kategória | ||||||||||
|
||||||||||
|
||
Új rend (935-1258) - iszlám
A IX. századra világossá vált, hogy az iszlám ellenörzése alatt álló területek nem foghatók össze egyetlen birodalommá. Az umma vezetése névleg a szimbolikus értékü vallási szerepét megörzö kalifa kezében maradt, de a hatalmas államot már nem egy ember irányította. Az iszmáilita elveket valló, szakadár fátimida[i] kalifátus Egyiptomból kormányozta Észak-Afrikát, Szíriát, Arábia nagy részét és Palesztinát. Irakban, Iránban és Közép-Ázsiában török származású parancsnokok, emírek vették át a hatalmat, és egymással csetepatézó, független államocskákat hoztak létre. A X. századot szokás a sía századának is nevezni, mert az újsütetü uralkodóházak közül nem egy ehhez az irányzathoz húzott. A teljhatalommal felruházott uralkodó eszméje oly mélyen vésödött bele a kor közgondolkodásába, hogy az emírek továbbra is az abbászida kalifát ismerték el az umma vezetöjének. A frissen felkapaszkodott dinasztiák egyike-másika több-kevesebb politikai sikerrel is büszkélkedhetett. Egyikük Északnyugat-Indiában szilárd muszlim hídföállást tudott kiépíteni a XI. század elején. Az aprócska államok közül azonban egyik sem bizonyult tartósan életképesnek. Az elsö jelentös eredményeket ezen a téren a Szír-darjá alsó folyásának vidékéröl származó, török szeldzsukok könyvelhették el, akik 1055-ben bevették Bagdadot és különleges megállapodást kötöttek a kalifával, melyben az umma vezetöje személyes megbízottjának nevezte ki öket. Felhatalmazásuk a dár al-iszlám egész területére kiterjedt. A szeldzsukok diadalát megelözöen sokáig úgy tünt, hogy a birodalom örök széttagoltságra kárhoztatott. Egyik dinasztia követte a másikat, a határok állandóan változtak, a külsö szemlélö joggal hihette, hogy az iszlám hatalma leáldozott.
Óriási tévedés! Valójában, igaz a véletlen egybeeséseknek köszönhetöen egy, az iszlám szellemiségével összhangban álló új rend volt kialakulóban. A mozgalmas politikai színtér zürzavaros t 858c28i örténéseinek ellenére az iszlám mint vallás megerösödött. Az önálló területek saját fövárossal büszkélkedhettek, s már nem Bagdad számított a kultúra egyedüli központjának. A fátimida Kairót méltán nevezték a tudomány és müvészetek városának. A filozófia virágkorát élte, és a X. században a kalifák létrehozták az al-Azhart, mely idövel a muszlim világ legjelentösebb egyetemévé nötte ki magát. Szamarkandban reneszánszát élte a perzsa irodalom.
A közép-ázsiai kulturális kibontakozás egyik legcsillogóbb tehetsége a
nyugaton Avicennaként ismertté vált fajlaszúf, Abu Ali ibn Színá (980-1037)
volt. Ibn Szína al-Fárábí tanítványának mondhatta magát, ám vallásfelfogása
lényegesen eltért mesterétöl. A prófétákat ugyanis nem az absztrakt
racionális igazságok tolmácsolóinak tekintette, hanem számára bennük öltött
testet az eszményi filozófus ideálja, mert betekintést nyertek egy olyan
világba, melyet a felületes gondolatok fel nem térképezhettek. Ibn Szína
élénken érdeklödött a szúfizmus tanításai iránt, és rájött, hogy bár az
aszkéták istenélménye logikai módszerekkel nem tapasztalható meg, mégis
tökéletesen egybevág a fajlaszúfok elképzelésével. Ebböl következöen
arra a megállapításra jutott, hogy sem a falszafa, sem a misztikusok hite nem
mond ellent a vallás hagyományos útjain járók meggyözödésének.
A kulturális fellendülés Córdobát sem kerülte el, bár az Ibériai-félszigeten létrejött umajjád kalifátus 1010 körül megbukott, és helyét egymással versengö apró fejedelemségek vették át. Az Ibériai-félsziget reneszánsza kiváltképp a francia udvari hagyományok trubadúrköltészetét idézö irodalmáról híresült el. A hadísz-ok forrásából táplálkozó, könnyen érthetö és átélhetö vallásosságtól áthatott verseiben Ibn Hazam (994-1064) hátat fordított a fikh-nek és a metafizikus filozófiának. Mégis az Ibériai-félsziget kulturális égboltján tünt fel a muszlim filozófia egyik tündöklö csillaga, Abu al-Válid Ahmad ibn Rusd. Népszerüségben nem versenghetett ugyan a misztikához vonzódó Avicennával, ám racionális gondolkodása nagy hatást gyakorolt számos zsidó és keresztény filozófusra, köztük Majmonidészre, Aquinói Szent Tamásra, és Albertus Magnus-ra. A XIX. századi filológus, Ernest Renan a nyugaton Averroësként megismert Ibn Rusdot szabad szellemként és a racionalizmusnak a vak hit ellenében sorompóba szálló bajnokaként méltatta. Ibn Rusd a valóságban hithü, vallását gyakorló muszlim és a saría alapján ítélkezö bíró, vagyis kádi volt. Ibn Szálához hasonlóan ö sem vélt ellentmondást felfedezni a falszafa és a hivatalos vallás között, de jól tudta, hogy míg a vallás mindenkihez szól, a filozófia csak kevesek, a szellemi élcsapat számára emészthetö.
A kalifátus feladásával, amit gyakorlati megfontolások indokoltak, az iszlám mintha új eröre kapott volna. A teljhatalommal felruházott állam és a Korán eszményei között örökös és kibékíthetetlen ellentét feszült. A kísérletezések, sikerek és csúfos bukások tapasztalataiból okuló, újonnan létrejövö államalakulatok már jóval közelebb álltak az iszlám alapelveihez. Nem mintha a frissen trónra került uralkodók elödeiknél kegyesebb, jámborabb muszlimok lettek volna, erröl szó sincs, de az egymástól független, mégis egyenlö és azonos elveket valló fejedelmi udvarok és uralkodóházak rendszere nagyobb összhangban állt a Korán egyenlöséget hirdetö tanaival. Hasonlóképpen állt a helyzet a frissen szárba szökkent müvészeti irányzatokkal. Az arabeszk egyik betüt sem helyezi a másik fölé, minden írásjegynek megvan a maga szerepe, és az egész kép az eltérö természetü részletek mozaikjából áll össze. Ibn Isz-hák, Abu Dzsafar al-Tabari (megh. 923) és történetíró társaik meg sem kísérelték, hogy feloldják a Próféta életét elbeszélö források ellentmondásait, hanem egymás mellé helyezve, egyenértéküként tálalták a különbözö változatokat. A muszlimok kezdetben nem kételkedtek a kalifátus létjogosultságában, hiszen úgy ítélték, ez a rendszer képes egyedül biztosítani az umma egységét. Ám mihelyt kiderült, hogy a kalifák már nem bírják egyben tartani a birodalmat, helyesebbnek látták, ha a kalifa csak jelképes szerepet kap. Az iszlám hitélete fokozatosan átértékelödött. A teológia és a lelkiség eleddig szoros összefüggésben állt a muszlim közösséget ért kihívásokra adott politikai válaszokkal. A frissen kialakult, a muszlimok felfogásával inkább egyezö politikai rendszerben az események egyre kisebb befolyást gyakoroltak a vallási közgondolkodásra. Érdemes megfigyelni, hogy az iszlám csak az újkorban vált ismét politikai színezetüvé, akkor, amikor az umma erkölcsi, kulturális és vallási függetlenségét, söt a puszta létét féltö muszlimok tömegeinek kellett szembenézniük addig ismeretlen veszélyekkel.
Talán inkább a véletlen, semmint a tudatos elszántság juttatta a szeldzsuk törököknek azt a történelmi dicsöséget, hogy a központi hatalom befolyásától leginkább megszabadult területen, a Termékeny Félhold vidékén ezt az új rendszert a gyakorlatba is átültethették. A szúfizmus iránt vonzalmat mutató szeldzsukok az iszlám szunnita ágához tartoztak. Birodalmuk irányításában az 1063 és 1092 közötti idöszakban elévülhetetlen érdemeket szerzett a kiváló képességekkel megáldott, perzsa származású föminiszter, Nizám al-Mulk, aki a törökök segítségével kívánta elérni a birodalom újraegyesítését és az abbászida bürokrácia hatalmának helyreállítását. Bagdad azonban már nem nyerhette vissza régi fényét, hiszen a gazdasági alapját biztosító terület, Szavád pusztulását senki sem állíthatta meg. A jobbára szilaj és öntörvényü, állataikat a maguk feje után ide-oda terelö lovas nomádokból álló szeldzsuk hadsereg is megtagadta, hogy Nizám al-Mulknak engedelmeskedjék. Rabszolgákból szervezett új csapataival azonban Nizám al-Mulk délen Jemenig, keleten a Szír-darjáig, nyugaton Szíriáig terjedö birodalmat hozott létre. Az új szeldzsuk birodalom intézményrendszere meglehetösen szegényes volt, a hatalmat helyi szinten az alkalmi szövetségesekként fellépö emír-ek és álim-ok gyakorolták. Nizám al-Mulk azt tervezte, hogy megszilárdítja a központi hatalom befolyását, ám a kiskirályokként viselkedö, a Bagdad helyett az adókat a saját zsebük számára behajtó emírek függetlenedési törekvései keresztülhúzták a számítását. A szeldzsuk állam esetében nem beszélhetünk a feudális rendszer kialakulásáról, hiszen bármik voltak is a vezír szándékai, az emírek nem számítottak sem a kalifa, sem Maliksáh szultán hübéreseinek. Az emírek nem adták fel nomád életmódjukat, s mivel ily módon azért sem kellett aggódniuk, hogy lesznek-e birtokaik, melyek jövedelme biztosítja szükségleteiket, a földjéhez ragaszkodó feudális arisztokrácia sem alakult ki. Továbbra is katonáskodásból éltek, és nemigen törödtek a civil lakossággal, s így a hétköznapok irányítását az ulamá ragadta magához.
A szétszórt, militáns fejedelemségeket az ulamá fogta össze. A X. században az oktatás színvonalával elégedetlen álim-ok megalapították a muszlim tudományok elsö felsöoktatási intézményeit, madraszá-it. A föiskolák hálózata rendszerezettebbé és egységesebbé tette az oktatást, ami jelentösen emelte a klérus tekintélyét. Nizám al-Mulk maga is sokat tett azért, hogy a Szeldzsuk Birodalmon belül minél több ilyen intézmény jöjjön létre, a tananyagot pedig olyan tárgyakkal gazdagította, mely az álim-okat felkészítette a tartományi közigazgatásban rájuk váró feladatokra. Kr. u. 1067-ben Bagdadban megalapította a róla elnevezett híres madraszá-t, a Nizárnijját. Saját intézményrendszere birtokában az ulamá az emírek katonai hatalmától természetében különbözö, ám vele egyenrangú eröt képviselt. Az egységes oktatási elveket követö madraszá-k sokat tettek azért, hogy a saría talaján álló muszlim életmód a Szeldzsuk Birodalomban mindenütt gyökeret verjen. A saría betartásán örködö bíróságok feletti ellenörzés megszerzésével az ulamá a jogértelmezés monopóliumát is a kezébe kaparintotta. A politikai élet és a civil hétköznapok szereplöi ily módon de facto eltávolodtak egymástól. Az emírek aprócska államai közül egy sem bizonyult tartósan életképesnek. Politikai ideológia híján ezen nincs is mit csodálkozni. Az emírek megbízatása sohasem örökre szólt, a birodalom eszményeit pedig a teljesen más világban élö álim-ok és szúfí mesterek, pír-ek alakították. A tanult álim-ok madraszá-ról madraszá-ra jártak, a szúfí pír-ek is állandóan úton voltak, folyton ingáztak a városok és a valamilyen szempontból fontos települések között. Az aprócska közösségeket a vallás emberei cementezték eggyé.
Az erös kalifátus bukása után a birodalom tehát közelebb került az iszlám szellemiségéhez. Az egyszerü emberek nem egy-egy gyenge lábakon álló államocska emírje alattvalójaként, hanem az ulamá által képviselt, az egész dár al-iszlám területét felölelö, nemzetközivé terebélyesedö közösség tagjaiként határozták meg magukat. Az álim-ok a saríá-t a megváltozott körülményekhez igazították. Az iszlám jogrendje immáron nem egy ellenkultúrát erösített, hanem a kalifát tette meg a szent törvények szimbolikus védelmezöjének. Emírek emelkedtek fel, majd tüntek el a történelem süllyesztöjében, csak az ulamá képviselte a folytonosságot, s vált ily módon az egyetlen szilárd hatalmi csoportosulássá. A szúfízmus egyre többeket nyert meg ügyének, az átlagemberek hite mindjobban megérett és belsöleg is elmélyült.
A szunnita iszlám pályája szinte mindenütt felfelé ívelt. Az ummá-t az igaz útra téríteni képtelen fátimida kalifatusban csalódott, radikális iszmáiliták a Szeldzsuk Birodalom és a szunna megbuktatására titkos gerillatársaságokból álló hálózatot építettek ki. Nagyjából 1090-töl Kazvíntöl északra fekvö hegyi erödítményükböl, Alamutból induló portyázóik szeldzsuk várakat foglaltak el és tekintélyes emíreket gyilkoltak meg. Tevékenységük 1092-ben nyílt felkelésbe torkollott. A lázadókat ellenségeik hashasín-nak nevezték - innen ered az angol assassin, "merénylö" jelentésü szó -, mivel a legenda szerint gyakran a merénylök halálával végzödö akcióik elött a résztvevök hasist fogyasztottak. Az iszmáiliták azt hitték, hogy a hétköznapi emberek érdekében tevékenykednek, hiszen áldozataik zsarnokságától a lakosság sokat szenvedett, ám terrorhadjáratuk ellenük hangolta a közvéleményt. Az álim-ok hátborzongató és gyakran megtévesztö meséket terjesztettek róluk - ezek közé tartozott a hasis legendája is -, ami sokakat arra ösztönzött, hogy az iszmáilita gyanús egyéneket felkutassák és megöljék. A mészárlások természetesen újabb támadásokat váltottak ki. Az iszmáilitáknak minden nehézség ellenére is sikerült Alamut körül önálló államot kiépíteniük, amelyet mintegy százötven évnyi fennállás után a mongolok töröltek el a föld színéröl. Dzsihádjukkal azonban reményeikkel ellentétben nem a Mahdí eljövetelét készítették elö, hanem az egész síita irányzatot hiteltelenítették. Az iszmáiliták hadjárataiból óvatosságból kimaradó Tizenkettes Sía követöi mindent megtettek a szunnita hatóságok jóindulatának elnyeréséért, és igyekeztek távol maradni a politikától. A szunniták a maguk részéröl szívesen vették a Próféta óta legjelentösebb muszlimnak nevezett teológus tanítását, mely hitük meghatározásában adott nekik új fogódzókat.
Abu Hamíd Mohamed al-Gazzálí (megh. 1111) a bagdadi Nizámijja megbecsült tanára, Nizám al-Mulk pártfogoltja, a muszlim jog kiváló ismeröje volt, 1095-ben súlyos idegösszeroppanást kapott. Az iszmáilita felkelés a legmagasabb höfokon izzott, ám al-Gazzálí leginkább saját hitének elvesztése miatt aggódott. Megnémult és mozgásképtelenné vált. Betegségét orvosai lelki okokra vezették vissza.
Al-Gazzálí elmondása szerint leginkább az keserítette el, hogy sokat tudott
ugyan Istenröl, de magát az Urat nem ismerte. Gyógyulást keresve Jeruzsálembe
ment, ahol szúfí gyakorlatokat végzett, s tíz év múlva Irakba visszatérve
papírra vetette fömüvét, az Ihjá ulúm al-Dín, "A vallásos tudományok
felélesztése" címü értekezést, mely a Korán és a hadísz-gyüjtemények
után a legtöbbet idézett muszlim münek számít. Munkájának kiindulópontja
az a lényegi felismerés, mely szerint az Isten közvetlenül csak a szertartásokon
és az imádságon keresztül fedezhetö fel, a teológia - a kalám - és
a falszafa nyakatekert gondolatmenetei nem visznek közelebb a bizonyossághoz.
Az Ihjá a hétköznapokban megvalósítható lelki és gyakorlati
útmutatást adott, mely a híveket felkészítette az istenélmény átélésére. A saría
valamennyi rendelkezését, az étkezési, alvási, mosakodási, higiéniai és
imádkozási elöírásokat hitközpontú, etikai magyarázatával új megvilágításba
helyezte, s ezzel a száraz, e világi törvényeket a Korán tanításaiban
üdvösnek hirdetett folyamatos istenközeliség megélésének mindenki számára
elérhetö eszközeivé varázsolta. A saría tehát a társadalom rendjét
biztosító, a Próféta szunná-ját szolgai módon utánozó jogszabályok
gyüjteményéböl a lélekben megélhetö, igazi iszlám támaszává magasztosult.
Al-Gazzálí írását nem a hittudósoknak, hanem a hitüket buzgón gyakorló,
egyszerü embereknek szánta. Hite szerint az emberek három csoportba
sorolhatók: azok, akik kételkedés nélkül elfogadják a vallási igazságokat,
azok, akik a kalám racionális eszköztárában igyekeznek megtalálni
hitelveik igazolását, és a szúfík, akik megélik az igazságokat.
Al-Gazzálí tudta, hogy a megváltozott körülmények között az embereknek másfajta vallásosságra van szükségük. Az iszmáiliták tanítását, a tévedhetetlen imámba vetett hitét nem tartotta járható útnak, hisz végtére is hol van ez az imám? Közönséges földi halandóknak megadatik-e egyáltalán, hogy megtalálják? A tekintélyelvü világszemlélet nem állt összhangban a Korán egyenlöséget hirdetö szellemével. Al-Gazzálí nem vonta kétségbe a falszafa jelentöségét a matematikai gondolkodásban és az orvostudományban, de úgy vélte, hogy a józan ésszel fel nem érhetö spirituális világban nem segíti az eligazodást. A vallástudós szerint a szúfizmus kínálja az egyetlen használható megoldást, mert a tanítását követök személyes istenélményre tehetnek szert. Az ulamá-t kezdetben meglehetös riadalommal töltötte el a szúfizmus jelentkezése, melyet veszélyes és szélsöséges irányzatnak tartottak. Al-Gazzálí pedig most arra ösztökéli a hittudósokat, hogy maguk is sajátítsák el és gyakorolják a misztikus szúfík kifejlesztette meditációs technikákat, söt a saría e világi törvényeinek propagálásával egy idöben a belsö utat is népszerüsítsék, hisz az iszlám szempontjából mindkettö roppant fontossággal bír. Al-Gazzálí tehát hírneve és tekintélye teljes súlyával síkraszállt a szúfizmus elismertetéséért és azért, hogy az irányzat a muszlim hitélet fösodrának elfogadott részévé váljék.
Vallási kérdésekben al-Gazzálí véleményét kortársai nemigen kérdöjelezték meg. A szúfizmus ebben az idöszakban roppant népszerüségre tett szert, s követöi már nem kizárólag egy sajátos vallási élcsapat köreiböl kerültek ki. A politika mozgatta muszlim hitélet lassan a múlt ködébe veszett, s az umma tagjai most már készen álltak egy nem történelemközpontú, befelé forduló, mitikus és misztikus eszmeiség befogadására. A zikr, az Isten neveinek ritmikus kántálása az ezoterikus muszlimok magányos világából a közösségi hitélet színpadára lépett, ahol a lelki vezetö, a pír személyes felügyelete alatt a híveket egy sajátos istenközeli tudatállapot magasába röpítette. A szertartási zene hangjai még könnyebbé tették a szúfík számára az istenélményhez vezetö utat, akik a hajdanán az imám köré sereglö síitákhoz hasonlóan, a kalauzként választott pír közelségét keresték. A köztiszteletben álló pír-t halála után a szentség földi jelképeként tisztelték, sírja pedig kegyhellyé vált, ahol a hívek elmondták imáikat és zikr-eket rendeztek. A városokban a mecsetek és madraszá-k mellett khánaká-k, derviskolostorok is épültek, ahol a pír megosztotta tudását tanítványaival. Újabb és újabb szúfí rendek, taríká-k alakultak, melyek vallások felett álló irányzatokként hálózták be a dár al-iszlám egész területét. A szétforgácsolódott birodalomban a szúfí rendek is az egység példáját mutatták. Hasonló szerepet töltöttek be a városi kézmüvesekböl és kereskedökböl verbuválódott bajtársi társaságok és céhek, futuvvá-k is, melyek nagymértékben a szúfizmus tanításának hatása alatt álltak. Miközben tehát az iszlám intézményeinek rendszere egyre többet tett a muszlim világbirodalom egyben tartásáért, a tanulatlan tömegek hite is átértékelödött, s olyan belsö mélységek feltárására vált alkalmassá, melyek felfedezésére azelött csak egy vallási-szellemi élcsapatnak nyílott lehetösége.
Ettöl a kortól kezdödöen az iszlám történetében nem bukkan fel olyan teológiai vagy filozófiai diskurzus, melyet ne hatott volna át a spiritualitás. A frissen kiérlelödött muszlim szintézis elterjedését és népszerüségét föként az új "teozófusoknak" köszönhette. Aleppóban Jahjá Szuhravardí (megh. 1191) alapította meg a megvilágosodás - al-isrák - iskoláját, mely jórészt az iszlám kor elötti perzsa misztika elemeiböl építkezett. Szuhravardí szerint az igazi filozófia a falszafa gondolkodásának szigorú iskoláján pallérozódott elme és a szúfizmus útján bensöleg átformálódott lélek házasságából születik meg. A józan ész és a misztika elválaszthatatlanok egymástól. Mindkettö az emberi nem vele született sajátja, és az igazság keresésének útján egyik sem nélkülözhetö. A misztikusok látomásait vagy a Korán jelképeinek - a mennyországnak, a pokolnak vagy az utolsó ítéletnek - az igazságát lehetetlen empirikus módszerekkel igazolni, ezeket csak az elmélyülés iskoláját megjárt, gyakorlott lélek értheti meg. A misztika hatósugarán kívül a vallási mítoszok értelmüket vesztik, hiszen nem "valósak" abban az értelemben, ahogy érzékszerveink az e világi létezöket igazinak ítélik. A misztikus irányzatok követöi a szúfí gyakorlatok segítségével megtanulták észrevenni a földi lét mélyebb összefüggéseit. Minden muszlimnak kötelessége azon készségek kifejlesztése, melyek segítenek belátni a hétköznapjaink és az isteni valóság viszonyát tükrözö álam al-miszál, "a megközelítések világa" kifejezés igazságát. A misztikában járatlanok is bejárhatták ezt a dimenziót álmaikban és a félálomban vagy eksztatikus állapotban elöúszó képek sorozatában. Szuhravardí szerint a misztikusok vagy a próféták látomásaik nyomán ébredtek rá ennek a világnak a létezésére, melyet ma tudattalannak neveznénk.
Az iszlám ilyen értelmezését Haszan al-Baszrí vagy al-Sáfií gondolkodás nélkül elutasította volna. Talán Szuhravardí élete is a vérpadon ért volna véget, ha nem lett volna jámbor, istenfélö muszlim, aki a korábbi fajlaszúfoknál sokkal többször hivatkozott a Koránra. Müveit mind a mai napig a muszlim misztika gyöngyszemeinek tartják. Hasonlóan nagy becsben állnak az igen termékeny hispano-arab teozófus, Muhyí al-Dín al-Arábí (megh. 1240) munkái is, melyek a muszlimokat arra biztatták, hogy fedezzék fel a lelkükben rejlö álam al-miszál-t. Al-Arábí arra is felhívta a figyelmet, hogy Istenhez az alkotó képzeleten keresztül vezet az út. Ibn al-Arábí írásai nem számítottak könnyü olvasmánynak, és leginkább a szellemi kalandokra fogékony muszlim olvasó érdeklödésére tarthattak számot. Szerzöjük azonban szilárdan hitt benne, hogy bárkiböl lehet szúfí, és mindenkit arra bátorított, hogy a szent iratok jelképes, rejtett értelmét keresse. Szerinte minden muszlimnak kötelessége, hogy kifejlessze azt a képességét, mellyel a mindenütt jelen lévö szentség felszíne mögé pillanthat. Erösen hitte, hogy minden egyes emberi lény a rejtett isteni természet valamely aspektusának egyszeri és megismételhetetlen tükörképe, s a szívünkbe írt Isteni Név azé az egyedüli Istené, akit életünk során megismerhetünk. A személyes istenélményt természetesen meghatározza az a vallási környezet, melybe valaki beleszületik. A misztika útján járó tehát valamennyi hithagyományt egyenértéküként kezeli, és arra törekszik, hogy a zsinagógában, a mecsetben vagy a templomban egyformán otthon érezhesse magát, hiszen a Koránban az Úr arra tanít, hogy: "Bármerre tekintesz is, Allah arcát látod."[ii]
A kalifátus hanyatlását tehát vallási felemelkedés követte, mely egyformán hatással volt az egyszerü kézmüves és a tanult értelmiségi gondolkodására. Az iszlám útját öszintén követö nép lépett elö, mely megtanulta, miként élje meg bensöleg is hitét. A muszlimok a fenyegetö politikai összeomlásból hitükben megerösödve kerültek ki, s vallásukat a megváltozott körülményekhez igazították. Az iszlám a központi hatalom támogatása nélkül is a virágkorát élte. Mi több, az egyedüli szilárd pontot jelentette az állandóan változó politikai színtéren.
[i] A Kairóban székelö, iszmáilita elveket valló dinasztia az Alitól és a Próféta lányától, Fatimától származó, a Tizenkettes Sía által is nagy becsben tartott imámok tiszteletéröl kapta a Fátimida nevet.
[ii] Korán 2:109.
Találat: 2068