Így akarja a sors - Áprily Lajos

Így akarja a sors - Áprily Lajos

Makkai Sándornénak

Fordul az út. Amerre száll a nap,

a messzeségben síkok 727f58h integetnek.

Emlékjelül, ha jö a pillanat,

mit hagyok itt a búcsúzó hegyeknek?

A bús királyi asszony jár eszemben

s kísérget régi, illatos nevével,

kit sorscsillagja erdökön keresztül

vesztett világból másfelé vezérel.

Látom halványan és sötét ruhában,

az élet és az év augusztusában.

Zörgö kocsin megy, hullámos hegyélen,

faluk maradnak el mögötte mélyen,

várak, juhok, vizek: erdélyi álom -

Aztán leszáll a hárserdös határon.

Sötét szobor. Mögötte kékbe vesznek

vonalai a rengeteg Meszesnek.

Búcsúzva visszanézne még a tájra,

messze, ahol lehullt a koronája.

Kocsija vár, sürgeti már az éjjel.

És, csillagának árva bujdosója,

finom pengével és finom kezével

sorsát az erdöszéli hársba rója.

A tölgyfa zúg. Sercegve sír a késem,

amíg a régi jelt törzsébe vésem:

Sic Fata Volunt.