Hypertonia - Áprily Lajos

Hypertonia - Áprily Lajos

Milyen fülledt, halálos ízü éjjel:

ernyedt karokkal állnak künn a fák -

a hold a kertet most itatja fénnyel,

hogy issza két sor óriási mák!

Csábít a fény s az ajtómon kilépek,

s meglátok benn a 454b17e kertben valakit.

Asszony. Különös, mint a régi képek.

A mák fölé hajlik s egyet szakít.

- Ki vagy? Mért jársz az éj fényes ködében?

Lélek vagy? Lopsz? A mák a páromé.

Mi a neved? - S ö búsan és sötéten

egyetlenegy szót mond: - Persephoné.

Riadt szívem nagyot rebben, mikor

ilyen szót mond az éj komor leánya.

S szólok: - Mért kell a vérvörös csokor,

ha visszatérsz a holdtalan világba?

Hallgatva áll, a mák között kutat,

látom, hajában is nagy mákvirág van.

Felel: - Hogy elfeledjék múltjukat

a lelkek lenn a fénytelen világban.

Azóta minden éjjel látogat,

ott áll a hold alatt a furcsa vendég,

szedi a dúsporzójú mákokat,

s én nézem, mintha megbüvöltje lennék.

Arcába látok: most nem is komor

- ilyen ködös-bús lélek is derülhet? -

Talán örül, hogy nö a mákcsokor -

vagy nöi kedvvel engemet kerülget?

A csokra kész. Már indul is vele,

ösvényt lel ott, hol túl a bokros ér van,

lebegteti haját az éj szele,

s még visszanéz rám - hívón és kacéran.

Persephoné, ma még ne - Hü szemek

néznek reám és azt kérik, hogy éljek,

s ha lábam indul, visszaintenek.

Ők kötnek és nem földi szenvedélyek.

Pedig egy drága lélek hívogat,

ki fényem volt irtóztató sötétben.

Virágokat szed, liliomokat

a nap-nem-látta, köd-megülte réten.

Alattvalód, királyi asszonyom,

mióta egy komor szél elragadta.

Azóta mindig látni szomjazom,

ó, hozd fel öt - egyetlen pillanatra!

Már csorba holddal jött az éjszaka,

s megint leszállt a sziklásmedrü éren.

A kerti útra tért. Nem egymaga:

kislány kísérte vértelen-fehéren.

- Annácska - szóltam hozzá -, itt a kert,

itt futkostál, itt szedtél gyöngyvirágot...

De válaszolni még halkan se mert,

mákot szedett, kisebb virágu mákot.

Ily szótalan, míg élt nem volt soha,

öt is büvölte tán a furcsa éjjel?

Nem ismert rám: királyi asszonya

megitathatta sürü máklevével.

Karom mohón kinyúlt, hogy fogjam át,

de rám pillantott lopva és ijedten,

szepegve kézenfogta Asszonyát,

s az ér felé eltüntek mind a ketten.

Jöjj vissza! - szóltam. Titkos hang felelt:

Holtat ne hívj! A holtak elfelednek.

Amíg még fenn a fényben jársz, öleld

meleg testét az élö kedveseknek.

Hatvanhat év: egy élet - perc alatt -,

megindult szemmel nézek rajta végig,

látom, honnan jött és meddig szaladt:

Rapsonné asszonytól Persephonéig.

Falum felett ma is rom integet,

meséltek róla ordas, nagy telekben,

Rapsonné asszony dúdolt éneket

s ütött tanyát a zsongó képzeletben.

Varázs-szelekben zengtek ott a fák,

arany madárraj szállt a fényes égen,

csorgóvizek zenéltek, hegy-csodák

ragyogtak kéken intö messzeségben.

Sok erdön túl, a gyermekkor fölött

ma is Rapsonné asszony napja lángol.

De Persephoné most kertembe jött

egy naptalan, felejtetö világból.

Holnap talán ö dúdol dalt nekem,

gonosz kínért jó csendet ad cserébe.

Az életem kezét elengedem

s fejem lehajtom hüvös nö-ölébe.