AZ UDVAR FÁJA Baka Istvan

AZ UDVAR FÁJA Baka István

Esőkkel mosdatott tenyérke:

zöld lomb, mitől félsz e falak között?

Szép árnyad hamvai kihűltek már a porban,

elült a füst, az udvart felsöpörték,

lemetszett ágaiddal jóllakott a tűz.

Aludj!

Fekete homlokodra

labdányi fény hull,

a ráncos vakolatba vésed

megfeketült magányodat,

megbélyegez a mész,

szeplőket süt beléd a csillag.

Guggol előtted egy

cigány-bánatú kőrakás,

lábadra ejti árnya

csomós göröngyét,

töpreng, sötétlik, rossz szagú.

Négy emeletről néznek

a piszkos balkonok,

szívod az ételmaradékok,

penészes függönyök szagát,

arcodra rozsda száll,

vasízű gyom kerít,

szelíden körbeült

a szalmás törmelék.

Így láttam én a hólapátolókat,

így álltak ők, így kéklett lábaik előtt

a rozsdás vas,

egészen apró csikkek sisteregtek a hóban,

csillogtak alig észrevehető köpések.

Azóta

leolvadt vállukról a rongyos bekecs,

elmentek az utolsó alkonyatban,

tapodva a haszontalan,

megszürkült csillogást.

Te már

zöldeddel fizeted az udvart,

s a téglák rései között

gyökereidre kúszó szappanosvizet.

Aludj!

Aludj a rozsdás sűrűségben,

a Hold fehér köve alatt,

a fénybetűk rózsaszín nyálában,

a szenes illatú szelekben,

a poros feketeségben,

a taknyos zöldben!

Aludj a föld alatt, aludj a kormos

harmatozásban,

aludj a langyos korhadékban, üvegcserepek,

rongyok penészes zászlói között,

tapadj meg jó erősen

a zsíros lefolyókban!

Aludj mosatlan ablakomban,

szobányi szűk hazámban,

elfáradt öleléseimben,

soványságomban,

szegénységemben,

megizzadt tenyeremben!

Hajnalodik.

Már egyre több a csillogás

a dróton száradó ruhákon.

[Kötetben: Magdolna-zápor]