TÖRTÉNELMI ÁTTEKINTÉS A HIDEGHÁBORÚ ÉVEITŐL KEZDVE

TÖRTÉNELMI ÁTTEKINTÉS A HIDEGHÁBORÚ ÉVEITŐL KEZDVE

A második világháborút lezáró békeszerződések és következményei

Útban az európai integráció felé

A második világháborút lezáró olasz, bolgár, finn, magyar és román békeszerződéseket 1947. február 10-én írták alá Párizsban. Olaszország az akkori Jugoszlávia javára elvesztette Venezia Giulia egy részét, Isztriát, Fiumét és Zárát. Ausztria felé a Brenner-határ, Görögország felé pedig Rodosz és a Dodekanészosz- szigetek maradtak. Ezen területek elvesztése egyértelműen véget vetett a Balkán és a Földközi-tenger keleti medencéje fölötti hegemónia megszerzésére irányuló törekvéseknek és Olaszország el is fordult ezektől a régióktól, sorsát minden korábbinál erősebben Nyugat-Európához kívánta kapcsolni.

A győztesek Olaszországot még jóvátétel fizetésére is kötelezték: 125 millió USD-t kellett fizetnie az akkori Jugoszláviának, 105 milliót Görögországnak, 100 milliót az akkori Szovjetuniónak, 25 milliót Etiópiának és 5 milliót Albániának. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság nem kért jóvátételt.

A békeszerződés korlátozta továbbá az olasz hadsereg létszámát és fegyverzetét. Végül kimondta, hogy a szövetséges katonai egységek legkésőbb 1947. december 15- ig távoznak Olaszország területéről.

A nyugat-európai gazdasági fejlődésben jelentős szerepet játszott az USA által nyújtott segítség, ami a Marshall-tervben öltött testet. Azt azonban már ritkábban hangoztatják, hogy az amerikaiak a segítségnyújtás feltételeként szabták meg, hogy a majdan létrehozandó Európai Gazdasági Közösségnek a modellt az USA-tól kell átvennie, mivel - mondták az amerikaiak - , ha Európában is megvalósul a határok nélküli államközi kereskedelem, az európaiak is ugyanolyan előnyöket húzhatnak belőle, mint az amerikaiak a saját belső kereskedelmükből és gazdasági életükből.

AZ OEEC (Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete), ami a Marshall-terv végrehajtását volt hivatott biztosítani, 1948 áprilisában Párizsban alakult meg. Maga a Marshall-terv inkább "stratégiai-minőségi, mint mennyiségi segítséget" jelentett Európának, mindenekelőtt azo 727e49h nban helyreállította a pénzügyi stabilitást és hozzájárult ahhoz, hogy Európa jobban bízzék a piacban.

A II. világháború utáni kétoldalú kereskedelmi kapcsolatokat két dolog akadályozta, egyrészt a két kereskedő ország egymás közötti fizetési egyensúlyának biztosítása, másrészt hogy a többletvalutákat nem használhatták fel harmadik piacon. 1949 novemberében az OEEC fokozatosan megszüntette a mennyiségi korlátokat a magánkereskedelemben az élelmiszeripari cikkekre, a nyersanyagokra és a kézműipari termékekre. Az import liberalizálását fokozatosan emelték 75%-ra.

Az ötvenes években az európai országokban egyre inkább tért hódított a versenyre épülő termelés. Azok az országok fejlődtek a legdinamikusabban, amelyek a változó nemzetközi kereslethez tudtak alkalmazkodni, komoly beruházásokat valósítottak meg, növelni tudták a termelékenységet és stabil árakat tartottak.

Akárcsak más országokban, Olaszországban is nehezen indult meg a gazdaság helyreállítása a háború után, amit elsősorban a külföldről beszerezhető nyersanyagok hiánya okozott, csak 1946 után, az UNRRA (United Nations Relief and Rehabilitation Administration) segítségével importált üzemanyag tette lehetővé pl. a közlekedés és a szállítások újraindítását. Az olasz vállalkozók nem mertek új, nagy beruházásokba fogni, sem új munkaszervezést bevezetni, nagy volt a munkanélküliség és olcsó a munkaerő.

Mind politikai, mind gazdasági szempontból jelentős volt De Gasperi 1947 januárjában az USA-ban tett látogatása, ami hozzásegítette az országot a várva várt száz millió dolláros kölcsönhöz, ebből gépeket, nyersanyagokat és az export fellendítését elősegítő új technikai eszközöket tudtak vásárolni.

Az ipar szempontjából fontos volt a Gépipari Alap létrehozása, ami amellett, hogy az ipar termelékenységét emelte, az exportot is növelte. Az olasz gazdaság igazi és nagy mértékű fejlődését az előzőeken kívül, illetve azok mellett, a nemzetközi piacok bővítése és a kereskedelem liberalizációja tette lehetővé. Az ötvenes években Olaszország volt az az ország, amely az OEEC tagállamaival szemben a legliberálisabb importpolitikát folytatta kis mértékű protekcionizmus mellett, de megnyitva a gazdaságot a külföldi konkurencia előtt. Az 1950-1955-ös években Olaszország elsősorban textil-és élelmiszeripari termékeket exportált a majdani Európai Közös Piac országaiba, de rohamosan megnőtt a gépipari termékek és a közlekedési eszközök exportja is, de még 1955-ben is erősen függött gép-, vegyipari és kohászati termékek és alapanyagok tekintetében a születő Európai Gazdasági Közösség országaitól, ezért a brüsszeli előkészítő tárgyalásokon az olasz delegáció mindent megtett, hogy eredményeket csikarjon ki a többi tagországtól saját országa számára, többek között a munkaerő-vándorlás megkönnyítése, valamint az elmaradott régiók (így az olasz Mezzogiorno) fejlesztése érdekében, két eredményt sikerült elérniük: olyan zárórendelkezés elfogadását, amely védelmet nyújt Olaszországnak a válságos időszakokban, illetve a vámtarifákban olyan csökkentéseket hajthasson végre, amelyek eltértek az érvényben lévő tarifától. Nem fogadták el viszont az olaszok szabad munkaerő-vándorlására irányuló kérését; míg az elmaradott olasz régiók fejlesztésének problematikáját felvették a megoldandó kérdések közé.

Az olasz iparosoknak is jól felfogott érdeke volt, hogy konszenzusra jussanak az Európai Gazdasági Közösséggel, hiszen tudták, hogy segítségével kibővíthetik exportpiacaikat.

Olaszország közeledése az európai integráció felé leginkább a "hosszú menetelés" kifejezéssel jellemezhető. Az olasz külpolitika irányítói nagyon is tudatában voltak, hogy Olaszországnak sokkal inkább szüksége van Nyugat-Európára, mint Nyugat-Európának Olaszországra és számolniuk kellett azzal is, hogy az integrációs folyamatban le kell mondani a nemzeti szuverenitás egy részéről is, az integrációt azonban rövid és hosszú távon is előnyösnek, sőt szükségesnek tartották.

Elsősorban Franciaország támogatásával és személyesen Robert Schuman külügyminiszter közbenjárásával Olaszország ott lehetett az Európa Tanács tíz alapító országa között.

Az Európai Szén- és Acélközösség kezdeményezésében Róma még alig játszott szerepet, a terv támogatásában és megvalósításában azonban már jelentős szerepet vállalt, így egyáltalán nem az eseményekkel sodródott a Montánunió hat alapító tagja közé.

Támogatta az Európai Védelmi Közösség tervét is és elérte, hogy a három nyugati hatalom kormánya késznek mutatkozott a békeszerződésben megfogalmazott politikai klauzulák, valamint a szerződés katonai pontjainak módosítására. Majd az olasz békeszerződést aláíró 21 nemzetből 10 kijelentette (1951. december 21.), hogy a szerződés több pontját túlhaladta az idő, s azok érvényüket vesztették. Ezek után De Gasperi - miniszterelnökként és külügyminiszterként - személyesen hitelesítette Párizsban az EVK-szerződést 1952. május 27-én. Ebből az integrációs tervből azonban nem lett semmi, mert közben - Sztálin halála után, a koreai fegyverszünet megkötése, a franciák indokínai veresége és a genfi csúcstalálkozó előkészületei közepette - már nem látszott sürgősnek a megvalósítása.

1954-ben , miután meghalt De Gasperi (nyolcadik, utolsó kormánya 1953. augusztus 17-ig volt hivatalban) Olaszország nemzetközi helyzetében és külpolitikájában is egy egész korszak zárult le, amelyben megszülettek az alapvető döntések és választások a Marshall-tervhez, a NATO-hoz, a Montánunióhoz, a Nyugat-európai Unióhoz való csatlakozásról, Olaszország lemondott a kolonializmusról (gyarmatosító politikáról), Trieszt is visszatért az országhoz. Az ország biztonságát a NATO garantálta, a modernizáció külső környezetét pedig az egyre inkább kialakuló európai integráció. A De Gasperit követő miniszterelnökök és külügyminiszterek kitaposott útra léphettek, a folytatás maradt a feladatuk, lényegében nem kellett változtatniuk az ország külpolitikai irányain.

2. A de Gasperi utáni Olaszország

A külpolitika gyengülése-a gazdaság erősödése

A De Gasperi utáni Olaszország nemzetközi szerepe elhalványodott, miközben az ország gazdasági ereje rohamosan növekedett. Az 1952-1953 és 1962-1963 közötti tíz évben a GNP átlagban évi 7-8%-kal nőtt, az ipari termelés még rohamosabban, évente 10-13%-kal. Joggal beszélhetünk gazdasági csodáról, amelynek eredményeként nagymértékben csökkent Olaszországnak az Európa centrumához viszonyított lemaradása. Itália Európa (fél)perifériájáról kezdett közeledni a legfejlettebb országok csoportja felé. Az olasz külpolitika arculatának elmosódásában szerepet játszott , hogy a De Gasperi távozását követő tíz évben tizenegy kormány váltotta egymást az ország élén, hét külügyminiszterrel.

Az olasz külpolitika ugyanakkor jól alkalmazkodott az európai légkör változásához. 1955-ben Olaszországot felvették az ENSZ-be és ez mintegy megkoronázta a szuverenitás teljes mértékű helyreállását.

Az olasz kül- és biztonságpolitika fő pillére továbbra is a NATO maradt és Nyugat-Európa és az Egyesült Államok lassan módosuló kapcsolataiban Olaszország az európai integrációs törekvések egyik támasza lett, ezzel egyre erősödött az olasz külpolitika "európai pillére" is. Itália a nyugat-európai integráció mindinkább fontosabb országa lett. Ezt mutatta növekvő súlya a Montánunióban, vagy a Brüsszeli Szerződéshez történt csatlakozásával a Nyugat-Európai Unió (NYEU) létrehozásában játszott szerepe. Majd még látványosabban a két új integráció - az Európai Gazdasági Közösség, (mely később Európai Közösség, majd 1993 novemberétől Európai Unió) és az EUROATOM - létrehozása melletti elkötelezettsége és az alapító szerződéseknek római Capitóliumon történt aláírása. A Római Szerződést 1957. március 25-én Olaszország mellett Franciaország, az NSZK és a Benelux államok írta alá ("HATOK") és főbb pontjaiként a vámuniót, a közös politikák meghatározását, a négy szabadságfok megteremtését, a közösség bővülésének lehetőségét, valamint a legtökéletesebb integrációs forma elérését tűzték ki célul.

Az európai építkezésben játszott olasz szerep a római szerződések életbe lépése után is igen pozitív maradt, de Olaszország az Európai Gazdasági Közösségben sem vált meghatározó, az integráció arculatát markánsan alakító erővé. Az elmosódó olasz szerepet többféleképpen lehet magyarázni. Olaszországnak nem is volt szüksége feltűnő szereplésre, hiszen az ország legfontosabb érdeke a minél gyorsabb és zökkenő-mentesebb gazdasági növekedés volt.

Az integráció nyújtotta gazdasági lehetőségeket a "csizma alakú" Itália sikeresen aknázta ki. Radikális átalakulás ment végbe az olasz külkereskedelemben: a fasizmustól örökölt majdnem autark szerkezet helyébe a nyitottság lépett. Az olasz gazdaság nagymértékben integrálódott a nyugati országok, illetve az EGK gazdaságába. Az EGK alapításától az első bővítésig tartó időszakban - 1973. január 1.-ig, amikor is Dánia, Nagy-Britannia, Írország csatlakozott a "HATOKHOZ"- 500%-kal növekedett Olaszországnak a közösség többi tagjával folytatott kereskedelme. A "HATOK" integrációja szinte az indulás másnapjától hozzájárult az olasz történelemben példátlan mértékű gazdasági növekedés, az olasz csoda kibontakozásához.

Az 1960-as évek elejére az olasz demokrácia kezdett megszilárdulni, a belpolitikában véget ért a nyers erő alkalmazásának időszaka, a gazdaság növekedése nyomán kezdtek enyhülni a szociális feszültségek is. 1956 után lassan kialakultak a kereszténydemokraták és a szocialisták találkozásának feltételei is.

Az első szerves középbal kormány 1963 decemberében alakult meg Aldo Moro miniszterelnökségével és a szociáldemokrata Giuseppe Saragat külügyminiszterségével. Közel kerültek egymáshoz a pártok által képviselt érdekek és törekvések. Egyetértés volt abban is, hogy az ország gyorsan növekvő gazdaságának szüksége van a keleti piacokra is és nem volt ellenállás azzal szemben sem, hogy akár a politikai és kulturális kapcsolatok is szélesedjenek.

Olaszország az 1970-es évek első felében új kihívások elé került. A gazdaság összességében rugalmasan reagált ugyan az olajválságra, amely véget vetett az olcsó energia és nyersanyag korszakának és amelynek következtében kialakult a pénzügyi válság is, mégis az olaszok gondolkodásában és számításaiban megjelent a félelem, megcsappantak az életszínvonal további gyors emelkedésébe vetett remények is, ráadásul egyre nagyobb méreteket öltött a terrorizmus. Az olasz társadalom nagy gondjainak megoldására Enrico Berlinguer , a kommunista párt főtitkára előállt javaslatával, vagyis kereszténydemokraták, szocialisták és kommunisták közös kormányzásának ajánlatával. A kommunisták kormányzásba való bevonását azonban nemcsak a legkülönfélébb hazai erők ellenezték, hanem Washington is megvétózta és az Európai Közösség meghatározó országai sem támogatták. A kompromisszum végül a lehető legkorlátozottabb és legrosszabb formában született meg, az Olasz Köztársaság történetének legnehezebb pillanatában, Moro elrablásakor és meggyilkolásakor és általános kiábrándulást hozott.

Majd a kormányzás 1979-ben ismét visszafordult a kereszténydemokrata-szocialista tengelyű középbal formához, ami ellenzékbe szorította a kommunistákat és amelyet az 1980-as évek elején Bettino Craxi vezető igyekezett megfiatalítani. Craxi az első szocialista miniszterelnök volt Olaszország történetében (1983. augusztus 4.) és egészen hosszú ideig, 1987. március 3-ig "ült a trónon". Közel másfélezer napig tartó miniszterelnökségét főként a gazdaságpolitikában elért eredményeinek köszönhette. A külpolitikában is nagyot alakított elődeihez képest. Újra az olasz külpolitika középpontjába állította a Mediterráneum kérdéseit.

Új kurzust indított az olasz közel-keleti politikában, kezdett eltávolodni az amerikai külpolitika majdnem mechanikus követésétől, közvetítő megoldásokat és szerepet keresett. Ki akarta emelni Olaszországot a "provincializmusból" el akarta érni, hogy Róma ott lehessen a "nagypolitika" alakításánál is, Washington, Moszkva, London, Párizs és Bonn mellett. Craxi is kiállt az atlanti elkötelezettség mellett, egyáltalán nem akart kilépni az Egyesült Államok nyújtotta biztonsági védőernyő alól, ugyanakkor maximális autonómiát követelt Olaszországnak a Szovjetunióval és a kelet-európai országokkal való kapcsolatokban. Ebben az irányban hirdetett meg egy "új kurzust".

A "kis hidegháború" éveiben (1979-1985) arra törekedett, hogy ne szakadjon meg a kelet-nyugati dialógus. A mából visszatekintve Craxi "új kurzusa", és a keleti politika eredményei jelentéktelennek látszanak, kétségtelen azonban, hogy a szocialista miniszterelnök kereste Olaszország nagyobb külpolitikai szerepét, nyitva kívánta tartani a Kelet és Nyugat között még megmaradt érintkezés csatornáit.

A szocialista országokkal való kapcsolatok Olaszország EGK-ba való belépése után -

részletesen kitérve az 1950-1960-as évek olasz-magyar kapcsolataira

Sztálin halála után úgynevezett "olvadás" kezdődött a Kelet-Közép-Európával való kapcsolatokban. Ezt az "olvadást" Olaszország mindenekelőtt a kereskedelmi kapcsolatok felélesztésére igyekezett felhasználni. A legígéretesebbnek a szovjet kapcsolat látszott. A Szovjetunió nyersanyagokban való gazdagsága és a hatalmas piaca mindig is megmozgatta az olasz vállalkozók fantáziáját. Az 1950-es évek második felétől mindinkább kézzelfoghatóbb eredmények is születtek. Enrico Mattei, a legnagyobb olasz szénhidrogén vállalat, az állami tulajdonú ENI nagyhatalmú igazgatója, 1957 novemberében írta alá az első szerződést egymillió tonna kőolaj következő évi importjáról és 1960-ban már két és fél millió tonna szovjet kőolaj érkezett Itáliába.

A magáncégek között a FIAT volt az éllovas, Vittorio Valletta főmenedzser 1966 májusában kötötte meg a szerződést egy gyáróriás felépítéséről, amely az 1970-es években már 600.000 személygépkocsit gyártott évente.

A gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok újrafelvételére irányuló törekvés az 1950-es évek derekán megjelent a kelet-közép-európai szocialista országok irányában is. Ez leginkább az olasz-magyar kapcsolatok példájával érzékeltethető.

1955 második felében jelentős változás indult a kereskedelmi kapcsolatokban. 1953-ban az Olaszországba irányuló magyar export értéke mindössze 41,5 millió devizaforintot tett ki, 1954-ben 71,4 milliót, 1955-ben már 105,7 milliót. Magyarország ekkor csak 0,5%-kal részesedett Olaszország külkereskedelmében és ezzel a csekély részesedéssel is - a Szovjetunió után - a második helyet foglalta el a szocialista országok sorában.

Elkezdődött az "olvadás" a kulturális kapcsolatok terén is: 1956. február végén - március elején két hetes magyar népművészeti kiállítás nyílt Rómában; a nyár folyamán az Állami Népi Együttes szerepelt a mediterrán országban, szeptemberben Kardos Tibor professzor a Perugiai Egyetem vezetőivel tárgyalt, hogy újra adjon ösztöndíjakat a nyári egyetem a magyaroknak.

Hozzájárul az olasz-magyar kapcsolatok javulásához az olasz-szovjet kapcsolatok intenzívebbé válása is. A normalizálódási folyamatot nem törte meg a berlini fal fölépítése (1961. augusztus 12-13.) sem.

Az olasz-magyar kapcsolatokban a "húzóágazat" ezekben az években is a külkereskedelem maradt. Olaszország Magyarország külkereskedelmi partnereinek sorában 1961-re a harmadik helyre került, az NSZK és Ausztria után. Az olasz-magyar kereskedelmi forgalom az 1955. évi 249,5 millió devizaforintról 522,0 millióra növekedett, tehát több mint megkétszereződött. Azonban figyelembe kell venni, hogy az olasz gazdaság viharos növekedése következtében Magyarország részesedése nem növekedett az olasz külkereskedelemben, hanem ellenkezőleg, csökkent.

1962-1963-ban a két blokk közötti kapcsolatok átléptek az enyhülés periódusába, az olasz-magyar kapcsolatok is intenzívebbé váltak és egyre több szektorra terjedtek ki. 1963. szeptember 15-én megállapodást írtak alá a Vatikán megbízottjai és Magyarország képviselői. 1962-től magyar ösztöndíjasok utazhattak Olaszországba, 1962 végétől megkezdte tevékenységét Rómában a Magyar Rádió állandó tudósítója. Megindult a turista forgalom is, 1963-ban több mint 22.000 magyar turista utazhatott Olaszországba.

1963. december 4-én megalakult az első szerves középbal kormány Aldo Moro miniszterelnökségével. Ő és kormánya javasolta az olasz-magyar diplomáciai kapcsolatok nagyköveti szintre emelését. Április 23-án a Népszabadság közleményben tette közhírré, hogy már meg is történt a diplomáciai kapcsolatok magasabb szintre emelése, azonban ezt nem követte valamiféle új, nagyütemű fellendülési szakasz; pontosabb, ha azt mondjuk, hogy 1964-től az olasz-magyar kapcsolatokban elkezdődtek a normális kapcsolatok évei.

1974 tavaszán az olasz kormány olyan intenzív kapcsolatépítéshez kezdett Kelet-Európa irányába is, hogy annak láttán az olasz sajtó már-már "olasz Ostpolitik-ról" beszélt.

Először Bensi helyettes külügyi államtitkár utazott Berlinbe, Moszkvába, Varsóba és Bukarestbe, majd Moro külügyminiszter budapesti látogatása következett (május 23-25). A látogatása alatt szóba kerültek az EGK és a KGST közötti kapcsolatok megoldatlanságából a kétoldalú kapcsolatokra vetődő hátrányok is. Itt tartózkodása során az együttműködés fejlesztése jegyében került aláírásra a tíz évre szóló olasz-magyar ipari, gazdasági és technológiai együttműködési szerződés. Ez volt az első olyan szerződés, amelyet Magyarország egy tőkés országgal kötött. A szerződés másik újdonsága az volt, hogy kilátásba helyezte olasz-magyar vegyes vállalatok alapítását.

Moro Budapestről Bulgáriába utazott. Szófiában szintén hosszú lejáratú kétoldalú együttműködési szerződést írt alá.

A varsói látogatására egy hónappal került sor (június 26-29.). Itt is szerződéskötések szerepeltek a látogatás menetrendjében. A jelentősebbek az olasz hús- és szénimportról szóltak.

Az olasz-csehszlovák kapcsolatok terén nem történt változás 1974-ben sem, ezen reláció olyan volt, mintha megállt volna az idő az 1950-es évek elején.

Az olasz-albán kapcsolatok szintén rendkívül csekély jelentőségűek maradtak. 1973-ban Albánia Olaszország európai külkereskedelmi partnereinek sorában a 26. helyen állt, a szocialista országok közül pedig csak Észak-Vietnám és Mongólia állt mögötte a sorban. A két ország közötti külkereskedelmi forgalom lassan növekedett ugyan, de volumene mindössze évi 5 milliárd líra körül mozgott.

Az olasz-jugoszláv kapcsolatokban az 1960-as évektől beszélhetünk igazi, folyamatos együttműködésről. Moro volt az első olasz miniszterelnök, aki a háború után ellátogatott Belgrádba. A kapcsolatok javulásához hozzájárult a Belgrád és a Vatikán közötti diplomáciai kapcsolatok fölvétele és a Szent Szék fennhatóságának elismerése a jugoszláviai katolikus egyház fölött. A határok kérdése azonban nem jutott igazán nyugvópontra. Ezt a kérdést csak az osimói szerződés (1975. március 26.) zárta le, amelynek keretében a két ország véglegesnek ismerte el a közöttük lévő határt. Időközben rendeződtek Jugoszlávia és az Európai Közösség kapcsolatai is. A beruházások, hitelek, gazdasági segítség, a kereskedelmi és az emberek közötti kapcsolatok terén Olaszország lett Jugoszlávia legfontosabb nyugati partnere.   

A demokrácia útjára lépő kelet-közép-európai országok segítése

Az első köztársaság Olaszországban

Olaszország nagy figyelemmel kísérte, hogy a közép-kelet-európai országok miként veszik fel a demokrácia új köntösét. Jól mutatja ezt Giulio Andreotti miniszterelnök szenátusi beszéde: "A tizenkettek Európájában reménykedéssel figyeljük a keleti szomszédainkat. A szemünk előtt formálódik a sorsuk - amely napjaink talán legdrágább tapasztalata - a szabadság jegyében. Nem hagyhatjuk ezeket az országokat magukra! Gazdasági válságuk súlyosbodása nemcsak demokratikus fejlődésüket akadályozná, hanem kontinensünk közepén létrehozná a folyamatos instabilitás, a szétesés forrását. A kormány javaslata éppen ezért egy közösen kimunkált stratégia, amelynek révén gazdasági eszközökkel segíthetjük a Kelet demokratikus politikai átmenetét. Vegyes vállalatokat kell létrehoznunk, segélyeket, adókönnyítéseket adnunk, be kell vonnunk ezeket az országokat a nemzetközi kereskedelembe".[i]

Az ún. szocialista országok és a szovjet kommunizmus összeomlása rendkívüli hatást gyakorolt az olasz belpolitika alakulására is. Az Olasz Kommunista Párt átfogó válságba jutott, 1989-1990-ben lényegében megszűnt. Ezzel felborultak az olasz politikai élet 1948 óta kialakult egyensúlyai is, melyek növekvő gazdasági gondokat hoztak magukkal: gyorsan növekedett az államadósság és az infláció, így Olaszország - a súlyos gazdasági és politikai gondjai miatt - a többi nagy EK-országhoz képest sokkal kisebb erővel és tőkével tudott megjelenni a Kelet-Közép-Európában születő "új demokráciák" támogatásánál.

Pedig Olaszország több jó kiindulóponttal rendelkezett. Több mint egy évtizedes múlt állt már az 1978-ban megalakult Alpok-Adria Munkacsoport mögött. A munkacsoportot Olaszország, Bajorország, Ausztria, Jugoszlávia és Magyarország alapította. A csoportosulás létrehozása lépést jelentett Közép-Európa mint politikai, kulturális entitás helyreállítása irányába. Néhány nappal a berlini fal leomlása után a munkaközösség külügyminiszterei Budapesten találkoztak és elhatározták a fórum átalakítását, így jött létre a Quadragonále, amely az akkori Csehszlovákia felvételével Pentagonálévá bővült, végül Lengyelország csatlakozásával Hexagonálévá nőtte ki magát 1991-ben.

Gianni De Michelis külügyminiszter olasz és osztrák vezetéssel akarta összefogni a szocialista tábor szétesésének folyamatában árván maradt közép-európai új demokráciákat. Kinyilvánított célja volt, hogy a tömörüléssel tulajdonképpen valamiféle előszobát teremtsen a közép-európai volt szocialista országok számára, ahol komfortos körülmények között tölthetik el az Európai Közösségbe való felvételük előtti éveket. Hallgatólagosan pedig De Michelis meg akarta akadályozni, hogy ezek az országok teljesen Németország vonzáskörébe kerüljenek. A külügyminiszter terve Olaszország számára számos előnyt ígért:

kiszélesítette volna az ország külpolitikai horizontját

Róma valamiféle híd szerepre tett volna szert a meglévő Európai Közösség és a jövendő tagok között

Hozzájárult volna Velence és Trieszt újjáéledéséhez.

Ennek a viszonylag nagy gazdasági és politikai térségnek a kialakítása nyilvánvalóan közös infrastruktúrákat és mindenekelőtt jelentős pénzügyi forrásokat igényelt volna. Ezekkel azonban sem Olaszország, sem Ausztria nem rendelkezett. A két ország gazdasági ereje szemlátomást kevés volt ahhoz, hogy az egész térség fejlődésének motorja legyen. Ausztria egyébként is a maga EU-csatlakozásával volt elfoglalva. Továbbá gátló tényező volt az is, hogy Csehszlovákiában a német beruházások aránya már 80%-ra növekedett és Olaszország még Magyarországon is pozíciókat vesztett.

1992. december 21-én az olasz külkereskedelmi miniszter aláírta annak a törvénynek a végrehajtási utasítását, amely a közép-európai országokkal folytatott együttműködés támogatására 30 milliárd lírás alapot létesített, ez az összeg azonban igencsak csekély volt. 1989 és 1992 között az olasz exportból a kelet-közép-európai országok részesedése megduplázódott ugyan, de összességében mindössze 1%-ról 2%-ra növekedett, a közvetlen tőkeberuházások összege pedig hasonló arányú növekedés mellett mindössze 0,2%-ra. Olaszország lemaradását mutatják az olasz-magyar kapcsolatok adatai is:

1991-ben az Olaszországba irányuló magyar export az összes kivitelnek csupán 8%-át tette ki;

Magyarországon mindössze 300 olasz-magyar vegyes vállalat működött;

A Magyarországon működő olasz tőke 200 millió dollár értékű volt, a Magyarországon eszközölt összes külföldi tőkebefektetésnek csupán 5%-a.

Olaszország 1992-re a befektetéseket illetően a közép- és kelet-európai térségben a fejlett ipari országok között sereghajtó lett. Végső soron - a hazai gazdasági és belpolitikai gondjai miatt - nem volt képes még a korábbi pozícióinak megőrzésére sem.

A Hexagonále 1992-ben Közép-Európai Kezdeményezésre (KEK) változtatta a nevét és a tömörülés tagországainak száma is rohamosan gyarapodott a következő években (1996 végére 16 tagja volt a KEK-nek). Ennek ellenére az 1990-es évek második felére nyilvánvalóvá vált, hogy a KEK mindinkább elvesztette a jelentőségét a résztvevő államok szemében. De Michelis ambiciózus tervéről is kiderült, hogy mutatós, ígéretes ugyan, a valódi értéke azonban kevesebb, mint a névleges.

A második köztársaság - Berlusconi

1992-1993-ban Olaszország rendkívül súlyos belpolitikai válságot élt át, az első köztársaság haldoklásának éveit.

A válság fő okai a következők voltak:

megváltozott az ország geopolitikai helyzete;

leomlottak azok a támaszok és védőfalak, amelyek az olasz politikai rendszert addig életben tartották;

napvilágra került, hogy mennyire korrupt az olasz politikai osztály;

hogy mennyire nem hatékony a politikai intézményrendszer;

hogy képtelen megfelelni az országra váró nemzetközi követelményeknek és az új helyzet kihívásainak

Olaszországnak egy "jó kormányzat-ra" (az első köztársaság helyébe lépő második köztársaságra) volt szüksége, amely képes volt hatékonyan és méltósággal képviselni az ország érdekeit Európában és a világban. Arra kérdésre, hogy a "jó kormányzat" honnan is induljon el és merre haladjon, háromféle válasz született:

a "szuverenisták"

az "integrációpártiak"

a "neo-neutralisták" válasza.

A "szuverenisták" a nemzeti érdekek igazi képviseletére törekedtek, erős, tekintélyes hatékony olasz államot akartak a "Nyugat" minél kisebb befolyásával.

Az "integrációpártiak" azt állították, hogy nem is lehetséges az államok teljes szuverenitására épülő világhoz való visszatérés. Ők az integráció erősítése, "Kelet-nek" a nyugati integrációkba való bevonása mellett voltak. Vagyis, szerintük a "jó kormányzatnak" nem a nemzeti érdekek mindenekelőtt való védelme az elsőrendű feladata, hanem az, hogy megtalálja Olaszország a helyét és szerepét az átalakuló, de multilaterális együttműködésre épülő nemzetközi rendben.

A harmadik irányzat egy "újfajta semlegesség" megfogalmazója. Ebben a "neo-neutralista" irányzatban különféle áramlatok találkoznak: a csorbítatlan semlegesség hívei, az Amerika-ellenesek, a harmadik világ pártiak, a pacifisták. Ez az irányzat attól félt leginkább, hogy az új nemzetközi rend az Egyesült Államok hatalmára épül. Ezzel a veszéllyel szemben mindenekelőtt az ENSZ Közgyűlésének megerősítését és a Biztonsági Tanács "demokratizálását" sürgette.

Az első köztársaság utolsó két kormányának - (Giuliano Amato: 1992. június 28.-1993. április 22.; Carlo Azeglio Ciampi: 1993. április 28-1994. április 16.) - a külpolitikája az "integrációpárti" irányzathoz sorolható. A belpolitikai gondok tengerében azonban mindenki egyetértett abban, hogy részt vehessen a Maastrichtban elhatározott európai gazdasági és monetáris unióban.

Olaszország akkoriban az öt konvergencia kritériumból egyetlenegynek sem tudott megfelelni, a líra olyan gyenge volt, hogy az Amato-kormány kénytelen volt bejelenteni, hogy a nemzeti valuta kilép az Európai Monetáris Rendszerből, majd a líra 25%-os leértékelődése következett.

Az 1993-as évre készített költségvetés tervezettel azonban a kormány egyértelművé tette az események menetének megfordítására irányuló szándékát: példátlan mértékű, több mint 90.000 milliárd líra kiadás-csökkentést, illetve bevételnövelést tűzött ki célul. A javaslatból törvény lett. A Ciampi-kormány is az elődje által kitűzött célokat tartotta szem előtt, és sorra megoldotta az uniós-tagságból eredő, napirenden lévő feladatokat is.

A második köztársaság első kormánya, az első Berlusconi -kormány (1994. május 10-1994. December 22.) külpolitikája azonban a "nacionalista" víziókat képviselte.

Berlusconi, a híres/hírhedt milliárdos vállalkozó új ember volt a politikában és új típusú volt a politikai szervezet is, amelyet maga teremtett a kereszténydemokrata párt romjain. A "Berlusconi jelenség" mellett szintén nagy feltűnést keltettek Berlusconi szövetségesei: Umberto Bossi Északi Ligája (Lega Nord) és Gianfranco Fini Nemzeti Szövetsége (Alleanza Nazionale).

Az észak-olaszországi  regionális érdekeket mindenek elé helyező, arrogáns Északi Ligának nem volt semmiféle nagyobb léptékű politikai víziója, már a nemzetállamot is haszontalan struktúrának tekintette, hát még az Európai Uniót.

Berlusconi általánosságokkal és homályos megfogalmazásokkal rejtette Európára vonatkozó vízióját. Bizonyos azonban, hogy nem akart áldozatokat tenni az integráció oltárára, hanem könnyíteni szeretett volna a vállalkozók terhein, hiszen ezen ez úton tervezte a gazdasági növekedés újraindítását, s az is biztos, hogy nem tetszettek neki a maastrichti követelmények, különösen nem a költségvetési deficit drasztikus csökkentését előírók.

Berlusconit a jó nemzetközi hírnévvel rendelkező firenzei bankár Lamberto Dini és kormánya (1995. január 17.-1996. május 17.) követte. Ennek e kormánynak a külpolitikáját szinte lehetetlen besorolni a "szuverenista" vagy az "integrációpárti" vonulatokba, hiszen pártokon kívüli, ügyvivő kormányként működött, s miután keresztül vitte előbb az 1995. évi pót-, majd az 1996. évi költségvetési törvényt, lemondott.

1996 tavaszán az előrehozott választásokat a középbal Olajfa-koalíció nyerte meg és ez a pártszövetség végigkormányozta a köztársaság XIII. törvényhozási ciklusát (1996-2001). Igaz, ez a periódus is elfogyasztott négy kormányt:

Romano Prodi kormányát (1996. május 18. - 1998. október 9.)

Massimo D'Alema két kormányát (1998. október 21. - 2000. április 4.)

Giuliano Amato második kormányát (2000. április 25. - 2001. június 11.)

Az Olajfa-kormányok idején azonban végig egyetlen ember volt a külügyminiszter: Lamberto Dini. Hosszú idő után végre átfogó olasz külpolitikáról lehetett beszélni. Az Olajfa-kormányok egyértelműen az "integrációpárti" irányvonalat képviselték.

A 2001 tavaszi választásokat elvesztette az Olajfa pártszövetség és a győztes Szabadság Pólus vezére, Berlusconi alakította meg kormányát. A két szövetségese továbbra is az Északi Liga és a Nemzeti Szövetség volt. A külügyminiszteri tárcát Renato Ruggierónak ajánlotta fel.

Az intelligens üzletember és karrier-diplomata ragyogó pályát futott be addig: volt a FIAT alelnöke, a WTO elnöke, Olaszország EU- nagykövete Brüsszelben, Prodi miniszterelnöksége idején a kabinetiroda főnöke.

Sajnos Ruggiero, az akkori külügyminiszter több tényezővel nem számolt eléggé, közöttük azzal, hogy az Európai Unióban ma már, az integráció mai szintjén, több miniszter tevékenységének és kompetenciájának jelentős európai dimenziója is van, s ezek a miniszterek csak összehangoltan tudják képviselni az országot, továbbá, hogy ezt az összhangot vagy a miniszterelnöknek vagy a külügyminiszternek kell megteremtenie.

Az olasz kormányon belül nem volt jellemző az összehangolt együttműködés a miniszterek között, emiatt gyakran került nehéz helyzetbe Ruggiero. Amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy nem áll ki mellette és nem törekszik az Európai Unióval kapcsolatosan világosságra, lemondott (2002. január 5.).

A Berlusconi- kormány azt a látszatot igyekszik kelteni magáról, mintha minden nagy nemzetközi kérdésben lenne saját álláspontja, azt hangsúlyozza, hogy az előző középbal kormányok külpolitikájától eltérően az olasz nemzeti érdekeket képviseli, hogy a külpolitikája sajátos nemzeti külpolitika, amely különbözik az Európai Unió többi tagországáétól.

A történelmi áttekintés forrása: Horváth Jenő [2003]: Olaszország Kelet-Közép-Európa Politikája 1918-tól napjainkig

6. Olaszország külkapcsolatai a 90-es években és az ezredfordulón

Az olasz politikára jellemző - máig is sokszor kitapintható - befelé fordulás, a hatvanas-hetvenes években alakult ki. Legfeljebb az olajválság éveitől erősödött a mediterrán térség irányába az aktivitás, mindenekelőtt az olajszükséglet fedezésének szüksége kényszerítette Rómát arra, hogy javítsa az arab államokhoz fűződő kapcsolatait.

Még Craxi miniszterelnöksége idején (1983. augusztus 4.- 1987. március 3.) néhány évig - az atlanti és európai elkötelezettség keretein belül - bizonyos önállóságra törekvés jellemezte Róma nemzetközi fellépését, mint azt már az előzőekben kifejtettem, kezdeményező "keleti politikát" folytatott.

A hidegháború lezárulása után módosult a feltételrendszer, a mozgástér némileg kiszélesedett, a NATO-tagság és a nyugat-európai szövetségi rendszerhez tartozás valamit veszített jelentőségéből. Ugyanakkor hatalmas megrázkódtatást jelentett a közvetlen szomszédságban zajló délszláv válság és polgárháború. Jugoszlávia szétesése, az etnikai konfliktusok megelőzése érdekében az olasz diplomácia a végsőkig ellenezte - az ország egyben tartása szándékával - a volt Jugoszláviából elsőnek kivált Szlovénia és Horvátország függetlenségének elismerését, s ezt csak nyugat-európai szövetségesei nyomására fogadta el.

Amikor Albánia is az összeomlás szélére jutott, Olaszország - ENSZ és EBESZ mandátummal - nemzetközi hadtestet szervezett és vezetett (Alba-hadművelet) a politikai és gazdasági viszonyok stabilizálására, az ország megsegítésére, azzal a nem titkolt céllal, hogy így előzze meg albán menekültek tízezreinek Olaszországba özönlését. Az Alba azóta is az európai biztonsági és védelmi önállósulás egyik modelljének számít azóta is. Később Olaszország katonai szerepet vállalt mind a boszniai (IFOR), mind a koszovói (SFOR) hadműveletekben.

"Európa jövője meghatározó módon attól függ, mi történik a következő években Közép- és Dél-Európában, hogy a formálódó új biztonsági architektúra képes lesz-e elkerülhetővé tenni a jövőben a jugoszláviaihoz hasonló tragédiákat" - hangoztatta ezzel kapcsolatban az olasz kül - és biztonságpolitika filozófiáját fejtegetve Beniamino Andreatta honvédelmi miniszter 1998-ban.[ii]

E filozófia jegyében támogatta következetesen Olaszország a NATO bővítését is, Lengyelország, Csehország és Magyarország felvételét az atlanti szervezetbe. Ha csak Rómán múlt volna , bekerülhetett volna akkor az első körbe Szlovénia és Románia is. Olasz vélemény szerint ugyanis e két ország NATO-tagsága rendkívül fontos két okból, részben hogy területi folytonosság érvényesüljön a tagországok között, s hogy a dél-európai térségre, a Balkánra is kiterjedjen a NATO biztosította stabilitás. Szlovénia tagsága - azon túl, hogy biztosítaná a területi kapcsolatot Magyarországgal - azt az üzenetet is hordozná olasz vélemény szerint, hogy a szövetség nem csak a volt Varsói Szerződés országait veszi fel. Ugyancsak e törekvés , a közép- és kelet-európai térség stabilitásának növelése vezérelte azt az olasz kezdeményezést, hogy Szlovéniával és Magyarországgal még szorosabb együttműködést alakítson ki; ennek részeként olasz-szlovén-magyar vegyes katonai dandárt állítottak fel 1998-ban (a parancsnoksága Udinében van).

Az utóbbi évek következetes törekvései nyomán e térségben Olaszország - Németország mögött - második befektető és kereskedelmi partner; erős - bár még mindig elmarad a lehetőségektől - az olasz gazdasági jelenlét Horvátországban, Szlovákiában, Magyarországon és Romániában. Az olaszok erősen szorgalmazzák egy Trieszt-Ljubljana-Budapest-Kijev közlekedési folyosó (autópálya és vasútvonal) kiépítését, s a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok mellett a kulturális jelenlétet is ebben a térségben. Mindennek a Közép-európai Kezdeményezés (KEK) együttműködési fórum ad keretet, amellyel Olaszország egyfajta hídszerepre törekszik a Balkánon és a Duna-medencében élő országok felé, semmiképpen sem hegemóniára.

A mediterrán térség ugyanakkor változatlanul az olasz külpolitikai törekvések homlokterében áll. Főként Olaszország szorgalmazta, hogy az EU fordítson nagyobb figyelmet különböző kedvezmények biztosításával a térségre. Ennek nyomán jött létre 1995-ben Barcelonában az euro-mediterrán partnerségi fórum 27 ( 15+12) ország részvételével, amelynek célja hosszabb távon vámmentes övezet kialakítása a térségben. Elsősorban az energiaszállító, olaj- és földgáz-útvonalak védelme (Líbia, Algéria), a mérsékelt politikát folytató országok (Tunézia, Egyiptom) erőteljesebb támogatása, a tömeges bevándorlás (Marokkó) korlátozása a fő törekvés, átfogóbb politikai koncepció megvalósításához egyelőre hiányoznak az anyagi eszközök, noha 2006-ig az EU összesen 5,35 milliárd eurót fordít e térségre, ugyanannyit vagy többet, mint a bővítésre. Olaszország kétoldalú alapon a mezőgazdaság, a vízgazdálkodás, a televíziózás és az egészségügy fejlesztése terén nyújt segítséget földközi-tengeri partnereinek.

A közel-keleti konfliktust illetően Olaszország volt az első a nyugat-európai országok közül, amelyik közeledett a palesztinokhoz, hogy tárgyalásokra ösztönözze őket, és próbálja gazdasági eszközökkel is elősegíteni felemelkedésüket; az olasz politika - már korábban, mint az európai partnereké - egyenlő távolság tartására törekedett Izrael és a palesztinok között.

Ugyanilyen úttörő szerepet játszott az olasz diplomácia abban, hogy 1998-2000 között nyitott Irán felé, abban a reményben, hogy a kapcsolatok elősegíthetik az ottani fundamentalista iszlám rendszer fokozatos demokratizálódását.

Olaszországnak több mint 120 országban működik nagykövetsége, s az ENSZ valamennyi tagállamával diplomáciai kapcsolatot ápol. Noha napjainkban a világ hét legfejlettebb országa között tartják számon, tagsága ebben a szűk csoportban (G-7, majd Oroszország csatlakozásával G-8) nem volt kezdettől automatikus, nem kevés diplomáciai erőfeszítésbe tellett, hogy a hetvenes években odaengedjék ehhez az asztalhoz. Olaszország jelenléte e csúcsértekezleteken sohasem volt meghatározó, kivéve a 2001-ben olasz elnöklettel Genovában megrendezett tanácskozást, amelyet óriási globalizáció ellenes nemzetközi tüntetések kísértek. Olaszország e tanácskozáson javasolta, hogy a hasonló globalizáció ellenes megmozdulások megelőzésére alakítsák át gyökeresen a G-8 csúcsértekezletek rendszerét és témáit, tűzzék napirendre a globális problémákat és hívjanak meg társadalmi szervezeteket is a tanácskozásokra.

Az ENSZ-ben szintén előállt reformjavaslattal a római diplomácia, mégpedig a Biztonsági Tanács bővítését célzó, a 90-es évek közepén napirendre került tervek kapcsán. Olaszország vétózta meg ugyanis akkor, hogy a BT jelenlegi öt állandó tagja mellé bekerüljön e fontos testületbe Németország és Japán, ahogyan az amerikai diplomácia szerette volna.

Az olasz ellenjavaslat az volt, hogy bővítsék a BT- t 25 tagúra, és legyen tagja annak több középhatalomnak számító ország minden földrészről (így India, Brazília, Nigéria vagy Dél-Afrika és persze Olaszország is), a szavazati jog pedig kétévenként mindig más tagokat illessen. E javaslat végül függőben maradt, az ENSZ és a BT megrekedni látszik az utóbbi években, az azonban végleg lekerült a napirendről, hogy a világszervezet vezető testületében kizárólag a németek és japánok kapjanak állandó helyet a meglévő öt tag mellett.

Fontos szerepet játszott Róma az ENSZ keretében felállítandó Nemzetközi Büntető Bíróság létrehozásában is. Azt a nemzetközi konferenciát, amelyen erről döntöttek az alapszabály és az egyezmény formába öntésével, Rómában rendezték meg 1998-ban. A háborús bűnök, az emberiség elleni bűntettek elkövetőinek felelősségre vonására létesítendő új intézmény akkor kezdheti meg működését, ha kellő számban ratifikálták az erre vonatkozó egyezményt az aláíró országok.

Róma szeretne véglegesen otthont adni ennek a rangos intézménynek, amely az emberi jogok és a jogállamiság eszméjének újabb érvénysülése a diktatórikus államok önkényével szemben.