Természetimadat

Természetimádat

Csaknem egy évezreden át a nyugati civilizáció leginkább a kereszténységböl merítette alkotóerejét.

1725 táján hirtelen alábbhanyatlott ez a hatóerö, s az értelmiségi társadalomból gyakorlatilag el is tünt.

A helyén légüres tér maradt.

Az emberek nem boldogultak egy rajtuk kívüli eröben vetett hit nélkül, s egy évszázadon keresztül fözögették össze az új hitet, amely sokkal gazdagította a civilizációnkat: megalkották a természet istenségébe vetett hitet. (A természet szónak állítólag 52 féle jelentése van.)

Az isteni erö megnyilvánulásai azonban, amelyek átvették a keresztény hit szerepét, olyan manifesztációk voltak, amelyek a látható világ nem emberalkotta jelenségei, az érzékeinkkel észlelhetö természeti jelenségeket jelenti.

Az emberi gondolkodásnak ezen az új csapásán Anglia tette meg az elsö lépéseket. A Hit Korának romjai részévé váltak a természetnek - pontosabban, az érzelem és az emlékezet révén bevezették az embert a természetbe. A romok segítettek elöidézni azt a sajátos lelkiállapotot, azt a gyöngéd mélabút, amely a korai 18. században rendre megelözte a természeti szépségek élvezetét.

William Collins neve kevéssé ismert a kontinensen. Ez áll valamennyi 18. századi angol természetlírikusa, még James Thomsonra is, aki a maga idejében a leghíresebb költö volt Európában. Mindaz, ami igazán nagyot tágított látókörünkön, általában egy-egy magányos géniuszra vezethetö vissza. Nem így a természet kiváltotta érzelmek. Ezek elöször jelentéktelen költök, provinciális festök, söt múló divatok révén hallattak magukról.

Az 1760-as évek táján, a mélabús kis költök és festöi kertek angol nyitánya szíven ütött egy valódi lángészt: Jean-Jacques Rousseau-t.

Noha természetszeretetét nagyrészt Angliától kapta, ez az érzése a svájci alpesi tavak partján érett valamiféle misztikus élményfélévé.

Amikor Pieter Breughel (Brojghel) 1552-ben Antwerpenböl Rómába utazott, rajzokat, vázlatokat készített az Alpokról, s ezekben több van puszta topográfiai érdeklödésnél; késöbb eröteljes hatással alkalmazta is öket festményein.

Az alpesi poézis majd csak Byronnál és Turnernél kapja meg valódi kifejezödését, de a 18. század derekán már sokan felfedezték a svájci tavak varázsát, s élvezték ezt a kis varázst a maguk kis kényelmes, dilettáns módján.

Rousseau, emberként bármilyen hibái voltak is, valóban lángész volt: mindenkorok egyik legeredetibb gondolkodója, páratlan prózamüvek szerzöje.

Magánykedvelö, gyanakvó természetének megvoltak az elönyei: ezek tették kívülállóvá, fenntartás nélkül kimondta, amit gondolt. Következésképp, elkeseredetten üldözték.

Élete jó fele azzal telt, hogy egyik országból a másikba menekült.

A Bieli tó szigetén olyan meghatározó erejü élményben volt része, amely, mondhatni, forradalmasította az emberi érzelemvilágot.

Érzek, tehát vagyok. Különös felfedezés, az Ész Korának kellös közepén.

Azonban néhány évvel korábban egy skót filozófus, Hume logikai eszközökkel jutott ugyanerre a végkövetkeztetésre. Az idözített intellektuális bomba, hatással volt a 18. századra, s beépült az érzékenység új kultuszába.

Rousseau tételét, mely szerint a természet szép és ártatlan, a virágokról és a fákról kiterjesztették az emberre is.

Maga Rousseau is erényesnek hitte a természetes embert.

A nézet részint az Aranykor ösi mítoszából, s részint az európai társadalmak romlottsága miatt érzett szégyenböl táplálkozott. Ez utóbbi érzést Montaigne fejezte ki a legmarkánsabban a "Kannibálokról" címü esszéje utolsó, felejthetetlen lapjain.

Rousseau azonban életfilozófiájává tágította a gondolatot az "Értekezés az emberek közötti egyenlöség eredetéröl és okairól" címü munkájában.

A természetes ember felsöbbrendüségébe vetett hit lett az elkövetkezendö fél évszázad egyik fö mozgatórugója; az elmélet, alig húsz évvel azután, hogy Rousseau közzé tette, mintha tényszerüen beigazolódott volna.

Noha, a természetimádatnak megvoltak a veszélyei, az új vallás prófétái öszinte, söt jámbor emberek voltak, s minden törekvésük csak arra irányult, hogy bizonyítsák: istennöjük tiszteletre méltó, söt erkölcsös.

A természetet az igazsághoz közelítették.

Ebben Goethe volt messze a legnagyobb ember.

Minden ítéletét a természetre való hivatkozással szentesíti.

Nem a dolgok külsö formáit, hanem a müködésüket értette rajta, háborítatlan körülmények között.

Minden élölényt úgy fogott fel, mint ami az adaptáció végtelenül hosszú folyamatában törekszik a kiteljesedésre.

Hitt a növények és állatok fokozatos civilizálódásában. Ez a nézet vezetett késöbb Darwinhoz és az evolúcióelmélethez.

Wordsworth ifjúkorában Franciaországba ment, részt vett a francia forradalomban, kis híja volt, hogy fejét nem vették a szeptemberi vérfürdö idején.

Úgy tért vissza Angliába, hogy megcsömörlött a forradalom politikai vonatkozásaitól, noha eszméit továbbra is magáénak vallotta; s hozzáfogott, hogy versbe szedje a szegények szenvedéseit, ahogy elötte még senki.

Mélyen megrendítette az emberi embertelenség.

Ráeszmélt, hogy csak a természetben való teljes feloldódás gyógyíthatja meg a lelkét.

Rousseau, "A magányos sétáló álmodozásai"-nak szerzöje megírta a "Társadalmi szerzödést", a forradalom evangéliumát.

Azért kell hangsúlyoznom ezt, mert a jogfosztottak és az elnyomottak iránti rokonszenv, irányuljon állatra vagy emberre, szükségszerü velejárója volt a természetimádatnak.

Az új vallás hierarchiaellenes volt; új értékrendet állított fel, amelyet Wordsworth hite szerint inkább az egészséges ösztönökön, s nem a müveltségen alapult. A

zért választotta Wordsworth az emberek helyett a természetet, mert az életében újra megjelent a húga, Dorothy. Wordsworth, mint Byron is, fülig szerelmes lett tulajdon húgába. Az elkerülhetetlen tilalom tragédiának bizonyult mindkettejük számára. Wordsworth lassan elveszítette ihletét, Dorothy pedig elbutult.

Azokban az években, amikor a forradalmi fordulat bekövetkezett az angol költészetben, a festészetnek is adott két új géniuszt: Turnert és Constable-t. 

Constable-nek soha a legcsekélyebb kétsége sem volt az iránt, hogy a természet nem más, mint ami látható: fa, virág, folyó, rét és égbolt, éppen amilyennek az érzékek mutatják; mintha ösztönösen jutott volna ugyanarra a meggyözödésre, mint Wordsworth, ha tudniillik teljesen elfogulatlanul szemléli a természeti tárgyakat, fölfedhet valamennyit a világegyetem erkölcsi nagyságából. Costable megvetette a pompát és a fontoskodást; Folyóparti füzek címü festménye rengeteg középszerü vászonnak lett az elöfutára (annak idején elvetette az Akadémia).

Egyszerü élet.

A civilizáció, amely oly sokáig nagy kolostoroknak és palotáknak volt a függvénye, vagy esetleg jól bútorozott szalonoké, most egy kunyhóból is szétsugározhatott.

Fontos velejárója volt a természetimádatnak a gyaloglás. Több mint száz éven át a vidéki séta volt az entellektüelek, költök, filozófusok megszokott lelki- és testi gyakorlata.

Turner a legjobb megjelenítöje annak a modornak, amit magasztos festöiségnek nevezhetnénk, bár viharai és hógörgetegei olykor lehetetlennek tünnek, aminthogy Byron szónokiassága is eléggé lehetetlen.

Az új vallásnak markánsabban kellett erejét és mélységét bizonyítania, mint amennyire azt a fecskefü és a százszorszép bizonyíthatta.

Turner valódi géniusz volt, kétségkívül minden idök legnagyobb angol festöje. S

noha divatos stílusban festett, soha nem veszítette el a természet iránti intuitív érzékét.

Briliáns képességeit harminc éven át olyan képekben kamatoztatta, amelyek a kortársakat elkápráztatták, de amelyeket a modern ízlés túl mérsékeltnek ítélt.

Mindent tiszta színekké tudott változtatni, színben jelenítette meg a fényt, színben az életérzést.

A színeket erkölcstelennek ítélték, hiszen közvetlen érzékletet keltenek, függetlenül azoktól a rendezett emlékektöl, amelyeken az erkölcsiség alapszik.

Turner koloritja azonban korántsem volt önkényes.

Mindig a tényleges látványból indult ki, a látvány felöl közelítette meg az igazságot.

Kinyilatkoztatta a színek függetlenségét, s ezáltal új képességgel gazdagította az emberiséget. 

Noha tanulatlan ember volt, nem kis fáradsággal olvasta Goethe müveit, különös elöszeretettel persze a Színelméletet, s rokonszenvezett azzal a goethe-i gondolattal, hogy a természet egyetlen nagy organizmus, amely bizonyos törvények szerint müködik.

Az új természetvallás minden vonatkozásai ott találkoznak, ahová a régi vallások is összpontosították törekvéseiket: az égben.

A természetimádók kíváncsiak a felhökre.

Constable sok száz felhötanulmányt készített, pontosan feltüntetve a hónapot, napszakot és a szélirányt.

Szerinte a tájfestészetben a felhök az érzelmi töltés fö hordozói.

Turnernél pedig egyenesen szimbolikus jelentésük volt. Képein a vérszínü felhök a pusztulást jelképezték.

A kritikus idöpontban a festészet szerepét átvette a fényképészet, és a kései 19. század három nagy természetrajongójának, Monet-nak, Cézanne-nak és Van Gogh-nak meröben új utat kellett keresnie. Monet és Renoir korábban a köznapi naturalista stílusban festettek. De amikor rácsodálkoztak a vízfodrokra és a visszavert fényekre, a türelmes naturalizmusnak befellegzett. Egy benyomást, egy impressziót akartak megragadni ezek a müvészek: a fényt.

Az impresszionizmus aranykora nemcsak a szemünket gyönyörködteti el, de hozzáadott valamit egyetemes tudásunkhoz is.

Hogy így tudatára ébredtünk a fénynek, az része lett annak az általános tudatosságnak, annak a felfokozott  érzékenységnek, amely mintha új érzékszervvel ajándékozott volna meg bennünket. Az impresszionista mozgalom is széthúzó pártokra szakadt húsz év után.

Az egyik párt azt vallotta, hogy a fényt tudományosan, primér színfoltokra bontva kell ábrázolni, mintha egy fénytörö prizmán hatolt volna keresztül.

Másrészt Monet, az elsö megingathatatlan impresszionista, mikor látta, hogy kimerült a szájba rágó naturalizmus, egy szimbolikafélével próbálta megragadni a változó fényhatásokat: például sorozatot készített egy katedrálishomlokzatról különféle megvilágításban. Monet olyan tökéletesen ismert minden egyes hatást, hogy azok ösztönössé váltak, s minden egyes ecsetvonása önfeltáró gesztus is egyúttal.

Teljes megmerítkezés: ez a végsö magyarázata annak, hogy a természetrajongás hogyan szolgálhatott vallásként olyan hosszú ideig. A természetrajongó el tudja veszíteni magát egy nagyobb egészben, s ezáltal teljesebben éli meg az életét.