Zsidó fajisag - Magyar fajisag

Zsidó fajiság - Magyar fajiság

Ha a zsidó és magyar faj érvényesülési harcának kilátásait akarjuk vizsgálni, meg kell állapítanunk a két nép fajiságát. Minthogy fajfogalom kétféle van, antropológiai és szociális, aszerint van kétféle fajiság is. De minden eset­ben a fajiság azon testi és lelki jegyek foglalata, melyek az illető népet jellemzik más fajokkal szem­ben. Tiszta antropológiai fajisága csak ősnépnek van; ellenben szociális fajisága minden kultúrnépnek. Az antropológiai fajiság túlnyomólag testi jellemvonáso­kat foglal magában, a szociális fajiság meg éppen lelkieket. A tiszta antropológiai fajiságú ősnép arány­lag egyszerű társadalmi viszonyok közt él, kevés vér­keveredésen ment még át, s így a hozzátartozó faj­vérek sok testi sajátságban megegyeznek. Pszichikai jellemvonásaik még egyszerűek és gyéren vannak, mert történeti múlt nélkül, intézmények híján és pri­mitív szociális berendezkedés mellett nem lehetett alkalom lelki sajátságok kifejlődésére és sokasodására. Ilyen antropológiai fajisága van mondjuk a hotten­tottáknak, vagy az eszkimóknak. Minél több viszon­tagságon esett át egy népfaj, minél gazdagabb szo­ciális intézményekben, annál inkább fejlődik át antro­pológiai fajisága szociális fajisággá. A fajjellemző testi vonások meggyérülnek, a lelki vonások megszapo­rodnak. A történeti válságok során ugyanis többször nyílik alkalom különböző fajú néptöredékek felszívá­sára, emiatt az eredetileg egységes antropológiai jel­leg elmosódik és felaprózódik egymástól eltérő típu­sok és variánsok sokaságára. Ámde ugyancsak a hosszú történeti múlt megsokszorozza a faj tapasz­talásait, szaporítja az intézményeket és az intenzív szerveződés kötelékeivel fűzi össze a faj egyéneit. Ez a folyamat egyrészről szaporítja a közös viszontag­ságokon átesett, azonos élményekkel gazdagodott fajvérek lelki tulajdonságait; másrészt a folytonos érint­kezés hosszú ideje lehetővé teszi az egyező lelki jellemvonások elterjedését és állandósulását. Azonos viszontagságok, azonos intézmények, egyforma neve­lés és társadalmi kényszer hatása alatt a népfaj egyé­neinek lelkialkata mindjobban egyenlősül, ezt az egyen­lősült lelkialkatot hagyomány és szoktatás századokon keresztül származtatja tovább nemzedékről nemzedékre, mígnem többé-kevésbé öröklékennyé válik. Ez a lelki jellemvonásokban gazdag, s részben öröklékeny fajiság a szociális fajt jellemzi, annak az egyéneit akkor is összekapcsolja egy faji közösségbe, ha beolvadás, vagy vérkeveredés útján jutottak a faj kötelékébe. Az egységes szociális fajiságú népben, mini amilyen a magyar is, sokféle antropológiai típus egyénei feltalálhatók, ezek az ezeréves mint vérkeveredéseire utalnak vissza: de a fajvérek mégis meg­lepően egyeznek pszichikai tulajdonságaikban, és más népfaj egyéneivel szemben feltűnőlelt egyező lelki­ apparátussal viselik a létharcot. A modern társada­lom keretében szinte kizárólag pszichikai készségek­kel viseltetik a fajok érvényesülési harca, azért a faji­ságok vizsgálatánál nekünk is arra kell a fősúlyt fek­tetnünk. Az alábbiakban a zsidó faj szociális fajiságát fogjuk vizsgálni a magyar faj szociális fajiságával szemben.

Ágoston Péter A zsidók útja című könyvében tagadja a zsidók fajiságát. Nem nagy súlya van ennek a tagadásnak, mert ő általában minden népfaj­nak, sőt állati és növényi fajoknak a létezését is ta­gadja. Mégis ki kell rá térnünk, mert a műveletlen és félművelt körökben elég gyakran felbukkan ez a különös álláspont. Magyarázatát mindenütt, Ágoston Péternél is, abban találjuk, hogy az illetők nem isme­rik a fajiság fogalmát. Ágoston kiírta valahonnan a kerekföld minden zsidajának antropológiai típusát, s a végén rámondja, hogy ennyi különböző antropoló­giai típus mellett nem lehet "egységes zsidó fajról" beszélni. Hogy az abesszíniai zsidóknak fekete a bőre, a kínaié meg sárga. Hogy a zsidóság pszichikai jellemvonásai nem is a vérből erednek, hanem a két­ezer éves történeti múlt fejlesztette ki azokat. Mivel ezek a lelki tulajdonságok kifejlődtek, s nincsenek meg a világ teremtése óta, azt hirdeti, hogy azok nem is lehetnek tartozékai a zsidó fajiságnak. Ebből látszik, hogy Ágoston valami misztikus természeti hatalom­nak tartja a fajiságot, mely ha van egyáltalában, örök, változhatatlan és szuverén. Így aztán nincs mit cso­dálkozni, hogy nem ismer sem zsidó fajt, se semmiféle népfajt, sőt állati és növényi fajokban sem hisz. Nem tudja, hogy semmi sem igazolta annyira Herak­leitos mondását, hogy mint a fejlődéstan. A fajok az életküzdelem során, a kikerülhetetlen kör­nyezeti hatások, a természetes és ivari kiválogatódás révén szakadatlan változnak. Így lesz a terciérkori anchitherium-ból a mai ló, a szekundérkori saurosok­-ból a mai gyík, a turáni ősmagyarból a mai magyar. És azért, ha egy nép fajisága külső testi jegyekben meggazdagodott, szóval az antropológiai értelemben vett fajiság szociális fajisággá finomult, azzal az illető népfaj nem szűnik meg a legszigorúbb természettudo­mányi jelentésű fajnak maradni. Hogy a magyarországi zsidóság is milyen egységes fajiságú, határozott jellegű faj, azt eléggé bizonyítja az a körülmény, hogy az egész magyar nemzetnek tökéletesen a nyakára ült. A magyar­országi zsidó nép fajisága olyan gazdag, hogy lelki jellem­vonások mellett bőségesen tartalmaz még testi jegye­ket is. A magyar zsidóság tehát nemcsak szociálisan egyöntetű faj, hanem antropológiailag is tiszta race, ami arra mutat, hogy ez a faj ugyancsak kevés vérkeveredésen ment keresztül évezredek óta. Ezért ismeri fel minden valamirevaló megfigyelésű ember már az első látásra is a zsidóban a zsidót. Egyéb­iránt nekünk kevés kutatnivalónk van a zsidó fajiság szomátikus jegyei közt, még ha vannak is, mert a mai társadalomban már nem az orr alakja, a haj göndörsége, vagy a testalkat ereje determinálja vala­kinek a boldogulását, hanem a lelki diszpozíciók.

A zsidó fajiság egyetemes, határozott és rette­netes ellenálló. Egyetemes, mert ugyanazon faji tulaj­donságok majdnem minden zsidónál feltalálhatók ugyanazon összefüggésben, s ez pl. a magyar faji­ságra korántsem mondható el annyi jogosultsággal. Határozott, mert egészen jól körül lehet hatórolni azt a pszichikai komplexumot, ami általában minden zsidót jellemez. Ellenálló, vagyis a zsidót semmiféle kényszerűség nem tudja kiforgatni faji sajátságaiból. Akármilyen társadalmi környezetben nő fel a zsidó, akármilyen ellenséges vagy barátságos hatások nyo­másának van kitéve, a zsidó fajiság acélos merevség­gel szegül ellene minden változásnak és megmarad olyannak, amilyennek kétezer év alatt kialakult. Egyéb­iránt ezen nincsen semmi csodálnivaló: a zsidó év­ezredek óta él tökéletesen zárt faji életet, vérkeresz­tezéseken nem esett át, szociális helyzete, parazita életmódja temérdek idők óta változatlan volt: nem volt hát semmi alkalma a variálódásra. Így lelt a zsidó fajiságnak legsarkalatosabb jellegévé az invaria­bilitás, a változatlanság. Tökéletesen ellentéte ennek a magyar fajiság. A magyar nép turáni fajisága már ab ovo csekély ellenálló erejű, akárcsak a többi turáni népeké; ehhez járul még a magyar faj viszontagsá­gos élete a történeti idők során, a különböző társa­dalmi rétegekben való tagozódás századokon keresz­tül, sokszoros vérkeveredés. Ezen tényezőknek kikerülhetetlen biológiai eredménye a nagy variabilitás, a Változékonyság. A magyar nép fajisága csekély ellen­álló erejű. Úgy van ez a növény- és állatvilágban is. Amely állatfajt vagy növényfajt sokféle természeti környezetben tenyésztenek, sokféle keresztezésnek vetnek alá (pl. a kutya, a szarvasmarha, a búza, a bab), az temérdek variánsot hoz létre s faji sajátságai nem is olyan konzervatívok, mint amely fajnak az élete konstans feltételek közt folyt le (pl. a tigris, majom­kenyérfa). Előre óvást teszünk itt az ellen, nehogy valaki a fajiság invariabilitását, változatlanságát összetévessze az egyéni alkalmazkodóképesség hiányával, vagy a faji változékonyságot egyéni alkalmazkodó­képességben keresse. Ennek már a zsidó és magyar faj szembeállítása kielégítő cáfolatát adja. A zsidó fajiság állhatatos, változatlan, szívós, tulajdonságait megőrzi; ámde ezen tulajdonságok életrevalók és az egyént képesítik a legmostohább viszonyok közt való boldogulásra, ha megtalálja a neki való környezetet, a kizsákmányolható dolgozók tömegét. A magyar fajiság lágy, csekély ellenálló erejű, de a magyar ember azért korántsem képes olyan hirtelen beletalálni magát akármilyen új helyzetbe, mint a zsidó.

Minthogy minden lélekanalízis csak akkor állhat meg, ha a kifejtett eredmények nem függetlenül áll­nak egymás mellett, hanem egymásnak korrelatív fel­tételei, az alábbiakban arra törekszem, hogy a faji jellemvonásokat kölcsönös összefüggésükben magya­rázzam. Azért célszerűnek látszik, hogy a fajiság lélek­tani jellemvonásait értelmi, érzelmi és akarati csopor­tosításban tárgyaljuk, hogy ezáltal könnyebben áttekinthessük a vonatkoztatásokat. Értelmiség tekinteté­ben a zsidóra határozottan megállapíthatjuk, hogy a legintelligensebb faj a hazánkban élő összes népfajok közt. Hiú nemzsidók sokszor tiltakoztak már e megállapítás ellen, az objektív vizsgálat mégis ezt iga­zolja. Persze nem azt jelenti ez, hogy az összes zsi­dók értelmesebbek volnának az összes keresztények­nél. Sőt a húszmilliónyi nemzsidó lakosságban bizo­nyára több milliónyi olyan értelmes ember van, kiknek az intellektusát a zsidóságéval egészen egyenrangúnak kell tekintenünk. Csakhogy egy fajnak a boldogulá­sában nem az értelmes egyének abszolút száma ját­szik szerepet, hanem a faj átlagos intellektuális szín­vonala; már pedig az átlag zsidó határozottan intelli­gensebb, mint az átlag nemzsidó. Kiemelem, hogy itt nem az értelmi képzettséget, vagy a műveltséget kell érteni, hanem az értelmi diszpozíciókat, szellemi ké­pességeket. És ezt az állításomat nem arra alapítom, hogy a középiskolai tanulók közt a zsidók átlag jobb tanulók, mint a nemzsidók; mert ezt az elsőséget legtöbbször ki lehet magyaráznia zsidó szülők elő­nyösebb osztályhelyzetéből, a sokkal nagyobb otthoni kényelemből, az erőteljesebb táplálkozásból.  Hanem avval igazolom, hogy a zsidó tanulók szellemi fejlő­dése sohasem bicsaklik meg a 20 éves korban, sőt akkor vesz igazi lendületet és eltart egészen a férfi­kor derekáig; ellenben a keresztény egyének óriási százaléka a 20 év körüli korban szellemileg zátonyra kerül, értelmi továbbfejlődése megakad, pályájában letörik, vagy ha keserves kínnal elvergődik is a diplo­máig, hivatásának mindvégig harmadrendű, selejtes tölteléke marad, s a zsidó szaktársaival értelmi erő dolgában össze sem tehet hasonlítani. Persze nem szabad itt számításba venni azokat, akik az anyagi támogatás kimerülése miatt törnek le tanulói pályájuk közepén, mert a nemzsidók közt, sajnos, ilyenek is akadnak igen sokan. De ezeket leszámítva is, min­denki igazolva találja állításomat, ha saját kartársaira gondol. Zsidó osztálytársai többnyire közepes ered­ménnyel elvégezték a középiskolát; főiskolákra, egyetemre kerülvén, egyre fokozódó biztossággal haladtak az oklevélig. Végül bármilyen minősítéssel szerezték meg az oklevelet, a maga hivatásában legtöbbjük kiválóbbnak, intelligensebbnek bizonyul, mint a nem­zsidó osztályosok átlaga. A nemzsidók értelmi növekvése nagy átlagban csak a huszadik évig tart, s ekkor megakad sokszor a legbrilliánsabb, a legtöbbet ígérő tanulók fejtődése; a zsidók értelmi fejlődése egyre fokozódó intenzitással egész a férfikorig tart, s ekkor már a nemzsidó értelmiségieknek csak csekély száza­léka tart lépést a zsidóval. Ennek magyarázatát a következőkben találom. A zsidóság ősidők óta él kereskedelemből, közvetítésből, nyerészkedésből, uzso­rából, részint mert maga sem igen vágyott egyéb foglalkozásokra, meg az eltartó társadalom is kirekesztette más kereseti ágakból. Ebben a parazita élet­módban a zsidó egész életében rá volt utalva arra, hogy figyeljen, ítéljen, következtessen, embereket, hely­zeteket, kilátásokat tanulmányozzon. Erre az állandó szellemi feszültségre nem is annyira a gyermekzsidó volt ráutalva, mint inkább a felnőtt, aki már családot tartott el spekulációinak a jövedelméből, küzdött a törvények kényszerével, az eltartó társadalom önzésé­vel és könnyelműségével. A szellemi működésnek ez az évezredeken át tartó kényszere belerögzítette a zsidó fajiságba azt a faji jellemvonást, hogy az intel­lektuális fejlődés még a férfikorban is eleven, mint ahogy eleven volt az összes ősökben évezredekre visszamenőleg. Ugyanezen okokból kell magyaráznunk a zsidók nagy lélekismeretét, emberekkel való bánni tudását. Örökösen szemben állván az eltartó társadalom önző és ellenséges magatartásával, kisebbségénél fogva rá volt utalva megbízhatóan figyelni az embe­rek gondolkodását, érzését és szándékait; számot kellett vetnie az emberi természet minden sajátossá­gával és folyományával; az emberek magatartásának minden tünetéből olvasnia kellett, hogy idejében elébe ­állhasson a fejleményeknek, hogy meglepetések ne érjék. Aki erre az állandó szellemi feszültségre elégtelen volt, az természetes szelekció útján többnyim el is bukott, és a kiválogatottak tenyésztek tovább. Mit látunk most már a nemzsidók részéről? Ezek ősei nemesek, polgárok, vagy jobbágyok voltak. A nemes úrfi, ha elvégezte iskoláit, hazatért testi és lelki erőfeszítés nélkül élni egy vagyon jövedelméből. Az ilyen élethez nem kellett értelmi erőfeszítés, mert a nemest maga a társadalmi rend tartotta el automa­tikusan. Viszont ugyanaz a társadalmi rend a jobbá­gyot kalodába törte, százszorta sanyarúbb sorba, mint a zsidót. Ez a helyzet nemcsak hogy nem fejlesztette a jobbágyosztály értelmi készségeit, de még akadá­lyozta is. Társadalmi osztályhelyzete a jobbágyot örökös testi munkára kárhoztatta s még annak töké­letesítésére sem volt meg az inger, mert a gyümöl­csözőbb munka csak a földesúr hasznát szaporította. A törvény a jobbágy egész életét, minden akarását a nemesnek szolgáltatta ki, ebben az egyoldalú függésben nem nyílt alkalom az önálló lelki aktivitásra. Míg a félig kötött helyzet a zsidónak az intellektusát felfokozta, a teljes gúzsbakötés a jobbágyelem értel­miségét mélyen süllyesztette a normális alá. A fejlő­déstan sarkalatos törvénye, hogy az egyéni és törzsfejlődés folyamán tökéletesednek mindazok a szervek, képességek és aktivitások, melyek folytonosan hasz­náltatnak, ellenben visszafejlődnek, elcsökevényesed­nek azon szervek, képességek és aktivitások, amik a létküzdelemben nem gyakoroltatnak. Sem a nemesi, sem a jobbágyi élet a húsz éven túl nem kínált további ingert az értelmi fejlődésre: akkorra a nemes tökéletesen elsajátította az úri élet minden cselekvés­módját, a jobbágy is belétört addig az ő egyforma, akarattalan, robotos életébe; étetők azontúl egyfor­mán folyt naptól napra. A törzsfejlődésnek ezen mozzanataira vezetem vissza azt a sajátos különbséget, amit a zsidó egyénnek egész a férfikorba benyúló folytonos szellemi fejlődése mutat a fajmagyarságnak a huszadik év körül számos esetben megfeneklő ér­telmi fejlődésével szemben. A városi polgárság hely­zete még á legkedvezőbb az általános intellektus ki­tenyésztéséhez, életmódja, jogi helyzete, cselekvési köre sokban hasonlítván a zsidóéhoz. Valóban a zsi­dóval szemben azok a fajok állják legnagyobb siker­rel a létharcot, melyekben számottevő réteget képviselt a polgári elem. A magyar polgárság nagyon csekély számú volt, többnyire nem is régibb a török hódoltság megszüntetésénél, ezért is marad alatta az átlagos magyar intellektus az átlagos zsidó intellek­tusnak. A nő és férfi értelmi fejlődése is ugyanazon viszonyt mutatja, mint a magyar és zsidó egyéneké általában. A nő 16-18 éves koráig nemcsak hogy versenyez a férfival az értelmi haladás tekintetében de sokszor előtte is jár. Ekkor a nő fejlődése többnyire megállapodik, és hirtelen elmarad az átlagférfi további fejlődése mellett. Ebben a korban ugyanis a nő évezredek óta kitartottá lesz és nincs meg az inger a további fejlődésre. A néger és indián iskolás­ gyermekeknél is általánosan tapasztalták, hogy 10-13 éves korukig átlag jobb tanulók a fehér gyermekek­nél. Itt az értelmi fejlődésük megakad, a fehér gyer­mekek intellektusa pedig még csak ezután kezd tel­jes pompájában kifejlődni. A filogenetikus magyará­zat itt is azonos a fentebbiekket : az erdőben kóborló, nomád élet nem igényel nagyobb értelmiséget, mint amit a 10-13 éves kor is tud már nyújtani.

Már mondottam, hogy a zsidók boldogulása attól függött kétezer éven át, hogy miként tudtak bánni az eltartó társadalom egészével és egyéneivel. Az emberek gyöngesége, könnyelműsége, megszorult­sága bizonyos határozmányok között ki volt nekik szolgáltatva, de állandóan fenyegette őket az eltartó társadalom haragja is. Állandóan emberek között sürgölődvén, folyton az üzletkötés sikerére ügyelve; ezer alkalmuk volt kitapasztalni, milyen szuggesztív fogások miképp befolyásolják az embereket, miképp lehet a bűnt beállítani tetszetősen, milyen furfanggal lehet megkerülni a törvényt, milyen áldozatra kész a megszorultság, mi fegyverezi le az önkényt, mivel lehet kedveskedni a hiúságnak: egyszóval, hogyan befolyásolhatók az emberek. Ez a kétezer éves gyakor­lat egy sajátságos értelmi vonást fejlesztett ki a zsidó fajiságban; ami különben az érzelmi és akarati tulajdonságokkal is rokon: a befolyásoló ösztönt. A zsidó­nak minden szava, arcjátéka, cselekedete állandó fe­szültséggel arra irányul, hogy befolyásoljon rajta kívül állókat, egyest vagy tömeget. Ez a sajátságos attitüde szakadatlan szellemi éberséget, ernyedetlen akarati nekifeszülést követel és erre semmiféle más faj nem képes annyira, mint a zsidó. Folyton figyeli önmagát, szavainak, mozdulatainak hatását, a vele szemben álló egyén vagy csoport lelkiállapotát, hogy a vezetést, a kezdeményt soha ki ne engedje a kezeiből. Az üzlet sikere mindig a két üzletkötő fél lelki kapcso­latának minőségétől függ: aki befolyásol, nyer, aki befolyásoltatik, veszít. Azért a zsidó minden körül­mények közt hatni, irányítani, befolyásolni törekszik. Ezt a befolyásoló ösztönt támogatja a zsidó szellem elevensége, kezdeményes volta. Bármit csinál a zsidó, az ő lelki tevékenységének mindig a befolyásoló ösz­tön teszi az alaptónusát: üzletben, politikában, iroda­lomban, művészetben. Ezt a tüneményes befolyásoló erőt az igazolja legjobban, hogy mi magyarok mit sem tudunk róla.

A szuggesztív állapotnak az a sajátsága, hogy a lelki kapcsolatot az egyik fél a maga részéről előidézett­nek, befolyásoltnak tudja, a másik, a befolyásolt fél, kölcsönösnek hiszi. A magyar, mint lassú szellemű, ernyedő akaratú faj, par excellence befolyásolható, szuggesztibilis típus. A magyar kitűnő nyájegyed, mert a vezetettség szellemi lassúságának, kezdeménytelen akaratának nagy kényelme; mert a vezetettséghez tizedrészannyi lelki aktivitás sem szükséges, mint a vezetéshez. A vezetettségtől nem szenved, mert nincs indítása mást tenni az előtte hordott szuggesztív gon­dolat helyébe. Kitűnő csendőr, pénzügyőr, postás, katona és rendőr. Mert fegyelmezhető, a kapott uta­sítást okosan és hűen követi. A zsidó ellenben nagyon rossz nyájegyed, az idegen részről jött gondolatot bizalmatlanul fogadja; irányítást nem elfogadni, hanem adni szeret. Kiemelem, hogy a zsidó befolyásolás alakja sohasem parancs vagy rendelkezés, hanem rábírás, rábeszélés, útmutatás, meggyőzés, terelgetés, uszítás, izgatás, buzdítás: egyszóval a befolyásolásnak mindazon formái, melyek a befolyásoltat meghagyják abban a szubjektív hiedelemben, hogy a saját akara­tából, saját kezdeményére cselekszik. A zsidó politikus vagy demagóg így beszél: "Látjátok, hogy a dolog így és így áll, a helyzet ez meg ez, tovább nem vár­hatunk, ezt kell cselekednünk; aki nem így tesz, az gaz vagy buta". Szóval a zsidó megdöbbent, elragad és tuszkol. Tökéletes ellentéte ennek a magyar ter­mészet. A magyar lélek, minthogy őszinte, egyenes és inaktív, még a politikusban is csak arra törekszik, hogy magát kinyilvánítsa, hallgatói elé lépjen s maga­milyenségével tetszést arasson: "Itt vagyok, ilyen vagyok, most is azt vallom becsületesen, amit ezelőtt ötven esztendővel, én nem változtam; most is az igazságot hirdetem. Mit szóltok hozzá?" Elképzelhető, milyen óriási különbség van e két típusnak a befo­lyásoló ereje között. De a zsidó nemcsak a politiká­ban, hanem az irodalomban is szüntelen befolyásolni akar. A tárgy csak arravaló neki, hogy annak segítségé­vel terjessze a zsidó morált, a zsidó világnézetet, a zsidó törekvést. Ezért nem kell a zsidó írónak a ter­mészet, mert annak feldolgozásával senkit sem lehet befolyásolni. A természetfestés hiányzik is minden zsidó irodalmi termékből, de műveli a szatirikus lírát az irányregényt, az iránynovellát, a drámai műfajokat, mert ezek mind alkalmasak a zsidó morál, a zsidó életelvek terjesztésére. A zsidónak a tudományban is a befolyásolás a kenyere. Botanikus, vagy zoológus zsidó épp oly ritkaság, mint az anyaggyűjtő hisz­torikus, mert ezekkel nem lehet befolyásolni. Ellenben a feldolgozó történetíró, jogász, közgazda, pszicholó­gus, szociológus bőven van közöttük, legtöbb persze abban a szakmában, mely a vagyongyűjtésnek is ked­vez. Eszményi hivatottsága van a zsidónak az újság­írásra, a tudománynépszerűsítésre: megannyi eszkö­zök a tömegek leigázására.

A zsidó fajiság érzelmi természetű jellemvonásai közt leghamarább a féktelen zsidó faji önérzet ötlik szemünkbe. Nincs nép; mely annyira tisztelné a múlt­ját, annyira becsülné a faját, oly exkluzív féltékenységgel munkálná a jövőjét, mint a zsidó. A faji önérzet segíti a zsidót abban, hogy faji sajátosságai­ról ne mondjon le, a zsidó szokásokat, életelvet, erkölcsöt utódaiba is belenevelje. Szóval a faji önér­zet szolgálja a faji konzervativizmust, a faji állhata­tosságot; de következik is abból: fajának hosszú, változatlan, következetes múltja miatt oly büszke a zsidó. A zsidó faji önérzettel kapcsolatos a faji inger­lékenység, ami azonnal felfortyan a zsidóban, mihelyt saját fajának hibáit és visszaéléseit hallja emlegetni. Ilyesmit a zsidó még célzásokban sem tűr meg. Akármelyik népfajt lehet Magyarországon bírálni, ócsárolni, de a zsidót senki sem meri szájára venni. Beszélhetünk szerb bosszúállásról, oláh alattomosság­ról, tót máléságról, magyar zsarnokságról nyíltan, bármelyik újságban, de zsidó csalást még nem igen hallottunk emlegetni. A zsidó faji önérzet bosszúját mindenki tanácsosnak tartja kikerülni. Ez az inger­lékeny faji önérzet észreveszi a legcsekélyebb tartal­mat, mely közvetve vagy közvetlenül, szóban vagy tettben a zsidóság boldogulása ellen irányul. Féktelen haraggal minden oldalról rárohan a vakmerő kezde­ményre s gúnnyal, rágalommal, anyagi károsítással, jogi furfanggal addig ostromolja, míg el nem tiporta. Gondolni lehet, milyen, megfélemlítő szuggesztív ereje van ennek a szörnyű faji önérzetnek éppen a fajmagyarsággal szemben, mikor annak meg a fajtunya­ság a fő jellemvonása. Miként a zsidó faji önérzet kapcsolatos a zsidó faji állhatatossággal, a magyar fajtunyaság édestestvére a magyar fajiság változé­konyságának. A magyarnak nemhogy faji önérzete nincs, de még faji öntudata is alig. Nem érti, mit tesz fajnak lenni, föl sem foghatja faji hivatását, faji érdekét, faji jövőjét. A fajiság és fajtavériség a magyar­nak olyan absztraktumok, melyeknek megértéséig máig sem emelkedett föl. Bizonyára része van ebben nagy­mértékű felekezeti, társadalmi és politikai széttagolt­ságunknak is, de azzal a helyzet nem válik vigasz­talóbbá, hogy magyarázatát tudjuk adni. Bármiként van is, a magyarság faji önérzete olyan csekély, hogy a mai magyar közéletben, gazdasági életben, politi­kában és irodalomban nyomot se hagy. A zsidó még annyit sem tűr meg, hogy általában a csalást, a front mögötti bujkálást, vagy mondjuk: a pesti nyelvet szidja valaki. Érzi, hogy ezek a vádak az ő fajiságát is érintik; tehát rögtön fölfortyan és ezer argumentummal támad ellene a bírálatnak. A magyar előtt ugyan akárki ócsárolhatja a magyar fajiságot, szidalmazhat­ják nyíltan az ő legszebb faji erényeit, föl se veszi, sőt még maga is beáll az ócsárlók közé. A magyar nem olyan büszke erényeire, mint a zsidóság a bűneire. Ebből magyarázható, hogy a magyar végtelen könnyen kivetkőzik faji sajátságaiból, nyelvéből, szokásai­ból, erkölcséből és kap rajta, ha másokhoz, idegenek­hez hasonló lehet. Száz magyar se tudná megváltoz­tatni egy zsidó gondolkodását, szokását, erkölcsét. De egy zsidó száz magyarét is megváltoztatja. Példa erre a zsidó fajiság térfoglalása a magyar társadalmi erkölcsben, irodalmi ízlésben, társalgási nyelvben és politikában. A magyar fajtunyaság és a zsidó faji önérzet viszonyára vet világot az is, hogy zsidó sza­tócs a miniszterben, a zsidómilliomos a pájeszes galí­ciaiban is elsősorban a zsidót látja és támogatja; ellenben a magyar paraszt egy kalap alá fogva szidja az urat és zsidót, még pedig "az urak" címen, s nem lát a kettő közt különbséget, viszont a magyar parasztfi, ha úrrá cseperedik, a zsidóval versenyezve nézi le a parasztot, a saját vérét, s még örül, hogy ebben a zsidó segít neki.

A zsidó bujaság szintén az évezredes zsidó sors­nak a szüleménye. A zsidó mindig emberek között élt, távol a természettől, kényelemben, testi munkától nem fáradva Az örökös szellemi élet idegrendszerét izgékonnyá nevelte; asszonyainak puha, dologtalan élete, melyben a társas élet örömei sohasem foglalták le más irányban a figyelmét, mindenkor kész melegágya volt a buja ingereknek. A szaporodástól való félelem a zsidóság nemi életét nem mérsékelte, mert nem kellett tartania vagyonmegosztástól az ivadékok között, mint­hogy a zsidó ivadék vagyona elméjében, neveltetésében és erkölcsi elveiben volt. A bujaság olyan feltétlen attributuma a zsidó fajiságnak, hogy mindent beszen­nyez vele, amihez hozzányúl. Szépirodalmat, művészetet, társalgási nyelvet, sőt még a tudományt is (pedagógia, lélektan, jogtudomány, esztétika). A bujaság korlátalt, a szemérmet, a mértékletességet a zsidó lépten-nyomon gúnyolja és üldözi. Minthogy a bujálkodás tulajdon­képpen a test önzése, szépen összefér a zsidó fajiság általános önző jellegével. Az élvezet a zsidó szerint az élet legnagyobb értéke, olyan pozitívum, amit más érték nem múlhat felül, ellenben minden más érték felett uralkodik. Vele szemben a szenvedés, pusztulás és siralom, mint az élet negatív oldalai nem jöhetnek számításba. Innen van az, hogy a bujálkodásra uszító zsidó író csak az élvezet szent jogát magasztalja, de észre sem veszi a kihűlt családi fészket, legföljebb kineveti az elhanyagolt otthon erkölcsi és anyagi nyomorát. Ezt annál inkább teheti, minthogy a saját fajtájának nem árt vele, mivel a zsidó családi életnek egyik fél részéről sem posztulátuma a nemi erkölcs. A zsidó bujálkodással szembe kell állítanunk a magyar szemérmességet. A fajmagyar családi élet tisztasága és szemérmessége olyan, mint a fajmagyar irodalomé: illemes, mértékletes, szigorú egész az ünnepiességig. De itt mindjárt ki kell emelni azt is, hogy semmi más téren nem végzett a zsidó fajiság terjeszkedése pusztítóbb munkát, mint a magyar nemi erkölcs terén. Nem a nagyvárosok nemi erkölcséről szólunk itten, mert az minden világrészen egyforma, hanem a kis­város, a falu zülléséről. Förtelmes erkölcsű zsidó napi­lapok, képes folyóiratok százezerszámra lepték el külö­nösen a színmagyar vidéket már a háború előtt s öt-­hat év alatt undok botrányfészkekké szennyezték a tiszta kisvárosok társadalmát. Az utolsó évtized erkölcsi felfordulása, amit persze a háború egészen tető alá juttatott; mindenkor a legérdekesebb korszaka lesz a magyar erkölcs történetének és sok értékes kutatni­valót kínál annak, aki valaha vállalkozik a földolgozására.

A jezsuitákat azzal vádolják, hogy cselekedetük maximája volt: a cél szentesíti az eszközt. Illetékes forrásból ennek a maximának az érvényét sehol sem lehetett kimutatni. Ellenben a zsidó szellemi termékek özöne, tudományban és szépirodalomban terjeszti a zsidó faji és egyéni élet maximáját: a siker szentesíti a cselekedetet. A célnál legalább posztulátum volt, hogy erkölcsös, vallásos, vagy szent legyen, de a sikernél nincs kikötve semmi. Nem kell magyarázni, hogy ez az életelv egyszerre kizár minden igazságérzést, köteles­ségérzést és felelősségérzést, de matematikai bizonyos­sággá teszi a megbízhatatlanságot. Minden cselekedet­nek ítélkezési mértéke: a föltett szándék sikerrel járt-e? Ha igen, akkor becsülnivaló, "fényes" cselekedet volt, ha felsüléssel járt: hülyeség. Nincs értelmes ember, ki ne látott volna zsidókat nyíltan lelkesedni, rajon­gással magasztalni egy pompásan végrehajtott házasság­törést, csalást vagy sikkasztást. Ámde látott-e már valaki zsidót, kit valamely csalás könyörtelensége, körmönfont­sága fölháborított volna? Mindennapi tünet, hogy nyíltan, napilapokban dicsőítik a jogászi lángelmét, ki a cégéres gazembert kihámozta az igazságszolgáltatás kezeiből. Még a hadseregcsalók pokoli gazságainak oltalmára is vállalkoztak: gúnnyal, fenyegetéssel, bot­rányos meghurcolással terrorizálták az erkölcsi fel­háborodás hangját vagy tetteit; ordítoztak a büntetés szigorúsága, a bíróság elfogultsága, törvények kegyet­lensége ellen mindaddig, míg a terrort el nem ültették kényük szerint. Egész fajtánk anyagi és erkölcsi pusz­tulása mutatja, milyen eredményeket gyümölcsözött a zsidóságnak a sikerszentség maximája, szemben a mi fajunk tunyaságával. Látjuk már, mit jelent: akármi hasznosat szívósan akarni, ezzel szemben: megengedett célt tisztességesen munkálni. A zsidó sikerimádattal szemben a magyar faj igazságszeretete, méltányossága, kötelességérzése és felelősségérzése mind olyan érzelmek, amik fajunk boldogulásának voltak ártalmára. Nyilván­való, hogy ezek az érzelmek iszonyúan nem adaequat értékek a létharcban a zsidó sikerimádat ellen. Ilyen érzelmű fajisággal csak biztos pusztulás lehetett osztály­részünk. A sikerimádat zsidó részről, az igazságosság részünkről voltak azok a létküzdelmi fegyverek, melyek a zsidó uralmi harcot győzelemhez juttatták. Ezen föltételek mellett sikerült a zsidóságnak ötven év alatt mindent eltávolítani, ami útjába került. Legelőször elgázolta a magyar nemességet, melyet elpuhított az ezeresztendős rendi kényelem. Aztán anyagilag és szellemileg leigázta a gyámoltalan és váratlanul meglepett polgári elemet, most aknázza alá az eddig nem is értékelt magyar parasztságot. De még a törzsökös kalmárfajoknak is bukniok kellett ezen inkarnátus erkölcstelen faji jellem­vonás előtt: az emancipáció előtti hazai örmény, görög és német kereskedelem úgy eltűnt egy pár évtized alatt, hogy a mai nemzedék már hírből sem ismeri.

A zsidócsalásokkal szemben mindennap halljuk az ellenvetést, hogy a keresztény kereskedő épp úgy csal. Hozzátehetjük, hogy ebben ma sok igazság van. De csak nálunk, mert aki már valaha közvetlen kap­csolatban volt bármely európai kultúrállam kereske­dőivel, jól tudja, hogy a német, francia vagy angol kereskedővilágban nyoma sincs annak a fékezhetetlen csalódühnek, ami a modern magyar kereskedelmet megbélyegzi. Nálunk a csalásoknak, rászedéseknek, befonásoknak oly mérhetetlen özöne árad napról napra, hogy már emlegetése is csömör. Való az is, hogy a nemzsidó kereskedők közt is szép számmal akadnak, kik beleilleszkedtek a korba. Éppen ezért eszünkben sincs a mai nemzsidó kereskedelmet valami élesen szembeállítania zsidó kereskedelemmel: a mi mai magyar kereskedőink a zsidó kereskedelem tanítvá­nyai. Nemzsidó kereskedőink kilencven percentje zsidó üzletben töltötte tanuló- és segédéveit, ugyan honnan sajátíthatta volna el a kereskedői elveket, ha nem saját főnökétől? A magyar éppen nem az a faj, amely kereskedőnek születik, de nem is az, amely igen keményen ragaszkodna faji erényeihez. A kereskedő­pályára, csakúgy, mint másra, nevelődni kell. A zsidó üzletben nevelődött, fajilag anélkül is tunya magyar faj­vérünk honnan tanulhatna megbízhatóbb üzleti elveket, mint saját nevelőjétől. Azt csak nem várhatjuk tőle, hogy éppen magyar létére egytől-egyig üzleti teremtő zseni legyem, és új elveket, új szellemet támasszon a kereske­delmi életben. Nem is teszi, nem is teheti, hanem követi azt, amit lát maga körül. Annál inkább, mert keres­kedő fajvéreink felnőtt korukban is szüntelenül zsidó környezetben forognak: üzlethelyiségekben, üzleti bürók­ban, kereskedelmi körökben, szakegyesületekben, testü­letekben egy nemzsidó üzletemberre tíz zsidó is esik. Itt sem az egy fogja megváltoztatni a tizet, hanem fordítva. Azt a keresztény kereskedelmet, amit mi a zsidó kereskedelmi morállal szembeállítunk, nem a mai világban fogjuk keresni, mert azt a megbízható és derekas kereskedelmet a zsidóterjeszkedés egypár évtized alatt fölégette az emancipáció után. Az az igazi nemzsidó kereskedelem nem akadályozta meg a magyar fajt abban, hogy lovagias, nemes magyar hírnévre tegyen szert, de a mai zsidó szellemű kereskedelem a csalók és szédelgők nemzetévé avatott bennünket a művelt nemzetek köztudatában. Valóban megérdemelné, hogy valaki néhány esztendőt ráfordítson, kitanulmá­nyozni, hogy a zsidó faji erkölcsnek mi része van abban, hogy a Balkán-államokba való bevitelünk néhány évtized óta oly szédületesen hanyatlik, hogy még a távoli Belgium, sőt Angliának a bevitele is tízszeresen fölül­múlta már a háború előtt; holott azelőtt ezeknek az államoknak mi voltunk legfőbb beszerzőpiacuk. Az nem lehet érv, hogy a víziút olcsóbb a szárazföldi útnál, mert a Németbirodalom szárazföldi úton szállít, a monarchián keresztül még tranzitóvámot is fizet, mégis annak a bevitele a legnagyobb az egész Bal­kánon. Viszont a magyar zsidó kereskedelemnek úgy­szólván csak a határon kell átrakni az árút, árúinak a reklámozására a Magyar Kereskedelmi Múzeum meg az állam évenkint milliókat áldoz, idehaza adómentességgel és állami szubvenciókkal termel, fuvardíj­kedvezményeket élvez, miért nem kell a zsidómagyar árú a Balkánnak, nem is szólva a művelt Nyugatról; miért hanyatlott évről évre balkáni exportunk, miért emelkedett ugyanolyan arányban Franciaországé, Belgiumé, Angliáé, Németországé? Az nem lehet ok, hogy ezek az államok megharagudtak ránk, inkább csak okozat. Különben is Marx szépen kimutatta, hogy a történelem mozgatóerői mindig materiális tényezők, és még a népek érzelmi hullámzásait is gazdasági okok hordozzák: ebben az egy esetten Marxnak föltétlenül igaza van! A balkáni államokat az a zsidó keres­kedelmi morál bőszítette ellenünk, ami a saját erköl­csünket is romlásba döntötte, ami bennünket is kifor­gatott anyagi javainkból, amely keresztülvitte, hogy Magyarország az egyetlen állam, hol a csalás kísér­lete nem büntethető, a csalás gyakorlatára pedig apró büntetésekkel elő lehet fizetni. Nem probléma-e az, hogy az egyetlen balkáni állam, amely ebben a nagy világégésben pártunkra állott, barátságot tudott érezni, Bulgária, azzal tündöklik a többiek között, hogy neki már a világháború előtt úgyszólván semmi kereske­delmi összeköttetése nem volt Magyarországgal... Ezért a bulgár népnek nem volt már oka ránk hara­gudni! Ellenben a többieknek, kereskedelmi kapcsolatunk mértéke szerint, még mindig volt oka bősé­gesen. Külkereskedelmünkben kétségtelenül csak olyan gyakoriak a csalások, mint a belkereskedelemben. A megtorlás lehetősége azonban a mi büntetőtörvé­nyeink fogyatékossága mellett a minimumra redukálódik. Mennyi gyűlöletet, mennyi undort hintett el ez a kereskedelmi erkölcs ellenünk azon államok népei közt, amelyekkel kereskedelmi kapcsolatunk volt? Mindenki emlékszik még a világháborút megelőző évtizedek végeszakadatlan vámháborúira. Ha a történelemnek mozgató okai materiális erők, könnyen meglehet, hogy azok az okok, amik a népek bosszúvágyát ellenünk tüzelték, amik eredményével ma a szegény magyar baka négy világtájon viaskodik, itthon a saját zsidó­ságunk trezorjaiban kamatoznak.

Szégyenérzés akkor fogja el az embert, ha magát valamely vonatkozásban gyarlóbbnak ítéli környeze­ténél. Ilyen baleset nem érheti a zsidót, mert az mint született individualista, magát mindig többre becsüli, mint a környezetét. Ebből magyarázható a zsidó szégyentelenség, szemtelenség, tolakodás, nyilvánosság­keresés. A magyar ember általában rettegi a nyilvá­nosságot. A közérdeklődést csak addig állja, míg nem kerülheti. Ha dolgát végezte, keresi az otthont, az elvonulást. A zsidó poláris ellentéte ennek. Imádja a közszereplést, minden személyes dolgát fórumra viszi. A magyar ember már azért is féli a tömeg fölös­leges érdeklődését, mert úgy érzi, hogy sok szem sokat lát, sok fej sokféleképp ítél s nem akar meg­ítéltetni. A zsidó meg azért keresi a nyilvánosságot, mert befolyásolásvágya hatásra ösztökéli. A tömeget vezetni hivatást érez, mert azt hitványabbnak érzi, mint magát. Annyit jár a fórumon, hogy csak ott érzi magát jól. A magyar népnyelvben a vad jelző olyan embert vagy gyereket illet, aki keveset jár em­berek között, ezért félénk, szégyenlős, bátortalan. Nos, vad zsidót még senki sem látott. A zsidó mindig emberek között forog, nem is szégyenlős, nem is bátortalan. A falusi zsidó szatócsok általánosan ismert függönyözetlen ablaka ugyanazon faji alap­vonásra vall, mint a zsidó milliomosoknak céda fórumkeresése, hírlapi magánélete. A magyar faj szé­gyenlős, nyilvánosság előtt félénk, a zsidó szégyen­telen és tolakodó. Szemérmes koldusnak üres a tarisznyája: a zsidó se nem szemérmes, se nem koldus. A zsidó szégyentelenség kifejlesztésében nagy része lehet a zsidóság évszázados megbélyegzett éle­tének, minthogy az európai népek törvénye a zsidókat egész a legutolsó évszázadig a megkülönböztető sárga folt viselésére kötelezte, a magyar nemzetet kivéve. Az is igaz, hogy a mi zsidóságunk túlnyomó többsége külföId­ről vándorolt be hozzánk. A szervezetnék alaptörvénye, hogy a kellemetlen behatásokat kikerülni, a kellemetlen érzelmeket kiküszöbölni törekszik. A szégyen is ilyen kellemetlen érzés; ezért az organizmus igyekszik tőle megszabadulni azáltal, hogy a szégyenkeltő behatások iránt érzéketlenné válik, eltompul. Az a nevelő, aki sűrűn szégyenbe hozza, ütlegeli a növendékét, azt éri el, hogy a gyerek utóbb nem szégyenli, hanem kineveti a büntetést. Ami törvény az egyénre az ontogenezis folyamán, ugyanaz törvény a fajra a filogenezis folyamán. Az évezredes megszégyenítés így nevelte a zsidókat a világ legszégyentelenebb fajtájává.

Kant azt tanítja, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik, rút az, ami érdek nélkül nem tetszik. Mint­hogy a zsidó fajiságnak alapvonása az önzés, azért a zsidónak minden közömbös, ami érdektelen: az érdek­telen szépen nem érez gyönyörűséget, az érdektelen rúton undorodást. A zsidó a természetet nemcsak hogy nem szereti, de kerüli is. Ennek filogenetikus oka a zsidóság évezredes városban lakása és parazita élete. Elhidegült a természettől, mert sohasem volt vele érintkezésben.

Ezen a ponton távolodott el legmesszebb a zsidófajiság az összes európai népek fajiságától, leg­főképpen a magyartól, mely múltjánál és ősfoglalko­zásainál fogva úgyszólván összenőtt a természettel. Fajmagyar íróink és művészeink; míg át nem gyúrta közszellemünket a zsidófajiság óriási lenyűgöző ereje, szinte kivétel nélkül imádattal kapcsolódtak a termé­szethez; tárgyat, ihletet, lelkesedést, motívumokat, cse­lekvénymilieut kerestek és találtak benne. Fű, fa, virág, erdő, mező, patak, nádas, csakúgy inspirálta és ger­jesztette íróink és költőink alkotóerejét, mint ahogy megtöltötte a lelkét a nemes földesúrnak, a szántó­vető parasztnak, a pusztai pásztornak, a havasi szé­kelynek, a lápvidéki halásznak vagy legvégül a turáni nomád ősnek. Mi maradt meg ebből? Mikor a szá­zad fordulóján uralomra vergődött a zsidó közszel­lem, mióta teremtésben és kritikatan a zsidó vette át a döntő szót, a zsidómagyar irodalom egyszerre elfordult a természettől, témáit azóta az emberi vi­szonylatokban keresi a természet abszolút kizárásával. Az irodalomból számüzetett a magyar nyelvkincsnek az az óriási kontingense, mely a természet tárgyainak és tüneteinek megnevezésére szolgál; irodalmivá lett a zsidólélek, a zsidóerkölcs mellett a zsidómagyar újságnyelv a maga öt-hatezer szavú nyomorult szó­készletével. Akadnak irodalomtanáraink és esztétiku­saink, kik restelkedés nélkül póriasságnak, provincia­lizmusnak ócsárolják a czakómadár, a szécs, a pet­rerzce, a sutnya stb., stb. emlegetését, minthogy az effélék hiányoznak a zsidómagyar irodalmi nyelvből. A zsidólélek természetiszonya szépen kifejeződik a festészetben is. Mint művész kerüli, mint műkritikus nem érti és nem méltányolja a természeti tárgyat. Inkább fest arcképet, aktot, interieurt, nagyvárosi témákat. Ha már ráfanyalodik a tájképfestésre, részlet helyett maszatot nyújt, a természeti tárgy helyett a maga tolakodó egyéniségét erőszakolja. Képtelenség elgondolni olyan zsidó festőt, kinek természetismerete és természetimá­data olyan mértékű legyen, hogy a természeti tárgy­ban elmerüljön s azt hűen feldolgozza. A széles­ecset kezelés, a nagyvonalúság, a folttechnika a zsidó­művészetnél nem festészeti irány, hanem fajiságának szükséglete, kényszerű segédeszköz tudatlansága leplezésére. A zsidó nem azért híve a túlzó impresszio­nizmusnak, futurizmusnak, szimbolizmusnak meg han­gulatfestésnek, mert most az a divat. A zsidónak mindenkor szüksége lesz olyan irányokra és kap is azokon, amik módot nyújtanak neki befolyásra törekvő egyénisége erőszakolásához, a lelkétől idegen termé­szeti téma lekicsinyléséhez és elnyomásához. Viszont szembeszökő, hogy festéssel foglalkozó fajvéreinkben minden irányzat mellett előtör a természeti téma ismerete és megbecsülése, bármilyen nagyra tartják is az egyé­niséget.

Az akarati élet olyan bensőségesen van össze­szövődve az értelmi és érzelmi élettel, hogy emezek taglalása után már nem kell külön foglalkoznunk a zsidó fajiság akarati jelenségeivel. Annyit megemlít­hetünk, amit különben mindenki tud és már az eddi­giekből is következik, hogy a zsidó kezdeményező, szívós, ernyedetlen akaratú. Bátran mondhatjuk, hogy a zsidó fajiságban az akarati élet az uralkodó. Már az a tulajdonság, hogy a zsidó mindenben és min­denkivel szemben befolyásolásra törekszik, akarati ele­met visz a zsidó minden lelki aktivitásába. Ugyan­ezért hiányzik a zsidó fajiságból mindaz a pszichikai vonás, ami ellentétes az impulzív akarati élettel, mint a magyar fajt jellemző igazságszeretet, méltányosság; tisztelettudás, szégyenérzés, erkölcsi érzék. A zsidó mindig akar, s mivel természete az egyéni és faji önzés, minden lelki aktivitásával boldogulni akar egyé­nileg és fajilag. Nem szemlélődve vagy tépelődve gondolkozik, hanem spekulál, nem befelé érez, hanem inpulzíve. Magánbeszédben, szépirodalomban, tudo­mányban ostorozza, üldözi az akarat minden korlát­ját: illemet, erkölcsöt, rendet, törvényt. A zsidó aka­ratnak nem is lehet más akadálya, mint a külső materiális kényszer. Ezzel szemben a magyar akarati jellem lassú, szünékeny és ingadozó. Ez megint kap­csolatban van a magyar lélek gazdag érzelemvilágá­val. A magyar lélek rendkívül érzékeny érzelmi re­agens; sokféle külső körülmény hozhatja hullámzásba és minden újabb érzelem hullámsírjává válik egy korábbi akaratnak, termőtalajává egy újabbnak. A szé­gyenérzés, az igazságosság, a felelősségérzés stb. nagyon sokszor lefékezik a kifelé való akarást és tét­lenségre szorítják az egyént vagy arra, hogy újat akarjon. Mindezek az impedimentumok a zsidóakarást nem korlátozzák, mert a zsidó fajiságban ezek az érzelmek hiányzanak. Azért a zsidó temérdek olyan időt megnyer a maga akarása számára, amit a magyar érzelmisége hullámzásai folytán elveszít.

Jellemeztük nagy vonásokban a zsidó és magyar fajiságot. A tárgy kimerítésére nem volna sok egy egész élet. Csak a főbb vonások kiemelésére szorít­koztunk, azokra, melyeknek különös jelentősége van a faji létküzdelemben. Láttuk, hogy a zsidó fajiság főbb vonásai: erős értelem, befolyásoló ösztön, kriti­cizmus, faji és egyéni önzés, faji önérzet, faji állhata­tosság, bujaság, sikerimádat, szégyentelenség, erkölcsi érzék hiánya, szívós akarat. A magyar fajiság elemei befolyásolhatóság, faji és egyéni önzetlenség, faji változandóság, faji önérzet hiánya, szemérmesség, igaz­ságszeretet, erkölcsi és esztétikai szépérzék, ingadozó akarat. Hogy a két fajiság közül melyik az életre­valóbb, mutatja a faji létküzdelem eredménye. Ötven esztendő elég volt ahhoz, hogy az egymilliónyi zsidó­ság a húszmilliós magyar nemzet nemzeti vagyoná­nak körülbelül 70%-át, szellemi élete irányításának 90%-át kisajátítsa. Nyilvánvaló, hogy a zsidó fajiság eddig biológiai szempontból értékesebbnek bizonyult, mint a magyar. De a biológia nemcsak azt tanítja, hogy az erősebb győz, hanem azt is, hogy aki élni akar, az győzzön, tehát ha élni akarunk, harcolnunk kell, mert aki nem küzd, az nem győzhet. Eddig nem harcoltunk istenigazában, hát alul maradtunk; de itt az ideje, hogy felvegyük a küzdelmet, mert nemsokára késő lesz. A magyar fajiság oly becses elemekben gazdag, hogy pusztulásra hagyni bűn volna az embe­riség egyetemes érdekei ellen. Különben is a zsidó fajtól tanultuk meg a legobjektívebb élettörvényt, hogy az erősnek természeti joga van a sikerhez. Meg kell próbálnunk, hogy erősek vagyunk-e?