Új rend (935-1258) - iszlam

Új rend (935-1258) - iszlám

A IX. századra világossá vált, hogy az iszlám ellenörzése alatt álló te­rü­le­tek nem foghatók össze egyetlen birodalommá. Az umma vezetése névleg a szim­bolikus értékü vallási szerepét megörzö kalifa kezében maradt, de a ha­talmas államot már nem egy ember irányította. Az iszmáilita elveket val­ló, szakadár fátimida[i] kalifátus Egyiptomból kormányozta Észak-Afrikát, Szí­riát, Arábia nagy részét és Palesztinát. Irakban, Iránban és Közép-Ázsi­á­ban török származású parancsnokok, emírek vették át a hatalmat, és egy­más­sal csetepatézó, független államocskákat hoztak létre. A X. századot szo­kás a sía századának is nevezni, mert az újsütetü uralkodóházak közül nem egy ehhez az irányzathoz húzott. A teljhatalommal felruházott ural­ko­dó eszméje oly mélyen vésödött bele a kor közgondolkodásába, hogy az emí­rek továbbra is az abbászida kalifát ismerték el az umma vezetöjének. A frissen felkapaszkodott dinasztiák egyike-másika több-kevesebb po­li­ti­kai sikerrel is büszkélkedhetett. Egyikük Északnyugat-Indiában szilárd musz­lim hídföállást tudott kiépíteni a XI. század elején. Az aprócska álla­mok közül azonban egyik sem bizonyult tartósan életképesnek. Az elsö je­len­tös eredményeket ezen a téren a Szír-darjá alsó folyásának vidékéröl szár­mazó, török szeldzsukok könyvelhették el, akik 1055-ben bevették Bag­dadot és különleges megállapodást kötöttek a kalifával, melyben az um­ma vezetöje személyes megbízottjának nevezte ki öket. Felhatalmazá­suk a dár al-iszlám egész területére kiterjedt. A szeldzsukok diadalát meg­e­lö­zöen sokáig úgy tünt, hogy a birodalom örök széttagoltságra kárhoztatott. Egyik dinasztia követte a másikat, a határok állandóan változtak, a külsö szem­lélö joggal hihette, hogy az iszlám hatalma leáldozott.

Óriási tévedés! Valójában, igaz a véletlen egybeeséseknek köszönhe­tö­en egy, az iszlám szellemiségével összhangban álló új rend volt kialakuló­ban. A mozgalmas politikai színtér zürzavaros t 858c28i örténéseinek ellenére az isz­lám mint vallás megerösödött. Az önálló területek saját fövárossal büsz­kél­ked­het­tek, s már nem Bagdad számított a kultúra egyedüli központjá­nak. A fátimida Kairót méltán nevezték a tudomány és müvészetek városá­nak. A filozófia virágkorát élte, és a X. században a kalifák létrehozták az al-Azhart, mely idövel a muszlim világ legjelentösebb egyetemévé nötte ki magát. Szamarkandban reneszánszát élte a perzsa irodalom.

A közép-ázsiai kul­tu­rá­lis kibontakozás egyik legcsillogóbb tehetsége a nyugaton Avi­cen­na­ként ismertté vált fajlaszúf, Abu Ali ibn Színá (980-1037) volt. Ibn Szína al-Fárábí tanítványának mondhatta magát, ám val­lás­fel­fogása lényegesen el­tért mesterétöl. A prófétákat ugyanis nem az absz­trakt racionális igaz­sá­gok tolmácsolóinak tekintette, hanem számára ben­nük öltött testet az esz­mé­nyi filozófus ideálja, mert betekintést nyertek egy olyan világba, melyet a felületes gondolatok fel nem térképezhettek. Ibn Szína élénken érdeklö­dött a szúfizmus tanításai iránt, és rájött, hogy bár az aszkéták istenél­mé­nye logikai módszerekkel nem tapasztalható meg, mégis tökéletesen egybevág a fajlaszúfok elképzelésével. Ebböl követ­ke­zö­en arra a megállapításra jutott, hogy sem a falszafa, sem a misztikusok hite nem mond ellent a vallás hagyományos útjain járók meggyözödésé­nek.

A kulturális fellendülés Córdobát sem kerülte el, bár az Ibériai-félszigeten létrejött umajjád kalifátus 1010 körül megbukott, és helyét egy­mással versengö apró fejedelemségek vették át. Az Ibériai-félsziget re­ne­szán­sza kiváltképp a francia udvari hagyományok trubadúrköltészetét idé­zö irodalmáról híresült el. A hadísz-ok forrásából táplálkozó, könnyen ért­he­tö és átélhetö vallásosságtól áthatott verseiben Ibn Hazam (994-1064) há­tat fordított a fikh-nek és a metafizikus filozófiának. Mégis az Ibériai-félsziget kulturális égboltján tünt fel a muszlim filozófia egyik tündöklö csil­­laga, Abu al-Válid Ahmad ibn Rusd. Népszerüségben nem ver­seng­he­tett ugyan a misztikához vonzódó Avicennával, ám racionális gondolkodá­sa nagy hatást gyakorolt számos zsidó és keresztény filozófusra, köztük Majmonidészre, Aquinói Szent Tamásra, és Albertus Magnus-ra. A XIX. századi filológus, Ernest Renan a nyugaton Averroësként megismert Ibn Rusdot szabad szellemként és a racionalizmusnak a vak hit ellenében sorompóba szálló bajnokaként méltatta. Ibn Rusd a valóságban hithü, vallását gyakorló muszlim és a saría alapján ítélkezö bíró, vagyis kádi volt. Ibn Szálához hasonlóan ö sem vélt ellentmondást felfedezni a falszafa és a hivatalos vallás között, de jól tudta, hogy míg a vallás mindenkihez szól, a filozófia csak kevesek, a szellemi élcsapat számára emészthetö.

A kalifátus feladásával, amit gyakorlati megfontolások indokoltak, az isz­lám mintha új eröre kapott volna. A teljhatalommal felruházott állam és a Korán eszményei között örökös és kibékíthetetlen ellentét feszült. A kí­sér­letezések, sikerek és csúfos bukások tapasztalataiból okuló, újonnan lét­re­jövö államalakulatok már jóval közelebb álltak az iszlám alapelveihez. Nem mintha a frissen trónra került uralkodók elödeiknél kegyesebb, jám­bo­rabb muszlimok lettek volna, erröl szó sincs, de az egymástól független, mé­gis egyenlö és azonos elveket valló fejedelmi udvarok és uralkodóházak rend­szere nagyobb összhangban állt a Korán egyenlöséget hirdetö tanaival. Ha­­sonlóképpen állt a helyzet a frissen szárba szökkent müvészeti irány­za­tok­kal. Az arabeszk egyik betüt sem helyezi a másik fölé, minden írás­jegy­nek megvan a maga szerepe, és az egész kép az eltérö természetü részletek mo­zaikjából áll össze. Ibn Isz-hák, Abu Dzsafar al-Tabari (megh. 923) és tör­ténetíró társaik meg sem kísérelték, hogy feloldják a Próféta életét el­be­szé­lö források ellentmondásait, hanem egymás mellé helyezve, egyen­ér­té­kü­ként tálalták a különbözö változatokat. A muszlimok kezdetben nem ké­tel­kedtek a kalifátus létjogosultságában, hiszen úgy ítélték, ez a rendszer ké­pes egyedül biztosítani az umma egységét. Ám mihelyt kiderült, hogy a ka­lifák már nem bírják egyben tartani a birodalmat, helyesebbnek látták, ha a kalifa csak jelképes szerepet kap. Az iszlám hitélete fokozatosan átér­té­ke­lödött. A teológia és a lelkiség eleddig szoros összefüggésben állt a musz­lim közösséget ért kihívásokra adott politikai válaszokkal. A frissen ki­alakult, a muszlimok felfogásával inkább egyezö politikai rendszerben az ese­mények egyre kisebb befolyást gyakoroltak a vallási közgondolkodásra. Ér­­demes megfigyelni, hogy az iszlám csak az újkorban vált ismét politikai szí­nezetüvé, akkor, amikor az umma erkölcsi, kulturális és vallási füg­get­len­ségét, söt a puszta létét féltö muszlimok tömegeinek kellett szembe­nézniük addig ismeretlen veszélyekkel.

Talán inkább a véletlen, semmint a tudatos elszántság juttatta a szel­dzsuk törököknek azt a történelmi dicsöséget, hogy a központi hatalom be­fo­­lyásától leginkább megszabadult területen, a Termékeny Félhold vidékén ezt az új rendszert a gyakorlatba is átültethették. A szúfizmus iránt vonzal­mat mutató szeldzsukok az iszlám szunnita ágához tartoztak. Birodalmuk irá­nyításában az 1063 és 1092 közötti idöszakban elévülhetetlen érdemeket szer­zett a kiváló képességekkel megáldott, perzsa származású föminiszter, Nizám al-Mulk, aki a törökök segítségével kívánta elérni a birodalom újra­e­­gyesítését és az abbászida bürokrácia hatalmának helyreállítását. Bagdad azon­ban már nem nyerhette vissza régi fényét, hiszen a gazdasági alapját biz­tosító terület, Szavád pusztulását senki sem állíthatta meg. A jobbára szi­laj és öntörvényü, állataikat a maguk feje után ide-oda terelö lovas no­má­dokból álló szeldzsuk hadsereg is megtagadta, hogy Nizám al-Mulknak en­gedelmeskedjék. Rabszolgákból szervezett új csapataival azonban Nizám al-Mulk délen Jemenig, keleten a Szír-darjáig, nyugaton Szíriáig ter­jedö birodalmat hozott létre. Az új szeldzsuk birodalom in­téz­mény­rend­sze­re meglehetösen szegényes volt, a hatalmat helyi szinten az alkalmi szö­vet­ségesekként fellépö emír-ek és álim-ok gyakorolták. Nizám al-Mulk azt ter­vezte, hogy megszilárdítja a központi hatalom befolyását, ám a kis­ki­rá­lyok­ként viselkedö, a Bagdad helyett az adókat a saját zsebük számára be­haj­tó emírek függetlenedési törekvései keresztülhúzták a számítását. A szeld­zsuk állam esetében nem beszélhetünk a feudális rendszer ki­a­la­ku­lá­sá­ról, hiszen bármik voltak is a vezír szándékai, az emírek nem számítottak sem a kalifa, sem Maliksáh szultán hübéreseinek. Az emírek nem adták fel nomád életmódjukat, s mivel ily módon azért sem kellett aggódniuk, hogy lesznek-e birtokaik, melyek jövedelme biztosítja szükségleteiket, a föld­jé­hez ragaszkodó feudális arisztokrácia sem alakult ki. Továbbra is katonás­ko­­dásból éltek, és nemigen törödtek a civil lakossággal, s így a hétközna­pok irányítását az ulamá ragadta magához.

A szétszórt, militáns fejedelemségeket az ulamá fogta össze. A X. szá­zad­ban az oktatás színvonalával elégedetlen álim-ok megalapították a musz­lim tudományok elsö felsöoktatási intézményeit, madraszá-it. A fö­is­ko­lák hálózata rendszerezettebbé és egységesebbé tette az oktatást, ami je­len­tösen emelte a klérus tekintélyét. Nizám al-Mulk maga is sokat tett azért, hogy a Szeldzsuk Birodalmon belül minél több ilyen intézmény jöj­jön létre, a tananyagot pedig olyan tárgyakkal gazdagította, mely az álim-okat felkészítette a tartományi közigazgatásban rájuk váró feladatokra. Kr. u. 1067-ben Bagdadban megalapította a róla elnevezett híres madraszá-t, a Ni­zárnijját. Saját intézményrendszere birtokában az ulamá az emírek ka­to­nai hatalmától természetében különbözö, ám vele egyenrangú eröt kép­vi­selt. Az egységes oktatási elveket követö madraszá-k sokat tettek azért, hogy a saría talaján álló muszlim életmód a Szeldzsuk Birodalomban min­den­ütt gyökeret verjen. A saría betartásán örködö bíróságok feletti el­len­ör­zés megszerzésével az ulamá a jogértelmezés monopóliumát is a kezébe ka­parintotta. A politikai élet és a civil hétköznapok szereplöi ily módon de facto eltávolodtak egymástól. Az emírek aprócska államai közül egy sem bi­zonyult tartósan életképesnek. Politikai ideológia híján ezen nincs is mit cso­dálkozni. Az emírek megbízatása sohasem örökre szólt, a birodalom esz­ményeit pedig a teljesen más világban élö álim-ok és szúfí mesterek, pír-ek alakították. A tanult álim-ok madraszá-ról madraszá-ra jártak, a szúfí pír-ek is állandóan úton voltak, folyton ingáztak a városok és a va­la­mi­lyen szempontból fontos települések között. Az aprócska közösségeket a vallás emberei cementezték eggyé.

Az erös kalifátus bukása után a birodalom tehát közelebb került az iszlám szellemiségéhez. Az egyszerü emberek nem egy-egy gyenge lába­kon álló államocska emírje alattvalójaként, hanem az ulamá által képviselt, az egész dár al-iszlám területét felölelö, nemzetközivé terebélyesedö kö­zös­ség tagjaiként határozták meg magukat. Az álim-ok a saríá-t a meg­vál­to­zott körülményekhez igazították. Az iszlám jogrendje immáron nem egy el­len­kultúrát erösített, hanem a kalifát tette meg a szent törvények szim­bo­li­kus védelmezöjének. Emírek emelkedtek fel, majd tüntek el a történelem sül­lyesztöjében, csak az ulamá képviselte a folytonosságot, s vált ily mó­don az egyetlen szilárd hatalmi csoportosulássá. A szúfízmus egyre töb­be­ket nyert meg ügyének, az átlagemberek hite mindjobban megérett és belsöleg is elmélyült.

A szunnita iszlám pályája szinte mindenütt felfelé ívelt. Az ummá-t az igaz útra téríteni képtelen fátimida kalifatusban csalódott, radikális isz­má­i­li­ták a Szeldzsuk Birodalom és a szunna megbuktatására titkos gerilla­tár­sa­sá­gokból álló hálózatot építettek ki. Nagyjából 1090-töl Kazvíntöl északra fek­vö hegyi erödítményükböl, Alamutból induló portyázóik szeldzsuk vá­ra­kat foglaltak el és tekintélyes emíreket gyilkoltak meg. Tevékenységük 1092-ben nyílt felkelésbe torkollott. A lázadókat ellenségeik hashasín-nak ne­vezték - innen ered az angol assassin, "merénylö" jelentésü szó -, mivel a legenda szerint gyakran a merénylök halálával végzödö akcióik elött a részt­vevök hasist fogyasztottak. Az iszmáiliták azt hitték, hogy a hét­köz­napi emberek érdekében tevékenykednek, hiszen áldozataik zsarnokságától a lakosság sokat szenvedett, ám terrorhadjáratuk ellenük hangolta a köz­vé­le­ményt. Az álim-ok hátborzongató és gyakran megtévesztö meséket ter­jesz­tettek róluk - ezek közé tartozott a hasis legendája is -, ami sokakat ar­ra ösztönzött, hogy az iszmáilita gyanús egyéneket felkutassák és megöl­jék. A mészárlások természetesen újabb támadásokat váltottak ki. Az isz­má­­i­li­ták­­nak minden nehézség ellenére is sikerült Alamut körül önálló államot ki­é­píteniük, amelyet mintegy százötven évnyi fennállás után a mongolok tö­röltek el a föld színéröl. Dzsihádjukkal azonban reményeikkel ellentétben nem a Mahdí eljövetelét készítették elö, hanem az egész síita irányzatot hi­tel­telenítették. Az iszmáiliták hadjárataiból óvatosságból kimaradó Ti­zen­ket­tes Sía követöi mindent megtettek a szunnita hatóságok jóindulatának el­nyeréséért, és igyekeztek távol maradni a politikától. A szunniták a maguk részéröl szívesen vették a Próféta óta legjelentösebb muszlimnak nevezett teológus tanítását, mely hitük meghatározásában adott nekik új fogódzókat.

Abu Hamíd Mohamed al-Gazzálí (megh. 1111) a bagdadi Nizámijja megbecsült tanára, Nizám al-Mulk pártfogoltja, a muszlim jog kiváló ismeröje volt, 1095-ben súlyos idegösszeroppanást kapott. Az iszmáilita felkelés a legmagasabb höfokon izzott, ám al-Gazzálí leginkább saját hitének elvesztése miatt aggódott. Megnémult és mozgásképtelenné vált. Betegségét orvosai lelki okokra vezették vissza.

Al-Gazzálí elmondása szerint leginkább az keserítette el, hogy sokat tudott ugyan Istenröl, de magát az Urat nem ismerte. Gyógyulást keresve Je­ru­zsá­lem­be ment, ahol szúfí gyakorlatokat végzett, s tíz év múlva Irakba vissza­tér­ve papírra vetette fömüvét, az Ihjá ulúm al-Dín, "A vallásos tu­do­má­nyok felélesztése" címü értekezést, mely a Korán és a hadísz-gyüjtemé­nyek után a legtöbbet idézett muszlim münek számít. Munkájának kiindu­ló­pont­ja az a lényegi felismerés, mely szerint az Isten közvetlenül csak a szer­tartásokon és az imádságon keresztül fedezhetö fel, a teológia - a kalám - és a falszafa nyakatekert gondolatmenetei nem visznek közelebb a bi­zonyossághoz. Az Ihjá a hétköznapokban megvalósítható lelki és gya­kor­­lati útmutatást adott, mely a híveket felkészítette az istenélmény át­é­lé­sé­re. A saría valamennyi rendelkezését, az étkezési, alvási, mosakodási, hi­giéniai és imádkozási elöírásokat hitközpontú, etikai magyarázatával új meg­világításba helyezte, s ezzel a száraz, e világi törvényeket a Korán ta­ní­tá­saiban üdvösnek hirdetett folyamatos istenközeliség megélésének min­den­ki számára elérhetö eszközeivé varázsolta. A saría tehát a társadalom rend­jét biztosító, a Próféta szunná-ját szolgai módon utánozó jogszabályok gyüj­teményéböl a lélekben megélhetö, igazi iszlám támaszává ma­gasz­to­sult. Al-Gazzálí írását nem a hittudósoknak, hanem a hitüket buzgón gya­kor­ló, egyszerü embereknek szánta. Hite szerint az emberek három cso­port­ba sorolhatók: azok, akik kételkedés nélkül elfogadják a vallási igaz­sá­go­kat, azok, akik a kalám racionális eszköztárában igyekeznek megtalálni hitelveik igazolását, és a szúfík, akik megélik az igazságokat.

Al-Gazzálí tudta, hogy a megváltozott körülmények között az em­be­rek­nek másfajta vallásosságra van szükségük. Az iszmáiliták tanítását, a téved­hetetlen imámba vetett hitét nem tartotta járható útnak, hisz végtére is hol van ez az imám? Közönséges földi halandóknak megadatik-e egyál­ta­lán, hogy megtalálják? A tekintélyelvü világszemlélet nem állt össz­hang­ban a Korán egyenlöséget hirdetö szellemével. Al-Gazzálí nem vonta két­ség­be a falszafa jelentöségét a matematikai gondolkodásban és az or­vos­tu­do­mányban, de úgy vélte, hogy a józan ésszel fel nem érhetö spirituális vi­lág­ban nem segíti az eligazodást. A vallástudós szerint a szúfizmus kínálja az egyetlen használható megoldást, mert a tanítását követök személyes is­ten­élményre tehetnek szert. Az ulamá-t kezdetben meglehetös riadalommal töl­tötte el a szúfizmus jelentkezése, melyet veszélyes és szélsöséges irányzatnak tartottak. Al-Gazzálí pedig most arra ösztökéli a hittudósokat, hogy maguk is sajátítsák el és gyakorolják a misztikus szúfík kifejlesztette meditációs technikákat, söt a saría e világi törvényeinek propagálásával egy idöben a belsö utat is népszerüsítsék, hisz az iszlám szempontjából mindkettö roppant fontossággal bír. Al-Gazzálí tehát hírneve és tekintélye teljes súlyával síkraszállt a szúfizmus elismertetéséért és azért, hogy az irányzat a muszlim hitélet fösodrának elfogadott részévé váljék.

Vallási kérdésekben al-Gazzálí véleményét kortársai nemigen kérdö­je­lez­ték meg. A szúfizmus ebben az idöszakban roppant népszerüségre tett szert, s követöi már nem kizárólag egy sajátos vallási élcsapat köreiböl ke­rül­tek ki. A politika mozgatta muszlim hitélet lassan a múlt ködébe veszett, s az umma tagjai most már készen álltak egy nem történelemközpontú, be­fe­lé forduló, mitikus és misztikus eszmeiség befogadására. A zikr, az Isten ne­veinek ritmikus kántálása az ezoterikus muszlimok magányos világából a közösségi hitélet színpadára lépett, ahol a lelki vezetö, a pír személyes fel­­ügyelete alatt a híveket egy sajátos istenközeli tudatállapot magasába rö­pí­tette. A szertartási zene hangjai még könnyebbé tették a szúfík számára az istenélményhez vezetö utat, akik a hajdanán az imám köré sereglö sí­i­ták­­hoz hasonlóan, a kalauzként választott pír közelségét keresték. A köz­tisz­teletben álló pír-t halála után a szentség földi jelképeként tisztelték, sír­ja pedig kegyhellyé vált, ahol a hívek elmondták imáikat és zikr-eket ren­dez­tek. A városokban a mecsetek és madraszá-k mellett khánaká-k, der­vis­ko­lostorok is épültek, ahol a pír megosztotta tudását tanítványaival. Újabb és újabb szúfí rendek, taríká-k alakultak, melyek vallások felett álló irány­za­tokként hálózták be a dár al-iszlám egész területét. A szétforgácsolódott bi­rodalomban a szúfí rendek is az egység példáját mutatták. Hasonló sze­repet töltöttek be a városi kézmüvesekböl és kereskedökböl verbuválódott bajtársi társaságok és céhek, futuvvá-k is, melyek nagymértékben a szúfiz­mus tanításának hatása alatt álltak. Miközben tehát az iszlám intézményei­nek rendszere egyre többet tett a muszlim világbirodalom egyben tartásá­ért, a tanulatlan tömegek hite is átértékelödött, s olyan belsö mélységek feltárására vált alkalmassá, melyek felfedezésére azelött csak egy vallási-szellemi élcsapatnak nyílott lehetösége.

Ettöl a kortól kezdödöen az iszlám történetében nem bukkan fel olyan te­ológiai vagy filozófiai diskurzus, melyet ne hatott volna át a spiritualitás. A frissen kiérlelödött muszlim szintézis elterjedését és népszerüségét fö­ként az új "teozófusoknak" köszönhette. Aleppóban Jahjá Szuhravardí (megh. 1191) alapította meg a megvilágosodás - al-isrák - iskoláját, mely jó­részt az iszlám kor elötti perzsa misztika elemeiböl építkezett. Szuh­ra­var­dí szerint az igazi filozófia a falszafa gondolkodásának szigorú iskoláján pal­lérozódott elme és a szúfizmus útján bensöleg átformálódott lélek há­zas­ságából születik meg. A józan ész és a misztika elválaszthatatlanok egy­más­tól. Mindkettö az emberi nem vele született sajátja, és az igazság ke­re­sé­sének útján egyik sem nélkülözhetö. A misztikusok látomásait vagy a Ko­rán jelképeinek - a mennyországnak, a pokolnak vagy az utolsó íté­let­nek - az igazságát lehetetlen empirikus módszerekkel igazolni, ezeket csak az elmélyülés iskoláját megjárt, gyakorlott lélek értheti meg. A misztika ha­tósugarán kívül a vallási mítoszok értelmüket vesztik, hiszen nem "va­ló­sak" abban az értelemben, ahogy érzékszerveink az e világi létezöket iga­zi­nak ítélik. A misztikus irányzatok követöi a szúfí gyakorlatok segítségével meg­tanulták észrevenni a földi lét mélyebb összefüggéseit. Minden musz­lim­nak kötelessége azon készségek kifejlesztése, melyek segítenek belátni a hétköznapjaink és az isteni valóság viszonyát tükrözö álam al-miszál, "a meg­közelítések világa" kifejezés igazságát. A misztikában járatlanok is be­jár­hatták ezt a dimenziót álmaikban és a félálomban vagy eksztatikus ál­la­pot­ban elöúszó képek sorozatában. Szuhravardí szerint a misztikusok vagy a próféták látomásaik nyomán ébredtek rá ennek a világnak a létezésére, melyet ma tudattalannak neveznénk.

Az iszlám ilyen értelmezését Haszan al-Baszrí vagy al-Sáfií gon­dol­ko­dás nélkül elutasította volna. Talán Szuhravardí élete is a vérpadon ért vol­na véget, ha nem lett volna jámbor, istenfélö muszlim, aki a korábbi faj­la­szú­foknál sokkal többször hivatkozott a Koránra. Müveit mind a mai napig a muszlim misztika gyöngyszemeinek tartják. Hasonlóan nagy becsben állnak az igen termékeny hispano-arab teozófus, Muhyí al-Dín al-Arábí (megh. 1240) munkái is, melyek a muszlimokat arra biztatták, hogy fedezzék fel a lelkükben rejlö álam al-miszál-t. Al-Arábí arra is felhívta a figyelmet, hogy Istenhez az alkotó képzeleten keresztül vezet az út. Ibn al-Arábí írásai nem számítottak könnyü olvasmánynak, és leginkább a szellemi kalandokra fogékony muszlim olvasó érdeklödésére tarthattak számot. Szerzöjük azonban szilárdan hitt benne, hogy bárkiböl lehet szúfí, és mindenkit arra bátorított, hogy a szent iratok jelképes, rejtett értelmét keresse. Szerinte minden muszlimnak kötelessége, hogy kifejlessze azt a ké­­pességét, mellyel a mindenütt jelen lévö szentség felszíne mögé pil­lant­hat. Erösen hitte, hogy minden egyes emberi lény a rejtett isteni természet va­lamely aspektusának egyszeri és megismételhetetlen tü­kör­képe, s a szívünkbe írt Isteni Név azé az egyedüli Istené, akit életünk so­rán megismerhetünk. A személyes istenélményt természetesen meg­ha­tá­roz­za az a vallási környezet, melybe valaki beleszületik. A misztika útján já­ró tehát valamennyi hithagyományt egyenértéküként kezeli, és arra tö­rek­szik, hogy a zsinagógában, a mecsetben vagy a templomban egyformán ott­hon érezhesse magát, hiszen a Koránban az Úr arra tanít, hogy: "Bármerre tekintesz is, Allah arcát látod."[ii]

A kalifátus hanyatlását tehát vallási felemelkedés követte, mely egyformán hatással volt az egyszerü kézmüves és a tanult értelmiségi gondolkodására. Az iszlám útját öszintén követö nép lépett elö, mely megtanulta, miként élje meg bensöleg is hitét. A muszlimok a fenyegetö politikai összeomlásból hitükben megerösödve kerültek ki, s vallásukat a megváltozott körülményekhez igazították. Az iszlám a központi hatalom támogatása nélkül is a virágkorát élte. Mi több, az egyedüli szilárd pontot jelentette az állandóan változó politikai színtéren.