Vadlúd - Áprily Lajos

Vadlúd - Áprily Lajos

Felettük az acélos fényü kék,

alattuk a bükkerdök bíbora.

Acélos rend a nyílhegyek sora,

az ék.

De nem a rendjük érdekel. Ma nem,

az a legelsö fogta meg szemem:

az él.

Miben lehet különb a többinél?

A szárnya gyors? Iramvonala szebb?

Viharérzö szimatja élesebb?

Az ösztönböl sugárzó céltudat?

Mindegy. Élen jár és irányt mutat.

Jaj volna, hogyha célt tévesztene,

ha szédítné a roppant égi tér

s ha nem fékezné ritmus-ösztöne.

De nem szédül. Az ék is tudja jól,

s ha élhelyéröl néha visszaszól,

a népe bízó hangon válaszol,

egy szálig tudja mind, hogy célhoz ér.

Az Úr elötte nem lobogtatott

sem fényes felhöt, sem tüzoszlopot,

de ismeröse földi s égi jel:

a hajnalfényben úszó földszagok,

a fároszként szikrázó csillagok,

városmorajt és tengerzajt figyel.

Még látom: bátran és gyönyörüen

hasítva húz a kristály-derüben,

és felkiáltok és megszólitom:

Vadlúd, ki szállsz most rom-hazám felett,

melyet remegtet még a rémület

s görcsökbe torzít még a vériszony -

vadlúd, akit a menny már fénybe szött

a messzeségben -, utánad vetem

borzalmaktól sötét tekintetem,

s rendet jelentö bölcs eröd elött,

amelynek útján nincs se harc, se vér,

Vadlúd, te Mózes-lelkekkel rokon,

meghajtom sújtott ember-homlokom.