Vallomas - Áprily Lajos

Vallomás - Áprily Lajos

Kuncz Aladárnak

Igaz -: én itt a sorssal nem csatáztam,

én döbbent szemmel láttam itt a vért,

és nem lengettem omló barrikádon 555e44f

fehér zászlót a véres emberért.

Viharokból kibomló új világért

csak álmom volt, nem lobbanó vitám.

Rohamra nem harsogtam riadókat

jövö-ködökbe zúgó trombitán.

A seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott,

sötét heggé simult minden dalon.

De mint a monda tóba hullt harangja,

a mélyben él az ember-fájdalom.

S én nem tudom, hogy meddig él a versem,

titánok halnak, tornyok rengenek.

Ahol világ-traverzek összedülnek,

a vers, a versem hogyne halna meg?

Ha nem leszek, nem fogja tudni senki,

sorsomnak mennyi furcsa titka volt.

A hült sorok: megannyi érc-koporsó,

s a könyv, a könyvem gránit-kriptabolt.

De túl romon, ha perce jön csodáknak,

a mély megkondul, mintha vallana,

s a bolt alól harangtisztán kicsendül

s magasra száll az ember dallama!