Előhang
























Megéra
beszéde

  Íme a lélek hajt, hogy zengjem a szolga-csatákat
 és a magyar földet dúló nagy bűn vezetőit,
szolgai köznépnek bősz csődületét s az okát is.
Nem hívlak, Múzsák, ti Bojótia szende lakói,
szentszavu költőknek jóslón akik ihletet adtok,
s téged sem kérlek, Parnasszus, amely fel az égbe
két nagy orommal nyúlsz; Phoebus, téged sem idézlek:
ám titeket hívlak, poklok bús lányai, Párkák,
kőszivü zord Fátum s titeket, Furiák, sose nyugvók;
poklok mélységét felbolygatom ím segedelmül!

  Ó, titeket kérlek, titeket, kik az égbül a földre
éj szaka álomként szórjátok az emberek és az
istenek elrejtett titkát, ó, súlytalan árnyak:
Most, amidőn figyelek, s más senki se les szavatokra,
senki se hallja, amit ti nekem most vallani fogtok,
éjji sötétben most mondjátok okát meg: a durva
szolga-paraszt népség Magyarországon hadakozni
mért kelt fel s urait mért rótta ki szörnyű halálra.

  Hogyha az éjjeli szél szárnyán szavaimra feleltek,
illatos áldozatot, teli urnát öntök a ciprus,
öntök a styxi világ kapujának elébe, itallal
áldozom és zendül sirató dala zárt kaputoknál. -

  Bús hajlékában most fölneszel erre Megéra,
fölfülel és az ügyet nyomban vállalja magának
- nem csoda, mert mire is nem képes a drága ajándék! -
és akiket hívtam, nővérei jöttek utána.
Ő pedig így szólott zord hangon az emberiséghez:

  - Hogyha a csillagnak hihetünk s ha az emberi elme
ismeri járását a magasban az étheri mennynek:
tudd meg, a sok nagy rossz okozója az ősi Saturnus;
ékes csillagról ő mérgezi egyre a földet,
búbajt, balsorsot s minden kórságokat ő küld.
Hidd el, e népi zavart szintén e Saturnus okozta:
vaskorokat szövöget, hogy a bajban az emberi nemzet
elvesszék s nagy időt már érni ne tudjon a földön.

  Más szörnyű jelek is tűntek fel az égen előbb is:
mert Mars és Jupiter haragos tüzeit kikerülve,
Ikrek képe s a Rák egymásba ütődtek erővel,
markolták egymás karját s így összefonódva
vívtak, amíg eggyük győzött s lebukott, le a másik.

Bajokozó:
a pénz

  Lám, a Halak havakor rút folt a napot lefogyasztja.
Ez szintén feketén izgatta a nemtelen embert
és eszevesztve, dühödt szívvel támadt a nemesre.

  Küldte nagy égi harag vagy tán csak a rosszakaró Sors
ezt a hazát rontó, véres, nagy háboruságot
vagy csak az emberi szem nemlátta, lobogva vöröslő,
éjszaka felbolygó, bősz üstökü csillagok adták
bús jelként s küldték nyomorul le az emberi nemre.

  Jósolták madarak: bús volt a bagoly huhogása,
durva kuvik kuvikolt folyvást meg az éjszinü, lomha
varjumadár kárált s ellepte rikoltva a várost.
Éjszaka szólt a kakuk, kakukolt odafenn a tetőkön
és a kutyák ríttak, jósolva a szörnyü jövendőt;
farkas üvölt harcról, már vérre, veszélyre vonítva.

  Mily keveset tudtok s mit hisztek el, ostoba ember!
Álom, az étel, a bor foglalja le minden időtök
s ritkán éritek el csak az emberi kor közepét is.

  Íme, a pénz, az arany, mit a kard s a halál se riaszt meg,
emberi minden szent törvénynek felkavarója
pénz, csak a pénz. Fő rossz, első baja mind a bajoknak.
Vész és méreg a pénz, hitvány javak alja, legalja.
Mindig a pénz indít vad háboruságokat és a
békés nemzet közt emiatt lázad fel az alnép.
Jár a nyomán a halál, a viszály, a csel, esküszegések,
számüzetés meg a harc, rablás, orzás, a hamisság.

  Benne keresd bűnök gyökerét; légy bármi nagy ember,
annál jobban hajt az aranyra a kapzsi mohóság,
mely mivelünk születik. Fejedelmi nagy udvarainkban
Tantalus ül, szikkadt ajkát nem üdíti a serleg,
gyötri a szomjúság, keseríti, aszalja örökké.

  Vaj ha a Sors hagyná s még élne a Hárpia, mely ha
bármihez ért Mídás fösvény keze, máris arannyá
változtatta el és tömegestül gyűlt az aranykincs,
gyűlt az aranyhalmaz, gazdag lett Lydia - végül
Krőzus kénytelenül folyamokba veté az egészet. -

  Így szól és árnyként elfoszlik az éji homályba
lenge Megéra. De már otromba had állt a nyomába:
vérszomjas törökök törtek be a pannoni földre,
fegyveres ellenként száguldanak erre, amarra.

Bakács
Tamás
Rómába
megy

Íme Tamás prímást - ki nagy ember a bíborosok közt;
címere szarvaskép, élő ágas-bogas aggancs;
romlásmarta Bizánc főpapja, civódva civódó
Pannonián szolgál kancellárként a királynak -
álmában kétség mardossa, a könnyei hullnak.
Közben a Jólélek szólítja, meginti erősen,
élemedett idején így küldi veszélyes utakra:

  - Vén ember, ne hibázz és jósjeleket sose vess meg.
Nagy fáradságnak bízvást megjő a jutalma.
Nincs lehetetlenség számodra, az Isten, a csillag
támogat és a hit, óv a tapasztalat és a szerencse:
minden, amit kívánsz, ami jár neked, íme, tiéd lesz.
Rajta, tehát kelj fel, próféta se sokra jut otthon,
külső országban várják csak igaz becsüléssel.

  Messzire mégy s látod Rómát a hegyek tetejében,
melyről azt mondják, nincs szentebb város a földön
- joggal-e, jogtalanul? - neked ez lesz a legfeketébb hely.
Leghamarabb fölemel Rómában a tünde szerencse.
Vajha a virtusnak mindig úgy lenne keletje!
Szolgálat s jó ész alacsony rendből ivadékot
feljuttat, sokakat hármas koronáig, a csúcsra. -

  Fölserkenti e szó. Ősz fejjel az útnak eredt most,
éri Velencét, majd tengerre hagyatkozik onnan
és követül bevonul Rómába, kíséri sok ember.

  Péter sajkáját ekkor hullám s viharok közt
Július óvta meg, az, ki a második érsek e néven,
s nagy buzgósággal biztos kikötőbe vezette.
Bár nagy a Város, a Föld, kantárja is ócska, de mégis
egymaga tartja meg ő kettős pálcával a kormányt.
Hadkeverő német rettegte nevét e ligúrnak,
Afrika partjainál borzadtak a tengeri mórok,
tőle remeg minden nagy Eufráttól a Dunáig.
Bezzeg a karjától iszonyodtak a rest arabok, s ha
nílusi forrásnál él bármilyen ember, az is félt.
Óceanus szintén, ki világokat öntöz, a Tenger
ostoba medrében húnyászkodik, ámul előtte...

  Hozzáment e Tamás. Elvégezvén Magyarország
rábízott dolgát, főméltóságra emelte
Július. Ezt azután elvitte a bús, fene végzet:
túljó volt idelenn, fölszállt az olympi oromra.

Pápai
bulla a
keresztes-
háborúról












A költő
hazakíséri
Bakács
Tamást

  Ekkor a nagyhírű Medicik fia hág a nyomába,
íme Leó, tizedik; törvényszerző s az igazság
harcosa, Mercurius nevelése, a Mária fiáé,
s érc hadi kürtök után megpendítette a hárfát.

  Szívta Athéné tejét; nemcsak szorgalmatos ősök
szerzettek hírét, maga is toldotta. Szerencse
gyermeke volt, mégis jó gyámola lett a szegénynek.
Róma szavát ismét fölhozta a Styx vize mellől
és a görög Múzsát áthívta a római földre.

  Nagy, leveles tiszttel méltatta ez is a magyarunkat,
fölvállalta Tamás akaratlanul és haza indult,
hogy hamarost a királyt szolgálja, s a drága hazának
romladozó dolgát ismét jó rendre segítse.

  Záporesőt, ködöt ád a Nyilas csillagzata bőven,
búsan a tél is jött, remegő lábbal, dideregve,
mennynek, a földeknek behavazta fehérre szakállát,
míg a megunt Rómát elhagyva, uj útnak eredtünk.
Szőkevizű Tiberist átlépve közelben elértük
kénes forrású Narnak zúgó rohanását:
medre magas sziklák közt harsog az ormon, ahonnan
szórva a vízpárát, meredek szakadékba zuhog le.
Jó aszubor termő, híres város fala áll itt:
Narni, az umbriai, mely kapta nevét e folyótól.

  Túl a mezőségen meghágtuk a bérci tetőket,
ezt meg a toszkán sík s az Apennín orma követte.
Majd szőlőtermő halmok közepette erős, nagy
várakat is láttunk, kastélyt, várost elegendőt.
Majd Loreto pompás kápolnájába vonultunk;
költséggel készült szentély, számos csoda fészke.

  Innen elértük a dór Ancónának kapuját, s a
szörnyeteges tenger míg csillagokig veri mélyét,
Adria megbőszült habjára merészkedik itten
tél idején a követ, gályája velencei szálfa;
bátran a tengeren át illír partokra igyekszik.

  Rosszullét, szél, hó, éhség, szomj és az okádás
gyötrötték sokszor, partoktól messze vetődött.
Majd meg a déli szelek viharos vésszé fokozódtak
és letörött, lezuhant mindkét árbocnak a csúcsa.

Utazás
Magyar-
országon
Budára







Buda

  Már a remény oda volt, de az istenek íme segítik
s ott, hol a Karni hegyek karimáznak el Istria mellett,
partra vetődtünk. Roncs lett itt a hajó. Mi az illír
és a libúr népek szárazföldjére kerültünk.

  Hol tág barlangból ki-kiront örökös Szelek Atyja,
ott a kopott horgony leszakadt a hajórul a vízbe:
Zengg, hol a vész lakozik, nyújtotta nekünk kikötőjét,
Zengg, mit a nyár heve és nagy kánikulája aszalt ki,
most meg a dermesztő tél, zúzmara ülte fagyával,
Zengg, mely a dalmata föld szélén nem messzire fekszik.
Már harminckétszer kelt föl s nyugodott le az égen
Phoebus, eközben a csúf, ártó hideg és a nagy éhség
minket olyan rútul lefogyasztottak: tetemünkön
már csak alig csüngött a husunk, valamicske soványság.

  Végre azonban már innen szintén kimehettünk
és az óhajtott cél, Magyarország volt az irányunk.
Már nyugaton lebukott Lant csillagzatja s Oroszlán.
Száva keményre fagyott hátán rakodott szekerekkel
keltünk át, de hajón jártuk meg a Dráva vizét már.

  Mostan a dús pannon föld víg mezein halad utunk.
Templomos Esztergom várába kísértük urunkat;
víg diadalmenetet jártunk. Onnan vele tartunk
míg el az udvarhoz ment ő, fejedelme elébe.

  Hajdan egy Etna tüzelt, lángette kemence meredt itt
és égett mészből bámulva húzódik a hosszú
hegyvonulat le esős szél tája, a déli irányba:
Itt van a székváros - lefaragva a hegy menedéke -
rómainak Buda ez, német neve volna: Kemence.

  Külső országból jószággal dús ez a város.
Messze keletre tekint, eget ér a király palotája;
lakhatná Jupiter - szemközt vele kél fel Apolló
s tengerek árjából az arany, bíborhaju Hajnal;
látja a Nap lovait fel az égre rohanni. Be fénylő,
dús, berakott a tető, s a gerendák födve arannyal.

  Termeiben ragyogó szobrok, méltók Phidiáshoz;
dombormű, kályhák és mint a tükör, ragyogóan
pároszi márványból kicsiszolt képek sorakoznak.
Öntött rézzel van beborítva a félfa, az ajtó
és a magas paloták bíbor szine drágakövekkel
pitykés, ott az onyx, a smaragd s a fehér elefántcsont.
Csillámló hévíz forrása fakad körülötte.

Bakács
bevonulása

Éri Fehéregyházt s le-kiszálla Tamás kocsijából,
Szídoni bíborral van föstve palástja, felölti,
Mária egyházába belép, Krisztushoz esengve,
Szűzanya szentségét is hívja, segítse, segítse. Jó jeleket kapván, nyomban tovahajt a királyi
udvarhoz tajték-túró paripán, odavárják
már fejedelmek. Elől hordják nagy Mennykövezőnek
égi keresztjét és két részről két lobogóval
és alabárdokkal ballagnak utána. Karingben
rendre a papság jő, főranguak is tömegestül,
félénk népsokaság veszi körbe sűrűn a legátust.

Felragyog ím közelebb tornyos, bástyás Budavára.
Zöld sziget osztja meg itt lassúvizü, vén Duna habját,
mely mosogatja a vár első kapuit folyamával. Küldi elé a király önnön fejedelmi szülöttét.
Mily kedves fiu ő, már így született, be csodás ez!
Istenek adták így, hogy a hercegi sarj csupa ész és
tiszta hit, álnokság meg nem veszi - istenek adták!
Őt küldé a király, sok szolga kisérte az útra. Kardosan és csinosan közelít menetünk a királyhoz,
hosszu uton vonul ő, ifjúi király, átlépi a Várnak
sáncait és a nagy úr átléptet a városon és az
alsó városokon, jön az újdon Achilles, a hérosz,
emberi nemzetség fő dísze, szerelme, az ország
szent öröme - s vállát szőkén födi el haja fürtje.
És körülötte dicsőn az aranyba, vörösbe ruházott
nyakláncos nagyurak, polgársokaság közepette
főpapok; áradnak minden részről lefelé a
sléziabeli urak, morvák elegyedve közéjük
és a cseh főuri rend: csupa szép ruha, szép, deli termet

  Prágai György érsek, Bácsnak főpapja haladt a
zsenge királyi fiú közvetlen háta mögött, ki
hitre jeles, virtus, jóság dolgára kiváló;
Tarpej szikláin s oszlopsorain Capitólnak,
Esquilin és a Quirín s az Aventín ormain és a
római fórumokon mind róla regélve beszélnek;
régi nemes törzsök, nagy hírü-nevű a családja.

Bakács
fogad-
tatása

  Gosztonyi János jő, Győr püspöke; ismeri bezzeg
mint a saját tenyerét ó- s újkori históriákat,
csillagos égboltot meg a szent hárfát. A nyomában
lépeget István úr, örvend neki székhelye, Nyitra,
püspöki széke, amely letekint a lapályra a bércről.

  Szalkai László jő ezután, Vác püspöke, pannon
országos dolgok fő jobbkeze; Phoebus, a M 111j92b úzsák
papja, igen művelt, elmés; tud szólani versben
vagy ha beszéde folyó, szava dördül: az ókor
nagyjaihoz méltó - most senki sem ér a nyomába.
Bosznia püspöke is, Keserű, itt van; kitanulta
mind a magas tudományt, úgy tud görögül, hogy a többi
püspöki, főpapi rend mind messze mögötte maradnak,
bárha nevük szintén nem hitványabb az övénél.

  És a király s az urak paripái topognak alattok,
fickándoznak; a lég betelik sűrű nyeritéssel.
Lárma, zsivaj harsog s felszáll az egek tetejéig.

  Most mihelyest odaért külső kapunak küszöbére,
bíborszín fövegét föltette fejére Tamás úr,
s mint fejedelmi személy, úgy ment fejedelme elébe.
Épp odaért Lajos is, Magyarország zsenge királya:
ím, jön az ifju király, jön az újdon Achilles, a hérosz.
Ránéz és bólint, kissé meghajtja fehérlő
nyakszirtjét, halkan szeme, ajka köszönti; viszontag
ékes tartással, szép mozdulatokkal az érsek
érti a bókokat és szintén bókkal viszonozza.

  Ám a királyt ezalatt némán igazítja szemével
Pécsnek püspöke, György, a jeles fő, nagyszerü ember
(hexameterbe nevét szednünk bajosan ha lehetne!),
bűntelen és tisztes, fő gondviselése az ország
dolgában neki van, kancellár tiszte szerint ő.
Ember ez ám, derekas, nincs párja, ha kell, a tanácsban
kétes dolgok közt, szava bölcs; dúsabb tudományút
nem láthattál még mindeddig a püspöki széken.
Párja sehol sem akad; szorgos munkával a naphoz
órákat s éjet toldoz, dolgozva magában.
Régi s az új szerzők könyvét sorjára kinyitja.
Arca csodálatos és abban be csodás szeme párja.

  Körbetekint s így szól, megnyitva tökéletes ajkát
nyájasan: - Ó, legfőbb püspök küldöttje, köszöntünk.
Új méltóságban jöttél, és jósjeleid jók.
Régen vár a király, az öreg meg az ifju, hazánk is,
és mind-mind, ki szeret, hogy hozd számunkra a békét.
Örvendünk, hogy az égi erő kegyesen miközénkbe
testben visszahozott (lelked közülünk sose ment el).
Örvendünk, hogy a rút, a nehéz utazásra erőd volt.
Megjöttél, s ezzel megjött im a régi dicsőség.
Mert Magyarország már elsüllyed a sűrü homályba,
ám vezetéseddel újjányeri régi alakját:
Megjön a régi idő, mit megrontott a török vész,
ostoba tévelygés, a viszály s újból egyetértünk.
Mennyei helytartó, mindenre az írt te hozod meg
és letaszítod a rosszt a pokol tüze kárhozatára.
Íme, feléd ujjong jámbor papság s a nemesség!
Íme, feléd ujjong nő, férfi, az agg meg a gyermek.
Élj, gyarapodj, de tovább valamint a nagy argoszi hérosz,
élj, gyarapodj, de tovább mint pylosi Nestor, a porból
újrakelő főnix s Cumaen jós-ajku Sybilla.
Nagykésőn térj csak meg végül a mennyeiekhez.
Ezt kívánom, ezért esdeklek ohajtva szünetlen;
Ezt tegye meg nékem, szóm esd az Olympos urához,
őhozzá, kit imád föld, ég, a pokol meg a tenger. -

  Így szólott. Mire most felel és ezt mondja az érsek:
- Kétszer múlt el a tél, harmadszor fordul a nyár is,
már amióta hazám elhagyva bolyongani mentem
messze világba. Hej, ott bőven kijutott a törődés.
Mennyivel is jobb volt otthon békébe megülnöm
Phoebus, a Múzsák közt, mint járni a pápai udvar
forgatagát és vén fejem ily nagy gondba kevernem.

  Ám a király s a hazám rakták vállamra e gondot
(nékik szolgál már ezután csak a testem, a lelkem),
megteszem értük, amit csak megtehetek, s magas elmém
tisztemet és hozzám jóvoltukat el se felejti. -
Így szólott, s a király jobbján könnyen tovaléptet.

  Most bevonult a dicső, felhőbe vesző Budavárba.
Ott megszállt palotán, s mihelyest felvirrad a másnap,
válogatott urakat hívott a király a tanácsba,
vélük az országos nagy dolgokról tanakodni.
Ott a király, a fiú s az atyának hercegi lánya,

- nálánál szebbet bezzeg nem látsz e világon!
Most hajlékukban tartóztatják a legátust.
Látván őt a király, ez a nagynemes úr, a szeméből
könnyei csordultak s végig lecsurogtak az arcán,
felzokogott némán, majd hosszu időre eképp szólt:

Ó, testvérem, atyám, csakhogy megtérsz palotámba.
Tengereket, földet mily messze sokat bebolyongtál!
Boldog e nap; hószín kavicsot teszek én le jeléül.
Boldog e nap, mikor is sértetlenül újra elém jössz!
Életem édes két gyöngéd sarját, akik egykor
majd koronát nyernek, szíved gondjába ajánlom. -

   A királyi tanácsban, majd a nép előtt a prímás
kihirdette a keresztes háborúra hívó bullát.
A paraszti származású Bakácsot a parasztlázadás
felidézése súlyosan kompromittálta, azért ezeket
a sorokat a költeményből alighanem törölték.
E hézag miatt a szöveg itt homályos.)

                        *

  Most látványosság készül, nagy pompa Budában.
Órjás méretü kört mértek ki a várban. Amennyi
néptömeg ott elfért házak tetejére zsufolva,
annyi sok ember volt a magasban. Alant a
férfiakat látod hullámzani, lent az anyókák,
férjjel a sok feleség, bámulnak a szűz hajadonkák,
nézik a nagy dobogót. Rőtszín ruha rejti a testük,
öltözetük bíbor beszegése vöröslik, a hószín
szép nyakakat fénylőn karimázza aranylánc,
és megkent hajukat búbos lekötő aranyozza.

  Sápad az égrekelő napfény s az esőfelhők közepette
bal jeleket jósol. S a napot ki merészli hazugnak
mondani, vagy hogy a hold ok nélkül lesz feketévé!
Írják fel feketén a napot, feketén, de korommal,
terhelt pór amikor fölvette jelét a keresztnek
s ezt ürügyül fogván, rossz lett és urai ellen
kelt, irgalmatlan vetvén a nyakukba igáját.

  Látván Székely György, eljött az idő, amit eddig
oly nehezen várt már, jámbor képpel fedezé el
lelke kuszáltságát: sebesen nyargalt Budavárba.
Mint a madár oly gyors. Mindennek kezdete ez volt.
Szinte gonosz sárkány; nincs rossz, ami visszariassza.
Vétekkel rakodott tárház, ártó esze, karja,
hitre, kötésre nem ád, a kedélye mogorva, veszélyes,
rejti a cselszövevényt hamisan színlelt mosolyába.
Bosszús természet, rettentő, hogyha haragszik.
Lelke merész: fő-fő méltóságokra igyekszik,
egyre csak erre tör ő, kész bármire menni e célért -
bűnre is. És sohasem tisztelte az isteneket sem.
Sem szerelem, se szülő nem kelt, nem gyújt kebelében
gyöngédséget, e szív meg nem lágyul soha napján.
Telve gonoszsággal, folyvást epedőn lesi hasznát.
Kedvének nem elég, ha a Pactolus árja arannyá
változnék, sem a rőt Tájó, mely zúgva a poklok
szirtjeiből ered, és sem a kincse a Krőzus, a Crassus
ládafiának - sőt az aranykeresés nyomorítja:
mindig ínséges: rablás, orzás kenyerén él;
gyilkos, örök hajszás Erynis, búsabb a pokolnál.
Megfeketíthetné bűnével az égen a napfényt;
hív társak közt is megbomlana tőle a béke.

  Hogyha a földön e szörny járt volna a hajdan-időkben,
Pyrithous Theseust, valamint a Pylades Orestest
gyűlölné, noha egy test, egy lélek vala kettő;
Castortól Pollux tovamenne civódva ugyancsak.

  Nyugtalanul vak vágy hajszolja a trón fele folyton.
Itt van az alkalom. És most hadra uszítja a jobbágy-
népet. A falvakon át már gyűjti seregbe, akit lel:
férfiat, ifjat, vént. Rátűzi jelét a keresztnek,
hívja a pórságot. Szárnyal paripája a réten
által a medreken is, minden próbára merész most.
S mert nincsen becsület szívében, a rosszat a jónál
többre tevé, az igazt mindig csavarintja hamissá,
szerte a népséghez szól hetyke szavakkal eképpen:

Dózsa
első
beszéde

  - Megvallom bizony én, nincs mód felhánynom atyáim
címereit, rangját, diadalmakat ők nem arattak:
ámde ha itt az idő s kívánja az ügy, mutatok fel
lándzsát és lobogót, pajzs és kardot buzogánnyal,
sebhelyet is számost, mik testemet összemetélték.
Ily címert nyertem verítéken az önnön erőmből,
s büszke vagyok rá, hogy nevem ily címer nemesíti.
  Szebb e nemességem, drágább, mint az, mit a léha
nagyratörés szerzett álérdemekért igaz úton
vagy csak igaztalanul, s örökölték azt az utódok.
Választott nép vagy. Fel! A mennyei Mennykövezőnek,
megfeszített Krisztus jelvényét tűzd ki ruhádra,
hódolván hordozd Megváltónk drága keresztjét
s indulj kész szívvel, mert csillagok Istene indít,
hogy letiporjuk a bősz törökök seregét s odavesszen.
  Halld a parancsolatot! Hívlak! Jöjj! Nem csalok én meg
senkit is: az, ki igaz szívvel nyomban velem indul,
teste hiába hal el, mert mennyei üdv a jutalma.
Híre-nevét az idő szintén fenntartja örökké.
Ám a parancs henye szó; példát adjon, ki vezérel:
nélküle nincs tanulás - nincs példa: tanítani sem tudsz.
Rajta tehát, társak, most rajta, kövessetek engem!
  Én legelöl járok, legelői az ezernyi veszélyben.
Élen, elől vonulok, én rontok a harcba először.
Hadd perzseljen a nap, hadd verjen a szél meg a zápor,
és ha a menykő zúg, istennyila engemet érjen.
Fáradságotokat könnyítse, hogy osztozom abban
mindenkor magam is. Telelünk takarótlan a puszta
csillag alatt fagyban, szikkadt homokon heverészek
és veletek közösen szunditok el én a szabadban.
Nem félünk italért fejszézni jegét a folyóknak.
Mind legyen íme egyért, és minden egyes valahányért!
  Rajta tehát, társak, most rajta, kövessetek engem!
Hadd lássuk, ki vitéz, most állja, mutassa a próbát.
Jó tisztesség és példás virtus lesz a célunk.
Harcba megyünk; bezzeg vár ott sokféle viszonság:
persze, ki már a világ ügyeit-bajait kitanulta,
több türelemmel fog helytállni a fergetegek közt.
Rajta tehát, társak, most rajta, kövessetek engem!
Hogyha a szent törvény védelmét ősi hitünknek
ránk bízá, s minekünk kell mostan a harcba kiszállnunk,
adjatok énnékem törvényt és arra hatalmat,
hadd legyek én a vezér - s épségben visszavezetlek! -
Így szólván, népét fegyverre, hadakra tüzelte,
már ki-ki fegyvert fog s kész mindenféle kalandra.

Jupiter
letekint























Kitör a
paraszt-
lázadás

  Lanyha zefír idején történt, amikor jön a fecske,
tiszta derű a világ, a mező csinosodva virággal,
és a kövér földet telehinti a hajnali harmat;
itt van a gólyamadár, fészkét a tetőn igazítja:
Ekkor a vágyakozás nagyban növelé erejét a
tolvaj pórságnak. Mindent, nosza, félretesz ő most
s indul a harcba, urát meg a békességet elunta.

  Akkor Olymposról az egek meg az emberek Atyja
földre tekint; szívből megszánja a szörnyü leromlást.
- Istenek - így szólott -, ó, jaj, nyomorult Magyarország,
látom, igaztalan és szörnyű esemény közelít rá,
rettenetes harcok, véres viadalmak előtt áll.

  Szépszavu Mercurius, ki parancsaimat tovahordod,
hangtalanul lebbensz, jó hírnököm, által a légen:
öltsd fel ködsüveged, fogjad kezeidbe a pálcát,
végy aranyos köntöst, szárnyas sarukat, s nosza, indulj.
Szállj le, szerezz békét, egyenességet, de örökre.
Fegyveres isten, Mars s Pallas segedelme kísérnek.
Vedd elejét végképp ily véres háboruságnak. -
Szólott. Ám Neptun így inti baráti szavakkal:
- Nem szó kell ide már, Jupiter, mert már ide tett kell.
Bősz Mars és nyájas Pallasnak fegyvere itten
ennek a vad harcnak többé elejébe nem állhat.
Mint ahogyan hajdan, fölzendülvén a titánok,
rettenetes dörgés közepette fejükre lecsaptál:
sujtsad hát most is villámod a földre azonnal! -

  Csillagok istene, most vulkáni kovács kalapálta
lándzsáját tüstént a kezébe ragadta, suhintja,
szörnyű dörgéssel lecsapott, hogy reng az egész föld

  Szárnyal bús hírnök gyors szárnyakkal Budavárba
rendre beszélni a szem nem-látta, a rettenetes bűnt.
Szól bekopogtatván a király belső teremébe:
- Kúnság-szerte kigyúlt a nemesség birtoka, háza:
hullik a vér a tüzes fakarókba huzott nemesekből.
Lobban a tűz, fut a láng, és egyre kiterjed a tűzvész,
Így dúl-fúl a nemes népekre a nemtelen ember.

  Már oda van minden - szól, rossz tolmács az ijedtség.
Elhisz a rémület így mindent s azt vallja: valóság.
És Magyarországon mindenfele rémület ül meg.
Majd tovaterjedvén, rémit sok messze vidéket.

Beriszló
Péter
levele

  Ádria-tengeren át rémülve menekszik a dalmát,
és a tirannusok is ma Szicília-szerte remegnek;
francia földre olasz menekül, némethez a frankok,
németek is futván átkelnek a brit szigetekre,
Herkules oszlopain szomszédol ijedten a hispán.
Fegyveres embereket s hol megrakodott szekeret fel-
forgat a forgószél dühödötten, amerre viharban
nem mozdul ki hajós biztos kikötőbül: Apolló
védi Rhodost, Jupiter Krétát és Vénusa Ciprust:
biztonságban ez él, ezt védi csak istene békén.

  Látja szerencséjét Székely, neki kedvez a háboru sorsa,
kedvez a hely s az idő, magasabbra csapong a reménye,
egyre merészebb lesz, zabolátlan kedve kilódul.
Nem csak a pórságot szólítja hadakba, de már a
főurat és polgárt szintén, fenyegetve halállal,
azt, aki nem követi, s falvak közepére letűzdel
hosszu karókat, amit vér, emberi vér feketít be. -

  Míg az ijedségtől megfagy, megdermed a hősök
karja, a zsarnok már úgy látja, a tünde szerencse
rámosolyog s a magyar trón már az övé e zavarban:
jódolgával ezért már vissza is él hebehurgyán.

  Veszprém püspöke most Péter vala, hősi Beriszló;
tengermelléken bán ő - tisztelve köszönti
mind a vidék, ahol is rábízta királya a kormányt -
dalmata Alpok alatt vad nép a vezérlete mellett
mint makedóni Fülöp, sőt többre merész a csatában.
Méltán adsz koszorút, méltán tripodust e vitéznek,
mert hisz előbbrevaló mint hősi larisszi Achilles
s oly rangos, valamint haza megmentője, Camillus.
Mostan a vérontó zsarnokhoz ilyen levelet küld:

  "Nem bizalom: félés kapcsolja urához a szolgát.
Jaj neked, ostoba fő; már láthatod eddig is éppen,
bízni sehogyse lehet, csak baj van a szolgahadakkal;
nincs bennük hűség, csak amíg fazekad kiürítik.
Mert a baráti erény nem több a paraszti tömegben
mint vizi hínárban. S büntetlen mégse fenekszik
senki urára. Hová jutsz, balga vezér, tudod azt, hogy
még a nagy emberek is botlón fecsegők, ha boroznak.
És ki a méltóság ormán lebukik, nagyon is nagy
mélybe zuhan. Bűnöst jó sorra vezérel a vaksors
és meggyötri a jót. Légy isten a mennyeiek közt,
ambrozián élj ott, hordjon szárnyán a szerencse:
még mélyebbre zuhint. Visszája elér örömödnek,
virtusod és bűnöd méltán megkapja jutalmát.

A lázadás
terjed

  Jaj neked, ostoba fő, Gryllusnál balgatagabb, te!
Isteni Persephonét illetlenül és be hamar már
félre rugád. A minap még görbe ekéd igazítod
- ezt ugyan érted jól - és címeredül kapa fénylik.
Balga vezér, ó, hát értsed, lássad, mi veszélyes,
változik egyre a sors: felemelkedik ím a kerék most,
majd fordul, s az a rész lekerül legalulra, a mélybe.
Most felemel - holnap megaláz. Fürtös, kacagó kép
és visszájáról kopaszon vigyorog koponyája.

  Kincses Krőzusnál láttam magam is tehetőbbet:
ismertem holnap, s Írusnál is nyomorúbb volt.
Vedd számon, te ki vagy; vedd számba, hatalmas az ország,
késő lesz, mire majd érted, mire képes az égnek
és fejedelmednek - noha lassan jár - a haragja.
Biztosan áll a fatörzs, de tövére kifenve a fejsze.
Ifju virágjában hajdan szebb volt Nireusnál
Narcissus s túl-túl kedvelte saját deliségét:
megbűnhödteti ezt még véle a Sors - no de rajtad
bosszút áll szintén s leterít, amikor te se várod."

  Ellenség rohan és felgyujtja a városokat most.
Szőlők és kertek, baromistállók, a karámok,
magtárak, kamrák, kis várak, erős, nagy erődök,
városkák, falvak, mik a görbefolyásu Tiszának
halban dús habját környékezik erről, amarról:
mind porig omlottak, egynek maradéka se látszik.

  Szárnyal a hír, szárnyal, hirdetve: a templom, az oltár,
klastrom, a kápolnák, szentélye a Vesta-szüzeknek
vérrel fertőzvék, megsértve a tiszta Diána
papjai, és rabbá lesz az özvegy, az ifju menyecske.
És az urak hulló vérével a földet itatják.
Nemcsak a polgárság riadoz szörnyű riadallal,
megrémült a király s a király úr udvara szintén,
ily veszedelmek közt remegett a vitézi világ is:
szörnyü parasztoktól mindenfele hullnak a hősök;
súlyos a csorba, talán ki se tudják már köszörülni,
mert hogy a bajszerző tombolt eszevesztve eképpen.

Ulászló
korona-
tanácsot
hív össze








A költő
Budára
kíséri az
esztergomi
érseket


Ulászló
beszéde

  Mostan Ulászló úr, Magyarország drága királya
- ő az erős hatalom; nincs nálánál jelesebb fő,
nagyhitü, jámbor, igaz, kegyes úr - felhág elefántcsont
trónszékére, miről szárnyalva beszél a szavas Hír
ott, hol a nap felkél és ott, hol a vízbe az éj hull,
szarmata síkságon s brittek távol szigetén túl.
Tiszteletet keltő nagy fölséggel birodalma
válogatott urait megidézi királyi tanácsba.
Mint ahogyan Jupiter hajdan ha parancsot ad, Íris
összeterelte az ég istenségét, valamennyit:
úgy igyekeztek mind az urak fel az udvar elébe.

  Parti hely Esztergom, mi tehát sajkákon utaztunk
és a Dunán, illír folyamok legfőbb folyamán sok
gyors evező paskolt. Feltűnt újból a királyi
pompájú Budavár sok tornya, magas palotája.
Főpapok és nemesek sokasága özönlik elébe
és a legátus eképp bevonult fel a várbeli házba.

  Összekerült a sok úr, hogy a vészre, a bajra tanácsot
üljön együtt s a jelen kórságra keresse a gyógyírt.
Ékesen így szólott ekkor nyájas fejedelmük:

  - Általatok felkél, ami általatok leomolt már.
Válogatott hősök, hű népe király-uratoknak,
látjátok, javarészt fegyvertől pusztul az ország,
szerte csatán vér hull, mindenfele súlyos a hadvész.
Durva paraszti tömeg mireánk és megmaradásunk
ellen tört s véres hadban bosszúra liheg most.
Hogyha ki nem tépjük mindjárt gyökerestül e nagy bajt,
végünk van. Nosza fel, hős szívvel, erős deli karral!
Szóljatok és óvjuk meg a tűzhelyetek s a hazátok!
Már sokat úgy megijeszt a közelgő rém, hogy a bajnak
épp elejébe rohant. Hát végre, könyörgök, erősebb
lélekkel legyetek, s nyerjen támaszt a bukó ügy.
Nagy hűségtek majd jóváteszi mind ez időket.
Csak legyetek bátrak, szálljon szivetekbe vitézség,
éjszaka és nappal gondoljatok egyre csatákra.
Bátornak Bellóna segít, és Mars gyarapítja a harcon
lelkét és kardját. Ó, gyámolaim, bizony úgy van.
Ám ha nem indít meg titeket sanyarú birodalmunk,
íme, nehéz gondom, két gyermekem áll ki elétek,
életem üdve csak ők, ügyeimre, jövőmre reményem.

Az
udvaron-
cok hadi
készülő-
dése

  Kérlek ezért, kérlek, törjünk ki e szolgahadakra,
döntsetek ím gyorsan, öltsétek a fegyvereket fel.
Vesszen a kard élén ez a féktelen ifju veszettség,
még unokáik sem merhessenek így cselekedni.
Verd ki a szolgahadat mesgyéjéről a hazának.
Szörnyü zavarral rontsd, zúzd szét a paraszt sokaságot! -
Így szólt. Éjszaka lett, késő, mire oszlik a gyűlés.

  Bár az urak lelkét megzsibbasztá tehetetlen
rémület, íme fagyott vérünk most újra melegszik:
dárdát fog kezük és máris sűrűn kaszabolnak.
Fegyveresen most már ők támadnak, de serényen.
Párna, ital, lakomák, henyeség meg az éj vigodalma
bezzeg bűnné lett; nincs több helye már tunyaságnak.
Udvari embernek kedves nyereség ehelyett, hogy
csörgedező forrás, zöld árnyék lett a tanyája,
mert katonának ment; elmúlt az idő henyeségre.

  Ott, hol ezernyi virág, kacagó berkek s a gyümölcsös
kertekben kivirít a szelid majoránna, ahol most
új tavasz illatozó rózsája szines koronával
ápolt kertekből szagosan kipirul, kifehérlik:
harci gyakorlótér készül most ott ezereknek.
Ott az ügyes madarász kirakott hússal csalogatja
vissza a szállongó karvalyt a szeles levegőből.
Ott ezeren kisütik, bekenik hajukat, koszorúzzák,
és boglyas fejüket göndörre simítja a fésű.
Bajnok erővel amaz széllel bélelt, de kerekded
bőrzsákot dögönyöz mindegyre, a karja meg izzad.
Izmai dolgoznak valamint a kovács, levegőben.
Könnyütagú újonc kurtára behajtja a testét.
Más pedig oly gyorsan szaladoz, verseng a szekérrel.
Nézi mohón sok szem, káprázik amint amaz ottan
csalja tekinteted is: még jobbkeze pörgeti azt, mit
máris a bal mutogat. Mely holmi előbb színarany volt,
egyszeriben más lőn, ólomtárggyá feketedve.
Füstöl a kóc - be csodás! - amaz elnyeli, tátva a szája
s torkából máris magasan felcsapnak a lángok.
Sebhelye sincs, mégis bőséggel a vére patakzik;
éri az ujjával - megszűnt vérzése azonmód.
Mondják, hogy Vulkán - és vagy mese ez, vagy igazság -
hajdan a Mennykövezőt játszotta ki mind ilyenekkel.
Arról nem szólok, mit gondol az emberi lélek;
vajmi hiszékeny is ám. De eképpen szólt az a Székely:

A ceglédi
beszéd

  - Nincs tudományom bár, soha én papolást se tanultam,
bölcsőmtől fogvást - de ha hallgattok figyelemmel,
mondhatok én is olyan szónoklatokat, miket egykor
hallgattam magam is, még ifjukoromban a kámzsás
szerzetesektől, kik fenn szószékről predikáltak.

  Tudjátok, hogy a jó nemesek hitvány pereputtya
annak örül most is, hogy az ősei címet oroztak.
Csakhogy az ős címer nem tesz senkit se nemessé:
virtus kell hozzá, nem gőg a valódi nemesség.
Virtus a bölcsnek a cél - és tiszta szabály, hogy a jámbor
elmegy a nagyfedelű, a gerendás, szép palotákból;
él a szegény módján: nem kedve erőszak, irigység.
S ennyi viszonság közt, sorsának ezernyi bajában
most a szegény néz csak büszkén fel a csillagos égre.

  Hajdan a rút káosz formátlan anyagja korában,
még amikor nap, hold sem fényük a gyatra világra,
isteni törvényből minden megkapta alakját,
állandóság lőn s képet nyert mind a teremtmény:
ekkor a mindenség, a teremtés Mestere, Atyja
porból Ádámot formálta, az emberek ősét
és bordájából melléteszi társaul Évát.
Hát akkor kicsodás volt ott a király meg a császár.
Hát a lovag s a nemes? Mindünknek egy ura: Isten,
Ő az Atyánk - uraság nincs kívüle senki mirajtunk

  Nagy vala Róma, e föld hódolt neki hajdan egészen,
gazdag a patricius, de nevét szerzette szegény kor.
Szántott Serranus diktátor a görbe ekével;
cséphadarót markolt Fabius meg a Fabricius törzs,
csépeltek kérges tenyerükkel; ugyan lecsepülték
azt, aki párnázott kerevetre feküdt le pihenni:
nem nemes emberhez volt az méltó. Derekuknak
nádgyékény kellett, s amikor korgott a hasuk már,
tölgymakkot szedtek s hörpöltek a tiszta patakból.
Úri barom nép most csak szórja, fecsérli a pénzét,
más ember kárán nem rösteli lesni a hasznát
és a saját kárát nem bánja: fizetteti mással.
Festett kép, fésült hajzat, pirosítva az ajka,
napkeleten termett illattal a teste kenőcsös,
szaglik a hajzata is, piperés valamint a leánykák,
minden kéjt kitanul, próbál minden puhaságot,
cifra ruhája piros, lánc, násfa fityeg kebelére.

  Méltán vesznek el ők! Hadd marja csak őket a nagy gond!
Őseik-adta kötés már semmi nekik, de fenét ér
már apjuk szava is, mert semmi se jó, sem elég a
tékozló fiunak. Dédjük vagyonát meg az apjuk
összeszedett kincsét tenger lakomákra kiszórják.
Hej, milyen éhes nép! Folyton folyvást csak ehetnék,
hosszu időn ami gyűlt, elfőzik egy éjjelen által.

  Forrásvíz sohasem kedvükre való gyönyörűség,
telt a hasuk mindig, nem kell oda köznapi étek
és aranyért isszák a külországból behozott bort;
s messze vidékről hord számukra hajó pecsenyéül
ritka madárkákat, teljék vacsorára, ebédre.

  Bezzeg ugyan fontos, nem vétik el azt a világért,
mily mód szabdalják fel csirke husát meg a nyúlfit;
kell is ehez bizony ám jó nagytudományu szakács is:
annak a kése szalad, darabol formás szeletekbe.

  Azt tartják, hogy erény lebzselni király közelében,
s udvarnál az a hős, aki legtöbbet kipocsékol.
Arra hiúk, büszkék, hogy a vétkeiket mutogatják,
orcátlan fecsegik, ha mi bűnt cselekedtek: a nép közt
hadd terjedjen a szó, hadd járja az utca piarcát.

  Isteni törvény sincs, nincs emberi jog sem előttük:
áru a bíróság, és áru a drága igazság.
Ott az igaz nékik, hol legmagasabb az ajándék.
Szégyene nincs, hiszen úr; megszokta, hogy azt, ami tetszik,
megteszi bűntetlen. S nagy erő van a hosszu szokásban,
így a szokásból lesz megrögzött bűnös az ember.

  Bámulják az erényt, sok szép szóval kidicsérik
mint pávát a gyerek; de ha nézik, elég nekik annyi,
ők nem utánozzák - csak az özvegyeket noszogatják,
megfertőzik a lányt, meg erővel a tiszta menyasszonyt
és megszennyezik ők házas nyoszolyák örömét is.
Feslettségüknek nincs gátja, határa, szemérme.
Tisztes urat játszik s korhelyként éli világát,
adja a nagy virtust, de parázna, akárcsak a kecske.
Vád, csupa vád, ha való igazat kell mondani róluk,
mert csak a szájuk jár, fűt-fát, mindent csak igérnek.
Kívánják, de nem is, ők sem tudják, mit akarnak.

  Orruknál vezetik jobbágyaikat - mi se fontos:
csak zsebelés. Szóval s tettel csakis erre vadásznak.
Szép kikelet füveit, nyár búzafejét, a gyümölcsöt
ősz idején s a telek felhőit, a port sivatagban,
égen a csillagokat hamarabb számolhatod össze,
mintsem a bűneiket mind sorra nevezve sorolnám.

  Hej, be nehéz minekünk, rabszolgai sorra lenyomtak,
összeharapva fogunk, megkötve cipeljük a jármot.

  Most ha az alkalom int, hágjunk a fejére a gaznak,
zsarnokaink ellen helytállni velünk az igazság:
adjatok énnékem törvényt, hogy eképp cselekedjek!

  Szükséges dolog ám: a királyokat is letiporjuk
és szabadok lettünk. A nemesség semmi lesz immár,
vesszenek új jogaik, hadd vesszen a régi kiváltság!
Halljátok szavamat, most halljátok figyelemmel!
Osztozom én veletek mindig, ha mit ád a szerencse:
Nem leszek én uratok, se király, bajtárs maradok csak.
Azt teszem én mindig, ami tetszik a népsokaságnak,
megteszem én szívesen. Lerakom koronámat elétek
s készséggel veszem azt, amiképp ti felőlem ítéltek.
Jót hoz az új uralom, mert országlása szelíd lesz.

  Hogyha a pillanat int, ne remegjen a szívetek úgy se,
szembe ha jön veletek s látjátok atyátok, öcsétek.
Másra ne gondolj most, de szeresd magadat legelőször.
Porba esik mostan mások pecsenyéje - be jó lesz!
Torlás járna ezért máskor, node most nekivágunk.

  Rajta, szeresd magadat, biztos lesz most diadalmunk.
Így a külországok szintén hódolnak előttünk.
Lanyhavizű Indus mellől a fagyos Maricáig,
szittya Dnyepernek partján s Tájó vize mellett.

  Nékünk szolgálnak majd rest arabok meg a Ganges
habjai és a Vörös-tenger mellékei szintén.

Az örök-
életű
költő






























Báthori
István
hadbaszáll

Tisztel a mostani kor, tisztelnek majd a jövendők,
írók tollából testes könyvek kerekednek,
távoli századokig hirdetve, amit cselekedtünk.
Gyatra papírba tehát méltán vetjük bizodalmunk,
s tiszteletet nyer majd mindenkor a nagyszavu költő:
nem feledik soha így e PARASZTI HÁBORU-mat sem.

  Rajta, lakoljanak ők hát, s még a futót se kíméljed,
míg e dühös fenevad-csordát megaláztuk, e szívós
medvénél bőszebb képet mutató uri rendet.
Senki se tágítson soha egy tapodtat sem előttük! -
Így szólott s a futót ösztönzi szavával; a bosszú
szállja meg így valahányt - hiszen int a remény: a szabadság
s ez főképpen a cél. Tetszett mindüknek a szózat.

  Felbujtott, megcsalt lelkük már kész helyeselni
minden bűnt. A vezér színes, szerető szavain fel-
lelkesedett balgán. De miképp a futóhomokon nem
nő fel a búzakalász sohasem; hűség ha szines csak,
mint a futó tűzláng, legelőször hat, de kicsinység,
mélyre sosem hatol ám, sőt elfullad hamar ottan.
Újdon tisztében ki a balga tanácsokat adta,
éli világát már, ugyanúgy vigadoz vele most a
csalfa paraszti tömeg s már azt hiszi hetyke-mogorván
holmi magyar Néró lakozik mindnyája szivében.
Vissza is él immár jódolgával, noha kétes.

  Phoebus ezenközben felhág útján a tetőre,
hosszu napokkal jár, hosszan szemléli a földet.
És hol a Fényosztó fölkél s elhagyja a Hajnalt,
ott a vezér, a gonosz, már gyűjti töménnyi keresztes
hadsorait s máris sátortábort ver ezekkel.

  Ott, hol a lassuvizű, a halas Tisza öntözi habját
át a Dunába, halak tömegét is hordja vizével,
és Duna hullámán vigadoz Duna nimfa-csapatja,
azt hiszi, hogy neki itt kettődzik a hétkaru Nílus:

  egyszeriben hadakat, sűrű sorokat sorakoztat
Báthori sarj István. Fénylő sisak ül koponyáján,
lábszárán páncél, mindkét keze födve aranyló
pikkely vértekkel, függ kétoldalt derekáról
két aranyos pallos, szép markolatán elefántcsont.
Fölpattan hadi mén hátára: szügyén vas a páncél;
és a vitéz hosszú lándzsát hajigál a kezében.

A
paraszt-
ság
fegyver-
kezik

  Mint ahogyan Strymon rohanó folyamú vize mellett
vitte hadisten, Mars, thrákok vesztére a fegyvert
és amiképp danaók pajzsos, jókardu vezére
Phrygia tája felé sikerest fordítja hajóit:
indul eképp a nagyúr izzadt paripán, vele társak,
dússá lett dúvad: pórnépség tábora ellen.

  Észleli Székely György, had támad a tábora ellen,
fegyvert fog maga is, kivonult amazoknak elébe.
Társaihoz szólong, bíztat, diadalmat ígérget.
Kardja van eggyének, de kaszát ragad ottan a másik,
ennek a fegyvere íj, amazé meg a röpke parittya,
és sokakat láthatsz pusztán fene cséphadaróval;
kis kapa, nagy kapa is bőven forog ott a kezükben.

  Volt, aki nagybuzgón a kapát s az ekének az ércét
olvasztván, abból új fegyvereket kalapált ki,
mégis a többségük csak kajla kaszával igyekszik;
ásót forgat amaz, más bízik a görbe husángban,
más boronája vasát, mellyel csak lágy rögöket tört,
vas kötelékkel erős szőlői karóra kötözte.

A nagylaki
csata első
napja

  Báthori - hektori hős - kívánja a harcot azonnal.
Hű társul vele tart a csanádbeli püspök, a híres
Csákiak ágából eredett Miklós nevü főúr.
Mindkettő nagy szív, kettő virtusra egyenlő.
Megvetik ők a szegény pórság tömegét, s kis
had hebehurgyán ront a paraszt tábor közepéig.

  Rögtön a kürt riadoz rettentő vad recsegéssel,
reszket a lég nyomban, durván kirikolt a tülökszó,
trombita is harsan, jeladás kavarja a szellőt
s messze a csillagos ég tetejére hatol fel a zengés.

  Számtalanul sok kard röppen ki reá hüvelyéből.
Szemben az ellenség, indulnak azonnal elébe.
Hirtelen éri zavar, megbomlik ezért a parasztság,
rendbe sem áll, csak a pajzs védelme mögé lapulódik,
összeszorult a tömeg s csak retteg a fegyveresektől.

  Nagy vereség lőn így: ott vassal folyt a csatázás,
itt csak a félelem ül, bénulva bevárja a gyilkot.

  Felrobogó lovasok sebesen nyargalnak a talpas
ellenségre, vasas lándzsák hegye vág a tömegbe
tág ösvényt: forrón kaszabolnak a kardok.
Sűrűn rázuhogó vágás hármas páncélon is átüt.
Ármányos, bátor Székely felbukkan a zűrös,
megriadott népből, buzdít, noszogat csapatonként.
Erre jutalmat igér, lelkükre beszél amazoknak,
hogy ne remegjenek és sose féljenek ők a haláltól.
Népe eképp buzdul, míg ellene félemedik most.

  Már lehanyatlik a nap, jön az alkonyat és feketén az
éjszaka kél, a sötét, s ez félbeszakasztja a harcot.
Csillagos ég van, alant sűrűn gyúlnak ki a fáklyák,
harmatozik, de közé sűrűn vércseppek is esnek.
Sűrü, sötét ez az éj, tűz villan elő a homályból.
Vérbe esett ma a hold, úgy jár szekerével az égen.

  Új hajnal támad, de borús, szomorú: keleten nem
kél fel a nap ragyogó arccal, sugaras hajazattal,
sárga ruhát se terít a világra, de gyászködök ülnek
bús-feketén s a napot belefojtották a homályba.

A csata
második
napja


















Dózsa
győzelemre
vezeti
futó hadát

  Székely - a bűnre törő - jobbágya töménytelenül sok,
Báthorit és népét most körbekeríti hadával.
Már csak a fegyver volt Istvánnak a puszta reménye,
mert kisded seregét ügyesen csak erős katonákból
s harcba mohón rohanó ifjúságból toborozta.

  Most a paraszti sereg mindenfele körbekerít
ezt a nemes csapatot s támad. Hátát a nemesség
 egymásnak veti ott s úgy védi magát a dühödt nép
ellen, amely távol forgatja hiába kaszáját,
mert az üres levegőt vagdalja csupán a karókkal.

  Rászerelé a paraszt most hosszú fatörzsre kaszáját,
ígyen az ellenség közepéig elér, kaszabolja.
Rettenetes puskát fognak rá szemben azonban:
vet ki tüzelve golyót, leteríti, szalajtja a népet.
Reng a magas levegő, mely táborukat beteríti
és füstöt kavarít a tüzes, nagysúlyu golyóbis.
Mennybül az éj leborult s lándzsákkal volt teletűzve.

  Hátat adott a husáng, fut a talpas, utána lovasság;
üldözik és vágják, futamítva tovább a futókat.
Tajtékzó vadkant így ölt meleágerí szűzlány
egykoron Aetolián, így űzte Zenóbia szintén
Éthiopíának száraz mezején a vörös szörnyt
és vad oroszlánnal bátran fölvette a harcot.

Már a szerencse, a harc kétséges lett. A parasztok
futnak már. De vitéz Székely most váltig igyekszik:
újra begyűjti hadát, új harcra, csatára vezérli.
Báthori már fáradt, csüggedt, fáradt a nemesség.
Trombita nem harsan, bágyadtak a lándzsatörésre.

  Most lesz a döntés majd! Kétséges még diadalma
mindkét tábornak, mert csalfa a harci szerencse.
Végül az úri erők megtörtek a számtalanul nagy
köznépség erején, sebesült immár valamennyi.
Röppen a nyílvessző és egyre fogyasztja csak őket;
lesből lándzsa esik; mellettük a nádas okoz bajt:
rejtekből kitörők szúrják beleikbe a fegyvert.

  Volt, aki bunkóval sujtott a csupasz koponyákra;
volt, aki még küzdött, mégsem menekülhet el onnan,
várja hideg tőrhegy; megfordul sok, futamodna,
s hátulról buzogány loccsantja, lebukva, agyát szét.

Báthori
mene-
külése

  Éjszaka lett. Csillag nem látszik az égi borún át.
Báthori már kimerült, leverék a paraszti csapások
gyors paripájáról. Vegyesen heverének a holtak:
köznép és nemesek - s ő fekszik a holtak alatt ott,
névtelenül, hosszan s álom nem jött a szemére.
Zsibbadtan hever ott, ájult, kábult a sebektől,
és a vezéri sisak belapult töredéke szorítja,
homloka is véres, buzogány sujtott a fejére.

  Hajnalodott immár, de az éj felhőtakaróba
rejtőzött, csupa köd terjeng a sötét levegőben.
És mire új nap lőn, a vezér elbújt a mocsárban,
nád közt, nem távol s próbálja kijátszani sorsát.
Mélyen a sárba bujik, lappang rejtőzve napestig;
rettenetes helyzet, kockára dehogy teszi éltét.
Mert aki még élő ott megmaradott, a dühös nép
átkutatott mindent, amiképp a vadászi kopóhad
fölveri mély berkét s a vadak nyomait szimatolja,
mígnem utána talál: csörtet dühödötten a pórság
és kit előfog még, a nemest poklokra taszítja.

  Most aki meg nem bújt a vetésben, a fák tetejében
vagy rohanó paripán nem tört ki a szörnyü hurokból,
elfogják s a rabot vasláncokkal kötözik meg ...
Megkötözik Miklóst - árok mélyére bukott le -
ó, a szegény, remegőn ott bújt meg az éjjel. Elérték,
s őrizetet rendelt Székely melléje, kegyetlen.

  Hőskaru Báthorihoz kegyesebb volt ekkor a végzet.
Futni reménye se volt; egyedül lekerült a Tiszához.
Ott a füvön legelő kis lóra talált; nosza fogja,
felpattan nosza rá, úsztat, s így ér el a túlnani partra.

  Kréta bikája eképp a vizen nem hordta a drága
Európát valamint a csikó nagy gyorsan a hátán
Báthori Istvánnak kékké zúzott tetemével
átszökkent a folyón s biztos menedékbe vezette.
Édesen éneklő Ariont hajdan nem vitte a delfin
messze a tengeren át ily szépen a víz tetejében,
spártai part fövenyén épségben amíg kitehette.

Csáki
Miklós
kegyelmet
kér

  Mind a nemes népség börtönbe került, a bilincse
nyomja keservesen. És így senyved, amíg az egekre
háromszor kel a nap, sugarával a földet elöntve.

  Sokratesként tűrt Miklós, most ily szavakat kezd:
- Nagylelkű, ki vezér s bosszúra, haragra nem indul
és a bukón könyörül; megfeddi, ki ellene lázad.
Jó mértékkel mér, kegyes, és a bocsánatot esdőt
nem veti el sohasem; készséggel elengedi, hogyha
megvallják a hibát. Mert bűntelenül ki sem élhet.
Lágyulj meg, szűntesd haragod, kérlek, ne dühösködj;
hagyd a konokságot, zord Cátóként ne tekints ránk.
Szánandó az ügyünk, irgalmazz hát nyomorunkban.
Hulló könnyünkért, váltságdíjunkra könyörgök,
győzhetlen Székely, de vezéri nevedre, az égre,
hogy mindig jó sors, mindig a szerencse kisérjen,
és a te jó szivedért nézd el kegyesen mi hibánkat.
Szolgádon könyörülj. Még szebb leszen úgy diadalmad,
hogyha az ellenség lelkét szintén leigáztad.
Nem leszek én fösvény, s bőven mérünk valahányan.
így tér el tőlünk a haragja a Mennykövezőnek.
Hagyd meg az életemet s ezután a tiéd leszek immár
s kész vagyok én teneked szolgálni, mig élek ezentúl. -
Ráfelelé Székely: - Gaz vagy, s ha saját szemeimnél
is becsesebb volnál te nekem, csak gazfi maradsz te! -

  Csáki meg erre viszont, mondják, így szól a vezérhez:
- Ó, mire jó haragod, hitvány, háromszoros orzó!
Hidd el, hogy nekem egy, ha lefekve, ha állva halok meg,
kard veszt el, ha karó: a halállal vége a kínnak.
Minden a földből lesz s ha megint odaér el a földbe,
mindegy már minekünk, hahogy áll-e magasra emelve
pároszi márványból sírkamra kihűlt tetemünkön.
Fényűzés, hiuság csak az emberi síron az emlék.
Balgatag, ó, minden gaztettet látnak az égből;
lassan jár, de elér a haragja az isteneinknek,
s mennél később jő, annál nehezebb lesz a bosszú.
Nincs oly bűn, amiért később le ne sújtana torlás.
Mint ahogyan villám sujt, vág a magas hegyoromra,
mennyei fő hatalom nagy bűntettekre is úgy sujt.
Lassan jár, de elér bosszúja az isteneinknek,
lassan jár, de elér bosszúja is ám a királynak.
Én a nekem szánt kínt nyugton fogadom, te kegyetlen,
ó, te mogorva vezér: de neked keserűbb lesz a véged:
társaid esznek meg s a foguk tép szét darabokra! -

Csáki
veszte























A
mozgalom
terjed








Papok

Nem szólott többet. Végső hangjával az élet
elszállt testéből. Méltatlan módra veszett el;
ostoba hóhér jött, nekiment s átfúrta fehérlő
testének belső részét fene, durva karóval
és a szegény testet fennhagyta magasra meresztett,
hosszu karón, s kilyukadt bőréből béle kifordult.

  Mások is elvesztek: rút nyársra huzatva a testük,
rőzse heves lángján forgatták. Volt olyan is sok,
hátából szíjjat hasogattak, emésztik, amíg csak
többszörösen hal meg; hóhérolják, ölik untig,
egyben amíg csak akadt elvenni való csipet élet.

  Mostan a szántóföld harmatként itta nemes nép
vérét, és a folyók áradtak a vérpatakoktól.
Szerte a hulla hevert temetetlenül, összemetélve,
névtelen, összekevert holttestek a nap sugarában.

  Még a halottakat is kirabolták, nincs temetésre
gondjuk, a holtakat úgy hagyták szana-szerte heverni
sátraikon kívül. Sors adta: a Styx vize mellé
így hullottak alá; mások szép sírba kerülnek:
itt a mohó láng veszt, ez vízbe merül, mig amazzal
végez a lég, égig bomlik szét az temetetlen.

  Hold testvére nyomán kétszer kelt már fel Apolló
pompás fényével: Székelynek szarva be megnőtt;
ő lett most minden, már több csata nem fenyegette.

  Más tájékokon is nő, terjed a mozgalom immár
Pannoniában; ihol nőnek, szaporodnak a pórok,
elszaporodnak mint mérges kígyók, gyülekeznek,
mintha ezer kaptárt elhagyva kirajzana méhe,
most a parasztok is így elrajzanak és a majorság,
ház, falu visszamarad, megtelt a szegény Magyarország
öldöklésekkel; papok is jöttek s a kolostor-
béli barátok is ott jártak vezetőül a harcon.
Sem Máró, se Homér nem zengene róluk örömmel,
csak gyilkos szatírát írhatna poéta ezekről.

  Balgatag és szökevény népség: agya gyönge, hevében
háborusággal kél s föltámad az istenek ellen;
kénye szerint tesz-vesz, minden bűnt sorra kikóstol.

Eger

Új
korona-
tanács

  Székely a friss népét elküldi ilyen vezetőkkel
és meghagyja nekik, tábort kell verni a völgyben,
melyben a kisded Eger patakocska folyik kicsi árral,
kerteket és szántót öntöz vize merre lecsordul;
vaskos Eger város neve így támadt e patakról.

  Érik a búzakalász, hullámzik a sárga mezőkön,
Rák házába került a mohó, ragyogó Kutya csillag,
kétszerezett fényű sugarával a csillagokat mind
elfödi mostan a Nap, mikoron hadi jelre tolongnak
közrendű tömegek s felgyúlva dühös zavarokra,
ront a közelgő gyász, a halál órája elébe.

  Tágas domb tetején jó fal veszi körbe a várost
s templomait. Derekas püspök kormányoz e helyben,
római bíborosok szép tükre, dicső diadalma,
császárral rokon ő, fejedelmi sok ősök utóda:
Hyppolitus, ki a nagyhírű Esték fia, sarja.
Hatszáz pap közül is csak ilyet választana jósló
Phoebus; ilyen püspök bezzeg vigodalma Egernek;
mégse lakik most ott, Rómába vezette el útja.

  Bonzagnó volt ott, aki jártas a kánoni jogban
s római törvényben, Múzsák s Mars szinte segítik.
Gyászos pór hadirend, a keresztjelü talpasok arra
támadván, leveré őket s várfal magasába felérő
sírhalmot rakatott, véres lesz Eger, de örökre,
s Kárpátok földjén még most is a csont kifehérlik,
ott, hol a légbe mered havasormu hegyek koronája
s víg pannon tájtól elvágja a szarmata földet.

  Mind e gonosztettnek gyorsan nesze ment a királyhoz,
és az üres vakhír a valót kiszínezte, nagyítja.
Nagyhamarost a király palotára behívja tanácsát,
melybe bizony méltán ő vetheti is bizodalmát:
bölcstudományu szivek, két országnak koronáját
s két fejedelmi személy dolgát fogják zabolára.

Perényi
Imre
beszéde

  Nincsen olyan Sólon s törvényszerző sem Athénban,
sem Spártán, amilyen bölcs, nagytudományu tanácsos,
s termékeny szavakat hint Imre, Perényi szülötte:

  - Ejnye, urak, micsodás új restség ül tireátok?
Egyre henyéltek, amíg csapatostul dől a nehéz baj.
Napjaitok hanyagul telnek, rút semmi-tevéssel,
míglen a köznéptől nagy kárt vesz az állami kincstár.
Pannoniánk urai s ti tanácsi atyák, ne aludjunk,
mert halkan suhan el, tovaszáll az idő rohanóan,
s nincsen olyan sírás, ami feltarthassa az égnek
forgását s a futós esztendőt el se akasztod.
Híres lett Székely vadsága s a bűnei révén.
Kardja nyit útat emitt, ott tűzzel emészti a várat.
Szégyen a nagy vereség, hogy várbeli hősöket és az
úri rokonságot mint vágja a szolgai fegyver.

  Hát mire vártok még? Mért tűritek azt, hogy e tolvaj
még gyarapodhassék? Nincs nálánál a világon
főbb lator, ő véres tőrét már Illyriában
edzi, folyók mentén köszörülgeti, ott, hol a csúfos,
rút törökök vérét elegyíti a Száva vizével.
Krajnai, stájeri nép, akinek becsületje a görvély,
torkáról zsákként fityegő golyvát cipekedve,
fut meredek hágón fel az alpesi ködbe előle.

  Nemcsak az osztrák föld népét öli így az ijedség,
még a finom Bécsnek szép házai is belerengnek;
rakhatná Phidiás, oly szép a torony, tetejében
Miksa, a győzetlen császár diadalmi sasát is,
sok győzelmekkel jelesült, nagyhírnevü, tollas,
szép, iratos címermadarát szintén megütötte:
Pannonián a folyók megtelnek a vér özönével.
Gyilkolják az urat, a karókra kiszúrva a testük.
Halljátok, hogy a jó polgárság úszik a vérben,
elnyujtott lábbal dehogy alszik, a két füle csukva,
sőt szimatol, virraszt, nem rösteli állni a vártát.
Szomszédos lengyel szintén erejét sorakozza
és gyalogost toboroz messzebbrül a szőke ruténság.

Ott, hol a Visztula zúg s beleömlik a tág oceánba,
ott, hol a nagy hegyeken vad nép lakozik s a mosolygó
szép kikelet gyönyörét sosem ismeri és sose látta,
csillagokig nyúlván a tiróli hegyek meredélye,
győzetlen helvét csapatok sorakozni sietnek;
Rajna-vidék karddal fölváltja a görbe kaszáját,
sváb nép már tarkán készül, táborba gyülekszik,
fegyveresen bárkák őrzik Duna fenti folyását
és puha Prágában meggyűlik a hősi cseh népség;
Elba, a görbe folyó mentén már mérik a tábort,
vasvértű csapatok mozdulnak amott hadi rendben,
ott, hol halban dús Moravát látod, hogy a zsíros
morva mezőkre csobog habjával, erős Olomütz sok
tornya mered s falait kettős árok veszi körbe
s husszita ellenség ellen megvédi a várost.
Ott a tatár, az arab nyíllal telirakja a puzdrát
és szekeren járó szittyák felvonva az íjat,
görbe vasuk fogják, félvén a paraszti hadaktól.
Retteg a szerb, a görög meg a távoli Ázsia népe;
pajzst, ragyogó fegyvert ővez fel a gyorslovu partus,
óvatosan készül, hogy biztonsága lehessen.

  Még idejében hív, nem késve idéz meg a Végzet.
Közbül kell a Tanács, no de hasztalan akkor a szép szó,
hogyha a baj megvolt, mit szükség lőn megelőznünk.
Rajta tehát, cselekedj, ne halaszd, halogasd a jövőre.
Holnapi napra talán fordulhat a sors: ez az orzó
birtokotokba beült - s ti utánoznátok a dolgát:
Harc, tűz, vas, nyomorult vesztése az otthonainknak
lesz folyománya, ha most munkánkat félbeszakasztjuk:
dönthettek falakat s mászhattok azok tetejére!

  Ő féljen tőlünk, úgy ám, ne ti féljetek attól!
Minden bűnre merész, vad kénye tüzelgeti régen,
hogy mindnyájunkat meggyilkoljon, de a mennyég
sem kedves neki, csak kormánypálcánkra törekszik,
s mindennél inkább az kell neki, hogy mi kivesszünk.
Ezt a merészséget hamarost ha mi meg nem előzzük,
nincsen hátra egyéb: hajtsuk le nyakunkat igába
vagy nosza fussunk el, mert nem könyörül meg a Végzet.
Nincs más választás: fussunk ki szülötte hazánkból
vagy hódolnunk kell, szolgálni a szolgagyiloknak.

  Ennyire bíztok hát ti csupán a saját nemetekben?
Ó, haza! Szentegyház! Ó, bűntelen, árva magyar föld
mily nagy vétekkel keltél fel az égiek ellen,
hogy tereád törtek most rengeteg emberöléssel
önnön szolgáid vad szolgai fegyvereikkel?

Körmöc-
bánya

Ó, egek! Oktalanul mi a haszna, ha földi világunk
elhagyjuk? Ne tovább! Szűnjék meg a bosszu mirajtunk,
már elegendő volt a haragvás Hunnia népén.
Házából polgár megfut, városbeli kalmár
elmenekül, s minekünk, ki vagyunk ura, üdve e földnek,
már Buda is csak alig maradott, teli szennyes alakkal,
s ennek a városnak szintén a kezükben a kulcsa,
ezt náluk hagytuk s markukban ülünk, tehetetlen.
Mocskos disznókat mi eresztettünk a vizeknek.
Régi szerencsénk most rútsággá lett, sem a kormány
nem biztos, sem a sok város. Nosza, büszke nemesség,
álmod a sírba viszen már-már, nosza, űzd ki szemedből;
mert öleden te magad költéd ki e szolgai harcot,
most az a dolgod, hogy bensőnkből vesd ki e dúlást.

  Rajta tehát, ne időzz! Azt tartja a régi igazság:
hogyha hamar mozgunk, megbontjuk a nagy veszedelmet,
nagy veszedelmek közt ártalmas a húzva halasztás.
Bűnös a félsiker, és bűn az, hogy nagyon nem igyekszünk.
Mindjárást elején kell ellene állni a bajnak:
egy kicsi szikrából - nem ügyelsz - felnő a futótűz...-

  Közben a csorda paraszt sokaság mindenfele árad.
Körmöcbányánál kincset költ, izzad a hegység,
ezt azután pénzzé súlyszámra verik ki nagy ésszel;
készül a jó arany itt, az arany, mi a rossz sokaságot
harcba vezette - verik pénzzé ugyanitt az ezüstöt
oly formán, ahogyan szabják a királyi monétát.
Két hadirend rohan itt, riadás hangzik fel az égig,
így harsan meg a menny, mikoron lecikázik a villám
Ída hegyére, s a völgy visszhangzik az ég morajától.
Nagy baj a gazdagság, a bajok legfőbb okozója:
méltán mondjuk el ezt itten, mert imhol a polgár
csak lakomáz, beboroz, szerelemre hevülget
napról napra s a jódolgát megszokta ugyancsak,
merthogy igen gazdag s epikúreus ő igazában:
napkeleten ritkán szemléli, ha felkel Apolló.
Mostan a háza remeg, fölserken a szörnyü zsivajra,
azt hiszi, hogy menten kőtornyai összeomolnak,
és az arany tárnák meg a barlangok beszakadnak;
láthatod elrejtett sírok rémült remegését.
Dús kamarájából amig ez nagykésve kimozdul,
másnál már a halál folytatja a kellemes álmot.
Ez poharazgat, amaz takarodzik arany kerevetjén,
bíboros ágyon amaz heverész felesége ölében,
váltig ölelgeti és örömest vigadoz vele, Vénus
olvasztván kebelét, ráhinti, csepegteti kedvét.
Bűnösök, ó, be mohó ajkkal töltik be a sorsuk!

Bakács
a királyi
tanácsban

  Rögtön a Hír szállott, feketén hordozta a szárnya,
és a király úrnak teremébe remegve belibbent,
százszorozott jajjal panaszát elejébe letette.
Székéből fölkelt a legátus, a pannoni prímás,
szívvel-lélekkel főpap, tornáca az üdvnek:
már a paraszti hadat nehezen tűrvén, szava így szól:

  - Háboruság, vas, vér forgódik-e egyre mirajtunk?
Még folyvást szaladunk gyáván? Ó, mindenek Atyja!
Ennyi a virtus csak mifelénk, hogy a szörnyü parasztság
rettenetes harccal fölemésztheti otthonainkat?
Mily hanyagul tűrünk, félemberek ostoba módján!
Higgyétek, méltán ránk illik egészen a mondás:
Gyakran a balga, a rest a saját kárán okosul meg.
Veszve az országban város, valamennyi van itten.
Csak Buda már a tanyánk, Székely bitorolja a többit;
ő Magyarországnak balsorsa, veszélye, a villám,
hún daliákat amely leterít; sem a láng, sem a vízár,
őrjítő éhség, dák mesgye elébe nem állnak.
Elhatol-é a világ nyugatára, delére, keletre?
Sarkokig elhatol-é? Oda, hol katarakta a Nílus?
Tigris, Eufrátesz ahol egy forrásbul erednek?
Győztesen elhatol ő és issza a messze Araxest?

  Ó, milyen elfajzás, ó, jaj, mi be messzire estünk
ősi atyáinktól! Olvassuk a krónika lapján
hajdani tetteiket, felróva a könyv elejében
erkölcsük meg a trón kezdetbeli, néhai képe.
Hogyha megengeditek s hallgatjátok figyelemmel,
kurta beszéd kell csak, de hogy értse eszünk, elegendő:

  Nagyszerü tettekkel keresé mindig diadalmát
Pannoniánk. Keleten, legjobb részen telepedve,
nemde, a büszkéknek volt hajdani ostora, átka
Attila és leveré Európának valamennyi
nemzeteit szörnyű vereséggel; a vér vegyi tett el
sok sose látta folyót; belgák Scheldéje, a Rajna,
Afrika partjai, Köln látták, amidőn leveré ő
ennek a városnak bástyái alatt, a közelben
brit kaledónoknak hadait véres vizi harcon.
Sok feldúlt város, vár emlegeté a kezünket
és a törökség is - felmérni ki tudja hatalmát! -
sokszor a kardunktól vett rettenetes vereséget.

Hátrafelé nyilazott a futó partus, de mi haszna,
egyre követte nyomán, üldözve a szittyai kopja.
Nemde, bilincsbe veréd, s remegett teelőtted a Rajna,
Rhón vize és a dühödt Germánia és az olasz föld?
Délolasz és hispán remegett, gall, skót meg a német,
s északi tájakon is félt tőled a hősi, viszályos
szarmata nép, ki sovány paripát hajszol legelőre:
hogy békét nyerjen, nem szánta ajándokait sem,
küldte aranyterhét és küldte a prémet, az irhát.

  Ó, hányszor robogott a magyar diadallal a harcon
Herkules öklével - s vér árán vett nyereséget
dúlt országának s futamult fejedelme ügyének!
Eggy a mi Isten-Urunk: győzelmessé eleinket
ő rendelte; nekünk, maradék, késő unokáknak,
higgyétek, szintén segedelmül lesz. Nosza, rajta,
rajta, magyar nemesek, hagyjátok a tétovaságot:
jő a siker minekünk, hiszen Istenen állnak a dolgok;
szent az Urunk - s a magyar hatalom sose érheti végét.
Ám a magas mennyből Jupiter letekintve a földre,
úgy rendelte: a gond, a nyomor lesz az emberi végzet,
könny meg a sóhajtás járjon csak előtte, utána.

  Társaim, ó, de hiszen sokkalta nagyobb veszedelmet
nemde, hogy elvisel ily győzhetlen, nagyszerű fajta?
Váratlan ha baj ér, sikerül - de soká sose tarthat
orcátlan tett itt. Magatok lássátok a régi
évkönyvek lapján, ugyan, emlékezzetek erre:
bárki igaztalanul harccal rontott a magyarra,
győzelmes sose lőn végül, mert Mária és a
szent fejedelmeknek védelme vigyázta e földet:
ők sose hagyták el; láttátok, hullik a villám,
Szent István harcolt mivelünk bősz elleneinkkel.

  Hát bátrak legyetek! Jobbágy had meg ne zavarjon,
mert a baromhajcsár, a kapás tehetetlen a harcon.
Nem kell sok katonád, s elvész valamennyi, mivelhogy
elvesztette eszét (ez okozta a nagy bonyodalmat!),
sok nyomorult bűnét megsínyli maholnap e Székely!

  Nem csoda, hogy minket jobbágyi bajok nyomorítnak:
szerte világunkon, lám, tombol a háboru vésze,
egyformán lakozik mindenhol a gyatra civódás.

A
nemesség
hadba
indul a
Dunához

  Illő, hogy méltán értsük mi saját esetünket:
Mindig tombolt Mars - mese lett a latin neve tőle,
s Trója helyén immár hullámzik a búzavetés rég.
Még a világító csillagseregen se maradt a
békesség mindíg: (ha ugyan hihető) Jupitert is
megriadoztatták, amidőn fölkelve a gigász,
száz karjába hegyet ragadott, úgy tört az egekre.

  Lám, de miért tárjak külső példákat elétek?
Ím, IV. Bélát a magyar földről kivetették
szörnyü tatár hordák; pusztultak a hegybeli dákok,
ott hol a termékeny Maros ömlik aranyporu földön;
elragadá a tatár rejtett kincsét a Szamosnak:
ős Decebálé volt, ki leverve a Nerva fiától,
fogta dühödt kardját, úgy verte saját kebelébe;
pusztíták Decebál tornyát, Trajanus diadalmi
emlékét: Sármást, Abrudbányát, a Fehérvárt,
büszke Zalatnát és faragott márványköveken kelt
húszpillérű hidat: rohanó Duna habja benyelte,
romjaiból csak alíg látunk porosult maradékot.

  Emberi sors, hogy tűrj, hogy tűrjed a sorsnak a terhét,
még ártatlanul is. Mert mindet a sors keze osztja.
És ha szerencse kisér, jó napra derülsz a bukásból.
Ezt ne feledjétek, gondoljatok erre szünetlen!

  Rajta tehát, magyarok! Ha van itt e hazán nemes ember,
oly nemes ember, akit még ősei hírneve érint:
marka ragadjon most fegyvert és ősei jussát
oltalmazza meg és hadd nyomja el ezt a zavargást
és a hazát dúló köznépre lesújtson a kardja!
Összesereglett és nagy száma van elleneinknek;
nem kell rá sok erő mégsem, higgyétek el, úgyis
megverjük, s e paraszt népség s a jövői parasztság
megbünhődik ezért tőlünk, ahogy érdeme hozta. -

  Szóla s a férfiakat most bátorságra tüzelte.
Tetszik a bölcs szó, s már nem félnek a háboruságtól,
mind tusakodni akar, felgyullad a kedve a harcra.

  Máris a könnyű vért tetejébe kerül fel a fegyver;
itt van az íj, éles nyíllal teli duzzad a puzdra,
hátukat öblös pajzs, vállukra akasztva, borítja.
Ez könnyű lándzsát forgat, hajigál a kezében,
az meg a vassal vert dárdát markolja keményen.

Pest























Borne-
misza
csatára
buzdítja a
nemeseket

  Mennek a nagy csapatok csöndes víz, ős Duna mentén;
egy rész kis sajkán, más nagy bárkán szeli által,
szálfákból kötözött tutajon megy a többi nemesség
át a habos folyamon, valamint magasorru hajókon.

  Erre van egy helység, neve: Pest. A hegyeknél
lentebb van, de magas halmok tetejébe kinyúlik.
Napsugaras rétek vannak körülötte; a kéklő
mák terem ott, sokféle gyümölcs van a kertben
és a talaj termő; gyönyörű ez a pompa, az illat:
ápolt kertekből kivirulnak a sárga virágok.

  Itt is a földmüvelők felvonták táborukat már,
part mentén mindjárt: a királyi sereg vele szemben
tábort járva kiállt; hosszú lándzsák sorakoznak.

  Forró volt az idő, Sirius vad csillaga éppen
meghaladá a Bakot s azután közel érte a Rákot
és közepén metszé e jelek köreit, mikoron most
szólott egy józan, vizen élő fő, kit a húnság
hív a saját nyelvén nevezetre a Bornemiszának.
Régi nemes bárók, híres törzsök maradéka:
termete apró, ám nagy hangon szól vala ígyen:

  - Itt, a rideg tájon, havas északi földre születtünk,
itt, hol a vad lovasok vonják fel a félkörü íjat;
küzdeni termettünk, Mars kardja van oldalainkon.
Ősi szabás a ruhánk, zárt és szigorú ez a köntös:
karjából libegő ujjak hosszan se fityegnek,

és felső részén nem buggyos a karja, a combja:
szélkavaró ujjal bajos ellenségre lecsapni!
Bátorság kell ím, mert célja vitézi hadunknak
most a hazánk s a rokon komaság számára szabadság!

  Vesd bele minden erőd, mert most a paraszthadak ellen
fegyveresen keljen fel mind, aki bírja a karját.
Félsz-e, erős vagy-e most - ezen áll a szerencse, ezen vész;
s függ a szerencsétől, hogy győz-e, veszít-e a tábor.
Azt mondják, így szólt hajdanta egy ősi poéta:
Gyatra az emberi lét: sors élteti, hajtja, veszejti,
s ingadozó ez a sors. De akit tüzesít a reménység:
emberi nagy jó az - mint bástya, szilárd lesz a szíve.
Régi dicsőséget megtartani, szerzeni újat,
egyformán jeles ám. Mire jutsz, meglátszik a végén! -
Így szólott s tüzelő lelkük tüzesebbre hevíti.

A
parasztok
kegyelmet
kérnek

  Ekkor a népségből kirohant a középre egy ember
és süveget vetvén, szólott a vezérhez e szókkal:
- Megkövetünk, kegyelem. Fegyverre csupán az a Székely
kényteti népünket; pártokra, csatára miatta,
féltünkben keltünk; bűnhődje meg ő csak a vétket,
ennyi sok ártatlant váltson meg az ő feje. Aljas,
rút dolog ám a nyomor: megvész, ahol ez van, az erkölcs.
Ez sodor el minket, zavar össze e szolgahadakba.
Hát könyörülj rajtunk! Engedd meg, hogy hazatérjünk,
hadd lássuk gyerekünk, nyoszolyánk, árvult maradékunk,
elhagyatott, kedves kunyhónk, szeretett komaságunk:
mert hogy az otthoni füst ragyogóbb idegen tüzihelynél.
Végső vész idején mindig van a bűnre bocsánat:
lágyulj hát meg ezért, fojtsd vissza szivedbe haragvó
indulatod s nézd el bűnét tévedt hadainknak.
Hadd jussunk békén haza, és késő unokánkat
háboruság, csunya had mindétig messze kerülje.
Vesszen a jobbágyharc, soha míg a világ a világunk
és maradékunkból él bárki: paraszt ne akarjon
országolni. Dehogy kell pálca nekünk meg a város.
Hadd szántsunk a füves réten korhadt ekeszarvval,
hadd tömjük meg a csűrt sokféle derék veteménnyel,
csak magokat vessünk ekevágta barázda rögébe
és adjunk hálát az egeknek, amért a parasztnak
jó gondját viselik. Nem jut soha majd az eszünkbe,
hogy feketült sarlónk ismét vérrel vörösödjék,
ócska kapáinkat fényesre kapáljuk a földön.
És az adót, ha nehéz, földbért, ha igaztalan is lesz,
és a mohó uzsorát, mind-mind lefizetjük ezentúl,
s áldva magasztalván, nevedet sóhajtjuk az égre. -

  Erre felelt a vezér, a beszéde ugyan nyomatékos:
 - Késő bánat már, későn okosulnak a frígek.
Bűnre sosem marad el, mindig el is éri a torlás,
s torlástok méltán a bitó, a karó, a kerék lesz.

A gubacsi
csata

  Rögtön a nedves száj harsantja a trombita ércét,
görbe tülök felüvölt, a csatára tüzelve rivalgó.
Indul a sok zászló, megkezdik azonnal a harcot.
Lárma riad, harsány. A hasakba hatol be a dárda.
Ám a vitéz nem tűr vereséget: a lándzsa nyelét, bár
kőrisből készült, eltördeli mégis izommal.
Nagybátran kardját kiragadja szoros hüvelyéből
és a tüdőbe hasít, a gyomor közepét beszakítja;
belseje megnyílik, bordája betörve, a sebből
árad a vér bőven, szennyével elöntve a földet.

  Nagyhevesen rohan és csap a két sereg össze rohammal:
Szolgai mód ez fél, azt hajtja a büszke szabadság.
Nagy csata volt, szívós viadal, dühödött had.
Hulló lándzsáktól odavész nagyjára a köznép,
és örök álom hullt feketén, lecsukódva, szemére.

  Jó patkós paripák a nyakakra, fejekre tapostak,
horgas szablyákkal kaszaboltak emerről, amarról;
ezt lóról leveré, azt földön ütötte le lándzsa.
Rengeteg ember volt, aki vesztéből futamodva,
összerakott kézzel hajlik s a habokba beugrik
hirtelenül; két part visszhangzik azonnal a jajtól.
Örvénylő a folyó, úsznak, vergődnek a sodrán,
mentik az életüket, legalábbis eképp igyekeznek;
most a habokba alá, háromszor a mélybe merülnek,
háromszor veti fel levegőre a víz a halókat.
Ám noha Portumnust győznék úszás-evezéssel,
vagy Glaucust, a vizek ujdon lakosát, a nagyéltűt,
azt, aki Euboián jó Anthedonát segítette:
nedves testüknek súlyát nehezíti ruhájuk
mégis. - Ezért mostan zokszóra fakadnak eképpen:
- Nincs titok Isten előtt, jól tud sorsunk ura mindent!
Itten a sodró, mély örvényben elér a halálunk,
mást nem is érdemlünk. Amidőn levegő meg az élet
elhágy bennünket, nagyzagyván összekuszálunk
káromlást s áldást, szent óhajtást meg az átkot.
Isten urunk letekint, s megítél igazában e bíró.

  Lelkük e szóra kiszállt, testük meg a vén Duna habja
mélyében lemerült, ez a nagy víz lőn temetőjük.
Más részt elfogtak, s aki foglyul esett, köteléken
sínylődik, keze fáj; mások vasláncra verődtek,
és amidőn a kovács nem tud már verni bilincset,
használnak bükkfát s kőrisvesszőt kötelékül.

A király
szól a
parasz-
tokhoz
























Uri
hóhér-
munka

  Már rakodott tutajok hordják a Dunán a ruhákat,
fegyvereket s prédát, jut is ennek, amannak.
Ott kérges tenyerek remegő evezőkre feszülnek,
és a hajós retteg, zsákmánya mogorva, ijesztő.

  Egy részük szekeren Buda vára felé veszi útját,
Pestre terelnek mást, renddel jár hosszu menetjük.
Utca során ujjong diadalmi utuknak a népség.

  Hátrakötött kézzel ballagnak a pórok; az arcuk
vérbe borult váltig. Meglátta a népet Ulászló
és megesett rajtuk szive, így szólott a király úr:

  - Ejnye, mi lelt, te paraszt? Mért fogsz a kezedbe te kardot?
Mért hagyod ott az ekét, mért hagytad el otthon a telket?
Kell-e bolondos harc? A fejedbe ki rakta e baj vészt,
szolgai hadra ki vitt? Ó, köz-soru, balga teremtés!
Bezzeg előbb váltig legelő kecskédnek a tőgyét
dicsérted, s nádas kunyhód vala szemben az éggel;
hogyha a villám hullt, s Jupiter rémíti a földet,
künn a szabadban hálsz, úgy tűröd az éji viharzást.
Orcátlanság volt a gyümölcsöt, a kertet, a földet
otthagynod cserben! Nem az-é legelőször a dolgod,
hogy szőlőt telepíts, s ha a gaz fölverte barázdád,
gyomlálgass; az ekéd feltörje a földet, a rétet.
Jó szekered nyikorog, fogjad be, vezessed az ökröt!
Halni erényben jobb ugyebár, mint élni latorként!
Rajtatok én győztem s most vissza is élhetek ezzel;
mind leölethetlek. De bukásotokon könyörültem:
mert illő, ha magán is győz a király, aki győzött,
veszteseken könyörül, de a gőgösöket megalázza.
Ez méltó hozzánk, diadalmunk bére legelsőbb:
azt, amit úgy kíván, adjuk meg a vesztesek üdvét.
Menjetek el haza hát, s amit elhanyagoltatok eddig:
termeljétek a bort, a kalászt, szántsátok a földet,
ócska, lyukas zsindelyt foltozz meg a ház tetején is.

  Ám te, vezér, nyomorult, klastrom szökevénye, te Lőrinc,
egyhúron pendült cinkos több frátereiddel
s többi kolomposok is, ti a tűzre kerültök, a rostra! -

  Balcsillagzat alatt, boldogtalan óra szülötte
lett ama szörnyü halál, a kegyetlen végzet, amely most
újdon kínt költött, meg nem könyörült az ítélet:
Sápadozó testek gyötrődnek a kínba, halálba,
tagjaikat tépték - ős Pentheus ért ilyen órát.

  Elvágott, kitekert inak, ujjak a kézen, a lábon,
kar, könyök és lábszár, térd, comb darabokra törődik,
szétmarcangolnak cafatokra tüdőt meg a hónaljt,
szívet, a bélt; szíjjat, hosszút hasogatnak a hátból
hóhérok, s embert, elevent nyárson sütögetnek.
Soknak a féligsült testén több seb feketéllett
mint amilyen kék-zöld volt Théba szülötte, Ophytes.

  Fel ki sorolhatná, hány csepp hullott ki az égő
testekből! Nincsen Hellespont tengerölében
alga se annyi, silány, s vaskos hullámokat is nem
vág fel olyan számost sziklás partjára a Jóni
s Adria-tenger. Elég, kisütődik minden idegszál,
mellkas, belső rész, megroncsolt tagban a rostok.
Tűzbe csurog le a vér, tépett vállból lecsöpögve.
Mintha tavasz táján olvadva megindul a hólé:
fej, nyak, has, csipő úgy ontja a vért feketén ki,
s ocsmány tócsákká terjeszkedik árja a földön.

  Jobbágy jajszava kél, felhangzik a tűz ropogása,
csattan a hóhérbárd, felüvölt, akit ér, lezuhanva.
Megtölt ez mindent, mindenfele harsan a hörgés:
mint ahogyan zendült a Lipári szigetben a barlang
lángja, ahol munkált ciklópi kovács, a sicúli
és Brontés, Steropés meg a szörnyü, iromba Pyracmon,
tömlőből fujtat s olvasztja a földszinti ércet:
úgy pattannak szét koponyák, kicsurogva velőjük,
hullik a tűzre a nedv, sűrűn a pacalja kifordul,
véres förtelmét sercegve szakasztja a lángba.

  Mintha a megrázott fáról lezuhognak a lombon
gyűlt essőcseppek vagy a makk, puha héjba ruházott,
s mint a folyó csöndes tükörén sok-sok buborékot
ver föl a zápor, eképp hólyagzik a bőrön az égés
és pattogva reped, kicsöpögve belőle a nedve...

  Székely ezenközben pusztítja a déli vidéket:
ott, hol a császár járt s Thessália-szerte kiontá
gétáknak vérét, amidőn a fagyott Duna hátán
télen a jégtömeg állt, s azt vágta sebes szekerével.
Ott, hol a mérnöki lánc nem messze kiszabja magyar föld
mesgyéjétül a szerb-országi paraszti mezőket:
nagy, meredek sziklán, zöld lombokból kiszökelve,
égbe emelve fejét, ember hova fel csak alig jut,
fenn a szörényi tetőn vár áll s kóbor törökökre
mélyen alánéz, hol szent forrás ér a Dunába
hét ágban s istent tisztelt a vizén a lakosság,
s hősi Heraclius is, perzsákra ki ment seregével.

Temesvár
ostroma

Ott, hol a víz ered, ott a Temesnél táborozik György.
Kétfalu, kétárkú sánc védi az ottani várat.
Most a magas bástyák aljába jutott el a hadvész,
és a dühödt népség egy hónapig ült meg a sáncnál.
Itt mindent, mit az ész, kéz, mesterség cselekedhet,
megpróbált Székely s ostrommal igyekszik a várra.
Báthori sarj, István védelmezi haddal, a vajda.

  Ostromot áll a kapú, a torony meg a vár, de a védők
őrizik oly gonddal s oly buzgó fáradozással,
mint ahogyan hajdan fegyvert ragadoztak az égi
istenek és védték csillagragyogásu hazájuk:
mert az irigy földről gigász seregek rohamoztak,
hogy Jupitert kivetik; minden kort megzavarának.
Villan a kénes láng, és vasgömböt visz a végzet,
rettenetes hadigép rombolja emezt is, amazt is,
robban a fojtott por, sűrűn nyög a megremegő lég,
mély felhők ködeit szálló sziklák kiszakítják,
füstöl a romló fal meg a bástyatorony düledezve,
megvehetetlen sánc megbomlik a sűrü lökéstől,
itt is, amott is már a lövés romlasztja a töltést,
és félő, hamarost az egész belehull a gödörbe.

  Nem harcoltak eképp ős trójai tornyok alatta,
Trebbia bástyáján s a saguntumi vár kapujánál.
Itt a nehéz levegőt nagy sziklakövek hasogatják;
szikla szakaszt sziklát; a követ rakodott kosarakkal
hordozzák a falon, de a szikla se verheti vissza
onnan a pórsereget, ha leöntik a lomha kosárból.
Fenn a kapú tetején a sorompót őrzi az őrség,
falra igyekvőnek kőzáport szór a fejére,
s mint leütött borjú, roskad le a földre a vivó.
Őrhelyen áll valahány védő s ott harcol a sáncán.
Védik a bástyákat nagybuzgón hosszu rudakkal.
Egy rész markában kardot forgat, de a többi
vasláncot hajigál fentről, vegyesen vele szemben
áll a paraszti vitéz lacikonyhással, tehetetlen.
Hullnak a tornyokból lándzsák, órjási gerendák
és szétmorzsolják apró cafatokra a testet.

Báthori
dorgáló
levele az
udvarhoz

Két izben fölkelt s kétszer lehanyatlik a nap már,
ártó éhínség, hogy szerte megülte a várat.
Töpreng már a sok úr, hogy az ostromló seregeknek
adja kezére magát s adná a kezére Temesvárt.
Hektorhoz méltó hős Báthori, ő a szilárd csak,
váltig buzdítván: - Tartsunk ki tovább is - eképp szól -,
álljuk a balsorsot, s bár hogyha nehéz is a végzet,
tűrjétek bátran, mert hogyha haragszik az ég ránk,
asszonyi jajszóval semmit se tehettek az ellen.
Hasztalan óbégat, ha hajója törött, a hajós már,
sápitozás se segít, amikor már süllyed a sajka:
két kéz kell akkor! S emberség kell minekünk most
megmaradásunkért; fürgén foltozd ki a léket,
merd ki a sós vizeket, fordítsd a helyére vitorlád,
tarts kikötőbe hamar s azt tedd, mire int a parancsnok! -

Így szólott István s lelket ver a többibe újra.
Majd meg ilyen levelet küldött Budavárba, s eképpen
szól az urakhoz amott, keserűen epés ez az írás:
"Ó, hitvány nemesek, nosza, nemtelen és henye tuskók,
értetek én kétszer haltam, háromszor megsebesültem,
hőt, fagyot és záport, mennykőt, vasat és tüzet álltam,
tátja reám torkát folyvást a halál, a kegyetlen.
Nemde, köszönhetitek? De ugyan ti nekem mit is adtok,
háládatlan urak! Vár s ellenség berekesztett,
nyolcadnapja ülök már zárva falakba egészen.
Nincs eleségünk már, szomjúság perzseli torkunk,
roskadozó sánctól függ már csak a várban az élet.
Úgy remegünk itt, mint vágóhíd barma a széken,
s óránként várjuk, mikor ér el a rettenetes vég.

  Ó, puha hájhasuak, lustán álomba merültök,
csak páváskodtok, gőgösködtök, pazaroltok,
kapzsi, irigy népség, hivatalra vadásztok, ezért csak
egyre viszálykodtok s egymást lesitek, mialatt az
ellenség a hazánk minden díszét letarolja.
Délit a déli elűz, és északit északi szélvész:
Bűnből hajt ki a bűn, s az erény az erényt szaporítja.
Hogyha irántam már így elfeledétek a hálát,
jó urak, itt van a vár, a ti váratok, erre legyen gond!
Éget a nép tüze: óvd meg, amit még bírsz, a hazádból!
Öntözzed vízzel, s a heves tűz lángja behamvad!
Meddig alusztok még? Az ügyetlenség is elég volt!
Hogyha hamarsággal nem hoznátok segedelmet,
elkéstek bízvást s nem használtok minekünk már:
mert a paraszté lesz már akkor ez égbeható vár,
mindnyájan kiveszünk, s vérünk betelíti az árkot."

Dózsa
vadászata

  Még a kelő napfény nem hajtja a csillagos éjt el,
minden fűszálon még csillog a hajnali harmat,
s már a madár csicsereg. Kábultan fekszik a Székely;
méltán álmatlan, de kicsinyt elszunnyadozott ím.
Szíve nehéz, szomorú: egyszerre zokogva riad fel.
Nagy költő mondá, s bölcs volt e beszéd igazában:
Hogyha a szív szomorú, jósolja bajunkat előre.
Nem kell fény, a gyönyör, terhes neki tréfa, a tánc is
és Bacchus habzó, édes kelyhét se kívánja.

  Nos, de vadászni kimegy. Mindjárt a mezőnek a szélén
áll hegyezett füllel kicsi nyúl az uton - szomorú jel! -
és ez is elfoszlott az üres levegőbe azonnal.

  Míg paripán a mezőt járdalta, mi szörnyü csodát lát:
két dühödött farkas támadt a vadászi csapatra,
s mintha halál képét hoznák elejükbe e jellel:
lándzsa hiába szakadt, megtépdesik egy fiu testét
s átfúrt bordával tágulnak az ordasok aztán.
Gondot elűz a berek, bánatra be jó a vadászat,
megkönnyebbül a szív a patak csöndes csobogásán.
Ő a vadászlándzsát forgatva kezében üget s az
árnyékos ligetet s a vadak rejtett menedékét
fölveri, bátran tör berkek nyugodalmas ölére,
éhes oroszlántól nagyhetykén elszedi kölykét,
futkos a szörnyek után, rabló medvékre vadászgat.
Három gímszarvast, három vadkant leterített,
villámként ugró, sebzett párducra csapott le.
Búvik a népek elől; jó zsákmánnyal rakodottan
megtér dús, pompás sátrába, ahol lakozik most
s éli megint a szokott, víg sardanapáli világot.
Bár hiu és gőgös, mégis faragatlan egy ember,
míg a tilinkó szól, lejt rá, de paraszti a tánca,
mindkét lábával dobbantgat a földön. Ebédnél
kezdi kerengését, s nincs vége, se hossza a táncnak.
Költséges lakomát készít és úgy üli torját.

Várdai
Ferenc
fellépése




























A temes-
vári
csata

  Várdai törzsökből eredett a Ferenc nevü püspök,
Erdélynek bástyás sok városa él ma alatta.
Nagyjeles ő Phoebus mesterségében, az ajkát
Thália szépszavuvá oktatta; ezért a királyok
hajlanak is rá; jó, jámbor s gyémánt ez a jellem.
Néki az ország is hálás, Erdély s a királyok,
mert egységbe nemes, számos gyűlt össze szavára.
Ő maga is harcolt, mindenki dicsérte, követte.
Béke lesz ujra, ezért őt illeti érte a pálma.

  Zápolya vajdához szól így, hogy a harcra tüzelje:
- Isten, a törvény int, buzdít, űzzük ki Temesből
hadrakelő népünk, mert hogyha a görbe parasztok
foglalják el a várt, többé vele szembe nem állhatsz,
romba szakad palotánk, és hosszu karóba vonatnak.
Hasztalanul sírsz már akkor, hogy a harcba nem álltái.

  Vészes a késlekedés, de nagyobb lesz még veszedelmünk,
hogyha sokat fecsegünk. Hamarább kössük fel a kardot
s rettenetes haddal törjünk a paraszti tömegre.
Győzni fogunk, mert ők diadalmukban bizakodnak,
már pedig ez sokakat végső vesztükbe taszított.
Mert noha még kétes győzelme, de mégis e csorda
óvatlanná lett. A király csakis úgy lehet úr, ha
dolgain ész a vezér. S a derék úr dolga aként megy,
mennyire jó vagy rossz; s inkább ha a rossz fele hajlik,
dolga nem is lesz jó: amit elnyer, az újra veszendő.
Ostoba vajdának nem lesz tartós az uralma.
Nagy vereséggel jár, nem biztos birtok a rablás,
s főrend és polgár nem uralja sokáig a fegyvert. -

  Így szólott s mindük lelkét fegyverre tüzelte.
Harcra heves hadirend követé a vitézi vezért már.
Érc sisakot helyezett a fejére, a nem remegőre;
vaspáncélt kapcsolt bátor kebelére; a hátán
nagy bőrpajzs fityegett, szíjakra akasztva fogóján;
lándzsa a jobbjából és baljából se hiányzott.

  Nagylelkű nemesek szép szerrel eképp vonulának;
harcba haladt a csapat, mert így döntött a tanácsuk,
minthogy a nép tüze ég. - Már őrváltásra negyedszer
szólal a trombitaszó, amidőn közelíti Temesvárt
Zápolya tábora és fölmenti a várat a vésztől.

Dózsa
vitéz-
kedése

  Ott, hol a téres rét terjed ki, virágos a pázsit,
ül s lakomázik a nép dúsan, nem sejti jövőjét,
táncot jár borosán. S egyszerre mit is hoz a végzet:
zűrzavaros riadal bomlasztja vidám lakomáját,
ugrat a ló torozók köziben, s erdélybeli vajda
istenként jön elől, gyors szélvésznél sebesebben.
Nagyszivü, ifjú vezér e serény, e vitézi Achilles.
Villámként rohan ő jobbágy hadi tábora ellen.
Többre dehogy teszem én Paulust, Mariust, se Metellust
s isteni törzsökből sarjadt, nagyhírű Acestest.
Még mielőtt várnák, hadi ménen a népsokaságnak
sátraihoz nyargal, forgatja nehéz buzogányát -
Herkules ökléhez méltó e herakleszi fegyver.
Fényes páncélban jár, záporozik le ütése.
Meglódul jöttén a parasztok tábora, bomlik.
Nincs a tanácsra idő, de remény se igen maradott már
bármi cselekvéshez; vakrémület ülte meg őket.

  Szálltak alá a ködök, levegő feketébb a szuroknál,
méltán illő volt a szerencsétlen viadalhoz.
Úrrá lőn az ivás, óvatlanul álltak az őrök.
Így érkeztek el ők a legelső sor vonalába.
Már mire lódobogás meg a földről felkavarult por
jelzi, hogy itt a sereg: letiporva közelben a sátrak,
zendül a trombitaszó, s harsány riadó jeladása.

  Mintha a Nílushoz zord Thrácia téli fagyából
déli vidéknek langy tájára, seregbe verődve
szállnak a darvak, V betü formáján sorakozva:
trombitajel harsan, vegyesen belebőg a tülökszó,
reccsen a kürt szintén - száll első rendben eképp most
vértben a kincstartó, körülötte erős csapatokban
páncélos lovasok. Meglátja a nép a ledöntő,
hirtelenül tábort gázló, dobogó paripákat,
s megfut a győztes pór, szárnyalva jövő vasasoktól.
Retteg, megbénul, tehetetlenül áll a rohamban,
szétszaladoz; ki-ki már odafut, hova rémület űzi.
Tábora szétromlott, pusztul, nagy lőn veszedelme;
hasztalanul fárad most már a vezér, nem ügyelnek
rá többé; mind fut, oldván kerekét a parasztja.

  Ó, hitvány szolgák! Te tudatlan faj, te gonosz csont,
nem szégyenled eképp itthagyni bitangra királyod?
Látta tehát Székely, futván hogy megfut a népe:
elhül, bősz sorsát bús lélekkel viselé el.
Kellemes asztaltól felkél, fegyvert fog a marka.
Mégis a lelke remeg, félénkké vált a szivében,
arca reményt hazudik, de szivét nehezíti a bánat.

Dózsa
halála

  Szitkait és átkát számos fóhász elegyíti.
Megsápadt arccal, keserű fűnél keserűbben,
fegyvereit fogván ront ellenség közepébe.
Nyargal erős paripán, elsőbb a szerencse kiséri:
egy vágással két vértes katonát leterített.

  Mégis olyan sort ér, mint egykoron az, ki merészen
ősei hamva közé piszkolt. - Beleront a gomolygó
harci sorokba, szorong a tömegben, a képe ijesztő,
bénult elleneit kaszabolja, levágja, hol éri.
Kardja kicsorbult már, nem vág be a vérbe, miképpen
még az előbb vágott, csak zúz, de hasítani nem tud.
Nagyszivü ifju vezér, a serény, a vitézi Achilles
üldözi vont tőrrel, mint menykő jár a nyomába:
Zápolya, ő, a vitéz. A nap is gyászolja a sok vért
emberölő harcon; s elsápad, a fénye sötétül.
Ó, nyomorult! Így jár fennkölt arccal, dühödötten,
teljes lélekkel forgatja a csorba vasat, s a
penge letört, keze még csapdos csak a markolatával.

  Ménjéről lelökik, bús Székely látja valóban,
itt van a vég, most már nincsen kétség; lerohanja
lándzsa, olyan sok, hogy nem győzne fölötte a perzsa,
ármánnyal görög és nagy bátorsággal a német.
Megkötözik fáradt kezeit fonatos kötelékkel.
Tombol, mint a borús berkekben a bőszdühü medve,
csapda-gödörbe ha hullt, vagy a szép ligetekben a mérges
vadkan, amely vesztét már látja, csalitba szorítva.
Bömböl a mord száj és kibogozni igyekszik a vaskos,
jó bogokat. S hogy már csak halni vigyék ki a fényre,
szűk, kis odúba veték - őrség sok van körülötte.

  Nagytestű ember s mégsem kap most eleséget,
nyomja sötét börtön, mozdulni se tud, bezsufolva.

  Jött a tüzes hajnal, fénylőn kel a nap fel az égre,
köntöse szép, ragyogó, úgy lép be a tábori sáncon.
Bűnök tengere, ó, még várja kegyetlen a kínzás.
Jő véres hóhér, kicipelte silány üregéből:
nagy látványosság lőn ez lihegő sokaságnak.

  Nézte a csillagos ég térséges boltozatát ő,
nagybúsan felnyög, sűrűn sóhajt kebeléből
és szólott szomorún: - A halál mindennek a vége.
Itt az utolsó nap s végső órája a napnak,
s túl a világ végén már várnak a thúlei partok;

  Bármi halált adtok, ti egek: legyen az, mit akartok:
állhatatos szívvel, bátran fogadom, mert istenek ellen
nem tehetünk semmit. Nyájasság meg sosem óvja
sorsunknak fonalát, de a hős meg a gyáva is elhull.
Tűröm, amit hoz a sors. Úgyis nagyokat cselekedtem:
ím, Magyarországnak főrendeit én megaláztam.
A haza zsarnokait pusztítottam gyökerestül.
Ésszel, erővel ugyan ki haladt meg e pór viadalban?
Érdemet, ennyi sokat mint én, más senki se szerzett.
Többet végeztem minthogy diadalmi menetben
háromszor mennék Kapitólra királyi rabokkal.
Égen amíg csillag, míg fű, kacagó, lesz a földön,
tengerben hullám támad, s erdőn fa növekszik,
fennmarad ám a nevem maradékra örökkön örökké,
és hunnok földjén váltig kidicsérik. Az ének
zeng a paraszti király híréről, égre magasztal,
nem merül így többé soha már feledésbe, hogy éltem.
Én természettől kiszabott utamat hadakozva
megjártam; vádat nem szórok a végzetem ellen,
merthogy a vesztem elért. Hát meghalok, ámde a sorsom
és a szerencsét sem siratom - csak a százfejü bajra
hullatom átkomat én. Mert gazdagság meg a pompa
gyilkolnak meg most, ez a bús, az igaztalan élet;
ez romlasztott meg rútul, mifölénk kerekedve.
Meghalok, és nékem nem kellene újra az élet.
Búcsúzom, te világ - isten veletek, diadalmak! -

  Így szólott. Azután sok vér áztatta ruháját
hóhér tépi le és égő botot ád a kezébe
és tüzesült koronát helyezett le királyi fejére;
így ékíti fel és így kente fel őt fejedelmül.

  Mostan a jobbágy-had felbujtóját, vezetőjét
így csufolgatták a királysággal, s a bakó még
sárga halántékát izzó vassal sütögette.
Tört koponyájának bőven buggyant ki a nedve,
ontja ki agyvelejét füle, szája s az orr üregén át.
Úgy amiképp az edény nyílásán át az aludttej,
sűrüsödött folyadék, amidőn a fedél leszorítja,
apránként kicsöpög s a lyukacskákon kiszivárog:
úgy ömlött a velő a tüzes koronának alatta,
s förtelmes folyadék mázolta be végig az arcát. -

  Nádpálcával vert szolgái körötte csapatban
vad táncot jártak s a királyukat egyre kacagták.
Zápolya int, mire most vont pallossal fenyegették
őket, ezért rágják, megtépik a puszta fogukkal
nyomban a megroncsolt tagokat s úgy nyeldesik és a
Székely testéből jóllaknak, a vérit is isszák,
úgy falják be husát hitvány szolgái uruknak.

  Ily hóhér-lakomán, vérrel föcskendve be, rútan
áll vala szörnyeteges teritékkel ez ördögi asztal:
marva, a vére veszett, gyűlölve a fényt meg a létet,
földre ledől, félig holt teste alélva kinyúlik.
Lassan az életerő megtér azután a szivébe.
Nyáron a napfénytől mint hogyha a szomju növények
kókadtan csüngnek, lekonyulva kocsányuk; azonban
hirtelenül zápor lezuhogva esőzik az égből
és felüdül minden, zöldülnek a berkek is újra,
érik a búzakalász, élednek a kerti virágok.
Így a szerencsétlen Székelyt, amidőn lelocsolták
sok vízzel, megtért ismét a halál kapujából.

  Zápolya int, s rögvest megeresztik a kócköteléket,
és amidőn felüdült, ismét int: újra kötözzék.

  Mintha Ulyxesnek tért volna meg újra világa:
társait emberevők főzték s megevék lakomára -
régi tudós könyvek tárják mielénkbe e dolgot.

Már a nap is lefelé hajlott, megnőttek az árnyak.
Foggal marcangolt Székely csupa seb tetemét most
földre teríti a bősz hóhér, hogy négyfele vágja.
Sok vérrel belepett ágyékát felhasogatta
és feltárja szivét, felnyitja egész kebelét is.

  Mostan a vad fickó váltig széttördeli csontját,
félig evett, bütykös lábát, karját, nyaka szirtjét.
- Bárki eképp vesszék, aki belső háboruságot
támaszt - így szólott, s a fejét bárddal lemetélte.
Méltó intelmül, s hűségre tegyen tanuságot,
lándzsahegyen vitték a fejét feltűzve Szegedre.

  Most a sötét árnyak szárnyán leborult a vak éj már.
Merre a tágas uton széles kapuhoz visz a lejtő,
tátja ezer torkát poklok könnyes palotája.

  Rettenetes zajjal hullott a sötétbe le Székely,
villámként vonták. Recsegés, riadal telité a
poklokat. És amidőn sebzett, mord képibe nézett,
kárhozatos lélek mind szertefutott nagy ijedten.

Dózsa
György
az
Alvilágban

  Marcangolt arccal szörnyű Éhség, Haloványság
lába nyomán sietett, amidőn a sötétbe lehullott.
Styx folyamán átkelt s a kapú küszöbére taposva,
Cerberus, őrző eb három feje mind megugatta.
Forgó Ixion állt, Danaídák hordaja megtelt,
éjben szült furiák kígyóikat elhajigálják,
úgy futnak, Tyceus testét most nem hasogatják,
Tantalus elfeledé, hogy az alma menekszik előle,
és Sysiphus sziklát nem görget e percben a hegyre.

  Most, amiképp szokták, kik igaz véggel temetődtek,
Székely is óhajtván, hogy lássa Elysium árnyát:
 jó lelkek bérét - Cháront megkérte vezérül
s Persephoné berkét megnézte a lenti világban.
Látta a szent ligeten sétálni urak csapatát, hol
tarka virág sok nyílt nyájas kertek mezejében.

  Ott a tekintetedet kicsi, lágy ibolyák simogatják,
nyílik a rózsaszirom, pirosabb bíbor pirosánál;
"mindent-gyógyító" a növény, amit ott szedegethetsz;
tejfolyamok s nektárfolyamok hömpölygenek ottan,
nyílik a balzsam is ott, bájos majoránna virágzik,
mézpatak is csurran s a szelid levegő csupa illat.

  Itt legelől Miklós püspök jött Csáki neméből,
és a fején libegett a fehér, sok hószinü szallag.
Jött, s a nyomába tolong mindaz, ki paraszti hadaktól
szörnyü halállal halt; ő járt e csoportnak az élén.

  Látván őt Székely, torpan, gyökeret ver lába,
megfordul s azután fut az ellentétes irányban,
szűk, veszedelmes uton, feketébe, homályba tapogva,
majd az utat vesztvén, általkel a Léthe vizén is.
Hasztalanul próbál feljutni a fenti világba:
útvesztő kanyarog, s egymásba fonódva sok ösvény.
Az csak, akit Jupiter kedvel vagy hős a javából,
más fel nem juthat levegőre, hol élnek az élők.

  Most az igazlátók elejébe helyezte az urnát
Mínos, a főbíró, s Rhadamantus is inti keményen
Székelyt, vallja meg azt, mindazt, ami nyomja a lelkét:
ő vizsgálja ki mind a sötétre vetett nyomorultat,
lenge sok árnyékot, melynek nincs teste, se csontja;
megvallatja kemény kínzásokkal s azután szól:

A háború
tovább
tart.
A kolozs-
vári
csata

  - Ezt, aki megpróbált megszökni pokol kapujához,
ezt, aki szolgahadat keltett s a hazát nyomorultul
felforgatta: nehéz vasláncokkal lekötözzék,
rettenetes bűnét vezekeltessétek eképpen;
nyugta sosem legyen itt, tépjétek a tagjait egyre,
rajta, szorongassák vasláncaitok szakadatlan,
és kóstolja ki mind vad styxi világnak a kínját:
lenne ha nyelvem száz, nem mondhatom el valamennyit.
Dobjátok Phlegeton tüzelő habjába, forogjon
kénszagu bűzökben s a pokol szurkában, a lángból
jégpocsolyába tegyék, onnét ismét be a tűzbe.
Mint Tyceust, marják beleit, nyugodalma ne légyen;
és kígyók foga közt reszkessen a teste, darálják,
nyeldessék le mohón, szétmorzsolván, a hasukba. -
Ócska faviskóban minthogyha olajba a láng kap,
tűzbe borul minden s egyszerre lobog fel egészben;
mint ahogyan száraz szalmában a láng harapódzik:
szánandó Székely lobogó lánggá ugyanígy lett.
Főtt a tüzes vízben s lobogott mint a tűz a tüzekben.
Rettenetes nagy láng, nincs víz, ami ezt lelohassza;
nő, amiképpen a hold és csökken ugyancsak a holddal.

  Ilyképp hullámzott bús vésze a háboruságnak.
Röpdös a győzedelem, de ki tudja, hová visz a szárnya.
Járta a pusztító tábor környéke Kolozsvárt.
Már hetedízben nő, kerekül ki a hold karimája,
és a vizes Halnak már Szűz hava hág a nyomába;
Mérleg jó idején lándzsák lódulnak előre,
és az Oroszlán sem lát még egyebet, csak a fegyvert.
Jő Lénárt, kire most jó Barlai törzsöke büszke,
jó nemes ember ez ám, vicevajda, vezérli a bátor
székelyeket harchoz, s jönnek jófegyverü szászok.
Táborukat védték sátrak közepett a parasztok
s harsogták: - Fegyvert! Fegyvert! - egyszerre kiáltják!
Harcra a trombita hív, mindkét részről hadakoznak
nagybátran. Legelői izmos szászok sorakoznak,
köztük oláh csapatok: véres sorsukba rohannak.

  Jó nemes és gazdag, testes vala Drágfi s a Bánfi,
János mindkettő; nagybátran a harcba kiállnak,
kőrisdárdákat forgatnak erős kezeikben:
úgy törnek mellkast ezzel be, a háton is áthat.

  - Itt vagyok - így szólott jó Bánfi - urak torolója.
Gyors paripád, fegyver, tábor meg nem szabadíthat
bosszús markomtól, hűtlen nép; veszve van élted! -

  Drágfia szót se felelt; rettentő volt a haragja,
egyre tüzelgetvén mérgét is a hűtlenek ellen.
Megragadá a vezér tölgydárdáját dühödötten
és a paraszti kaszák közt dúl vala szörnyü tömegben.

  Ám lova most lebukott, mellső lábát kasza vágta,
haldoklott s a kemény földet rugdalta a lába.
Drágfi a földre zuhant, a vad ellenség oda zúdul
és sűrűn az erős vágás zuhogott a fejére.

  Bánfi amint odanéz, meglátja, mi érte a társát,
jó, közel atyjafiát: sebzetten a vére borítja.
Kedveli őt igazán, színesség nincs a szivében.
Bosszútlan dehogy is tűrné, hogy a társa elessék.
Sarkantyúzza lovát, véres karddal tör a népre.
- Melletted vagyok én mindig a csatában! - eképp szól.

  Thormai János imé, a vitézlő nemzetes úr most,
ő, ki csatákon már kitanulta a jó stratagémát,
el-kivivé Bánfit, jó, gyors paripát ad alája,
s újra a harcba vegyül, megújítja a vad viadalmat.

  Bánfia bosszura gyúlt, keserű sebeit torolandó
támad a dárdával, melynek nincs ír vasa ellen.
Sebre sebet halmoz valamerre dühöng a csatában.

  Hullik a dárda miképp télen sürü hópihe hullik,
és ugyan izzasztják a paraszti gyalog sokaságot.

  Hosszu karót cipel az, de acélhegye nincsen a végén,
ez meg a földre rogyott, a lovak patkói tapossák;
más a bogas buzogány pajzsán zuhogó kopogását
védi ki csak, mig amaz vállát bújtatja a pajzsnak
árnyékába, de így meg a fegyvere hasznavehetlen.

  Hullnak a lándzsák, és egy része leroskad a népnek,
éri halántékán a vas és a fülébe furakszik.
Hej, de Kolozsvárnak szomorú lett mostan a képe,
hogy berek és tóvíz visszhangzik a nép panaszától,
és körülötte a domb, a Szamos zavaros vizü partja
most betelik szörnyű lármával, erős viadallal.
Úgy lőn ez valamint ha a tengernek nyugodalmát
felkavarodva a szél, vad hullámokba zilálja.

A váradi
csata

  Lánglövelő ágyúk felforgatják a parasztok
tábori sáncát, és elhullnak a pórok. A város
hálálkodva kijő s megölelgeti váltig a győzőt.
És aki még jobbágy maradott, mind összeterelték;
vak börtönbe veték, s úgy őrzik, amíg ölik őket
válogatott módon: jut a bárd, a karó emezeknek;
órjás máglyarakás lángján hamvadnak el ottan,
s rettenetes, hogy a vér sercegve csurog be a tűzbe.
Testükből vér hull, amiképpen az égi eső hull,
és amikép a kovács izzón a vasat kiemelte
görbe fogójával tűzből s bemeríti a vízbe,
sistereg az, mikoron lemerült a hideg folyadékba.

  Csak hamu lett testük, de a csontmaradék kifehérlett.
Volt, aki csak félig hamvadt le, karóra kötözve:
rettenetes látvány, száradt a meleg levegőben.

  Merre a déli szelek sűrűn terelik le a felhőt,
záporesőt hordván: s felszöknek a dák hegyi ormok,
kristályos Kőrös fakad ottan, amely leiramlik
egy mély völgybe, ahol víg Váradon át fut a medre.

  Ott bugyog egy forrás, a leget melegíti a füstje
és orvoslást nyújt minden fürdő betegeknek.
Ott van a megfontolt kincstartó, Tómori Pál úr:
nagy nemből eredett, nyomatékos a harci tusában
s ékes szólású, ezzel szintén sokat ér el.

  Úgy gondolta, ügyes szóval jobb lesz hadakozni,
mint remegő kézzel. Hát harsány hangon a népség
hadsorait hívá, hogy a tábornak közepében
üljön meg: kétes, hagyják már abba a harcot.
Sírjából Zsigmond császárnak szelleme fölkelt
s Tómorihoz szólván, szent jóslata zeng vala ígyen:
- Hogyha az állandó remegés rosszabb a halálnál,
ronts a csatába, miképp Caesar teszi hajdanidőkben,
ő, aki Rómának szerzette kerek birodalmát.
Ez lesz a végső harc; ki bevégzi a póri csatákat,
hős lesz, nagyhírű, és emlegetik diadalmát. -

  Ámde ezenközben sürgött-forgott a nemesség:
kettős sánc készült, árok; buzdultak a társak,
hogy víg lélekkel kezdjék vad Mars viadalmát.
Oktatják őket szép szóval a rendre, a harcra,
hogy ki-ki mint járjon, hogy fogja kezébe a fegyvert.

Olymposi
gyűlés

  Csillagfényes Olymp tetején ismét beterelte
isteneit Jupiter s ujjal lemutatva a harcra
és a hadakra, akik kentaur- s cyklops-csapatokkal
érnek fel s azután Pallashoz nyájas igékkel
szól vala: - Ó, lányom, szent békesség szerezője,
hogyha a végső vészt nem gyógyítod, de azonnal,
és a parasztjaimat csak a hadra uszítja kegyelmed,
akkor az én nyomorult népem végképp odavész már.
Ünnepi áldozatát akkor ki mutatja nekem be
és Bacchust s a Cerest ki imádja, ha ők odavesznek? -
Így szólott, de viszont felel erre a szűzi Minerva:

  - Kedves atyám, dehogy is nyújtok segedelmet a népnek,
addig, amíg nincsen megtörve meg összezilálva.
Mert megvet minket, sőt rútul a szép tudományt is
megveti aljas mód. Hamarább viszi vissza vizét a
gyors Adigé, hamarább lesz rét Felső-Duna berke,
és a latin jármot hamarább megkedveli Hellász,
mintsem fáradnék a veszélyes, a csalfa parasztért.

  Mert a gonosz népnek mire jó kibeszélnem a bűnét,
szentségrontását - hiszen ismered azt magad is jól,
mind, ami volt, ami lesz a jövendő részleteit mind. -

  Így végezte szavát. Istennők sűrü csapatban
jöttek Júnóval, ki a Mennykövezőhöz igyen szólt:
- Látni kivánod-e, hogy mily sérelem ért vala engem:
tégy méltó bosszút azokért, amik énvelem estek.
Mert sem templomaim, vagyonom, sem szobraim és a
tornyaim és lámpám, kelyhem s a ruháim, a csészém,
zászlóim, lándzsám és minden egyéb szereim, sem
oltáron teritők, tömjéntartók meg a csengők
s hogy röviden mondjam: nincs semmi, amit ne rabolna
ím, e gonosz népség, nem tiszteli semmi valómat.
Hallgassad meg hát, mit mond feleséged, a húgod,
és hajlítsd füledet most arra, amit mi könyörgünk.
Add meg, hogy teveled csak nézzük a harcot az égből:
szörnyű háboruság e merész, ádáz szerezője,
istenkáromoló, gyilkos sokaság, e parasztság
vesszen a főnemesek könnyű, paripás csapatától. -

Égi
akarat
volt a
nemesek
szó-
szegése!






















Az istenek
meg-
engesz-
telődnek

  Erre felelt Jupiter: - Nyoszolyám édes felesége,
mind igazat szóltál, bizony ez színtiszta igazság:
Vesszen a vad gyilkos, vesszék a saját maga módján.

  Isteni szó volt ez; helyeselte tehát a beszéde.
Eljött hát Erdély vajdája s a nagyszivü püspök.
Sok lobogó zászló sietett most innen, amonnan.
Sok kikiáltó fut, hirdetve csatát a hadának,
táborszerte rivalt és búsan a trombita jelt ad.
Mennyei székéből Jupiter most, égiek atyja,
nem feledé Júnót, Júnónak a szörnyü haragját,
és rájuk dördült, a jövendő vész jeleképpen.
Rettenetes jel volt, megrémült tőle a népség,
kérdezi: - Hát ez lett az adott szó, békeigéret?
Hej, de behálóztak minket, micsodás e kelepce!
Ármányos nemesek, hitegetve hazug kegyelemmel,
így tettek lóvá, noha rossz lakozott a szivükben.
Jámborság nincsen, lám, lám, soha hadviselőkben;
hit, méltányosság sincs benne, se semmi igazság;
békesség, törvény - mint csillagok ezre a naptól,
messze esik tőlük, s minden gonoszat cselekesznek
büntetlen. Hadhoz készülve rohannak a népre,
mely gyámoltalan áll s föl sem készült a csatára.
Harci dühösséggel vívunk balvégzetü harcot,
Ím, az utolsó harc és bére: igaz lesz a végünk.
Ez lesz a jobbágyok harcának is íme a vége. -
Ennyi nehézséggel csittult a vihar le hazánkban!

  Már hetedízben telt meg a hold vöröses karimája,
és égről lebukott s a vizekbe veszett el a csillag;
almákkal nehezült a fa ága, Pomóna megáldja.
Külső városi fal rejtette sután a lopókat.
Egyformán osztá nappá s éjjelre a Mérleg
már a napot. Fáról hullott le az alma, ha rázod;
szőlőprések alatt már frissen csordul az újbor.

  Görbe kaszáját most letevé a paraszti Saturnus
és szólott Marsnak, már vesse le hősi sisakját,
s nyájas szólással megkérleli szűzi Minervát.
Hajlik a szóra is ez, bekopogtat az istenek és az
emberek atyjához, s kérése elűzi haragját:

A költő
imája
II. Lajos
királyért

  - Ó, te, ki kormányzod mennyek s minden birodalmát,
békességnek szent, jó istene, ó, akitől függ
minden a föld kerekén: csel, béke, a méz s keserűség.
Most békesség kell. Jobbágyi hadak letarolták
és Magyarország nyög, gyilkosság tölti be földjét.
Erdőt, tót, folyamot, szántóföldet meg az ösvényt
rút tetemek lepik el: szél és levegő csupa dögszag.
Bárhova is pillantsz, embercsapatok rohadoznak,
vonva karókra, avagy szór üszköt s dúl a parasztság.
Adj nyájas békét, immár így kér maga Mars is,
ő is megbékélt, de Saturnus is esdi szelíden. -
Ráállott a Nagy Úr s elküldi a tarka Szivárványt,
átívelve az ég boltján, szálljon le a földre
és hunnok mezején hirdesse parancsolatát meg.
Szárnyakat ölt Íris s elvégzi serényen a dolgot,
megteszi, mit Jupiter ráhágy s így adja parancsát:

  Ő, ki az ég várán, ki a földi világ birodalmán
országol s igazít mindent áldott igazával:
Itt az idő - szólott -, hogy a harcok után kiviruljon,
mely már-már odavész, Magyarország léte s a béke.
Béke legyen hát, és hadd jöjjön a nyájas idő el;
megfáradt a világ: termőbb uj korszaka nyíljék.
Már a közé lesz a föld, fel nem szabdalja határ a
szántókat, s e talaj, még hogyha a görbe ekék se
szántják, önmaga is megtermi sietve kalászát.
Pannoni tölgyfából csurran ki az Attika méze.
Bor lesz a tó, a folyó meg olaj, de a tejpatakoktól
megmásítja szinét, s ezután Duna habja fehér lesz. -
Így szólt, s egy felhő elfödte, ragyogva a szárnya
vitte a nagy Júnó nagy házához fel az égbe...

  Ó, kérlek titeket most, mennyei szent fejedelmek,
szent ősök közepett pannóniabéli királyok,
halljátok szavamat s pártoljátok kegyelemmel!
Hódoljon nemetek nemzette királyi Lajosnak
mind e kerek föld és mind tenger ölében a partok,
mindvalahány ország, ahová sugarával a nap süt
és az időmúlást tarkán évszakra tagolja.
Tengereken túl is terjedjen uralma, a titkos
Atlantisz vizein túllévő messze vidékre.

  Most a csupaszképű ifjak vigadoznak azért, mert
egykoruak vele; míg korukért búsulnak a vének,
búsul a férfiu is, hogy már java élete elmult.

  Ó három Párkák, kezetekben az emberi végzet:
szőjétek fonalát egyetértve a hercegi sarjnak.

  Akkor vágd, Lachesis, csak az élete szép fonalát el,
hogyha a természet megváltoztatja a rendjét:
Ódera északról hő déli vidékeket öntöz,
Symplegadok sziklái miképpen a hajdan-időkben,
Hellespont habját morzsolva ha összecsapódnak.

  Vagy ha az Indusnak vizein jég kérgesedik majd,
és ha a Nap nyugaton támad fel, Ibéria táján
s fentre, magasra kerül Dél sarka a lenti helyéről:

  akkor hagyja el ő csak a földet a csillagokért majd,
és amidőn odaszállt, hallgassa a földi imákat,
már ha a nestori kort túlélte sok év ezerével!