ANNÁNAK HÍVTÁK - Áprily Lajos

ANNÁNAK HÍVTÁK - Áprily Lajos

Komor napoknak fényessége volt,

hangjában tündér csengettyüje szólt.

Annának hívták. Jött egy Anna-bál,

s táncába vitte a sebes halál.

A virágteste tölgy alatt pihen,

nagy puszta-város erdös széliben.

A tölgyfán tengelicek szólanak,

s homok-halmára hulldogál a makk.

Mikor az erdöt számum-szél kaszálja

s tölgyfák zuhannak át a völgyeken,

lelkem, felelj: egy kis virág halála,

jégvert szirom - hogy fájhat úgy nekem?

Rom volt a földünk. Elzuhant királyok 414d34e

az örömök. De ö játszott velem.

Zuhog a fény, s kifosztott szívvel állok

a némán szikrázó játszóhelyen.

Mi azt hittük: mienk bübája, fénye.

Mienk - lihegte s megjelent a rém.

Vagy tengerparti apja nyúlt feléje

a szomjazó kar nagy jussán: Enyém - ?

Érni fog a galagonya,

nem szedek már vele soha.

Galagonyát, csipkebogyót,

makktálacskát, ért mogyorót.

Árván jár most messzi réten,

kicsi kosár a kezében.

Keresi a réti csodát,

friss csiperkét, galagonyát.

Különös rét, furcsa tájék,

nincsen rajta fény, csak árnyék.

Félemlíti, szorongatja -

s nem jön, nem jön a nagyapja.

Vagy el se ment. Itt él a kert felett,

a Szentgyörgypuszta kistündére lett.

Ott jár a madárfészkes fák alatt,

ahol boldog volt, éber és szabad.

Ha arra járunk, ott leselkedik,

de leshelyét sötét lombok fedik.

Mégis sokszor tudom, hogy merre jár,

elhalkul ott a szép "szentgyörgymadár".

Ismer minden virágot névszerint,

övé a rétek vadvirága mind.

Lépcsönkön olykor ott a drága jel:

virág. Kisanna hullathatta el,

hajnalban jött a terraszunkon át,

a friss homokban hagyta lábnyomát.

Jár hangtalan. Törvénye hallgatás,

parancsoló, tiltó tündérvarázs.

Lát és figyel látatlanul. Miénk.

Csak nem jöhet, jaj, nem jöhet közénk.

Bölcs szív, egyensúly - gondoltam kevélyen -,

meghozta végre vérem és korom.

Kisanna nincs. Ez volna bölcseségem,

ez a siralmas, furcsa, néma rom?

S most menj a város-zajba vissza, menj.

Keresd a zsibbadást, mit munkagondod ad.

Ha ismerösöd rádköszön, köszönj.

Ha búskomor szemével néz az est,

ha tudsz, pihenj. -

Vagy zúzott lélekkel vallasd magad:

vén szem, honnan van benned annyi könny?

Meghalt. De vajjon élsz te s élek én?

Gyermekkoromban gyakran láttam ezt:

dorongjával egy-egy szilaj legény

a legelön kígyót ütött. A test

zúzott fejjel feküdt a fü között.

De mozgott még és fel-felütközött,

tekeredö, torz hurkokat vetett

s vonaglott, rángatódzott, reszketett,

míg elhervadt a fény a fák fején.

Meghalt. De vajjon élsz te s élek én?

Völgy, drága völgy, fogadj úgy, hogy ne fájjon,

legyen vadmákod bódító szagú.

Némán lengjen, mint alvilági tájon,

virágaid felett a mélabú.

Csillagtalan éj feketül,

farkas jár az aklunk körül.

Strázsa nincs, hogy elijessze,

kutyáinkat kivégezte.

Vad cselekkel virradatra

bárányunkat elragadta.

Ott a gyapja töviseken,

keresgélem, szedegetem.

Ott a vére kövön, mohán,

könnyem hull a vére nyomán.

Csillagtalan éj feketül,

jár a rém az akol körül.

Friss prédát les éjszakára -

Hé! Fiaim!

Fejszenyélre! Vasvillára!

Gyerekszem. Némán kérdez és figyel:

"Játszott velünk.

Hol vesztettétek el?"

Megrezzenünk,

s a néma szemnek néma szem felel.

Ez halk szüret volt. Senki sem dalolt,

a tréfaszó is elcsitult korán.

A szedett tökék megzilált során

mögöttünk árnyék járt: a drága holt.

A forrásból a bodzás patak-útban

kicsi kulaccsal ö hozott vizet.

Buzogj, buzogj, csorgó fekete kútam,

apadhatatlan kút: emlékezet!

Paszuly. Még együtt ültettem vele.

Most már nem együtt fogjuk szedni le.

Nem együtt fogjuk megszemelni sem.

Két apró, fürge kéz. Seb a szivem.

A portuláka magja hull s kikel,

a tulipán a földbe bú s kihajt.

Mag, drága mag. Most öt vetettük el.

Örök bú bokra, nöj ki, nöj ki majd.

Ágyásba lépett. Feddö szó, harag:

az ásott földbe lépni nem szabad.

Ó, ha az a rendbontó, drága nyom

még megjelennék ágyásaimon -

A fényes május, áldott szép idö,

a pitypang-bóbitától szöke rét.

Nem én fúvom már, nött a kis tüdö

s olyan boldog, hogy ö fúhatja szét.

Jaj, villámot a rétre ki vetett?

Viharok sorsos mélyéig ki lát?

Ki küldte rá a zord lehelletet,

mely úgy elfújta, mint egy bóbitát?

Pirók-hang. Úgy szól, mintha lelke lenne,

bujdosva, halkan mindenütt követ.

Mintha Annácska búja sírna benne,

mert tavaszunkba vissza nem jöhet.

Láttam a rözselángok lüktetését,

a pinty torkát, mikor fényben remegve szólt,

láttam a forrás boldog szívverését.

Az élet legszebb lüktetése Anna volt.

Kicsi virágnak hívtalak,

s most csak árnyék vagy, kicsi árnyék.

Hívogatók a sugarak

s állok, mintha kezedre várnék.

Talán úgy volna jobb nekem,

ha én is halványabbra válnék,

s együtt járnánk a réteken:

te is árnyék s én is csak árnyék.

A nyírfarügy még zártan és keményen

ringatta karcsú, kis testét a fényben,

fenn kosborokról álmodott a rét;

a hólé kristálytóba gyült az aljban,

cinkék érkeztek lengö, fürge rajban,

a fára nézett s lüktetett a lelke

s értö mosolygás fényével figyelte,

hogyan skandálják kisgyerek-nevét.

Most jó a hó és jó a csend. Tavasszal,

mikor a föld kifent ásómra vár,

tömjétek be a két fülem viasszal,

ha szólni kezd a mámoros madár.

A furcsa nyár, a sík, a sorsfalu.

Hegyek nevelték s itt halmot se lát.

A forró fény, az omló sugaru,

fakóra szívja sürülö haját.

Halk és magányos játék, zárt kapu,

kis társakért szaladni nincs hova,

az udvar is milyen más illatu,

milyen mást kondít a harang szava.

Elötte kép kel: magas rét, bokor,

melyen mosolygó vadgyümölcs terem,

kristályos, hívó, szabad nap, mikor

Visegrád ormán együtt járt velem.

A lelke vágyakozva fut felém,

halkan felujjong: értem jö a héten.

A kerítés felett les rá a rém,

könyöklö pózban, konokul, sötéten.

Ó, hogy futott velük a nyári éjbe

a teher-autó - hogy zúgott, zihált.

Várost rejtett a néma puszta mélye

s el kellett érni azt az Anna-bált.

Mellettük fák futottak hosszu sorban,

fehér fényben lobbant a levelük,

kutyák csaholtak villanó majorban

és a halál együtt rohant velük.

Mikor elindult, május tiszta kékje

ölelte még. A fénye itt maradt.

Távolodó, élö gyönyörüsége

csak sugarat hagyott, csak sugarat.

S így láttam újra: édesanyja gyászban

mellettem áll a hüvös hullaházban,

csend és pap és virág. Álmodja tán?

Várunk reá. Örök perc. Véget érhet?

S a felvonón

megjelenik; mint kisgyermek-kisértet

komor shakespeare-i játék színpadán.

Talitha -: hajnalt hirdetö madár,

Jairuséknak hajnalt hirdetett:

holt szívbe hullt a keltetö sugár

s halál lányából élet lánya lett.

...Mikor a rommá torzított remek

árván feküdt a gyermek-klinikán,

jaj, mért nem szólaltál felette meg:

Kumi talitha! Kelj fel, kicsi lány!

A tücskeink. A víg tavasz-hozók,

porló rögök között ugrándozók.

Mikor virágszagot lehelt a kert,

s a jószagokba füstszagot kevert

az égö gaz - hogy eljátszott velük.

Ismerte földbe fúrt buvóhelyük,

s örvendezett, mikor kibújt serény

lábán egy csápos kis cigánylegény.

Egyszer figyelte édesanyja két

szembogarát, két kedves íriszét -

Tücsök - mondotta és víg kedve volt.

Mikor felette zsoltár hangja szólt

s a föld zuhogva omlott rajta szét,

tücsök szökött hozzá a mélybe le,

vitte a fényes föld üdvözletét,

s mint egy kis hös, halálba ment vele.

Ó, mennyi titkot, mennyi szót, nevet

tanult meg tölem. Most már mesterem:

Szépség Halálhoz mily közel lehet,

csak pusztulása óta ismerem.

A sík föld, melynek ö ad majd hamut,

Hadház felé a végtelenbe fut.

Hadház körül virágos már a nyár,

s a pusztán régi ember lelke jár.

Füvek barátja és poéta volt,

álmok s virágok rétjén kóborolt.

S most elgondolni jólesik nekem,

hogy találkoznak éber éjeken.

Barangolásra hívja majd a rét

a természet két édes gyermekét,

és "doktor Földivel" meglátogat

nem ismert tájakat s virágokat.

S amit tölem meg nem tanulhatott,

azt doktor Földi megtanítja ott.

Meséimnél majd szebbeket mesél

s szelíden kézenfogja, hogyha fél.

Útjukra néma csillagfény figyel,

úgy járnak ketten doktor Földivel.

Ó, szomjúság s szabadság gyermeke!

Ezen a fénnyel búcsúzó napon

itt ülne most velünk a csónakon,

míg szól az öszi ünnep éneke.

A hegy felöl vadlúdszó hallik át,

rezzenti lenn a sok szelíd libát

s felszállnak fényes angyalszárnyakon.

Lelkén örömhullámmal futna széjjel

a dús szeptember fény-kísérete,

s lúdszóval, dallal, vízzel, déli széllel

együtt lüktetne drága élete.

Kristályos ég, hül már a sugara.

Most itt állnánk a híd-romnál vele,

nyárbarnított, kemény orcáira

rózsát hímezne október szele.

Néznök, hogy ring a fényes hab felett

a szélben hintázó sirály-balett.

Állok s a pillanat szépsége fáj.

Jaj, elszállt, mint egy kis fehér sirály.

Havas esö hull. A nagyapa-szék

meleg sarok-homályba hívogat.

Most mondókák jönnének és mesék,

tündért idéznénk és királyokat,

járnánk az alvó kastély udvarán,

farkastól féltenök a kicsi kecskét.

Mohó, meleg szempár ragyogna rám

s két boldog térdem fogná drága testét.

Jössz, jó idök futára, március.

Pendül a nyírfán már a daktilus.

Nem a tavasz kedvét szikrázza szét:

a völgy holt lányát hívja: "Bincikét".

Vén szív, vidulj, ma vesd le vérted,

az új tavaszt megint megérted.

Mondd: aki él, ma mind örüljön,

a fény rá záporozva düljön,

zsendüljenek csírák a síron,

s jaj, a halottja fel ne sírjon!

Kinyújtod a tavaszba két kezed,

még nem hiszed, hogy nincs, még keresed.

Pedig tudod jól, elhervadt tövig,

szem benne többé nem gyönyörködik.

Elszáradt rég a tápláló gyökér,

a vére vissza többé sose tér,

de te még mindig azt hiszed, hogy él,

s úgy érzed: hozza jószagát a szél.

Mondd és ne sírj: mi várna rá, ha élne?

A kínból sok s az álmokból kevés.

Egy vérpazarló, vad kor szenvedélye,

otthontalanság, gyász és rettegés.

Mondd és ne sírj: most mély homok takarja.

Makkját szelíd tölgy hullatgatja rá.

És nincs Istennek, ördögnek viharja,

mely békességét felriasztaná.

Ma rejti még a lelked mély homálya,

szépséges arca hervadt és sötét,

vonásait a végsö kép kuszálja,

idegenítö, bús halálpecsét.

De jönni fog egy nap: felkel s megindul,

kitárja könnyen azt a ködkaput,

s a búskomorság sürü fátylain túl

a felderengö hajnalfénybe jut.

S úgy él veled, sugárba, színbe szöve,

tündér-testén is fénylö lesz a seb,

s ahogy kísér az újuló idöbe,

csak fényesebb lesz, egyre fényesebb.

Látod, milyen ragyogva jön,

sugár ver át a köntösön.

A haja szálán fény eredt,

arcgödre fény-kutacska lett.

Ilyen tündöklés nem terem

szikrázó, déli tengeren.

Igy nem sugárzott égi fény

az üdvözült Beatricén.

A lelkem issza s inna még,

s szólítaná: Gyönyörüség...

De csak remegve nyúl felé,

attól tart, elrebbentené.

Ötesztendös ma. Istenem.

Behúnyom káprázó szemem.

Jön új világ, hatalmasabb a kornál,

mely börtönében elvéreztetett.

Rengéssel és viharral újraformál

patakot, kertet, rétet, völgyeket.

De ha tavasz lesz s lesznek csipkerózsák

s méhektöl zsong a sokvirágu rét,

hirdesse itt az örökkévalóság:

itt járt, itt élte boldog életét.

Menj, karmos év. Menj, balsorsot hozó.

Mélyre zuhanj az elmúlás ködében.

Utánad nézek sújtottan, sötéten

s búcsúm egyetlen szó: Ragadozó!