Túl ötven erdön - Áprily Lajos

Túl ötven erdön - Áprily Lajos

Fogy az ösvény, fogy a napfény,

hideg árnyék hull a hegyre.

Áll mögöttem ötven erdö, 555c28f

ötven évem rengetegje.

Torkomig ver csorba szívem,

tüz a talpam, seb a térdem.

Annyi rémtöl megfutottam,

míg a ritkulásig értem.

Seb a szívem, seb az arcom,

vadtövistöl vér az ingem.

Aki erdö-járni küldött,

az ha megismerne engem.

Sürüségen átfutottam,

avarának vért is adtam,

ami bennem fiatal volt,

rohanásban elhullattam.

Szívem szárnya, szemem fénye,

kurjantásos fiú-kedvem,

férfi-sorsom mély zenéje

elveszett a rengetegben.

Csudaváró esti lázban

fekszem itt a ritkulásban

meglazulva, szerteesve,

s nincsen, aki megkeresne.

Járna értem, mint a hangya,

mint a Lemminkejnen anyja:

addig járna, felkutatna,

kicsi méhvel írt hozatna,

varázsszókkal összerakna,

úgy siratna, úgy szeretne...

Fekszem itt a szürkületben,

túl a rétnek nagy a csendje.

S zúg mögöttem ötven erdö, 555c28f

ötven évem rengetegje.