A Fejedelemhez - Áprily Lajos

A Fejedelemhez - Áprily Lajos

Erdélyországi öszi rónaságon,

ütközetekben megfáradt hadak,

Fejedelem, ma néma hódolattal

szined elött, imhol, megállanak.

A századok felhöiböl teki 333d33d nts ránk,

dédelgetö sugárral, mint a nap.

Tekintetedre hattyús lobogóink

mély bókolással földre hajlanak.

Nemcsak magunk vagyunk: ma felvonulnak

jeledre roppant szellem-ezredek.

Őrhegy tövétöl messze Dardzsilingig

toborzó harsonáid zengenek.

Ma mind, akiknek multban és jelenben

Te adtál messzehordó szárnyakat,

fészekbe visszavágyó szárnyalással

seregszemlédre visszaszállanak.

Imhol Diákod, kit rokont keresni

egy más világrész titka csábitott,

adóját hozza... lobogó szemében

ma is kisért az oldatlan titok.

Imé, Tanítód, gyújtó fáklya-szellem,

meghajtja halvány martir-homlokát,

ki a tudásnak büszke forradalmát

alvó szivekbe tüzzel vitte át.

És jön Tudósod, számok óriása,

s hálát leróni, ím, elédbe lép,

a számlálatlan csillagokból hozza

a végtelenség szent üdvözletét.

És jön Poétád, éjkomor szemének

tekintetét hálával szegzi Rád,

ki annyiszor sötét márványba véste

a végzetes magyar tragédiát.

Seregek jönnek néma áhítattal!

Ha szótlan ajkuk dalra nyílana,

Fejedelem, fel az egekre szállna

a hála óriási dallama.

Seregek jönnek Hozzád megköszönni,

Fejedelem, a százados csodát,

hogy milliónyi magrejtö rögödböl

virtust nevelt "vitézlö oskolád".

Hogy új eröket sarjadzott az erdö,

hitet lelkedzett a termö határ,

s a napsütésen porladó barázdán

tudás-kalászt vetett a búzaszár.

Ó, égre zendülö, sötét viharban

hányszor tiporva állt a drága rög!

Arany kalász helyén hányszor sötétlett

szélfújta perje s hamvadó üszök!

Szent kincsedböl hányszor nem maradt más,

csak multra emlékeztetö romok,

hányszor torzulva dermedett az ürbe

villámsujtotta béke-templomod!

De tüz kilobbant, villám elviharzott,

ritkult szivekben megfakult a gyász,

s az új tavasszal új vetéseidben

hitet termett a gyözelmes kalász.

Az újrakezdés vakmerö reménye

legyözte itt az ostromló halált,

s daccal vágott a mindig új jövönek -

Fejedelem, a fundamentum állt!...

Színed elött ma is riadva állunk,

sírból kiszállt az ösi félelem:

árvízzel csap ki fundamentumodra

a száguldó világtörténelem.

Hullámait már templomodra küldi,

zivatarából pusztulás süvölt,

lábunk alatt ijesztö rendüléssel

indul a régi fejedelmi föld.

A századok felhöiböl teki 333d33d nts ránk,

vigasztaló sugárral, mint a nap.

Tekintetedre hattyús lobogóink

a megrendülö földre hajlanak.

Te vonsz majd minket végsö számadásra,

Te hallgass meg, ha végzetünk siket.

Ütközetekben megfáradt hadaknak

adj meg nem rendülö, erös szivet.

Erös hitet, hogy hattyúidnak ajkán

sokára csendül még a hattyúdal -

s a szellem elrendeltetése: élet,

feltámadás és örök diadal!