kategória | ||||||||||
|
||||||||||
|
||
Felettük az acélos fényü kék,
alattuk a bükkerdök bíbora.
Acélos rend a nyílhegyek sora,
az ék.
De nem a rendjük érdekel. Ma nem,
az a legelsö fogta meg szemem:
az él.
Miben lehet különb a többinél?
A szárnya gyors? Iramvonala szebb?
Viharérzö szimatja élesebb?
Az ösztönböl sugárzó céltudat?
Mindegy. Élen jár és irányt mutat.
Jaj volna, hogyha célt tévesztene,
ha szédítné a roppant égi tér
s ha nem fékezné ritmus-ösztöne.
De nem szédül. Az ék is tudja jól,
s ha élhelyéröl néha visszaszól,
a népe bízó hangon válaszol,
egy szálig tudja mind, hogy célhoz ér.
Az Úr elötte nem lobogtatott
sem fényes felhöt, sem tüzoszlopot,
de ismeröse földi s égi jel:
a hajnalfényben úszó földszagok,
a fároszként szikrázó csillagok,
városmorajt és tengerzajt figyel.
Még látom: bátran és gyönyörüen
hasítva húz a kristály-derüben,
és felkiáltok és megszólitom:
Vadlúd, ki szállsz most rom-hazám felett,
melyet remegtet még a rémület
s görcsökbe torzít még a vériszony -
vadlúd, akit a menny már fénybe szött
a messzeségben -, utánad vetem
borzalmaktól sötét tekintetem,
s rendet jelentö bölcs eröd elött,
amelynek útján nincs se harc, se vér,
Vadlúd, te Mózes-lelkekkel rokon,
meghajtom sújtott ember-homlokom.
Találat: 1744