Pompa és engedelmesség

Pompa és engedelmesség

Róma és a római egyház visszaszerezte elvesztett birtokai nagy részét, és ismét nagy szellemi erövé küzdötte fel magát.

A katolikus megújhodási népi mozgalom volt: a rituáléval, a képmásokkal és a jelképekkel olyan es 626d37g zközt adott a nép kezébe, amellyel legmélyebben szántó lelki szükségleteit elégíthette ki, s visszanyerhette lelki békéjét.

1527 után azonban megrendült az általános bizalom és bizakodás.

Michelangelo vonakodva vállalta el az Utolsó Ítélet munkálatait; Kelemen utóda azonban, III. Pál, a Farnese-házbeli pápa rávette, hogy fejezze be müvét, bár ekkor már más volt a festmény célja:

Az egyház hatalmának megmutatásának szánták, és meg akarták mutatni, hogy mi vár az eretnekekre és a szakadárokra.

Ez a freskó már a szigor korának a terméke, amikor a katolikus egyház ugyanolyan puritán lelkülettel nyúlt a problémáihoz, mint a protestánsok.

III. Pál mondhatni a korrupció melegágyából jutott hatalomra.

Kultúráját és vonzalmait tekintve a reneszánsz embere volt; hivatalosan elismerte a jezsuita rendet és összehívta a tridenti zsinatot.

1546-ban III. Pál Michelangelót bízta meg a Szt. Péter székesegyház építésének felügyeletével, s így a müvész szellemi kapocs lett a reneszánsz és az ellenreformáció között.

Az összes nem hivatásos építész közül Michelangelo volt a legkalandosabb természet, öt kötötték a legkevésbé a klasszicizmus és a funkció követelményei.

A Szt. Péter bazilikán Michelangelo elött négy másik építész is dolgozott: álltak már a középsö pillérei, s a környezö falak egy része, mégis ö volt az, aki rá tudta nyomni személyisége egységesítö bélyegét az épületre.

A kupola végül Della Porta tervei szerint készült el.

Della Porta a késö 16. századi Róma nagyon kevés jó építésze közé tartozott.

A kor festömüvészei még gyengébbek voltak. Jellemzöje: modoros, félszeg, önismétlö festészet.

A kor inkább a konszolidációnak, s nem az újat-teremtésnek kedvezett.

A szigor és a visszafogottság kora volt ez; szellemét jól példázza vezéregyénisége, Borromei Szent Károly, akinek legendás aszketicizmusát Crespi festménye örökítette meg.

A kor egy valóban nagy muzsikust teremtett meg: Palestrinát.

Palestrina a Laterán, majd késöbb Szt. Péter bazilika karnagya volt.

Ezeknek az esztendöknek a civilizációja különbözö tényezötöl függött: az elsö a katolikus egyház abszolút tekintélyébe vetett hit.

Ez a hit a társadalomnak még azokra a rétegeire is kiterjedt, amelyeket ma természetüktöl fogva forradalminak hiszünk.

A kor nagy müvészei mind öszinte és hitbuzgó keresztények voltak.

A kivétel Caravaggio volt, és nagyon jól festett.

Ez a konfomizmust nem az inkvizíciótól való félelem gerjesztette, hanem az a nézet, hogy az elözö nemzedék nagy szentjeinek hite olyasmi, amihez az embernek érdemes hozzáigazítania életét.

A szellemi élet jobban fejlödött az északi országok szabadabb éghajlata alatt.

A katolikus egyház nagy teljesítménye abban áll, hogy harmonizálta, humanizálta, civilizálta az egyszerü, tudatlan emberek legmélyebb érzéseit.

Vegyük példának a Mária-kultuszt.

A korai 12. században a Szüzanya volt a civilizáció legföbb patrónája.

Egy nyers és kíméletlen barbár fajt tanított meg a gyengédség és a könyörületesség erényeire.

A nagy középkori székesegyházak voltak a Szüzanya földi lakóhelyei.

A reneszánszban aztán, noha továbbra is a Mennyek Királynöje maradt, földi anya lett belöle, akiben bárki felismerhette a melegséget, a szeretetteljességet, a megközelíthetöséget.

A világ stabilizáló, átfogó vallásai, azok, amelyek az ember lényének minden szintjét áthatják, a teremtés nöi princípiumának legalább olyan fontosságot tulajdonítottak, mint a férfielemnek ( H.G. Wells: Engedelmességen alapuló közösségek).

Az agresszív, nomád társadalmak, a protestáns észak - az akarati közösségek - férfiistent imádtak.

Ezek a férfiszemléletü vallások nem alkottak vallásos képmásokat, többségük szigorúan tiltotta is.

A valóban nagy vallásos müvészetek mindig mélyen átérezték a nöi princípiumot.

Az egyház nagy erössége: a mediterrán civilizáció része, vagy legalábbis a pogány reneszánsz öröksége: az egyház nem félt az emberi testtöl.

A Mária mennybevitele, ez a Tiziano festette barokk kép, abban a korszakában készült a müvésznek, mikor a pogányságot ünneplö nagy müveit festette.

Tiziano még a korai XVI. században támogatta meg tekintélyével a dogma és az érzékiség egyesítését, és mire kifáradt a tridenti zsinat puritanizáló szelleme, Tiziano munkái készen várták, hogy megihlessék Rubenst és Berninit.

E két müvész alkotásaiban diadalmas megoldásra jutott test és lélek régi konfliktusa.

Bernini Irgalmasság- figurája VIII. Urbán síremlékén.

Rubens festményén pedig, ezen A bünbánók bocsánatot nyernek címü, végletesen nem protestáns alkotáson emelkedett érzékiség sugárzik a bünbánó Magdolna, söt még Krisztus alakjából is, teljes összhangban a feltétel nélkül való hittel.

Ezekböl az okokból mondható a barokknak nevezett stílus népszerü müvészetnek.

A barokk, érzelmessége révén, a lehetö legszélesebb körü közönségre hatott.

Az alkotások tárgya sokszor volt homályos, a közlés eszköze azonban népszerü, könnyen érthetö volt, mondhatni filmszerü alkotásokkal élt.

A késöbbi barokk müvészek kedvvel alkalmazták az érzelmes közelképeket, az elnyíló ajkakat, a könnyben úszó szemet.

A rendkívüli csak az a dologban, hogy a barokk müvészek mindezt márványban és bronzban valósították meg.

Bernini müveiböl hiányzik Michelangelo végletes komolysága és összpontosítása, a maga századában az ö müvészete volt a átütö erejü és hatásosabb.

Nemcsak Rómában teremtette meg a város barokk arculatát: ö volt a legföbb forrása az Európa-szerte elterjedö nemzetközi stílusának, amilyen egykor a gótika volt.

Bernini Dávid-szobra, ellentétben Michelangelo Dávidjával, a cselekvés hirtelen mozdulatában éri tetten tárgyát; a szobor arckifejezése szinte már el is van túlozva - voltaképpen a saját arcát véste márványba a fiatal müvész.

Az Apolló és Daphné  és sok más munkája a Borghese család számára készültek.

1620-ra a gazdag római családok már pártfogóként és mügyüjtöként álltak versenyben egymással, s gyakran a kalózkodástól sem riadtak vissza.

Bernini a Szt. Péter bazilika föépítésze lett, s belefogott elképesztö virtuóz müvébe: építeni kezdte a bronz Baldacchinót a föoltár felett.

S mivel kifogytak a bronzból, leszedték a leghíresebb római antik épület, a Pantheon tetejének belsö díszeit, beolvasztották és újrahasználták.

A Szent Teréz elragadtatása az európai müvészet egyik legmegindítóbb alkotása.

Bernini empatikus képzelöereje, az a képessége, hogy belehelyezkedjék mások érzelmeibe, minden érzelmi állapotok egyik legritkábbját, a vallásos elragadtatást állítják elénk.

A civilizációtörténetnek ez a fejezete bizonyos kétségeket ébreszt bennem.

Rossz érzéseim az "illúzió" és a "visszaélés" szavakban foglalhatók össze.

A müvészet persze bizonyos mértékig mindig az illúzióra épít.

Olyasformán alakítja át a tapasztalást, hogy az a képzelet szükségleteit elégítse ki.

Az illúziónak azonban vannak fokozatai, attól függöen, hogy a müvész mennyire hajlandó elszakadni a közvetlen tapasztalástól.

Visszaélések történtek máskor is, a 16. század elötti idökben is, de soha még ilyen nagy léptekben.

A középkorba a jelenség közügynek számított.

De a pápákat adó családok kolosszális palotái már bizony csak a családi kapzsiságot és hiúságot tudták képviselni.

A civilizációt mással, mint ezzel a virtuális szertelenséggel nem gazdagították.