Tiltakozas és kommunikació

Tiltakozás és kommunikáció

Húsz évig sem tartott az emberi teljesítmény ama korszaka, amelyet Michelangelo és Leonardo Da Vinci neve képvisel.

Ezt a kort mindenütt kényelmetlen, szorongásos, s gyakran katasztrófába torkolló esztendök követték.

A nagy olvadás kora óta elsö ízben történt me 949i83j g, hogy kétségbe vonták a civilizált értékeket, s néhány évig úgy tetszett: elvesznek a reneszánsz vívmányai: az individuum felfedezése, az ember és környezete közötti összhang érzete.

Riemenschneider (Rímensnájder) szobrai tisztán érzékeltetik a 15. század végi északi ember jellemét.

Elsöként a mélyen átélt személyes vallásosság tünik szembe.

Az északi arcok egy veszedelmesebb jellemvonásáról tanúskodtak: tetten érhetö rajtuk a hisztériára való hajlam.

Egyre-másra éledeztek a vallási mozgalmak a katolikus egyház peremvidékén. Az erjedés már a század elején elkezdödött, amikor Husz János követöi kis híján megsemmisítették Csehország udvari kultúráját.

Az 1490-es években nem mutatkoztak meg ezek a destruktív nemzeti sajátosságok. Ű

Az emberek még az internacionalizmus korát élték.

1498-ban Erasmus érkezett Oxfordba, és ö lett a civilizáció egyik szószólója, s kora legnagyobb internacionalistája.

Helyröl helyre járt egész életében, részben hogy kerülje a járványt, és azért mert nyughatatlan lett, ha túl sokáig maradt egy helyen.

Ha a 15. századi Angliában uralkodó barbár és zilált állapotokat tekintjük, meglepö intézmény lehetett az oxfordi és a cambridge-i egyetem; az Erasmust fogadó Oxfordban kellett lennie néhány jámbor és felvilágosult fönek.

A légkör provinciális volt és bárdolatlan, de 1500 táján megvolt a maga értéke ennek a naivitásnak, és Erasmus, aki sok minden volt, csak naiv nem, nyilván értékelte is.

Ismerte annyira az egyházat, hogy tudja, reformokra szorul, és nem is csak intézményeikben, de tanításaiban is.

Európa e nagy civilizáló tényezöje megfeneklett

Erasmus elbüvölö személyiség volt.

Leveleit vizuális bizonyítékokkal is alátámaszthatjuk, ugyanis barátja volt a kor legnagyobb portréfestöjének, Hans Holbeinnak (Holbájn).

Holbein Erasmus-portréi már az idösebb, híres tudóst állítják elénk.

Holbein Erasmus angliai körének tagjait is megörökítette, így például Sir Thomas More-t. Az ismerösök közül néhányan, olyanok, mint akiknek nincsenek illúzióik a VIII. Henrik udvarában virágzó civilizáció átmeneti jellegével kapcsolatban.

Aki egy mértéktartó és istenfélö társadalom nyomait keresi, annak Holbeinhoz kell fordulnia.

A szó erejét a nyomtatás feltalálása tette átütövé.

Gutenberg 1455-ben nyomtatta ki bibliáját.

A nyomdászok még a kódexmásolók versenytársainak tartották magukat.

Az elsö ember, aki teljes mértékben kihasználta a sajtóprés adta lehetöségeket, maga Erasmus volt.

Bizonyos értelemben ö volt a világ elsö zsurnalisztája: tiszta, elegáns stílusú (latin nyelvü) véleménye volt mindenröl a világon; többféleképpen értelmezhetöen fogalmazott.

Ontotta magából a vitairatokat, az antológiákat, a bevezetéseket.

Így például mestermüvét. A Balgaság dicséretét.

A mü sokban hasonlít Voltaire Candide-jához.

Erasmus kiosztotta mindenkinek a magáét.

Az egyik lap margóján Holbein rajza látható az írópultjánál ülö Erasmusról.

Bizonyos tekintetben Leonardóhoz hasonlít.

Elsö ízben fordult elö a történelemben, hogy egy elfogulatlan és szellemes értekezés Európa-szerte eljutott az olvasók ezreihez.

A Balgaság dicsérete után Erasmus teológiai témáknak szentelte magát: görög eredetiböl fordította le az Újszövetséget.

Müveltségét, intelligenciáját és kristálytiszta stílusát az igazság szolgálatába állította.

Amikor Erasmus a felvilágosodást és a tudást terjesztette szerte a világban, a nyomdamüvészet egy újabb fejleménye, a fametszés foglalkoztatta az emberek képzeletét.

A képek sokszorosíthatósága meröben más alapokra fektette ezt a kommunikációs formát: széles körübbé, egyszersmind meghittebbé tette.

Az új találmány megtalálta a maga emberét: Albrecht Dürert.

Nagyképü és mértéktelenül hiú volt.

Önarcképe, amely Madridban látható, a tulajdon érzékenységében tetszelgö, csigás hajfürtökkel keretezett ábrázat az önszeretet mestermüve.

Két évvel késöbb ennél is tovább merészkedett: Jézus hagyományos tartásában, az ö hasonmásaként festette meg magát.

Dürernek megvolt a maga elképzelése az emberiséget elsöprö katasztrófáról.

És öbenne is munkált Leonardo érdeklödése, gyüjtötte a különlegességeket és ritkaságokat.

Önimádata csak része volt általános pszichológiai érdeklödésének, s ennek a szenvedélynek köszönhetjük a nyugati ember egyik legnagyobb profetikus dokumentumát a Melancholia I címü rézmetszetet:

Az emberalak a legfejlettebb formájában mutatja az embert, felfelé meredö szárnyakkal.

Rodin Gondolkodójának testtartásában ül, kezében ott a körzö, a mérés eszköze, mellyel a tudomány le fogja igázni a világot.

Körülötte az alkotó tevékenység eszközei: fogó, mérleg, kalapács, stb.

Minden azonban szétszórva hever, és az angyal-ember az emberi eröfeszítések hiábavalóságán mereng tétlenül.

Megszállott tekintete mélységes pszichikus nyugtalanságról árulkodik.

A német szellem nemcsak Dürert és a reformációt adta a világnak, hanem a pszichoanalízist is.

Dürer a felszíni jelenségek hajszálpontos megfigyelését rendkívül termékeny képzeletével tudta ötvözni.

Bibliai tárgyú fa- és rézmetszetei abszolút meggyözödést közvetítettek.

Dürer idövel feltétlen tudású mestere lett a kora müvészi technikáinak, különösen a perspektívaábrázolásnak, amellyel ö, nemcsak mint holmi intellektuális játékkal élt, hanem képei valószerüségét fokozta általa.

Fametszetei a tényszerüt, a pontosat láttatják.

Amikor Erasmus végzett Szt. Jeromos leveleinek fordításával, Dürer rézbe metszette a munkálkodó szentet.

Michelangelo munkásságában testet öltött a hösi szellem, Németországban Luther személye szavakban és tettekben is megjelent.

Lenyügözö, magával ragadó egyéniség volt, éppen az a fajta vezér, akire a legkomolyabb németek mindig vártak.

Felszabadította a hisztéria és az eröszak lappangó indulatait.

Volt egy másik jellegzetes északi jelenség is: a földhöztapadt, mondhatni állati ellenségeskedés a józanésszel, és az illendöséggel szemben, amelyet az északi ember még az öserdöböl hozott magával.

Erasmust a parasztfelkelés néven ismert nagy népi lázadás rémülettel töltötte el, s arra buzdította uralkodó pártfogóit, hogy fojtsák vérbe.

Luther amúgy nem volt a pusztítás híve, még csak a faragott képek pusztulását sem kívánta.

Híveinek nagyobb része azonban semmivel nem kötödött a múlthoz, számukra a múlt a türhetetlen szolgasággal volt egyértelmü.

Így lett végül destruktív a protestantizmus, és így lett valóságos katasztrófa azok szemében, akik kedvelik a szépség látható megnyilvánulásait.

Tudomásunk van arról, hogy hogyan jártak templomról-templomra a biztosok, nem kegyelmezve a legeldugottabb kis plébániának sem, hogyan törtek össze mindent, ami szép, s nemcsak a szobrokat és képeket, de a faragott keresztelökút-borítókat és oltárdíszeket is - mindent, amihez könnyen hozzáférközhettek.

Müködésük eredménye ott látható minden régi angol templomban és székesegyházban, sok helyütt francia földön is.

Persze másik oldalt is meg kell vizsgálnunk.

Ha egy civilizáció nem akar széthullani, vagy megkövülni, mint például az ókori Egyiptom, akkor olyan gyökerekböl kell új eröt szívnia, amelyek mélyebbre nyúlnak, mint a reneszánsz szellemi és müvészeti diadalait tápláló gyökerek.

Így teremtödött végül egy új civilizáció, de ez már nem a képmások, hanem a szavak civilizációja lett. Luther szavakat adott honfitársainak.

Német nyelvre fordította a Bibliát, ezzel nemcsak megadva a lehetöséget a köznépnek, de a gondolat építöanyagával is megajándékozta öket.

Bármi is lett a hosszú protestantizmus hatása, a közvetlen következmények igen gyászosak voltak, s nemcsak a müvészet, de az élet szempontjából is.

Nem csoda, ha a kor müvészete, amely újabban intö jelként, ismét divatba jött a manierizmus mutatós címszavával, sutba dobta a tisztességbe és az ember magasabb elhivatottságába vetett hitet, amelyet még a reneszánsz tüzött zászlójára.

A vallásháborúk új jelenséget honosítottak meg az európai civilizációban: az intellektuális elzárkózást.

Petrarca és Erasmus még a legmagasabb politika szintjén hasznosította képességeit: uralkodók hallgattak tanácsaira.

Jogtudójuk, a 16. század közepének legnagyobb humanistája visszavonult tornyába: Michel de Montaigne.

Bordeaux városának volt meglehetösen lelkiismeretes polgármestere.

Mélységesen szkeptikus volt az egész keresztény vallással szemben.

Esszéiben a görög és a római auktoroktól idéz, de müveltségénél sokkal fontosabb pártatlansága.

Szellemét csak egyetlen dolog tartotta megszállva: kimondani az igazságot.

Montaigne mindig az érem másik oldalát nézte, bármilyen botrányos is volt konvencionális mérték szerint.

Az önvizsgálat fájdalmas penitenciája Montaigne számára öröm volt. S

hogy közölhesse örömeit, feltalálta az esszét, s három évszázadon át, Bacontól Hazlittig ez lett a humanista kommunikáció bevett formája.

Voltaképpen ezek az önvizsgálatok vetettek véget a reneszánsz hösies szellemének.

Ilyen egocentrikus elszigeteltséget kényszerítettek a vallásháborúk a legcivilizáltabb 16. század végi európaira.

Volt azonban egy ország, amelyben - 1570 után - a polgárháborútól vagy a személyes bosszútól való rettegés nélkül élhetett az ember: Anglia.

Nyers volt, lelkiismeretlen és lompos.

De ha a civilizáció elöfeltételének az intellektuális energiát, a szellemi szabadságot, a szépérzéket és a hallhatatlanság vágyát tekintjük, akkor Marlowe és Spenser, Dowland és Byrd kora méltán nevezhetö a civilizáció egy fajtájának.

Fantasztikus építészet, csupa kö és üveg palotákat, gazdag fekete-fehér mintázatú falakat is teremtett ez a kor, körülárkolatlan, védtelen és türhetetlenül huzatos hajlékokat, de olyanokat, amelyek szabad kapcsolatokat teremtettek az embereknek egymással és a természettel; s éppen ez az, amire napjaink építészete is törekszik.

Ez a háttere Shakespeare-nek.

Ő a maga szellemi szabadságával, páratlan öntudatával, meg azzal, hogy teljességgel semmibe vett minden dogmát, mintegy összefoglalja és megvilágosítja azt a kort, amelyröl az imént szóltam.

Shakespeare volt az elsö és talán utolsó igazán nagy költö, aki vallásos hit nélkül, söt a humanisták emberhite nélkül élt.