Az irisórai szarvas - Áprily Lajos

Az irisórai szarvas - Áprily Lajos

Virradt. A fákra egyre csendesebben

rivallt alá a mély felhö-torok.

Gáncsot vetö boróka-rengeteg 141e45b ben

akadtak rá a csorda-pásztorok.

A gornyikhoz levitte nemsokára

tarkóra vetve egy szilaj csobán,

s megvolt az alku egykettöre: ára

egy korty fenyövíz s egy marék dohány.

A simmentali borjának fogadta

fakorlátos, legeltetö helyen,

tögyén mohón csüngött az istenadta,

és elfeledte, hogy testvértelen.

És elfeledte a futó erecskét,

amely bukfenceket kacagva hányt,

s mely hüs homályba fogta gyenge testét,

el a zuzmószakállú ösmagányt.

És elfeledte a forrás kis odvát,

amelynek tükre csábító titok,

s ha eltikkadva meg-megszomjazott, hát

napverte, langyos vályúból ivott.

Kristály-tükörben nem láthatta mását,

mikor a szarva büszkén ütközött,

meg nem sejthette büszke származását,

és borjúnak nött fel borjak között.

És lett pompás agancsú háziállat,

vadász-szívekbe dobbantó remek,

s csudálva nézte, rajta mit csudálnak

csudálkozó kiránduló-szemek...

De nyárutón, mikor a kék havasról

omlott a köd s leszállt az ösz vele,

beláthatatlan ködruhás magasból

szarvasbögés búgott a völgybe le.

S akkor: párát zihált remegve szája,

idegen lett palánkos otthona,

idegen lett testvére, mostohája -

s a ködbe hördült, mint az orgona.