Útban vagyunk

Útban vagyunk

Összefoglalva a legutóbb látottakat, megérthetjük történelmi tragédiánk lényegét. Keleten is voltak- már sokkal előbb, mint Nyugaton - magasfokú kultúrák, a kereszténység dogmákba merevedett tanításától elütő, tiszta erkölcsű vallások, keleti fantázia szőtte színes legendák, hősi eposzok és az a magyar nép, "amely mint tövis fúródott Európa szívébe a IX. század végén", hosszú vándorútján nem ment el mellettük észrevétlen közönnyel. A magyar népléleknek - éppen ázsiai szá 353b15d rmazása miatt - felfokozott kultúrigényei voltak.

A kereszténység felvételekor nem "Krisztus karámjába" terelték az idegenek a magyar népet, hanem a feudalizmus béklyóit igyekeztek kezeire rakni. A sok elégetett okmány (szentírások, feljegyzett népregék, az eltüntetett "Trója ostroma" töredékei, a nyilvánvalóan ekkor ellopott vagy tűzbe vetett ős-gesta, stb.) árulta volna el: mennyiben voltak őseink "manicheusok". De bármilyen felekezethez tartoztak is, örök szégyen, hogy az idegen hódítás úgy bánhatott a magyar fajjal,  mint Toybee európai embere a "fél ember, fél állattal" a gyarmatokon, az a mód, ahogy bennünket kezeltek, ahogy felhasználták a vallást ellenségeink politikai céljaira és a letagadhatatlan tény: a "kommunistákra" hagyták az idegenek kiebrudalását az egyházi latifundiumokból! A szombathelyi születésű Szent Márton püspök - Franciaország védszentje - bizonyára nem az egyetlen keresztény fia volt Pannóniának. Milyen vallású volt a sumér eredetű őslakosság, az utánuk jött avar és elő-magyar nép?

A Kárpát-medencét a honfoglalás kori szomszéd-népek ismerték, arra szemet is vetettek. Árpád magyarjai az orruk előtt vették birtokba ezt a területet. Mi sem természetesebb: ők ezért gyűlölnek minket.

A pápáknak pontos értesülése volt a kaukázusi magyarságról: a hittérítők munkája már a XIII, század legelején megindult. Mint azt Bendefy említi, a ferencrendi Assisi Éliás testvér volt ekkor az első szentföldi és keleti Minister Provinciális. IX. Gergely (1227-1241) pápától kezdve több pápa bullája is foglalkozott a keleti hittérítés ügyével. A kumai magyarokat IV. Ince pápa bullájában név szerint 1253-ban említi először. A későbbi időkben IV Sándor 1258- ban és IV, Miklós pápa (1288. és 1291) bullái emlékeznek meg a kaukázusi magyarság országáról.

Róma nem nézte jó szemmel a magyar kutatók keleti utazásait, mert attól tartott, hogy a magyarság egyesül a keleti testvérnéppel és fennáll a veszély, hogy "feladja a nyugatot védő bástya szerepét"! Szép szavakba bújtatott ármányterv. Mennyivel védte volna kevésbé "nyugatot" az a bizonyos "bástya", ha még önmagát is meg tudta volna védeni, nem csak a keletről, de a nyugatról jövő támadások ellen is?

 
Az osztrák és a cseh "bástya"' -nak nem kellett a "nyugat"-ot védeni? A magyarországi inkvizíció irányításának idegen kezekbe adásával a magyar fajt Róma teljesen kiszolgáltatta lét-ellenségeinek.

Nagy csapás volt ránk a Tatárjárás, de nem akkora, mint azt az egykorú egyházi személyek lefestik, A hódító szándékú tatárok testvér-népnek tekintettek bennünket; ezt bizonyítja a bánásmód, ahogy a kumai magyarokat kezelték: uralmuk alatt Jeretány kérhetett és kapott is a pápától püspökséget,

Dzsingisz kán unokájának, Hulagu kánnak ajánlata IV. Bélának: "a két népet, a magyart és a tatárt közelebb kéne hozni az uralkodó dinasztiák közti házassággal", a tatárok baráti szándékát bizonyítja! Mi sem természetesebb, mint az, hogy Őszentsége tüzet okádott e hír olvasásán.

P. Leiber Róbert S, J., XII. Pius pápa titkára és szóvivője mondta egyszer; rólunk, magyarokról, hajdan "Európa' úgy vélekedett, hogy kárhozatra és pusztulásra szánt pogány népség vagyunk. Mintha csak Fehér Mátyás Jenő idézeteiből levont következtetést olvasnánk. Dékány István állapította meg a magyar sorsérzés lényegét: útban vagyunk! Velünk szemben nincs megkötő keresztény morál. Az ősi Gestának örökre el kellett tűnnie a királyi könyvtárból, mert ezt így kívánta az Árpád-ház kezdettől vallott misztikus, isteni beavatkozással alapított dinasztikus eredetlegendája Álmostól  Atilláig, Atillától Noé-ig vezetve vissza őseit. A biblikus családfa lehetett többek között az inkvizíció szemében a botránykő, ezt kellett lecsiszolniuk és folytatni Anonymus kiértékelő műveletét, nem keresztény motívumokat "parasztok fecsegésének" tartva és a kritikus ész józanságával mellőzve mindent, ami a keresztény világképpel ellenkezésben van.

Ezen érvek magyarázzák meg: miért is kellett kiverni a magyar fejekből azt a tudatot, hogy a nemzet egykor kettészakadt, miért kell kiölni belőlünk e kelethez való tartozás érzését. Ki tudja: nem itt gyökerezik-e Széchenyink tragédiája? Hisz ő mondta 1840, április 22-én a főrendi tábla ülésén: "... Nemzetünk még nagy szerepet fog játszani, és neki van fenntartva azon észak-ázsiai nemzetségek civilizációi képviselőjét játszani itt Occidensen, mely nemzetségekbül  Oriensben vevé eredetét.."! Nem ezért juttatta őt a "nyugati demokrácia választott hőse" Döblingbe? Ő is házasságkötéssel akarta a magyar megmaradást "Kelet" érdekévé tenni, amit természetesen Metternich nem tűrhetett. Tényleg bekövetkezett az 1848. március 13-án mondott jövendölése és az Új Erő már módosította a magyar faj egész lényegét?

Ha az árpád-kori katolikus egyháznak a magyar fajjal szemben követett politikáját vizsgáljuk, feltűnő hasonlatosságot, sőt azonosságot figyelhetünk meg a pannóniai és a Kuma-menti egyházzal történt bánásmód között.

A magyarság "török vallása" ázsiai örökség volt. Mi nem tehettünk arról, hogy István király előtt nem volt papságunk, ma nem tudjuk: mennyiben voltunk "manicheusoK', mennyiben "nesztoriánusok" és mennyiben "bizánci keresztények'. Photius pátriárka kievi látogatása csak Álmos vezér udvarának megfigyelését tette lehetővé, és azt is csak felületesen.

A Kárpát-medencében történt letelepedés egyben megnyugvást is jelentett, amikor a szájhagyományokat le is írták, a mesékből írott történetek születtek. Mi sem természetesebb, mint az, hogy rovás-írással írtak, tehát az inkvizíció számára eleve "eretnek" lett a magyar könyv!

Az első klérus egy szálig idegen volt, az inkvizítorok - amint láttuk - szintén. A Kuma-menti magyarság helyzete sem volt rózsás: idegen volt a magyari püspök és bizonyára idegenek voltak papjai is. Egyetlen magyarnyelvű pap nevét se említi Bendefy! De láttuk, mennyire félt az egyház a magyarság "keleti kapcsolatai"-tól. Itt nemcsak "vallás"-ról volt szó: a behajtott adó, a papi tized is fontos volt és mi több, az egész nemzet "útban volt", földjére éhes szemmel tekintettek a szomszédok, féltek erejétől. Kummagyariai véreink a pápai udvar szemében állandó fenyegetés voltak: mi lesz, ha velünk egyesülnek? Talán egy új hun birodalom vagy egy elháríthatatlan magyar támadás veszélyétől tartottak? Arra persze senki sem gondolt, hogy a kalandozások hadműveleteit Gyermek Lajos kalandja előzte meg. Mi csak egyszerűen útban voltunk.

S ez az érzés válthatta ki a Timurlenk számára hagyott üzenetet, Magyar város ellenséges érzelmű lakosságát illetőleg, amiért is a nagy hódító az egykori fővárost 1396. januárjában földig leromboltatta. Nincs bizonyíték, de a következtetés logikus: Mahmudi kelantert felbujtották, jelentése kiszámított bűncselekmény volt. Létellenségeink ázsiai véreinkkel való egyesülésünktől féltek. Ha az értelem útját követjük, ma be kell látnunk:

"Jövőnket arra keressük, ahonnan származunk." (Drégelyi Béla sírkeresztje)