Parversek - Áprily Lajos

Párversek - Áprily Lajos

Itt van az öszi roham, gomolyogva sereglik a felleg,

bokrok alá menekül, sír a csicsörke-sereg.

Még a merész ölyv fenn birkózik s billen a szélben,

fergeteg-árba kerül s bukva, legyözve levág.

Örvénylön kavarog s fut a széllel a tarka levélraj,

minden szálfa ma húr: zengeti túl a vihar.

Kökunyhónk borzongva lapul a hideg zivatarban:

hallja az öszi zenét: szinte beethoveni már.

Sír a csicsörke-sereg, menekül a jeges rohamokban

s lenn a harasztlevelen fázva, zilálva megül.

Hangjuk a bokrok alul ki-kijajdul a szélsuhogásban

s átüt a záporesön élesen és remegön.

Ó, milyen ösi a gyász, mely elárad a sürü jajokban,

szívreható, monoton, fény-sirató zenekar:

Hol van a lomb, hol a fészekadó cserjék koszorúja?

Alszik a ködben a fény, rothad a földön a nyár.

(Jajdul az éber seb, melyet altatgatna a lelkem:

Hol van az én gyönyörüm? Hol van az én unokám?)

Estefelé szelidül a vihar, boru ködlik az ormon,

s éjjel a föld sebeit elfedi csendben a hó.

Hallgatag erdökböl levonulnak a méla pirókok,

s megnemesíti finom, mély fuvolájuk a gyászt.

Rablót rejt ez a köd-takaró, bujtatja az ölyvet,

nem látod meg, amíg zúgva, suhogva lecsap.

Itt leskel, fenyeget, ragadoz, zsákmányol a völgyben,

mint a szabad tenger ködje mögül a kalóz.

Búvik a puszta kökénybokor-ölbe a fürge ökörszem,

elrejtözik a pinty, sürübe száll a rigó,

tyúkunk rémülten menekülne a bodza tövébe:

karma között a halált hozza reájuk a rém.

("Háj!" - visitott a veszélyt üzö szó rég a falunkban,

- hogyha rabolt az "ülü" - végig az utcasoron.

Még most is, ha levág a gonosz, borzongat a láza,

végzetet érezek és gyermeki rémületet.)

Barna csibénk nem tudta elérni a gally-menedéket,

s rázúdúl a cudar élesen és szilajan;

lebben, lassan emelkedik, élö súlyt visz a szárnya,

karma között a szegény, cseppen a gyepre a vér.

Fenn a patak-szakadékba leszáll s széttépdesi csörrel,

menteni futsz, odaérsz: már csak a tolla maradt.

Lám, az a vadliba-raj mily bátran húz el a ködben

távoli célja felé, azt nem ijeszti veszély.

Ám a nap izgalmát idegében éjjel is érzi,

rezzen s félrebeszél éber-eszü unokám.

Rózsika - mélyül az öszi homály, hószag csap a ködbe,

tördeli gallyaimat s búg a novemberi szél,

foszlik már a fakult fü közt a lilás guzsalyüllö,

dér-puhitotta bogyót csípdes a szürkerigó.

Emlékszik, hogy szálltak alá panaszos csapatokban

s jött a nyomukban a hó, rég, a Parajd-patakán? -

S jött az öröm s csengett, nevetett a komor temetökert,

pára-fuvó kicsi nép, hóba-futó kicsi szán

verte jegesre az útja havát - fagyban, kicsi szánon,

hamvas-eperpirosan, Rózsika, szállt-e velem?

Játék mámora, gyermeki láz, üde, szüzi feszültség!

(Ért öröm, ért szerelem, Rózsika, volt-e telibb?)

Átüt a völgyjáró ködökön szemem: ott az öreg ház,

rég nem nyelt ki a zár néma kovácsmühelyén.

Hol van a gyermekraj, hol a zaj, hol a víg elevenség?

Szétszórták az idök - csak maga, csak maga van.

Köt? Foltoz? Takarít? Öreg albumokat levelezget?

Vagy csak a ködbe tekint: Új havazás - jaj, a tél!

Lenn rönkfás szekerek döccennek az utcakövekben,

s háza mögött komorul fenn a magas temetö.

Vénen is elmennék egy kései látogatásra,

látni a hóba-borult völgyben a téli falut,

emlék-súgarak oszlatnák el a néma szorongást

s megfognám szeliden régi leányka-kezét.

Elmúlsz - csendesedö viharod belezsongat a télbe,

hatvanharmadik ösz, bíboros ösz, gyönyörü!

Régi s örök szépség ragyogott remegö szineidben,

egyszer láttam ilyen klasszikus öszt Enyeden:

hóhullásig igézte szemünk a hegyek lobogása,

lassan hamvadozó tüz-öv a völgye körül.

Ősz-nábob, csak azért pazarolsz lilaszínt, arany éket,

hogy köszönö szememet dédelgesd vele még?

Indulok és aki megy, nem sejtheti, merre visz útja,

lombok az emberek is - int a homéroszi szó.

Lükteti még idegem viharos szeleid robogását,

lelkem ölében a vers ös ütemekre feszül,

érzi halott-hamvasztó tüz lohadó lobogását,

s hösi-halotti zenét perget a gyászdobokon.