuk, akkor a vezetés olyan tevékenység, melynek során:

az adott szervezeten belül hierarchikusan kiemelt szervezeti egység vagy személy a szervezeti célok és feladatok végrehajtására az adott szervezetet mozgósítja;

a célok eléréséhez szükséges magatartási formákat meghatározza;

gondoskodik a megvalósítás személyi, tárgyi feltételeiről;

ellenőrzi a szervezeti célok megvalósítására irányuló döntések végrehajtását;

és szükség esetén a célszerű magatartást kikényszeríti.

1.2.3. Az irányítás és a felügyelet

1.2.3.1 Az irányítás

A vezetés lényegét, általános fogalmát már az előzőekben tisztáztuk. Az irányítás fogalmának meghatározása miatt mégis szükséges újból utalni azokra a leglényegesebb fogalmi elemekre, amelyek alapján az irányító tevékenység a vezetéstől elhatárolható.

Ennek három elemét szükséges kiemelni, nevezetesen:

a vezetés feladata, hogy a szervezet tagjait meghatározott feladatokra mozgósítsa, tevékenységüket összehangolja;

a vezetettekre nézve kötelező döntéseket hoz, azt kikényszerítheti;

a feladatokat közvetlen formában a szervezeten belüli tevékenységgel valósítja meg.

A vezetés és az irányítás között a legáltalánosabban elismert különbség: a vezetés a szerven belül valósul meg, míg az irányítás a szervek közötti viszonyok szabályozását jelenti. Ha viszont az irányítást és a vezetést céljuk tekintetében vizsgáljuk, akkor nagyfokú egybeesést, azonosulást találunk, míg az alkalmazott eszközök és módszerek - a tevékenység tartalmától függően - gyakran különböznek egymástól.

Az irányítás tartalmát az alábbi résztevékenységek teszik ki:

az előrelátás (a feladat meghatározó funkcióból adódóan);

a döntés (az akarat elhatározás, a cél meghatározás, általánosan vagy részletes bontásban);

a döntés közlése, megismertetése (az adott szervezettel, szervezetrendszerrel);

a végrehajtás feltételeinek biztosítása;

az információszerzés a döntés végrehajtásáról (összegezés, elemzés, teljesítményértékelés);

a döntés végrehajtásának kikényszerítése (ha a végrehajtás elmarad).

Az irányítás fogalmi meghatározása: az irányítás olyan, szervezetek közötti tevékenység, melynek során az irányító szerv az irányított szervezetek részére a megfelelő előrelátás birtokában, döntés útján célt (és feladatot) tűz ki, gondoskodik a cél eléréséhez szükséges magatartás feltételeinek megteremtéséről, ellenőrzi az irányított szerv magatartását és szükség esetén a cél (a feladat) által megkívánt magatartást kikényszerítheti.

Ez a fogalmi meghatározás magában foglalja az ellenőrzési és felügyeleti jogosítványokat is, de előfordulhat, hogy azok - különösen a közigazgatásban - elkülönülnek, önálló ellenőrző-felügyeleti tevékenységként jelennek meg, de eredményük az irányító szerv számára információkkal szolgálnak.

Az irányító tevékenység tartalmát számos körülmény befolyásolja. Ilyen tényezők elsősorban a szervezet feladatainak jellege, a szervezet típusa és a szervezeti kapcsolat.

Ha tipizálni kívánjuk az irányítást, akkor:

közvetlen vagy közvetett;

szervezeti vagy tevékenységi;

elvi, vagy operatív;

ágazati vagy funkcionális; és

szakhatósági irányításról beszélhetünk.

A közvetlen (direkt) irányítás esetében az irányító (az irányítás alanya) a cél és a feladat kitűzésén kívül meghatározza az optimális magatartási formát, azokat egyedi döntésekkel közvetíti az irányított szervhez, érvényesülésük érdekében szükségesnek vélt eszközökkel operatív úton beavatkozhat.

A közvetett (indirekt) irányítás sajátossága, hogy az irányító csak a célt, a feladatot határozza meg, az ennek eléréséhez szükséges magatartás kialakítására csak orientál, konkrétan nem avatkozik be a szervezet működésébe, a célt (feladatot) normatív úton hozza az irányított szerv tudomására, az ellenőrzést (esetleg kényszerítést) egy vagy több szerv közbejöttével biztosítja (lásd. felügyeleti, vagy ellenőrző szervek).

Megkülönböztethetjük az irányítást annak alapján is, hogy az irányító az irányítási eszközök (jogok) teljes körével vagy csak egy részével rendelkezik, így beszélhetünk szervezetirányításról (teljes jogú) és tevékenységirányításról. Az első esetben az irányítás jogosítványai teljes körűek, azaz érvényesül a szervezeti-működési és tevékenységi kérdésekben egyaránt, igénybe veheti a szabályozás, az operatív beavatkozás, az ellenőrzés teljes eszköztárát (általános jogi feltételek között). Ezzel szemben a tevékenységirányítás kizárólag az irányított szerv tevékenységére vagy annak is csupán egy részére (több irányító szerv esetén) hat ki, meghatározva az irányított szerv feladatait és funkciójából eredő tevékenységének körét, a feladatellátás szakmai normáit.

Elvi irányítás érvényesül, ha annak megjelenési formája nem az egyedi döntés, hanem az általános rendelkezés (útmutatás), míg az irányított szervezet tevékenységébe való közvetlen beavatkozás operativitást jelez.

Az elvi és az operatív irányítás nem kizárják, hanem feltételezik egymást, a megfelelő arányok az adott körülményekre tekintettel alakíthatók ki, arra figyelemmel, hogy az irányított szervnek feladatai ellátásához önállóságra van szüksége, de az operatív beavatkozás jogát az irányító szervektől nem lehet elvitatni.

Más elvek szerinti csoportosítás alapján megjelenik az ágazati, a funkcionális és a szakhatósági irányítás is. E fogalmakkal elsősorban a közigazgatás területén találkozunk. Közös jellemzőjük, hogy a hierarchikus irányítás mellett, vagy a nélkül érvényesülnek. Céljuk az ágazatpolitikai feladatok meghatározása és végrehajtásának elősegítése, vagy egy meghatározott tevékenységi körbe tartozó feladatok ellátása egységes feltételeinek megteremtése, ellenőrzése (pl. költségvetési tervezés, gazdálkodás).

1.2.3.2. A felügyelet

A felügyelet nem azonos az irányítással, a felügyelet része az irányításnak. Megfigyelhető azonban, hogy a felügyelet gyakran elkülönül (elsősorban a közigazgatásban) és úgynevezett nem hierarchikus kapcsolati rendszerként működik.

A felügyelet célját vizsgálva arra a következtetésre juthatunk, hogy az nem más, mint az adott szervezet elé kitűzött cél vagy feladat által meghatározott magatartás biztosítása.

Ennek érdekében egyik résztevékenysége a felügyeletnek, hogy jogosult hozzájutni olyan információkhoz, amelyekből megítélheti a felügyelt szervezet munkáját, azaz a megkívánt magatartást tanúsítja-e vagy sem. Az információszerzés történhet általános vagy egyedi, rendszeres vagy eseti adatszolgáltatásból, a szervezeti jelzésből, illetőleg a szervezeti környezet, a kapcsolatrendszer érdekköréből (pl. panasz, közérdekű bejelentés, társszervek szignalizációja).

A másik eszköz, amikor a felügyelet az ellenőrzési jogkörével élve vizsgálja a szervezetet és ennek alapján ítéli meg a helyzetet.

A felügyelet másik résztevékenysége az intézkedési jogkör, amelynek segítségével a meghatározott szervezeti feladat teljesítését (az előírt magatartást) kikényszerítheti, vagy ilyen intézkedésre kezdeményezést tehet. Ezek az intézkedések lehetnek:

megelőzők,

helyreállítóak,

megtartóak.

Közös vonásuk, hogy mindezeknek jogszabályra (szabályozásra) kell épülniük, és a felügyeleti szerv az irányító szervekéhez hasonló beavatkozási jogot nem gyakorolhat (pl. célt, feladatot nem bővíthet, nem törölhet, szervezeti feltételekről nem dönthet). A felügyelet tehát bizonyos mértékig korlátozott, olyan területekre nem terjed ki, amelyekre nézve sem a szervezet vezetője, sem a szervezetet irányító szerv rendelkezést nem bocsátott ki.

A felügyeleti tevékenység is csoportosítható a következők szerint:

hierarchikus; egymással alá- fölérendeltségi kapcsolatban álló szervek közötti felügyeleti viszony, amelyet az irányító szerv közvetlenül gyakorol;

nem hierarchikus; ha a felügyelt szervezet és a felügyeleti joggal rendelkező szervezet között nincs alá- fölérendeltségi kapcsolat;

általános; amennyiben a szervezet egészének, vagy az egész tevékenység meghatározott szempontok szerinti vizsgálatára terjed ki;

speciális; amikor a csak bizonyos résztevékenységekre irányul a felügyelet (pl. munkavédelem).

Az előzőekben kifejtettek szerint a felügyelet olyan tevékenység, melynek során a felügyeleti szerv biztosítja, hogy a felügyelt szervezet tevékenysége megfeleljen az előírt magatartásnak; ennek során ellenőrzi a felügyelt szerv tevékenységét és szükség esetén a jogszabályokban meghatározott intézkedéseket megteszi vagy kezdeményezi, s ezáltal kikényszeríti az irányítás által meghatározott magatartást.

A fogalom kiegészítéseként ismételten kiemeljük, hogy a felügyelet nem terjed ki a felügyelt szervezet céljai és feladatai meghatározására, vagy azokon kívüli magatartási formák kikényszerítésére.

1.2.3.3. Az ellenőrzés

Az ellenőrzés legáltalánosabb fogalma alatt a kitűzött cél (feladat) és az elért eredmény összevetését értjük, azaz mennyiségi, minőségi értékeket mérünk és értékelünk.

Az ellenőrzésnél is pontosan meghatározható az ellenőrzés alanya (az ellenőrző szervezet vagy személy) és tárgya (az ellenőrzött szervezet vagy személy).

Az ellenőrzés tartalma és folyamata tekintetében az alábbi résztevékenységekkel szükséges számolni:

az ellenőrzött szerv (személy) számára kitűzött célok és feladatok megismerése, ennek során az ellenőrzés alanya felkészül az ellenőrzési feladat ellátására (tájékozódás a szervezetről, a kapcsolódó jogszabályi rendelkezésekről; az ellenőrzés tárgyi és személyi feltételeinek biztosítása; az időbeli ütemezés elkészítése stb.) és elkészíti az ellenőrzés programját;

az ellenőrzött szerv tevékenységének megismerése (tények, körülmények feltárása), ezt gyakran nevezik vizsgálatnak;

a vizsgálat által feltárt tények, adatok, körülmények összevetése a vizsgált szervezetre megállapított feladatokkal, magatartásformákkal, azaz megtörténik az értékelés;

következtetések levonása, a szükséghez képest javaslatok kidolgozása.

Az ellenőrzés tehát olyan tevékenység, amelynek során az ellenőrzés alanya az ellenőrzött szervezet (személy) számára meghatározott cél (feladat) ismeretében megvizsgálja és értékeli az elért célokat, a feladatok teljesítését és ennek birtokában levonja a megfelelő következtetéseket (pl. jogszabályok vagy más normatív aktusok alapján megjelöli a jövőbeni magatartásokat, vagy erre irányuló kezdeményezéseket tesz).

A szervezés- és vezetéstudomány irányzatainak kialakulása

A szervezés és vezetés része a társadalmi cselekvés intézményesülési folyamatának; a társas kapcsolatok, magatartások a szervezés-vezetés által alakított területei egyre jobban beszabályozódnak. Ez napjainkban mind nagyobb részben tudatosan tervezett, részben azonban még mindig spontán folyamat.

A modern társadalom magas fokú szervezettsége közismert tény, melynek kialakulását és társadalmi, egyéni emberi következményeit a tudomány sok vonatkozásban tárgyalta. A társadalmi szervezettség fejlődése különösen az utóbbi évszázad alatt gyorsult fel, ekkor ért a szervezettség olyan szintre, melynek előnyei és hátrányai mind nyilvánvalóbbakká váltak. Ezek a hatások nemcsak felgyorsították a társadalmi szervezettséget, de következményeként a szervezés-vezetéstudomány is egyre mélyebben és differenciáltabban vizsgálta a társadalmi folyamatokat, jelenségeket.

Az emberiség a szervezői-vezetői tevékenység hatását és társadalmi következményeit a civilizáció korában kezdettől ismerte, de sajátos törvényszerűségeit hosszú ideig nem tudta kimunkálni. A társadalmi gyakorlatban régmúltra visszavezethető meggyőződések éltek egyes módszerek és eljárások hatékonyságáról, mások eredménytelenségéről. A sok tapasztalati ismeret ellenére is kimunkált, elméletinek mondható, racionális megközelítések csak viszonylag későn kerülnek felszínre.

Vezetőknek és vezetetteknek mindig voltak nézeteik, elképzeléseik a szervezés-vezetés lényegéről, szerepéről, de ezekből a tudományosság igényére számottartó általános elméletek vagy elméleti rendszerek a klasszikus társadalomtudományi ágak fejlődési szintjéhez képest későn alakultak ki.

E körülmények kifejtésére jegyzetünkben nem vállalkozhatunk, csak jelezzük, hogy valamilyen új intézmény és eljárási mód kialakulásához az ösztönzést közvetlenül vagy közvetve mindig valamilyen új társadalmi igény (szükséglet) megjelenése adja. A társas kapcsolatok racionális irányítása iránti igény csak a történelmi fejlődés legújabb szakaszán jelentkezett. Az emberek egész történelmi korszakon keresztül a társas cselekvésben vagy a hagyományoknak (szokásoknak) vagy a különleges képességű személyeknek (nagy embereknek) engedelmeskedtek.

A szervezési-vezetési viszonyokkal kapcsolatban a konkrét feladattól és helyzettől elvonatkoztatható, tisztán elméleti megközelítésű szemléletre hosszú ideig nem volt szükség.

Miután a tradicionális szervezési-vezetési gyakorlat egyre több problémára nem tudott megfelelő megoldást ajánlani, kezdett kialakulni először a speciális képességeken (vezetési pozíció, ügyesség) majd a szervezési-vezetési tapasztalatokon alapuló menedzser professzió.

Az élet megkövetelte az eddig ismeretlen folyamatok megismerését, az ember által történő szabályozás megvalósítását, így az egész társadalom vezetésének-szervezésének továbbfejlesztését.

E gyakorlati szükséglet teremtette meg a szervezés-, illetve a vezetéstudományt, és később a különböző nézeteket tartalmazó, majd a nézeteket integrálni törekvő iskolákat, tudományos irányzatokat.

A "tudományos vezetés" kidolgozásának elindítója Frederick W. Taylor (1856-1915) amerikai mérnök, aki a termelő szféra alapos ismerőjeként, a termelési érdekek, azaz a termelés racionalizálása, illetve folyamatelemzése és ellenőrzése nézőpontja alapján közelítette meg a szervezés-vezetés kérdéseit.

Az összetett szervezetek irányításának és igazgatásának problémáival foglalkozott Henri Fayol (1841-1925) francia kutató, a "tudományos irányítás" kiemelkedő képviselője.

A vezetői munka legfontosabb részének tekintette a szervezeti cél elérését; azt vallotta, hogy a vezető feladata a szervezeti hierarchia kialakítása, a szervezeti részegységek funkcióinak a konkrét célnak megfelelő meghatározása. Legfontosabbnak tartotta a vezetés és a rendelkezés (döntés) egységét. Nagy jelentőséget tulajdonított a törzskari munkának (szakértők alkalmazása). A szervezetet - lényegét tekintve - sajátos igazgatási rendszernek fogta fel, az igazgatás feladata: az egész és a részek tevékenységének meghatározása, majd összehangolása. Igazgatáselméleti elvei mellett kidolgozta az igazgatás öt funkcióját: tervezés, szervezés, rendelkezés, koordinálás, ellenőrzés.

Lényegében ezt a megközelítést választotta Max Weber (1864-1920) német szociológus is, aki az irányítás ideális bürokratikus (formális) szervezetét tekintette elsődlegesnek. Hangsúlyozza, hogy az egyén a szabályok és előírások kötött rendszere között vesz részt az összműködésben.

Közös eredményük:

a racionalizálásra vonatkozó elvek (specializálás, szabvány, normák stb.) kialakítása,

az emberek tudományos kiválasztása, továbbképzése jelentőségének hangsúlyozása,

a vezetési feladatok, a vezetési folyamat kidolgozása és

a törzskari vezetés bevezetése.

Részben a "klasszikus iskola" továbbfejlesztéseként, részben annak bírálataként jelenik meg az "emberi viszonyok" iskolája, amely az igazgatás (a termelés) racionális módszereit megtartva, annak humanizálására törekszik, a vezetőktől a beosztottakkal szembeni humánus viszony kialakítását várja el. Ennek az iskolának fő képviselője Elton Mayo (1880-1949) amerikai szociológus.

Későbbi iskolák (irányzatok) közül kiemelhető az "empirikus iskola", a "szociális rendszerek iskolája", valamint azok az irányzatok, amelyek közös jellemzője a matematika és a kibernetika tudományos megállapításainak felhasználása ("új iskola").

Az empirikus iskola a közvetlen tapasztalatok felé fordul, a vezetés különböző területein szerzett tapasztalatokkal írja le, ezekből praktikus tanácsokat fogalmaz meg.

Kiemelten jelenik meg a menedzser szerepe, hangsúlyozottá válik a vezetési technika, a módszerek és eljárások ismerete. A menedzser és a szakember tudása viszonyában az előbbit tekinti elsődlegesnek.

A szociális rendszerek iskolára nagy hatással gyakorolt a rendszerelmélet kialakulása, a vezetéselmélet továbbfejlődése. Vizsgálatai elsődlegesen a szervezetek komplex rendszerére irányulnak, amely több alrendszerből tevődik össze. Nézetük szerint a rendszer normális állapotát négy követelmény biztosítja:

a célraérési funkció,

a rendszer és a környezet kapcsolata,

a rendszer belső integrációja,

a rendszer rejtett feszültségeinek szabályozása.

Az "új iskolák" között jelenik meg az operáció-kutatásos módszer, amely a különböző vizsgált folyamatokat részelemeire bontja, majd matematikailag fejezi ki és összefüggésüket vizsgálja.

Ebben a körben kap nagyobb szerepet az irányítói döntések elmélete, a döntés-előkészítés; a feladat végrehajtása érdekében minden döntést számítógépre építenek. Az egész szervezet munkájának optimális hatásfokát kívánják növelni, felhasználva a kibernetikát és az automatikus vezérlés elméletét.

Az egyes intézmények szervezeti keretein túllépve, "össztársadalmi" és "világmodelleket" készítenek, az egész emberiség számára dolgoznak ki cselekvési programokat.