Nyugtalansag - Áprily Lajos

Nyugtalanság - Áprily Lajos

Csapkodsz, feketeszárnyu szél,

sorsom zenéje, nyugtalanság.

Suhogó crescendóidat

rohanásomban félve hallom.

Kiáltanék, de hasztalan:

zúgásodat túl nem 717b16h kiáltom.

Este párnámig elkisérsz,

belesüvöltesz hajnalomba.

A templompadba ülsz velem,

a zsoltárfénybe árnyat ejtesz.

Lázízedröl ma már tudom:

a gyermeklázam is te voltál.

Elöbb vadüzö szomjuság,

aztán üzöm a rengetegben.

Ki vagy, hogy ilyen véresen

sarkantyúzod sírhoz-futásom?

Prédára ajzott karvalya

bús, tolla-foszlott életemnek?

Versembe dobbant lüktetö

hajszolt apáim ritmusából?

Lelkembe robbant fellege

a kénköves világviharnak?

Jaj, nem tudom, ki küld. Hagyom,

hogy sodrod hömpölygesse lelkem.

Viharos crescendóidat

rohanásomban félve hallom.

S már fáj, úgy fáj a pillanat:

egyszer megáll kengyelfutásod,

halálba fúlt hajrád felett

mint gyöztes angyal áll a csend -

s nem hallom már a hallgatásod -

ó, nyugtalanság, nyugtalanság...