SZEMELVÉNYEK A SZÉKELY-MAGYAR ROVÁSÍRÁS EMLÉKEIBŐL

SZEMELVÉNYEK A SZÉKELY-MAGYAR ROVÁSÍRÁS EMLÉKEIBŐL

A rovással írt székely-magyar szövegek legnagyobb részét már több ízben beható vizsgálat tárgyává tették és az eredményeket a szövegek másolatával együtt összefoglaló tanulmányban is közreadták (162m.). Néhány ilyen megoldott rovásszöveget az alábbiakban bemutatunk, mintegy bevezetésképpen a hunoktól származó szövegek vizsgálata előtt, hogy így gyakorlatban is lássuk az írás és olvasás módszerét. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezek a székely-magyar szövegek a rovás legutolsó használati korszakából valók, a 16. és 17. századból, amikor már a magánhangzókra is külön jelek voltak forgalomban" vagyis az írás majdnem teljes ábécéssé bővült. Ezekben a szövegekben tehát csak ritkán találunk hangugratást és összerovást.

Az 1. sz. táblánkon a rovással írt első sort (No. 1) jobbról balra olvasva így írjuk át mai ábécénkkel: F-E-Re-N.C E-S-P-E-R-E.S P-A-R-A-N-CS-O-L.T N-E-K Ü(n)-K. Ugyanezen az 1. sz. táblán a második mutatvány 646d36g szöveg a Miatyánk első mondatait adja, így: Mi atyánk ki vagy menyegben, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Ugyanott a harmadik példa egy emlékkönyvbe írt szöveg: Légy hű mind haláliglan és teneked adom az egeknek koronáját.K A 3. táblánkon az Udvarhely megyében levő enlaki templom mennyezetére festett rovást mutatjuk be. A felirat az unitárius vallás alapvető hittételét közli, amely szerint istennek csak egy személye van és nem három, mint a katolikus vallásban. A mennyezet egy másik kockája ugyanezt a tételt latinul mondja: ~In honorem unius veri Deir~ és ~Deus unicus~ változatban. A rovással írt sorok alatt köcsögből kiemelkedő tulipánt látunk, körülötte rajzos ábrázolással. A festményt négyszögletes keret veszi körül.

Mit és hogyan kell olvasnunk? A keret mentén, kívül, mind a négy oldalon is rovásjelek vannak. A saroknál levő jelek ezt az összerovott szót írják: eGYETLEn; a keretoldalak közepén viszont ezt: eGY. Négyszer ismétlődik tehát az;,egyetlen egy" kifejezés. A kereten belül levő két vízszintes rovássor jobbról balra, a saroknál levő "egyetlen" szóval kapcsolva azt írja: eGYETLEn eGY A-Z I-S-T-E-N. Utána mai írásmódunk szerint a Bibliára való hivatkozás következik: DEUT(eronum) VI. A következő sorban ez áll: G-E-O-R-GY-I-US M-U-S-N-A-I, Di-A-K-ON. A teljes szöveg tehát ez: Egyetlen egy az isten. Deut. VI. Georgyius Musnai, diakon.

A rovás alatt elhelyezett második szöveggel az eddigi vizsgálók egyáltalában nem foglalkoztak. A képet díszítésnek vélték, amit egy helybeli asztalosmester pingált volna "a köznépünknél oly kedves és máig is divatos tulipános modorban, amennyire a falusi művésztől kitelhetett, oly díszesen kifestette" (162m. 120). Tüzetesebben megnézve a dolgot kiderül, hogy az nem is olyan egyszerű falusi pingálmány, mint aminőnek az első pillanatra látszik, hanem az is írás, az is az unitárius hitelvet ismétli, de nem rovásjegyekkel, hanem képekkel. Itt tehát először van alkalmunk ősi típusú képírásos szöveget szemlélni! A képírás technikájáról pár mondatot kell mondanunk, hogy a szöveg olvasásához szükséges elemi tudnivalókat idézzük. Az effajta írásnak az alapelve az, hogy konkrét tárgyakat ábrázolnak, azok nevét korhűen kiejtik, de a nyert szavak alatt nem az ábrázolt tárgyakat értik, hanem oly szavakat, amik velük összecsengnek. Olyasféleképpen, mintha azt akarnók írni ,meghal' és erre a célra a mák és hal ábrázolását használnánk, amint a képrejtvényekben is szokás.

A jelen esetben szükséges tudni, hogy a mai köcsög régen ,ketseg' volt és tudni kell azt is, hogy régen a P és V hangok egymással cserélődhettek. Ezek után már olvashatjuk is a kép írását. Legkönnyebben értjük a középső sávban levő képeket, alulról felfelé haladva, az ,egy' szóval elindulva és a ,köcsögöt' meg a ,tulipánt' egybeolvasva. Íme: EGY KETSEG TULI-PAN, mai helyesírással Egy kétségtelen van, - vagyis istennek egy személye kétségtelenül van, de több nincs. Bizonyára még mást is mond ez a bonyolult kép, de azt egyelőre nem tudjuk elfogadható módon megfejteni. Ennyi is elég azonban arra, hogy belássuk, miszerint az említett diakónus nem volt olyan együgyű asztalosmester, mint amilyennek feltételezték. A diakónusnak hatalmas nyelvtani, hangtani és írástechnikai tudása volt és olyan tekervényes észjárása, hogy őt mai tudományos felkészültségünkkel is nehezen tudjuk követni. E kötetben ilyenfajta nehézségekkel majd sokszor találjuk magunkat szemben.

Az enlaki templom dísze azt mutatja, hogy az ősi írásrendszerek közül nemcsak a rovás, de a képírás sem halt ki a modern ábécé felvételével, hanem mindkettő menedéket talált a népművészet végtelen birodalmában, ahol mind a mai napig tovább élnek és gazdagon virágoznak.

Akik e szöveget megelőzőleg olvasták, keret fölé írt fölé írt szavakat nem vették észre, mert azok írásjeleit díszítésnek nézték. Pedig az unitárius hittételnek éppen az ,egyetlen egy' adja meg szabatos fogalmazását. A diakon írásjeleit "Dej-A-K (lakán)" értelemben oldották fel, amit utóbb Csallány Dezső helyesbített diakonra (44m. 88) Ez a példa ízelítőt ad azokról a nehézségekről, amiket nem mindig sikerül kiküszöbölni.

Nyilvánvaló tehát, hogy hallatlanul régi szellemi örökséget őriznek számunkra az írásos terítők, madaras párnák, beszédes kopjafák, tulipános ládák, jelzett lepedők, meg a mértani jelekből mintázott szőnyegek, a pávaszem, a háromszögbe rajzolt szem, a puffos ujjú blúzok, hétfodros szoknyák, sajátos alakú és színű zászlók, az oroszlános címerek, sőt maga a magyar állam ősi címere is. Szeretjük ezeket a motívumokat, tudjuk, hogy ősmagyar dolgok, de már nem értjük üzenetüket. Ezeket a fontos történeti okmányokat írástörténeti szempontból még nem vették vizsgálat alá, pedig roppant ígéret rejtezik bennük.

A népművészeti munkákról ismeretes, hogy Nagy-Magyarország minden területén előfordulnak. Ebből arra következtethetünk, hogy a régi írás, amiből a mai népművészet táplálkozik, nemcsak a székelyek és hunok tulajdona volt, hanem ismerte azt minden keletről jött magyar néprész, amelyből a mai magyarság ötvöződött. Mindezt meggondolva, a szkíta, székely, hun vagy magyar írásnak azonossága kapcsán a történeti összefüggések olyan láncolata rajzolódik ki szemeink előtt, amely nem sejtett eredményekre vezethet bennünket. Ezzel az útravalóval elindulunk most a hunok által hátrahagyott írásos okmányok megvizsgálására, amelyeket kárpáti országukban készítettek mintegy nyelvük örök tanúbizonyságaként és kilétük igazolására.

A HUNOK ROVÁSÍRÁSSAL ÍRT MAGYAR NYELVŰ OKMÁNYAI

Magyarország igen gazdag hun időkből származó régészeti leletekben. Területén tárták fel a legtöbb hun emléket és ott találták meg e nép kultúrájának legkimagaslóbb bizonyítékait. Nem véletlen ez, hanem nagyon is természetes, hiszen a Kárpát-medencében volt a nyugati hun birodalom súlypontja, ott székelt a dinasztia és onnan uralkodott a három nagy hun király: Oktán, Rúga és Attila. A hun királyi nemzetség az Alföldön, a Tisza és a Maros összefolyásánál, a mai Szeged környékén lakott. Szájhagyomány szerint ezen a vidéken egyes hun sírokból annyi arany kincs bukkant elő, hogy a helybeli lakosság talicskaszámra hordta szét mielőtt a hivatalos régészek a helyszínre érkeztek. A herdálásból megmenekült és múzeumokba került hun kincsek azzal a sajátsággal bírnak, hogy igen gyakran írásos feljegyzéseket tartalmaznak. Ezek az aranyba vésett szövegek alkotják a hunok hiteles történeti okmányait és mi az alábbiakban megkíséreljük azokat szólásra bírni.

1. sz. hun nyelvemlék. - Ez az első hun szöveg egy 9 cm magas üst alakú edény talpára van írva (ld. 4. táblát). A kehely sok más tárggyal együtt 1934-bon a Szeged- Nagyszéksós határában feltárt hun sírból került elő. Az egész leletnek e kehely a legszebb darabja. Az oldalán levő kerek ablakocskákban eredetileg drágakövek csillogtak, amelyek a hamvasztásos temetkezés folyamán a tűz áldozatává lettek. Maga a kehely is súlyosan megsérült, de az írásjeleket nem érte bántódás. A régészek egyöntetű megállapítása szerint kétségtelenül hun lelettel állunk szemben. Az esztendőt azonban, amelyben a temetkezés lezajlott és a kehely földbe került nem tudták pontosan megállapítani. A sír hun viszonylatban is szokatlanul gazdag melléklete, meg az a körülmény, hogy éppen a Tisza-Maros összefolyása táján, a hun királyi nemzetség települési területén találták, arra a megállapításra vezette a régészeket, hogy oda fejedelmi személy temettek (5). Ki volt ez az előkelő hun fejedelem?

Az apró pontokkal jelzett ,poncolt' betűk rovásjelek, melyeket a rovó általános szabályát követve jobbról balra haladva írtak, úgyhogy a szövege is ebben az irányban, jobbról balra kell olvasni. A jeleket úgy tagoljuk szavakba és úgy írjuk át ábécés betűkkel, amint vonatkozó táblánkon bemutatjuk. A szöveg mai helyesírással így hangzik: Ezzel öli meg Ungarok Titánát a szt.-római lánya E döbbenetes hírt véve, azonnal fel kell vetnünk a kérdést, vajon jól olvastuk-e a rovásjeleket? A helye; olvasás első feltétele az, hogy minden egyes jel hangértéket felhasználjuk egyet sem hagyva ki, egyet sem módosítva. Jelen esetben ez így történt A második ismérv az, hogy eredményül értelmes mondatot kapjunk amelyben a szavak egymással szoros gondolati egységbe kapcsolódnak Olvasatunk ennek a kívánalomnak is megfelel. Végül harmadszor meg kell legyen az írásnak a korra jellemző fonetikus grafikája. Ezt is látjuk írástechnikailag tehát nem lehet az olvasás ellen kifogást emelni. A helyes megfejtésnek azonban tárgyi ismérvei is vannak.

Szükséges, hogy a szövegben megnevezett események, személyek és körülmények megegyezzenek az egyéb forrásokból hitelesen megismert adatokkal. Ezzel kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy a középkori források beszámolnak a hun királyi udvarban történt tragédiáról, melynek Attila lett áldozata azon az éjszakán amidőn egy idegen eredetű, éppen a Római Birodalom területéről származó királylánnyal ülte nászát. (6) A mindig jólértesült bizánci diplomaták is úgy tudták, hogy Attila király halála nem természetes módon következett be, hanem őt egy haszontalan leány méregpohárral küldte a másvilágra (146m. 91, 153, 170). A leány nevét a hagyomány Mikolt és Ildikó alakban őrizte meg, ami csak magyar nyelven érthető - ,megölte' és ,öldöklő' és így az is a tragédiára utal. Szóval a tárgyi körülmények is igazolják a felirat olvasásának hitelességét. Eszerint a birtokunkban lévő kehely amellyel az elhunyt király máglyáját meggyújtották, Attila méregpohara Ez az eredmény világszenzáció.

5) A lelet körülményeiről ír 63m, 100 sk és 146m. 241 sk. A kehely képét közlik: 65m. XVII 63m. 39 és 146m. III. Nagyon meglepő, hogy a magyarországi régészeti leleteket idegen nyelven ismertető könyv, a németül, franciául és angolul is megjelent Archaeologische Funde in Ungarn (170m) ezt a fontos és hiteles hun okmányt nem mutatja be. De még meglepőbb, hogy nem szerepel a könyvben a világhírű nagyszentmiklósi kincs sem. Pedig mindezeket magyar földön, "in Ungarn" találták, tehát mindenképpen helyük volna a könyvben.

6) Kézai bőségesen foglalkozik Attila halálával, de csak e külső körülményeket mondja el halálát pedig túlzott szórakozásának tulajdonítja 167m. I. 160 sk.

A budapesti Magyar Nemzeti Múzeum tehát anélkül, hogy tudná, az egyik leghíresebb világtörténelmi emléket, a nagy hun király méregpoharát őrzi és a magyar régészek, anélkül hogy rájöttek volna, a szegedi határban Attila király sírját tárták fel. A nyelvészek is meglepetéssel vehetik tudomásul, hogy 453-ból egy hallatlanul fontos magyar nyelvemlék került elő, amely első összefüggő nagyobb nyelvemlékünket, a Halotti Beszédet 750 évvel megelőzi. De ugyanez a szöveg azért is világszenzáció, mert belőle kiderül, hogy a 4. és 5. században már magyarul beszélő és író népek éltek a Kárpát-medencében, hogy Attila király a magyarok királya volt és tökéletesen igaz a krónikák híradása, amelyek váltig ismétlik, hogy a hunok magyarok, Huni sive Hungari (7)

2. sz. hun nyelvemlék. - Ez a nyelvemlék (ld. az 5. sz. táblát) két példányban készült és egy-egy arany csésze felfelé néző lapjára van bevésve, azonos módon, azonos betűkkel és azonos szöveggel. A két csészét Nagyszentmiklóson 1790-ben huszonhárom más arany edénnyel együtt találták. A kincseket annak idején Bécsbe szállították és ma is ott őrzik, mint a Kunsthistorisches Museum legkimagaslóbb értékű tárgyait. Amidőn e felbecsülhetetlen értékű arany edényeket megtalálták, a közvélemény azokat Attila kincsének nevezte el és Hampel József régész az 5. századba, a hunok magyarországi virágkorába helyezte. Később a keltezésről eltérő vélemények alakultak ki és voltaképpeni tulajdonosát nem tudták megállapítani. Az Attila- kincs izgalmas problémája ma is nyitott kérdés és helyzetét Németh Gyula szavaival így foglaljuk össze: "Azok a tudományos problémák, amelyek a nagyszentmiklósi kinccsel, az ural- altáji népek tárgyi kultúrájának talán legszebb emlékével kapcsolatban felmerültek, Magyarország archaeológiájának legérdekesebb de egyúttal leghomályosabb kérdései közé tartoznak" (145m. 5). Mennyiben tudjuk ezt a homályt eloszlatni?

A szóban forgó edény kör alakú mezőjében, egy keresztalakú idom körül rovásjelek helyezkednek el. A betűk alakja valamivel régibb, mint az Attila-tragédiát megörökítő szöveg jelei. Ha tehát ez is hun szöveg, külalakjáról ítélve a magyarországi hun uralom első fénykorába, Oktár király (megh. 430) idejébe volna illeszthető. Mint kiderül, valóban oda is tartozik. A szöveget az óramutató járásával ellenkező irányban kell olvasni, amint erre a betűk fordulásából pontosan lehet következtetni, a "12 óra" helyzetben álló jellel kezdve, bal felé haladva. A jeleket 8. sz. táblánkon szavakba tagolva megismételtük s ugyanott közöljük betűhű átírását

7) A kehelyen szereplő írást minket megelőzőleg senki sem olvasta el. Az írásjelekre nézve nem alakult ki határozott vélemény. Fettich Nándor régész, Nagyfalusy korábbi véleményét követve a betűk nagyobb részét görögnek, kisebb részét ismeretlen eredetűnek tartja. Domanovszky Ákos a jeleket rovásjeleknek látja. Mészáros Gyula sejtése szerint a szöveg valami kaukázusi (ókarthveli) nyelven lenne írva. 146m. 242; 65m. 121 sk. Most kiderült, hogy ezek a feltételezések alaptalanok: a szöveg rovásjelekkel írt magyar nyelvű feljegyzés.

A szöveg nagyon művelt rovással, azaz sok egybeolvasztott jellel készült és mai helyesírással leírva ezt mondja: Negyedik hun király Oktár országa. Örök jogon vette barátoktól. Pontiak, Ister vidékiek Uraliak, Tatárok urai. A tányér közepén levő szimbólum mind a négy ágának végében N rovásjeleket látunk, a hun szó szokásos jelölésére, majd egy kör következik s azon belül a rovás ELI jele. A szimbólum kétségtelenül a "negyedik hun király" címet ismétli. A fontos üzenetet közvetítő két arany edény külső oldalán is van egy rövid feljegyzés (ld. az 5. táblát). Ennek szövege mai helyesírással így hangzik: Arany éket Izsák hun csinálta (8)

3. sz. hun nyelvemlék. - Ezt a nyelvemléket a nagyszentmiklósi kincsek egyik arany tálcáján találjuk, jobbról balra haladó írásjelekkel (ld. a 6. táblát; az írásjelek szavakba tagolva és betűhíven átírva a 8. táblán, No. 2). A jelek felett egy enyhén félhold alakú keretben állatképek vannak. Az írásjelek kissé megkoptak, különösen az összerótt négyfogú betűk. Az eredetit közelebbről szemlélve, az elmosódott vonalak helyreállíthatók, amint erre kísérletet is tettek, de a helyreállítás a szöveg értelméből is megtehető. (9) A jelek aránylag könnyen olvashatók s azokat mai helyesírásunkkal így írjuk át: A díszen írt Irán honi rokonok állatnevekkel éltek; előny volt. A tálca díszén az előkelőbb helyzetben levő két nagyobb állatot, rókát vagy farkast, a tompa orr jellemzi; ezek egyike bizonyára a hunokat jelképezi, mert az ő tompa orrukról a leírások is megemlékeznek (141m. ?l; 146m. 65).

A madárszárnyakkal ellátott hajlított csőrű állatok egyike pedig a magyarokat. A két tompa orrú állat farkának középső sudarában két igen apró rovásjel van bevésve, amit azonban a rendelkezésünkre álló fénymásolatról nem tudunk elolvasni. Azt a három írásjelet sem tudjuk kivenni, ami a jobboldali tompa orrú és vaknak ábrázolt állat hátsó combjára van felírva.

8.) A két tányér szövegének olvasására eddig csak Keil Bruno tett nyomtatásban is közreadott javaslatot. A német tudós az írás betűit görög betűknek nézte, a szöveget görög nyelven olvasta el, a "12 óra" helyzetből kiindulva ugyan, de az óramutató járásával megegyező (!) Irányban. A középen elhelyezett monogramot Krisztus monogramnak nézte (!), s tányérokat pedig keresztelő csészéknek Bevallja, hogy a betűket nehezen olvassa és tulajdonképpen csak egyetlen egy görög szót vesz ki tisztán (UDATOC), ami szerinte a görög ,víz' genitívusza. Szövegét úgy varázsolja elő, hogy a 36 írásjelhez 20 ábécés betűt hozzátold. A talált értelmet így fordítja görögből németre: "Christus hat mit Wasser den Menschen erlöst, emporsendend (daraus) den neuen heiligen Geist." magyarul: Krisztus: vízzel váltotta meg az embert, felküldvén (abból) az új Szentlelket (145m. 5 sk). -

Tudós német kollégánknak a rovásírás technikájáról meglepően hiányos fogalmai vannak, még az írásjeleket sem ismeri fel, nem tudja az olvasás Irányát megállapítani, sem a hangzós feloldás korlátolt lehetőségeit nem tudja. Eredménye logikailag sem állja ki a kritikát: Krisztus nem vízzel váltotta meg a világot, hanem vérével; a Szentlélek tüzes nyelvek alakjában az égből szállt alá, nem a vízből emelkedett ki; végül csak egy Szentlélek volt, tehát nem lehet "új" Szentlélekről beszélni.

9.) 145m. a 11. és 16. oldalán közli az általa javasolt helyreállítást. Az írásjeleket itt a szerző tükörképükben adja, hogy balról jobbra legyenek olvashatók. Átírása nem egészen pontos, az
írásjelek helyesen úgy vannak, amint mi, adjunk táblánkon. A jobbról balra haladó sorban a 7. írásjel nem NY, hanem három összerótt jel R.K.N. A sorban a 9. és 14. jel a három fogú E és az egyfogú, de felfelé emelkedő foggal írt L közös szárra szerelve.

Egyelőre e rajzos ábrázolásnak ne tulajdonítsuk más jelentőséget, mint azt, amit a pompás magyarsággal írt főszöveg mond. A főszöveg szerint a Duna vidékén élő hun urak iráni eredetűek, tehát nem nagy-ázsiaiak, és magukat állatképekkel jelképezték. Ez utóbbi kijelentés segítségünkre jön, hogy egyes hun királyok neveit megértsük. ,Oktár' talán A-Ku-Ta-UR: A kutya úr; Rúga bizonyára Róka; ugyanezen az alapon Attila talán Atya ló; a "visszatérő hunok" pedig, akiket mi avaroknak, a források meg gyakran AB-ARI neveznek, tulajdonképpen Eb urak. Ez valóban mind csupa magyar név; nem török, se nem gót. Az állatnevek használata azt is megmagyarázza, miért írták a nyugat-európai források, hogy a hunok "állatok" és hogy Attila "kutyától" származott: nekik egyszerűen lefordították a fedőneveket. (10)

4. sz. hun nyelvemlék. - Ez a nyelvemlék a nagyszentmiklósi lelet 21. sz. alatt elkönyvelt darabján szerepel (képe a 7. táblán alul, írásjegyei a 8. táblán, No. 3). A feliratot alul a "6 óra" helyzetben levő kereszttel kiindulva, az óramutató járásával ellenkező irányban olvassuk. A szöveget betűhíven így írjuk át: EIir_ÁN-I-A-T RÉ-G-I Be-Tü-IRe ER-éG EL-ER-eGA-T K-A-P-A.RA-Sá-Bú Ki-T-AL-Á-T ÉR.T-ELEM. RÉ-Ge J-ELE-T É-Ge-TIK, ER-ÁN-É-T K-A-P-A.R-(ták) ELE-B A Kő-RE, eT-ELE Mo(n)-TA,:'Irániak régi betűire a rég elöregült kaparásból kitalált értelem. Rég e jelet égették. Iránét kaparták előbb a kőre. Attila mondta"

Ez a hunoktól eredő 5. századbeli magyar szöveg további fontos kultúrtörténeti tényt, az írástudás akkori állapotát tükrözi. A szövegíró maga állapítja meg, hogy az ő idejében a rovás régi fajtája már kezdett feledésbe menni, vagy legalábbis az író maga kezdte feledni. Ennek tulajdonítható, hogy az első szóban a többes szám szokásos K ragja helyett T ragot alkalmaz. De az sincs kizárva, hogy a régi többes ragot használja, ami valóban T volt, mint egyes finnugor nyelvekben ma is az. Az írás elkészítésének módjáról adott hír teljesen megfelel a valóságnak. Így már egy negyedik, több mondatot tartalmazó úgynevezett nagyobb nyelvemléket olvastunk a hunoktól magyarul. (11)

10) A magyar tudósok közül Németh Gyula turkológus kísérelte meg harmadik hun nyelvemlék elolvasását. Megelégedéssel állapítja meg munkájában hogy a szöveget néhány soron belül kitalálta, hála az alkalmazott eredeti módszernek. A módszer eredetisége az, hogy minden rovásábécét figyelmen kívül hagyott (I), és a jeleket puszta spekulációval (!) állapította meg, de közben a kereszt alakú jeleket (ami a rovásban a T és a D jele), mint felesleges és az íráshoz nem tartozó elemeket következetesen kihagyta (145m. 14 sk), Eredménye szerint a szöveg török nyelvű és négy szót tartalmaz: "Boila Csaban cseriz qas" Bojla Csabán csemegés tálja.

Eredményeivel Németh Gyula még sincs megelégedve, mert az írnok (!) több helyen nyelvtani és hangtani hibát követett el, amit neki kellett kijavítania. Nem kell részleteznünk, az olvasó maga is tudja, mit kell gondolnunk Németh Gyula módszeréről és néhány órán belül elért eredményéről.

11) bizonyos meglepetéssel látjuk, hogy a világ egyik legnagyobbnak kijelentett írásszakértője, Thomsen, e ragyogó magyar szöveget görög (!) betűkkel irt török (!) nyelvű szövegnek olvasta, a kereszttől kiindulva az óramutató járásával megegyező (!) irányban. Az általa kitalált mondatokat így fordította franciára: "le zoapan Bouila a achevé la coupe, (cette) coupe a boire qui par le zoapan Boutooul a été adaptée á étre suspendue,' magyarul: Builo zoopon fejezte be a kupát, (ezt az) ivókupát, amely Butául zoapon által tétetett a felfüggesztésre alkalmassá. Németh Gyula magyar tudós a szöveget Thomsen utón szintén görög betűsnek vélte, ő is törökül olvasta el, de az írást besenyőnek vélte és értelmét magyarul így szabta meg:Beila Csabán csészéje, amely az ő megrendelésére készült, Botoul Csabán csináltatta csatját, az ő ivócsészéje ez' (145m 8-101).

Mit szóljunk ezekhez o csattogó mondatokhoz? Talán hagyjuk Németh Gyulát beszélni. Először is hangsúlyozni akarom, hogy o hangok jelölése a feliratban nem a rendes, a török szavaknak nem az irodalmi művekben használatos átírását látjuk, hanem egy kevésbé képzett embernek egészen egyéni, bár hibátlan írásmódját (145m. 6). Ezután következik az írnok sok ,hibájának' szépítgetése, végül a módosító olvasás. A fő baj itt nem az irnoknál van, hanem a tudósnál, aki nem tudja a rovásjeleket a görög betűktől megkülönböztetni, nem ismeri az olvasás irányát és el sem képzeli, hogy egy 5. századbeli a Duna-medencében talált szöveg magyar lehet.

12) Mivel tudósaink a magyarokat csak a század végén vándoroltatják be Magyarországba, az Attila-kardot az Árpádok korából keltezik Vajon nem kellene ezt a dolgot még egyszer és jobban megnézni?

A nagyszentmiklósi kincs valamennyi darabja a magyarországi ötvösipar remekműve. Mivel rajtuk egykorú magyar szövegeket találtunk nyilvánvaló, hogy előállítóik és tulajdonosaik is magyarul beszéltek. A hunok arany tányérjairól Kézai Simon mester is említést tesz (167m. I 151) Okleveles anyagból pedig azt is tudjuk, hogy egy másik híres hun kincset "Isten kardját" még az Árpád-korban is Magyarországon őrizték. Ez a kard Attila király kardja, aki tudvalevőleg Esthon (EST-AN) ura volt, vagyis olyan királycímet viselt, amely összecsengett az Isten szóval. Ma ez a kard is Bécsben van és Nagy Károly (Curulu Magnus) kardjaként őrzik. A kardról a régészek megállapították, hogy magyar ötvösműhelyben készült.

(12) Ugyancsak itt, Magyarországon őriztek több más hun kincset is, amelyek magyar tulajdonjogát mindig elismerték. Róluk egy oklevél is szól amelyben a cseh király megígéri, hogy a magyar királynak visszaadja valamennyi kincsét, amelyet nagyanyja, Mezovi Anna illetéktelenül Cseh országba vitt. Köztük volt "egy igen drága arany edény, amelyet mindenütt finom és csodás szépségű drágakövek díszítettek és sok más arany ékszer amelyet Attila magyar király és más utódainak idejétől fogva mostanáig Magyarországon őriztek" (146m. 187 sk). Az első világháborút befejező szerződések, a régi Monarchiát felosztó saint-germaini és trianoni diktátumok akként intézkednek, hogy a Bécsbe hurcolt kincsek a Monarchiából kivált államok között a régi tulajdonjog alapján felosztandók. Ez a felosztás részben meg is történt, de az Attila-kincsek, mivel ügyük akkoriban még nem volt tisztázott, Bécsben maradtak, noha azok osztrák tulajdonjogát semmi sem támogatta. Vajon most, amidőn a kincsek magyarságát magyar felirataik beigazolták, nem nyílik-e alkalom a tévedés helyreigazítására a kincsek visszabocsátására a jogos tulajdonos birtokába?

5. sz. hun nyelvemlék. - Ez a rövid szöveg a Rajna vidéki Wolfsheimben feltárt hun lelet legértékesebb darabjára van bevésve (ld. a 8. táblán No. 4. alatt) és most a wiesbadeni múzeumban őrzik. A kérdéses tárgy egy állatfejben végződő nyakperec lecsüngő alkatrésze volt, amit egykori tulajdonosa amulettként viselt (146m. VI. tábla, 1 és 2; VII. tábla, 1 és 1a). A csüngő dísz rekeszeiben egykor piros színű keleti gránát volt, kivitelezése a Szeged határában talált arany kehellyel azonos technikára vall. Régészeink szerint "ma már világosan látjuk, hogy (ez a kincs) a hun birodalom művelődési viszonyainak szerves tartozéka. . , készülési köre iránt a legcsekélyebb kétségünk sem lehet" (146m. 242 sk). A lelet mellékleteiből úgy vélik,, hogy a nyakperec és csüngője az 5, században került a földbe. A feliratot még nem olvasták el, de azt gondolják róla, hogy valami iráni nyelven lehet és az egyik szó talán "az első szaszanida uralkodónak, Ardasirnak (megh. 241-ben) nevét tartalmazza: Artachsatar" alakban.

Tüzetesebben megnézve az írásjeleket, azokból a legnagyobb jóindulatú értelmezéssel sem tudtuk Ardasir-Artachsatar nevét kihozni. Ellenben rájöttünk arra, hogy ezúttal is magyar nyelvű szöveggel állunk szemben, ami most már természetes is, ha hun korból eredő írást látunk és azt állatkép is kíséri. A jobbról balra haladó szöveget így írjuk át a mai helyesírásunkkal: "Ungár nénitől Ilonának, Nagyapa." Ajánlás ez, az amulettet adományozó nagyapa részéről. Mit gondolhatunk erről a szövegről? Bizonyára azt, hogy az Attila halála után lezajlott polgárháborúból germán területre is menekült egy hun-magyar csoport és az hagyhatta hátra. Maga a nagyapa véshette be az írást, aki még jól ismerhette a rovást, mert a magánhangzókat nem írta ki, hanem következetesen csak kis vonalkával jelezte, ott ahol ez szükséges. A falu, ahol a menekült hun raj letelepedett, mind a mai napig viseli a hunok farkas állatnevét, mert neve Wolfsheim- Farkastanya.

6. sz. hun nyelvemlék: monogramok. - Fettich Nándor közli (65m. XII) a kolozsmegyei Apahidán előkerült hun gyűrűk fényképmásolatait. A gyűrűkön monogramok vannak. Az egyik monogram egy egyenlőszárú keresztet ábrázol (a rovás T jele), amit egy kör (ELE) kerít körül. Ugyanilyen monogramok láthatók a nagyszentmiklósi kincs korsóin is (145m. 28 sk).Ha a két jelet egybeolvassuk, eT-ELE, aT-ILA: "Attila" nevét kapjuk. Egy másik gyűrű (65m. XXII. No 5) szintén rovásjelekből készített monogrammal van ellátva. A jeleket a gyűrűn magán balról jobb felé olvassuk, de ha vele pecsétet nyomtak, a lenyomatot már a rovás szokásos irányában, jobbról balra kellett olvasni. A monogramot és alkotóelemeit a 8. táblánkon (No. 5) mutatjuk be. Ábécés átírása: "Csejte várura".

A monogramok sorában kell megemlékeznünk a hunok indás díszítéséről is. Ennek szép példáját látjuk Oktár csészéjén (6. tábla) és Rúga király tálcáján (7, tábla). Ezek az egymásba fűzött indák a hunok nevét írják, százszor meg százszor, és rovásjelek egybekapcsolásából keletkeztek. Ezek újra felhívják figyelmünket a népművészet eredetére. Ha ugyanis megfigyeljük a mintát, mint 8. táblánkon (No. 6) külön is hangsúlyozzuk, az indák alapmotívuma mindig két egymásnak háttal illesztett félkörből áll, azaz az UN-NI: "Huni" szót írják. E két írásjelet egy vízszintes vonallal kötik ősszé, ami az "1" sorszámot illetve annak EGI hangcsoportját írja és a megelőző elemmel a Huni ág, Hunok kifejezést adja. Ha e motívumokat kör alakban helyezik el, mint éppen ábránkon mutatjuk, akkor a Huni ágak ura, Hunok ura jelentéshez jutunk.

7. sz. hun nyelvemlék: szimbólumok. - A hunok legjellemzőbb szimbólumai az állatképek. Ez kézenfekvő is, ha magukat kutya, róka, farkas, ló meg eb fedőnevekkel látták el. A régészek is észrevették ezt az összefüggést és az állatdíszes leleteket a hunoknak szokták tulajdonítani. Szaknyelven griffes ábrázolásnak nevezik, mert mesebeli állatoknak gondolták. Ilyen állatszimbólumokat ábrázol a már ismertetett hun tálca (ld. 6. táblát), amelyen két rókát vagy farkast látunk. Ugyancsak róka szerepel a nagyszentmiklósi kincs egy másik tálcáján, amit 7. táblánkon mutatunk be. Ez utóbbi rókát ábrázoló tálca bizonyára Rúga- Róka király tulajdona lehetett, mert a körbefutó indákkal együtt ezt írja: Hunok ura, Róka. A róka lába be van kötve, talán sebesülésre utal a kép. Egy pillanatig sem lehet tehát kétségbe vonni, hogy a "griffes indás díszítés" a huni szervezetű magyar népek sajátja. (13)

Amint a szimbólumokból látjuk, a hunok is ismerték és használták rovásírásukkal párhuzamosan a képírást, mint megelőzőleg már erre példát láttunk a székely rovásírás emlékeivel kapcsolatban, az enlaki templom díszét vizsgálva. Egy további egészen szabályos hun korbeli képírással írt szimbólum az a szemet és orrot, de semmi mást nem ábrázoló 31.1x24.1 cm nagyságú arany lemez, amit zsinórra fűzve és nyakba akasztva viselt tulajdonosa (ld. 9. táblánkat). A szimbólum a képírás szabálya szerint a szem és orr hangsúlyozásával ezt írja: Szemúr, ami a napisten főpapjának címe szokott lenni. Az arany lemez tehát rangjelző tábla volt.
Tovább is időzhetnénk még a hun írásos emlékek vizsgálatánál, sorra véve egyéb ékszereiket és díszeiket, főleg rovarokat (méheket) ábrázoló biztosítótűít, jelekkel ellátott üstjeit, de ezek már inkább részlettanulmányokba illő dolgok. A bizonyítékok további halmozására nincs is szükség. Az eddig előadottak minden tekintetben perdöntő érveket szolgáltattak, úgyhogy a hunok magyarnyelvűségében többé nem kételkedhetünk. Foglaljuk tehát össze, amit fontosnak találunk és megállapításainkban külön is ki akarunk emelni.

A magyar nyelvre nézve megállapíthatjuk, hogy azt a 4. és 5. században a Kárpát-medencében már széltében-hosszában beszélték és széltében-hosszában írták. Az ez időből származó nyelvemlékek tömérdek szava között egyetlen egy idegen nyelvből eredő szót sem találtunk: se görögöt, se latint, se germánt, de még csak törököt sem, szlávról nem is beszélve.

13) Hampel József nagyon helyesen a griffes-indás szimbólummal nyomozta a hunokat a népvándorlás forgatagában. A régészek egy része azonban ma újra kételkedik e módszer helyességében (146m. 316). A mi kutatásaink Hampel József nézetét igazolják. A griffes-indás szimbólumokat szervesen egészítik ki a magyar népek egy másik csoportjának szimbólumai, a madarak (madár: magyar) és oroszlánok (magaru: magyar) meg a tarsolylemezeken lótható madár stilizálások. Ezekről később szólunk.

Minden szó a magyar nyelv hiteles szava, önálló alkotása. A nyelvtani szerkezetet, ragokat és képzőket tökéletesen kiforrt állapotban látjuk, a szórend biztos és határozott, a kifejezések erőteljesek és pontosak. A talált mondatokat a mai magyar ember minden további nélkül, füle első hallatára megérti, nem úgy, mint az óangol, ófrancia meg ó-germán szavakat. Ha ez így van, mert tény, hogy így van, akkor a 4. és 5. századi magyar nyelv mögött sok ezeréves múltnak kell lenni. Ne lepődjünk tehát meg, ha majd a következő fejezetekben egy-két évezreddel még régibb időből eredő írásos emlékeket találunk és azokban is jó magyarsággal szólnak hozzánk eleink.

A magyar népre nézve ezt mondhatjuk: mivel a magyar nyelvet nem idegen, hanem magyar népek beszélték és írták, ezért történeti tényként kell elfogadnunk, hogy magyar néprészek már a jelen időszámítás 4. és 5. századában a Kárpát- medencében éltek, ott államalkotó minőségben szerepeltek, tehát az európai .,magyar ország" már akkor megvolt. A felmerült adatok egyúttal pontosan utaltak a magyar népek korábbi lakóhelyére, jelesül Iránra, és azt is sejtetik, hogy a Régi Keletről több hullámban és két főirányból érkeztek a Kárpát- medencébe: a kaukázusi kerülővel kelet felől, és a Balkán-félszigeten át dél felől. A beérkezett magyar törzseket legelőször a hun részleg szervezte egységes államba, az hozta létre közöttük a testvérülést s alakította ki a hun-magyar nemzetet.

A hun-magyar testvérnép kultúrájára nézve megállapíthatjuk, hogy az bizony magas kultúra volt. Nemcsak írtak és olvastak, nemcsak bámulatos haditudomány birtokában voltak, hanem olyan aranyművesekkel is rendelkeztek, akiknek alkotásaihoz fogható remeket az akkori Európa nyugati tájain hiába keresnénk. A hunok ötletessége és szellemessége, amely a griffes-indás díszítésű népművészet alapjait megvetette, a római és germán népek táborában még ismeretlen volt; azok csak később tanulták meg ezt a stílust. A hunok katonai és politikai képessége olyan tudományos magaslaton állott, ami előtt a maradék Európát halálfélelem fogta el. És e kisebb kultúrájú nyugat-európaiak utódai a mi hun-magyar elődeinket mégis lebarbározták, ázsiai hordáknak nevezték, az emberiség söpredékének. Ezt a hazugságot örökre ki kell irtani a történelemkönyvekből, vagy ha bent hagyjuk, a neveket az igazságnak megfelelően át kell cserélnünk.

Mit kell tehát elvetnünk? Először is azt a tanítást, amely szerint összefüggő nyelvemlékeink csak a 13. század elején kezdődnek és hogy a mi népünk történetére a 9. század előtt semmiféle nyelven nem áll rendelkezésre írott kútfő. Másodszor el kell vetnünk azt a hiedelmet, hogy a hunokhoz a magyaroknak semmi közük és hogy a magyar nép csak a 9. század végén települt volna be a Kárpát- medencébe. Harmadszor, mindenestül együtt el kell vetnünk a finnugor nyelvi rokonságra felépített őshazaelméletet, amely szerint a magyar népek (magyarok, finnek, estiek, stb.) az Uralból meg Szibériából jöttek volna Európába és útközben szedegették volna össze szókincsüket és kultúrájukat, folytonosan másoktól kölcsönözve.