Az út - Áprily Lajos

Az út - Áprily Lajos

Jöttem az erdöszél felöl,

magamban, dallal, messziröl.

Friss volt a 828i85i rét, alig-napos,

lábam bokáig harmatos.

A sürüség s a rejtelem

remete-csendje jött velem.

Ámultam malmon, várakon,

harangszó-hangú falvakon.

Álltam tetökön és romon,

jártam virágon s vér-nyomon.

S kérdeztem: Kosbor, liliom,

messze van-e még a sirom?

S kérdeztem: Krisztus, szent Hitel,

mért van, hogy mégis ölni kell?

És a tetöröl szállt szavam:

Az ember csúcsa merre van?

Jöttem az erdöszél felöl.

Hoztam a lelkem messziröl.

Utam és dalom elakadt:

sorompót értem, gyárakat.

Jaj, erdö nélkül nincs titok -

A város zúg. Én hallgatok.

Nem dalolok, nem kérdezek,

csak néma, nagy gyerek leszek.

Az arcomon szelíd derü.

És a halálom egyszerü.