PÁRDUC A KERESZTÉNYSÉGBEN

PÁRDUC A KERESZTÉNYSÉGBEN

A nyugati kereszténység missziós munkájában felhasználta öseink összes állatképeit, és azoknak valamiféle "keresztény" tartalmú vagy célzatú szimbolikus jelentést adott.

Fettich Nándor állapította meg pl. azt, hogy: "a kettlachi stíluskör állatalakjai már keresztény jelképek, de visszamutatnak egy korábbi állapotra, amelyben ugyanezek az állatképek valamiféle "pogány" (nem keresztény) értelemmel bírtak. A keresztény átvétel elöttem nem vitás, de a legutolsó "pogány" használat céljához 323b11d és értelméhez a módszert meg kell találnunk."

Amint az elöbbiekben is láttuk, hatalmas anyagú ösi vonatkozás áll rendelkezésre a párduc-szimbolizmusra vonatkozólag. Sumerián át még Egyiptomig is eljutunk, hiszen "OSIRIS"-t az egyiptomiak is párduccal ábrázolták. (H. Balley: "The lost language of simbolism.")

Plutarch szerint: "OSIRIS" neve is párducot jelent. "OS" : sok és "IRI" : szem. Tehát "sokszemü" (sokfoltú).

De Jézus Urunkat a zsidók "Rabbi ben Panther" néven hívták sokszor, mert a "Párduc" (Nimrud) fiának tartották. Ugyancsak Balley mondja, hogy a misztikusoknál a párduc neve: "Sweetness of the Breath of Life", "az élet-lehelet édessége", vagyis a "Szentlélek".

Ne csodálkozzunk tehát azon, ha Jézushitü álmos-árpádi öseinknél is ugyanígy találjuk a párduc-hagyományt, melyhez mint ösvallásunk egyik nagy misztériumát, vagy inkább "titkát" képezö kultikus állatábrázolásunkhoz igen nagy karizmatikus hagyomány füzödik, és ezért:

A Párduc jelképét igyekezett legjobban megváltoztatni a szimbolikában a római judai-keresztény térítés.

Az "ázsiai és Jézushitü kereszténységnél" még élt a "PÁRDUC"-i hagyomány és csak I. Istvánhoz füzödö "nyugati judai-kereszténység" az, mely ösi jelentéséböl kiforgatja, és a saját, "áldozat ideológiájához" illeszti. Ugyanis - az "ázsiai kereszténység" a nem zsidó Jézust "FÉNYES NAPJAKÉNT" ismerte és tisztelte, aki eröt ad a sötétség, a rossz legyözésére. (A görög szertartású egyházak még ma is így, FÉNYES NAP-nak nevezik Jézust.)

A nyugati, római-judai-kereszténységben a "zsidó Jézus" áldozati állat, aki - mint "Isten Báránya" - azért áldozta fel magát, hogy elvigye a világ büneit.

Amikor I. Istvánnal megindul a "pogánynak" nevezett, de valójában Jézushitü és az "ázsiai-kereszténységhez tartozó" magyar nép "áttérítése" a római-judai-kereszténységre, a misszionáriusok "átértékelik" az "áttérítésre" ítélt nép hagyománykincsét, és jelképeik értelmét egyszerüen átváltoztatják a római-judai-kereszténység liturgiájának értelme szerint. Így lesz a "pogány" PÁRDUC-ból is "Isten Báránya".

Szolgáljon a kutatásban útmutatóul- a haló poraiban is áldott - FETTICH NÁNDOR kutatási eredménye, melyet 1960. dec. 23-án kelt leveléböl közlünk a következökben: "JÁK ösi, románkon templomát megvizsgáltam mai szemmel. Kerestem és megtaláltam számos nyomát annak, hogy mit vett át a nyugati kereszténység (az ún"Kettlachi jellegü" kultúrán keresztül) a "pogány" avar és ösmagyar világból.

Ócsán is megtaláltam ezt igen monumentális formában, amely az egész románkutatást új irányba fogja terelni, a helyi hagyományok felkutatására. Szédítö magasságba mentem fel, és ott rajzoltam ennek a vázlatnak az eredetijét.

Itt az északi hajó - Szüz Máriáé (nö-föld-halál - sötétség a kereszténységben).

A déli hajó Jézusé, és így ennek egyik záróköve az AVARKORI PÁRDUC KÉPBEN MUTATJA JÉZUST A NÉPNEK.

A Párduc vörös színü (vörös a Nap színe), dereka vastag (mint Kettlachon is), mert Agnus Dei-nek vastag a dereka a gyapjútól. A keresztes háttér sötét, feketés, mert a "bünök színe" ez. Ő viszi el a világ büneit (mint Pécsen is).

A nép ezt jobban értette akkor, mint a tudósok MA."

E "pogány párduc" Domonkosfán, Zalaháshágyon és egy fehérvári ezüstcsészén visszahajlított lábával egy keresztet emel - mint Agnus Dei -, de PÁRDUC FEJE és PÁRDUCFARKA van az "Isten Bárányának".

Közlöm Fettich Nándor rajzát az "ócsai" Párducról, de érdekes itt még azt hozzátenni, hogy Rómában, a Colosseummal átellenben lévö "KOZMA és DOMJÁN" tiszteletére épült templom tympanonján ugyanezt a párducot láthatjuk.

Kegyelettel gondolunk Fettich Nándorra, és emlékét hirdessék a következö sorok:

EMLÉKEZÉS FETTICH NÁNDORRÓL...

Egy igaz magyar régész szellemét hívják elö az alanti sorok. FETTICH NÁNDOR a neve, aki valóban a Magyar Ősiség Igazságának kutatására szánta életét. Talán László Gyula az ma, aki méltóképpen tudná dicsérni Fettich régészeti munkáját.

Ugyanis Fettich Nándor hihetetlen intuícióval találta meg a régészeti leleteken a magyar ösvallás sokatmondó jelképeit és ábrázolásait, és azokat mindig az ösi hitvilág égre nézésének karizmatikus szemléletével értékelte ki, még akkor is, ha már azok a judai-kereszténység valláspolitikai "térítésének" tendenciái szerinti változást is elszenvedték.

Sajnos csak a hozzánk érkezett leveleinek szükszavúsága áll rendelkezésünkre, mert tucatnyi kéziratát, könyvtervezeteit a MTA nem méltatta kiadásra. De ezek a levelek is annyi sokat tartalmaznak a kevés szóban is, hogy szükségesnek véli e sorok írója azok tartalmának köztudomásra való hozatalát. Belölük sugárzik ugyanis egy új módszer a régészeti leleteink kiértékelésére. Így mondja Fettich Nándor:

Valami egészen különös tragikus vonás húzódik végig a magyar "ezeréves" történeten. Jobb volna persze "1500 éves történetröl beszélni, ahogyan krónikáink - nagyon helyesen teszik.

Ez a tragikus vonás a Te gondolatmenetednek is az alapja, de magad felveted a kérdést, hogy "mégis élünk" és vagyunk... és ezt mások pipogyaságával próbálod magyarázni

J. Marquart: "Osteuropäische u. Ostasiatische Streifzüge" c. könyvének bevezetésében azt írta, hogy "Nagy Károly egész munkát végzett" (ti az avarok kiirtásával) - "de OTTÓ csak félmunkát" (ti hogy nem irtott ki minket). Késöbb megbánta ezt, és melegen összebarátkozott velünk (én is ott voltam véletlenül egy alkalommal Berlinben).

De az sem volt hízelgö, ahogy Goethe a francia kultúrát a Dichtung u. Wahrheitben elintézte: "So waren wir denn an der Grenze von Frankreich alles Französischen Wesens auf einmal bar und ledig."

Amiket Szent Istvánról és a hasonlókról írsz, az minden gondolkodni akaró magyar embernek, történésznek, régésznek föltünt, és engem is bizony sokat foglalkoztatott. Évek hosszú során át pontosan így néztem az elsö magyar király müködését. Ma is azt mondom, hogy bizony igaz minden, amit vele szemben föl lehet hozni. Nem cinikusság mondatja velem, hogy a megtörténtet meg nem történtté tenni nem lehet.

10 év óta tölem telhetö erövel dolgozom annak földerítésén, hogy az avar (hun) és ösmagyar kultúrákból mi az, ami tovább él a román korban és a gótikában, és milyen formában él tovább, milyen változásokon ment keresztül. Most, amikor teljesen mindegy, hogy egy könyvvel több vagy kevesebb, mert úgysem számít semmi velem kapcsolatban, nyugodtan mondhatom, hogy román korunk az európai kultúrának olyan sajátságos, emberileg abszolút értékes korszaka, amelyet mindig büszkeséggel mutogathatunk idegennek és magunknak.

Sajnos, megint csak igazad van: éppen azt senki eddig nem kereste, amiben román korunk különbözik az általános, európai román kortól, azaz ami abban igazán magyar és helyi, hanem a neofiták módján annak örültek csak, ha a külföldi (nyugati) remek mintáknak jó-rossz utánzatait találták románkori emlékeinken. Láttam a wormsi, a firenzei, kievi, konstantinápolyi, ravennai stb, stb. csodálatos építményeket. Nálunk mégsem ezek halovány mását keresném, hanem az érdekelne, hogy Pécs román kora miért olyan, amilyen? Az általad ostorozott nyugatimádat ebben az értelemben ostobaság, söt-bizonyos esetekben - gonosz manipuláció. Nem értettelek félre. Te nem a Notre Dame, a kölni Dóm, a koppenhágai Börze, Michelangelo, Bach JS., Beethoven. Goethe vagy a regensburgi köhíd minöségét tartod alacsonynak, hanem mindezeknek a magyar kultúrértékek rovására menö ostoba és számító imádatát.

A hatalom mindig erkölcstelen - szokták mondani. Ha a Szt. István-féle hatalom helyett másfajta hatalom jött volna, az nem lett volna erkölcstelen?

Beláttam, hogy könnyebb erkölcsösnek lenni elnyomva, mint hatalmat gyakorolva. A legnagyobb magyar zsenik, akik a legmagasabb mértéket megütik, mint Petöfi. Madách. Ady, József Attila, Szinyei-Merse, Mednyánszky, Bartók Béla és talán még néhány, a legkülönbözöbb beállítottságú emberek voltak. Csokonai - egyike a legnagyobbaknak - fején találta a szeget: "nem tudok elképzelni olyan államformát, társadalmi berendezést, amelyben ne tudnám megtalálni a magam emberséges helyét" - írja egyik levelében (emlékezetböl idézem, nem egészen pontosak a szavak). Én ezt úgy értem most, hogy mindegy a magyarnak, hogy románkori, vagy gótikus, vagy görög, vagy keleti, csak az a fö, hogy magyar jellem vonásait beleolthassa valami emberileg nagyba, és így élje a maga sajátos életét, s ebben a sajátos életben járhassa történelmi útját.

Ezt nem gondolta meg Marquart a magyarokkal és Goethe a franciákkal kapcsolatban. Szent István is túllött a célon, amikor egyoldalúan a németimádatba vetette magát.

Hóman egyik legbizalmasabb embere Pasteiner Iván volt; ez a múzeumi életben a legmagasabb pozíciók egyikét töltötte be. Mondom neki egyszer, hogy írnék egy ügyes kis könyvet vidéki múzeumigazgatók és középiskolai oktatásunk számára a szkítákról, hunokról, avarokról és ösmagyarokról. "Nem járulok hozzá" - felelte lassú, monoton szavakkal. Hiába kérdeztem, miért nem? Csak ismételte, de nem magyarázta. Most Te megmagyaráztad az én naiv fejemnek. Köszönöm és megértettem. (Pasteiner "ellenség" volt.)

A föntebb mondottak szerint nem szoroz, nem oszt, hogy a német papok térítettek-e Szent István korában, ö elötte, Magyarországon. A régészeti emlékanyagban van egy csoport, amely a nyugati missziós munka közvetlen emléke nálunk.

Ezek a kettlachi stílusú zománcos bronzok.

Ezekkel magyar régész még nem foglalkozott. A külföldiek pedig egyáltalán nem ismerték fel igazi történeti jelentöségüket. Én évekig gyüjtöttem ezeket az emlékeket a közép-európai országok múzeumaiban. Minden darabról klisérajzot készítettem, mert fényképezni alig lehet. Ábrázolásaikat elemeztem, és úgy rajzoltam is le (magyarázóan), azt is, ami rossz fényképekben megjelent. Ebben az az érdekes, hogy avar és honfoglaló magyar mintákat (motívumokat) keresztény fogalmak jeleivel felruházva (keresztény szimbolika) apró, olcsó kegyszereket fabrikáltak Regensburgban a Szt. Emmeran kolostorban, Essenben, Pettauban és Aquileiaban, és zarándoklatvezetö és hittérítö papok vitték magukkal és osztogatták jutalomként Pannóniában egészen a Bánátig. Fejedelmeknek aranyból és ezüstböl csinálták ugyanezeket.

Szent István is kapott egy ilyet Regensburgból: ez az az enkolpion, amely a hosszas viselés alatt erösen megrongálódván, végre III. Béla királyunk sírjára került. E kegyszerek más szomszédos országok népei körében is elterjedtek, ugyanilyen célzattal. Nyugat tehát elébe ment a "pogányságnak", és ravaszul így beadagolta a maga szellemi kincsét a magyarnak és szomszédos népeknek.

A "pogány" palmetta (életfa) díszesebb kivitelezésben Jézust kezdte jelenteni ("Árbor vitae Jesus Salvator Hominum" mondja a székelykeresztúri templom felirata). A tüzes párduc, az ösi Dionysos állat-attribútuma, azonosult az Agnus Dei ravennai típusával, és így került rá a domonkosfai és zalaháshágyi románkori templom tympanonjára, és a székesfehérvári egyik föpapi sírlelet ezüst csészéjének közepére: hosszú, fölfelé csapott farokkal, hegyes fülü párducfejjel, hátrahajlított mellsö lábbal, mely tartja a keresztet, és még számos más avarkort, "pogány" állatkép. Román korunk "díszítöszobrászata", melynek célja nem a díszítés, hanem a missziós munka támogatása volt, enélkül nem érthetö és nem magyarázható. A kettlachi stílusú kegyszerek és a hozzájuk füzött magyarázatok, oktatások, biztatások és vigasztalások mélyen bevésödtek az emberek szívébe, annál inkább, mert appercepciójuk inkább vizuális, mint akusztikai volt, s egy jelkép szimbolikáját (jelentésének rokon sokféle voltát) minden ember, a legegyszerübb is, azonnal tökéletesen értette, söt érezte, és ezért a megfelelö keresztény behelyettesítést is, mint rokon fogalmat, azonnal fölfogta és elsajátította. A románkori templomok falára és föleg a napoltár kö-, vagy eleinte fasátorára ezeknek a jelképeknek a tömegét faragták rá. Így lett sajátosan magyarországi a mi román korunk.

Most nyáron többször kimentem Ócsára, hogy az ottani XIII. sz. eleji szép templomot tanulmányozzam. A pap bútoraiból 3 emeletet raktam, és azokról rajzoltam a csodálatos oszlopföket, amelyeket még soha senki nem fényképezett (egy ilyennek rajzát küldtem Neked). Ezeken is elválasztom a helyi elemet a nyugatitól. De legföltünöbb a belsö térképezés szimbolikája. Ahol a föhajót a kereszthajó metszi, ott kétoldalt hatalmas ív keletkezik jobbról és balról. Senki nem vette észre eddig, hogy az egyik ív (az északi) csúcsos, a másik (a déli) félkör alakú! Semmi építészeti, ill. müszaki szükség ezt nem indokolja, söt esztétikai szempont legkevésbé, mert a templom szimmetriája pofon van ütve ezáltal. Ennek oka csak az, amit kódexeinkböl ismertem meg, hogy az öskori "pogány" geometrikus napisten és földanya-istennö jelképeket belevitték az építészetbe, miután már korábban is bevezették volt, hogy a templom alaprajza maga is szimbólum legyen (kereszt). Avar korunkban ez a szimbolika virágzásának tetöfokán volt. Az avarkori elvont, geometrikus állati és növényi jelképek rendszere nélkülözte az erkölcsi célzásokat. Rendeltetése még tisztán az ösi mágia szolgálata volt. A kettlachi stílusú kegyszereken kapcsolódik a "pogány" geometrikus, növényi és állati mintákhoz erkölcsi tanításnak a célzata, amit a színek segítségével fejeznek ki. A templomi "díszítö szobrászatban" ugyanezeket a színeket nemcsak megtartják, mert a kegyszerek esetében beváltak, hanem még igen finoman árnyalták is, átmenetekben alkalmazták, szinte beszéltek ezeknek a nyelvezetével, prédikálván az írni-olvasni nem tudó népnek, hogy mi lesz a bünözökkel, mi lesz az erényesekkel a másvilágon. A meztelen Ádám alakját a piszok színére festették be, amint a fáról szedi a tilos almát, az emberek sokaságát jelentö palmettácska-sorozatokat hol erre a piszok színre fater), hol vörösre festették, aszerint, hogy milyen embereket ábrázoltak. De még sokkal finomabb részletekbe menö festéseket is alkalmaztak, csak most nincs mód mindent elmondanom. Aranyozták is a vöröset. Külön volt bordó szín is! Alkalmazták a sötétkék, a világoskék, a zöld és a barna színt szimbolikus prédikációik céljára. Így mutatkozik meg az avarok (huni) nyugati kereszténységre térítésének jelentösége az építészetben.

Külön lehet beszélni a középkori magyar udvari ötvösmüvészetröl, amelynek emlékeire most kezdenek szakembereink fölfigyelni. Érdekes, hogy ez nem a palmettás honfoglaló magyar nemesfémmüvességnek az egyenes folytatása (mert szerintem - a "pogányság" jelképének számító palmettás müvességet még Szt. István letiltotta, amikor a gyönyörü szablyát maga is lecsatolta és germán pallossal cserélte fel), hanem az avarnak! A kettlachi kegyszerek mellett ez is fönnmaradt, és még a kerepeli kincsben is ez él (XVI. sz. legeleje). Ez a fémmüvesség a magyar korona észak-balkáni tartományaiban maradt legtovább fenn, mint a törökkel szembeni ellenzékieskedés jelképe. Erröl egy szép könyvre való fényképes anyagom van, söt a két elsö fejezetet már meg is írtam hozzá.

Mindezekböl láthatod, hogy én mindenütt a "hungaricumot" keresem, a legtágabb értelemben véve ezt a fogalmat. A magyar östörténet régészetének ez egyik célja: kimutatni, miben adott a magyarság és a rokonnépség Európának nagyot, emberit. Lehet, hogy vétek az egészségem ellen, amikor egy ember erejét messze meghaladó munkára vállalkozom, kiterjesztvén a kutatást a kódexekre, népköltészetre, templomokra, zenére, a régészeti emlékanyagon kívül. De más nem csinálja! Kénytelen voltam kivinni a napokban fényképészünket az intézeti autón Ócsára, és egész nap fényképeztünk, és még egyszer újra kimegyünk egész napra. Lesz egy szép monográfia, amely meg fogja mutatni, hogy mért építették ezt a templomot a Kiskunságba. és hogy miben lett ez a templom helyi.

Fettich Nándor rajza, melyröl így ír: 3 kg súlyú ezüstdoboz fedelére vertem ki ezt a rajzot. Hunor és Magor csodaszarvas üzését ábrázolja, és a Kaukázuson átkelö csodás lényeket, akiket lovas vezérük irányít a hegyen át a Turul vezetésével.

A HÉTEZER ÉVES NAPBA ÖLTÖZÖTT BOLDOGASSZONYUNK

Ide - a cím mellé - teszem annak a kultikus szobrocskának a képét, melyet TORDOS-on ástak ki, és - a szakértök szerint - a 7000 év elötti vallásos hiedelem "anyaistennöjét" ábrázolja.

A hozzánk érö ösi hagyományok összesítésével adtam nevet neki, "napbaöltözöttnek" azért is nevezem, mert primitívségében ezt is kifejezi, hiszen fejét a napsugárra emlékeztetö vonalas koszorú ékesíti, éppen úgy, miként a középkort "szentek" egyszerü. de kifejezö képein is látjuk. Aztán majd, a szövegmegfejtés is bizonyítani fogja elnevezésünk helyességét.

Életet adó képessége is kifejezésre jut itt a természet emberének ártatlan, primitív közlése útján, és itt gondoljunk arra is, hogy 1500 évvel késöbbi és ma "sumernek" nevezett képírásban a "nöi nem" írásjele is ugyanez, vagyis a belsö vonallal ellátott háromszög- a vulva.

Ez az "istenanya" van említve a tatárlakai táblácskák egyikén, az amuletten, és erre kell hivatkoznom jelen fejezetem megkezdésekor is.

Ugyanis sokan kísérleteztek a rajta lévö írás megfejtésével, de eredménytelenül. Éppen ezért ma is "rejtélynek" nevezik a táblácskákat is és a rajtuk lévö írást is.

Kezdjük meg együtt a betekintést tehát abba, amit így neveznek:

A TARTAR-TÁBLÁK REJTÉLYE

A szakirodalom "Tartaria-Tábláknak" nevezi a fent bemutatott három táblácskát, amit 1961-ben talált Vlassa, kolozsvári régész, az erdélyi Alsó-Tatárlakán, melynek mostani rumén neve: Tartaria. E három táblácska létezését azért nevezik "rejtély"-nek, mert megjelenésük igen nagy riadalmat keltett a tudományos körökben. A "riadalomnak" oka kettös volt. Ugyanis:

A jugoszláviai Duna-szakasz mentén, Lepenszki Virnél átmeneti kökori településekre bukkantak, melyet a Kr. e. VII-VIlI. évezredben már letelepült, állattenyésztö és kapás földmívelést folytató közösségek hagyatékának kellett elismerni. A kiásott tárgyleletek, házmaradványok, cseréptálak, faragott és csiszolt köeszközök, köszobrok, vagyis a zárt lakótelepekbe tömörült telepes kultúra leletei azt bizonyították, hogy az eddigi feltevéseket el kell vetni, mert ez a "telepes kultúra" - az eddigi hipotézisekkel ellentétben - nem Közel-Keletröl érkezett Közép-Európába, hanem az itteni posztglaciális korszak közösségeinek a terméke. Miután Lepenszki Virnél is kiástak írásos táblácskákat, nehéz volt a közel-keleti elsöbbséget fenntartani. Lepenszki Vir ugyanis csak ékes kiegészítöje volt a múlt század utolsó negyedében Erdély TORDA (Tordos) vidékén feltárt hasonló településeknek, melyek TORMA Zsófia tízezren felüli leletanyagával a mai napig sem lett tudományosan kiértékelve és kronologizálva.

Aztán a véletlen játéka volt, hogy a kolozsvári Történeti és Régészeti Intézet munkatársa, N. VIASSA, a közeli TARTARIA (Alsó-Tatárlaka) mellett rétegtanulmányokat végzett 1961-ben. A nem is feltáró célzatú ásatás váratlan eredménnyel járt: két méter mélységben újkökori település nyomaira bukkantak. Egy hamuval teli gödör alján, kupacba gyüjtve 26 agyagszobrocskát, egy tengeri kagylóból készült karperecet és három, vésettel. írásjelekkel ellátott agyagtáblácskát találtak. A közelben egy felnött ember csontvázának különálló és megperzselödött darabjai hevertek. "A gödör nyilvánvalóan vallási célt szolgált"... írja a Scientific American 1968. májusi számában M. F. S. Hood angol régész (Knossos kiásója), és azt is megállapítja (hogy miböl, azt nem mondja), hogy "itt a kannibalizmus valamilyen formájával összekapcsolt emberáldozatról van szó", Miután "szakvéleményét" így zárja: "nem engedhetjük meg, hogy az emberiség legrégibb írása a barbár balkáni vidék terméke legyen" -pártatlanságról és igazságos kiértékelésröl részéröl szó sem lehet. De cáfolja véleményét a 26 agyagszobrocska, melynek mindegyike kultikus vonatkozású, mert "anyaistennöt" ábrázolnak.

A C-14 mérések ugyanis a tatárlakai táblácskákat a Körös-kultúra idöszakába - Kr, e. 5000-5500 körüli - sorolták, és így legalább 1500 évvel megelözik a legrégibb mezopotámiai, sumír írásbeliség termékeit. Persze ez teljesen felborítja az eddig tanított elméleteket.

Az elégetett ember (aki az amulettet a nyakán viselte) szerves maradványainak rádicarbon (C-14) mérését dr. Hans E. SUESS, a San Diego-i egyetem professzora végezte. Annak ellenörzése és megerösítése megtalálható dr. Gimbutasnak a könyvében és dr. Renfrew tanulmányában. (Lásd: "Elöszó"s alatt.)

A magyar régészeket nem nagyon érdekelte ez a kiértékelés, hiszen az átvétel és ezzel való foglalkozás felborított volna minden "finnugor" elméletet, az a valóság, hogy a tatárlakai amulett Kr. e. 5200 évböl való, és a rajta lévö "írás" így 1500 évvel megelözi a legrégibb sumer képírást, azt is bizonyítja, hogy: "az emberiség történelme a Kárpát-medencében kezdödik". Ugyanis a szaktudomány megállapítása az, hogy: "történelem az írásbeliséggel veszi kezdetét, és az írásbeliség elötti idöszakot nevezzük "pre-históriának", azaz östörténelemnek".

Megdöbbenéssel kellett tudomásul vennem 1995-ben, hogy az általam legkiválóbbnak tartott, otthoni "magyar" szakember a történelemtudományok doktora - az én kezemböl ismerte meg dr. SUESS adatait, mert - miként mondotta - a legjobb szándéka és igyekezete ellenére sem tudott ehhez hozzájutni a MTA útján.

A tájékozatlan érdeklödök, olyanok, akik sohasem foglalkoztak a sumer írásbeliséggel, mégis nekiestek a megfejtésnek (dr. Harmatta és dr. Erdélyi). Szakszerütlen megállapításaik közlését nem tartom érdemesnek.

Igen meglepett azonban az, hogy a jól ismert rovásírás-szakértönk - Forrai Sándor- 1994-ben kiadott könyvének fedölapján az amulett itt bemutatott képe díszeleg. ("Az ösi magyar rovásírás az ókortól napjainkig". (Antológia Kiadó, Lakitelek, 1994.1)

Annak ellenére, hogy a szerzö, könyvének címe szerint "írással" akar foglalkozni, meglepetés volt nekem az, hogy mint "írásszakértö". kizárólag csak "régészeti" véleményeket közöl az amulettröl, pedig a rajta lévö írást maga is "képírásos leletnek" minösíti. De Forrai módszerét, amellyel a tatárlakai táblácskák "írásához" nyúl, nem tartom sem eredményesnek, sem helyesnek.

Már azért is, mert ha a négy részre osztott amulettkorong írásjeleit "képírásnak" minösítjük (amint azt most is - ismételten - bizonyítom), akkor talán nem szakszerü azokban, mint "piktografikus fogalomjegyekben" - azok szétbontásával csupán hangértékü rovásjeleket keresni. És nem is lehet, mert ha képírás, akkor NEM rovásírás. És ha rovásnak minösítjük, akkor NEM képírás. Minden írásnak megvan a saját szabálya. A leolvasás elött tehát az írás "minemüségét" kell megállapítani. Például ez a protosumír "képírású fogalomjegy" a legrégibb sumír képírásban is megtalálható ugyanígy írva, és a "SZEM" jelölöje. Kiejtése: "IGI", vagy "SI". (L. 449. jele.) Kérdezem, hogy: milyen írásfejlödési indokolással bontható fel rovásírásunk "N" és "D" hangjaira...? De ugyanígy megkérdöjelezhetö a többi "szétbontás", amit Forral nagyszerü könyvének 24. oldalán találunk. Kérem olvasóimtól azon megállapításom elfogadását, hogy: Kárpát-medencei történelmünk feltárásában a tatárlakai amulett felbecsülhetetlen értéket képez, mert "írásban" tudósít a 7000 évvel elöttünk élt elödeink világáról. Az írás megfejtése pedig perdöntö eredményeket adhat.

Értékét - vagyis azt a körülményt, hogy ennek az elöttünk 7000 évvel Tatárlakán (tehát a Tordos-Körös kultúrkör idöszakában) élö társadalomnak megvoltak-e azok a feltételei ahhoz, hogy már "fogalomkifejezö képírással" rendelkezhetett-valóban a régészet mutathatja ki és döntheti el. Az írásmegfejtési módszer alkalmazásában tehát a müveltségi foknak a megállapítása az elsö lépés.

A "Tordos-Körös" müveltség foka és minösége a régészeti szakkörökben közismert valóság, és ennek ismeretében e kultúrköri írás megfejtésének mellözése - egy írásszakértö részéröl-nekem érthetetlen.

Ugyanis az UNESCO szerkesztöi bizottságának közremüködésével 1963-ban kiadott és a nagyvilág minden egyetemén tankönyvként bevezetett, tehát a nemzetközileg elfogadott "hivatalos álláspontot" közlö szakmunka (History of Mankind: Prehistory and the Beginnigs of Civilization, by Jacketta Hawkes and Sir Leonard Wolley) 218. oldalán közölt táblázata az erdélyi "Körös kultúrkör" kezdetét Kr. e. 5500 évben mutatja. (Tehát a mezopotámiai Tell Halaf és AI-Ubaid kultúrák között, és így régebbi az A1-Ubaid-inál.) A szövegmagyarázat összefonja ezt az ún. Dunai-kultúrkörökkel, és kiemeli, hogy: "hiedelmükben az Isten-anyát (Mother godess) tisztelték". Különös megbecsüléssel említik (a 251. oldalon) az "OLT" folyó melléki lakosságot, akik "az Erösd nevü nagy városukról ismeretesek". Bemutatják (290, old.) az itt közölt házformájukat is, melyeket "cserépkályhákkal fütöttek, és szobáiknak plafongerendáit müvészi fafaragásokkal díszítették". Tatárlaka TORDOS körzetében van. A Tordos-kultúrkör pedig a Körös-Erösd népességhez sorol. (Innen megy hatása dél felé VINCA-ra.)

Ezekböl az adatokból megállapítható, hogy Erösd-Tordos-Tatárlak térség népességének magas szintü müveltsége nemcsak egy anyagi kultúra által jut kifejezésre, hanem szellemi fejlettségük is eljuthatott - mint ahogy el is jutott - az írásbeliségig. A Felsö Világhoz igyekezö hiedelemviláguk pedig tárgyi leletekkel bizonyítható.

Most azt kérdezheti az olvasó, hogy miért adom ezt a régészeti tudósítást bevezetö felvilágosításként...?

Feleletem: "azért, mert a tatárlakai amulett mellett-mint Forrai is írja könyvében- 26 agyagszobrocskát és 2 köfigurát" találtak.

Itt helyesbítek és hivatkozom N. Vlassa írására, aki nem agyagszobrocskát, hanem "Istenanyát ábrázoló 26 agyagfigurát" említ.

A nyakon viselt "amulett" és az "Istenanya" ábrázolások azt bizonyítják, hogy Tordosnak megvolt az oltalmazó Istennöje akinek képét bemutatom a címhez illesztve (átvettem: Vladimi DUMITRESCU: "Arca Prehistorica in Romania". [Editun Maridiana, Bucaresti 1974. 174. o.]), és a Tatárlak-tordosi Isten anya szobrocskák különbözö formáit is, azokat, melyeket Vlass Tordoson és Tatárlakán talált.

De hogy teljes legyen a látvány, a "2 köszobrocskát", mely nem kö, hanem alabástrom, és egy tordosi "reliefet" is, a "két szemmel".

Mindezek a tárgyi leletek a maguk kifejezö formájában azt bizonyítják, hogy készítöiknek hiedelemvilága az "Istenanya" (Anyaisten) tiszteletén alapszik. Ez a hiedelem pedig magába foglalja az életadás misztériumának magasztos gondolatát és az isteni hatalomig felérö anyaságnak a gondviselésében való bizodalmát is. Itt tehát a primitív civilizációt messze maga mögött hagyó "kultúrát" kell felismernünk, amelyben az írástudás nemcsak lehetöség, hanem kultúrfejlödési következmény, hiszen pl. a házépítés sem primitív, méretekkel dolgoznak az építök, az elöbb készített tervek szerint.

Ezek voltak megállapításaim és elgondolásaim az említett Tordos-Körös-tatárlaki társadalom értékének keresésében és lemérésében. Az írásmegfejtés módszerének megválasztásában igazolva láttam az eddig elmondottakat MALLOWAN professzor kutatási eredményeiben, amelyeket közöl M. E. L. MALLOWAN: "Early Mesopotamia and Iran" (Thame and Hudson, London 1965.) c. könyvében. Ugyanis Mallowan SUBARTU-nak földjén, ös-Szabíriában. a Tell Halef melletti, mai Tell Brakban kiásta a "Vigyázó Hét Szem" Istenanyának a templomát, ahol az oltáron lévö "Két Szem"-et ábrázoló szobor figyelmeztetett az ö gondoskodó lényére. Bemutatom itt, átvéve könyvének 46. oldaláról.

Mallowan megállapítja, hogy ez a "Két Szem"-hez tartozó hiedelem az ún. Jemdet Nasr kultúrkör népének a terméke, de Uruk, UR, Mari és Lagas városokban is megtalálható ez a kultusz, mert a "Két Szem" idolokat ott is kiásták. Bemutatom ezeket is, és miután ezt a régészeti anyagot így megismertem, utána fogtam a tatárlaki amulett megfejtéséhez.

Ismerem jól a sumír írásfejlödés periódusait és annak szakaszaiban használt kép(fogalom)-szó(gyök)szótag és a már klasszikusnak nevezhetö ékírásokat. Rögtön láttam itt, a tatárlakai amuletten, a korongnak "négy" részre való osztásával meghatározható bal alsó negyedében a "Vigyázó Két Szemet jelentö írásjeleket: Ugyanis ezek majdnem ugyanilyen formában találhatók meg a Djemet Nasr és Uruk néven ismert sumír kultúrkörök képírásaiban.

Ez a három fogalomjegy már jelezte nekem azt, hogy itt valóban azzal az Istenanyával kapcsolatos szöveg van írva, aki "Vigyázó Két Szemével" örködik az emberek felett. A sumír ékiratos szövegekböl tudjuk ugyanis azt, hogy minden sumír településnek (városnak) megvolt a Felsö Világban az isteni erejü védelmezöje, aki - legtöbb esetben - maga az "Istenanya" volt, különbözö néven. Pl.: URUHban - INNANA v. INNEN, ISIN-ben GULA és SIR-BUR-LA-KIé (LAGA Sé) - GATUM-DUG stb. És itt fel kell hívnom az olvasó figyelmét arra a fontos "képjelre", mely a sumír Szüz

ANYA-INNANA elsö, írásbeli meghatározása. Itt láthatjuk, hogy szintén a "Két Szem" van valami sugárkévéhez hasonló, horizontális síkú rajzban kifejezve úgy, mintha két földi oszlopon támaszkodna. Ez a képjel tehát a misztika törvényei szerinti égi és földi kapcsolatot ábrázol.

Már sokszor közöltem ennek az amulettnek a megfejtését, de látom, hogy ismétlésekbe kell bocsátkoznom, hogy tudáskincsünknek ez a-szinte kimondhatatlan értékü-valósága, az igazságát keresö Magyar Nép tudomására jusson. Ugyanis a megfejtéssel bizonyításra jut az a valóság, hogy: ez a tatárlakai amulett az emberiség elsö értelmes és nyelvtani szabályokat is tartalmazó írásemléke.

Így a történelem a Kárpát-medencében kezdödik, ezzel az írásbeliséggel.

Végezzük együtt a megfejtést:

Kezdjük a korong bal felsö negyedével, ahol két írásjel van. Olvasatuk: "DÚR" és "DIS".

DÚR (L. 436. sz. jele) jelentése "lakóhely, település, fundamentum", és igei használatban: "lakni, települni".

DIS (L. 480.) Eredeti jelentését a sumír szótárak szerkesztöi a semita akkád nyelvböl igyekeztek értelmezni, ahol a kiejtése nem DIS, hanem ISTEN... és a számrend "elsö" számát jelenti. (A sumír nyelv használja az "egyetlen" fogalmának kifejezésére az ESTEN kiejtési formát is, de a Labat szótár ezt már nem közli, csak Deimelnél találjuk meg.) Nyugodtan mondhatjuk tehát a régi magyar nyelvünkböl ránk maradt értelmét így: DICS, amiböl értelmezhetö a DICS-ö és minden fejlesztménye (dicsöség, dicséret stb.). Egyben fel kell fedeznünk e szónál azt a nyelvünkben különlegességet is, hogy minden, ami DICS, az egyben - a megjelölt vonatkozásában egyetlen is.

Érdekes itt megjegyezni azt, hogy a "DÚR" létraszerü képjel egyik szára felfelé, a másik pedig a föld felé mutat, szinte kifejezve -valóban képszerüen-az égi és földi összetartozást, vagy itt-az égre-földre vonatkozó szöveg-tartalmat.

De a korongon lévö összes írásnak kulcsjele az a nagy kereszt, ami azt "négy" részre osztja. Ugyanis csak másodlagos hivatása lehet a négy részre való osztás. Az egész írásra kiterjedö hatását a nagysága jelzi, mely arra mutat, hogy mind a négy "negyedre", vagyis az egész szövegre vonatkozik. UGYANIS EZ A NAGY KERESZT IS "írásjel", fogalomjegy (L. 74.), és kiejtése: "MAS" vagy "PÁR". Jelentése: "védelmezö", könyörületes, vagyis "MÁS", mint a közönséges vagy közönyös. A "keresztet" is jelenti, és az ide írt ékiratos formában D olvasva- Dingit "MÁS", Nimrud alvilági hatalmát, a növényzetet életben tartó erejét fejezi ki "dingit NIN-UR-TA, vagy NIB-ÚR-TA (eltávozott Párduc Úr)" néven. Ha pedig a "dingit" meghatározó után kétszer írjuk a keresztet, ezzel megkapjuk az alvilág fejedelmének, NERGAL-nak nevét ékiratos formában, így: dingit "MÁS-MAS". Ez nekünk azért fontos, mert a KUTI-GUTI-Kutasnak nevezett szkíta népeink NERGAL-tól kérték csatába indulásuk elött a halálmegvetö bátorságot és eröt.

Ezt a nimrudi vonatkozást csak tanításként említettem. Hogy az elsö sumír képírás igen közel áll ehhez a jó 1000 évvel régebbi erdélyi, tatárlakai íráshoz, azt helyesen indokolja MALLOWAN a megnevezett könyvében, amikor az URUK-i "Blan táblák" írásához hasonlítja. Bemutatom itt az egyik "Blau táblát", ahol a legalsó sorban ugyanúgy van írva a "DÚR", mint az amuletten. (Olvasatom: URUK-DÚR-NU.)

DÚR-DIS tehát értelmezhetö "egyetlen település", "dicsö lakhely" stb. kifejezésekkel, és az utána következö "kereszt" jelének hozzáolvasásával így:

DUR-DS PÁR-ja, vagy DÚR-DIS-MÁS-a.

És itt a PÁR vagy MÁS feltétlen az "égi párt" jelenti, aki nem lehet "démon", hanem a földi tartozékánál jobb, tehát oltalmazó, patrónus, védöszellem, oltalmat adó isteni erö.

Csakis így logikus a kereszten nyugvó lyuk helyzete, mely - minden kétséget kizáróan - arra szolgált, hogy valaki nyakába akasztva hordja a táblácskát, mint amulettet. Miért ne tételezzük fel elödeinkröl ugyanazt, mint amit ma mi is teszünk...? Hányan hordják nyakukban "védöszentjüket", vagy Szüz Mária sokféle változatát...?

A DÚR képjelnek a Labat szótár megnevezett helyén van TUR hangértéke is. Ezek szerint igazolt a TURDIS kiejtés. Ha pedig alkalmazzuk a sumír nyelv hangzóilleszkedési törvényét (amelynek létezését minden sumerológus elismeri), akkor máris így olvashatjuk e két képjelet: TUR-DOS. Ez pedig annyit jelent, hogy a mai TOR-DOS neve már "hétezer éves".

Az ilyenféle megfejtések mindig érdekesek és izgalmasak, mert- mint itt észleljük- ennek a táblácskának- mint amulettnek (vagyis varázserövel bíró tárgynak) - mondanivalója feltétlenül olyan lesz, mely "védelemért, oltalomért" eseng.

A képjelek nagy részénél azonban szinte változás nélküli azonosságot állapíthatunk meg. Továbbá azt is szem elött kell tartani a "megfejtésnél", hogy ezek mind ún. "fogalomjegyek", melyek fönevet, melléknevet vagy igei cselekvést fejezhetnek ki, és a jelek értelmi összefüggéséböl adódik a "birtokviszony", vagy az egyéb nyelvtani vonatkozás.

E módszertani alapismeretek után kezdjünk hozzá együtt a további leolvasáshoz. Következö feladatunk a kereszt "jobb felsö" negyedében írt jelek mondanivalójának megismerése. Itt az elsö jel éppen olyan, mint a "bal felsö" negyedben a második- már ismert - jel, csak kisebb alakban van írva. Jelentése ugyanaz: dics.

A következö jel olyan, mint egy gereblye. Utána következik egy kis köröcske, majd az utolsó hasonlít a mai "c" betühöz. A szótárhivatkozások számait a táblázat tünteti fel, valamint e jelek mezopotámiai fejlesztett formáit is. Itt tehát a leolvasással foglalkozunk kizárólag.

A "gereblyeszerü" jel olvasata: SAL~ÁS... jelentése: "bübájos asszony", aki a "varázserök" birtokában van.

A "köröcske" olvasata: SÁR... és "tökéletességet" vagy "teljes

A mi "C" betünkhöz hasonló utolsó jel pedig BUZUR... azaz "titok". Összeolvasva tehát így hangzik ez a jelegyüttes: DIS-SAI-ÁS-SÁR-BUZUR, és mai nyelvünkön úgy értelmezhetjük, hogy: MINDEN TITOK DICSŐ NAGYASSZONYA, vagy a TITOK TELJESSÉGÉNEK EGYETLEN BŰBÁJOS ASSZONYA.

A két felsö negyed olvasatából tehát megtudjuk, hogy az amulett fohásza egy megszemélyesített isteni varázserö asszonyához szól, aki TUR-DOS-t onnan oltalmazza.

Mindazoknak, akik a megfejtéssel próbálkoztak, ez a "gereblye formájú" jel okozta a legnagyobb nehézséget. Ugyanis a sumír-akkád szótárakban és szószedetekben nem található meg. Tehát mindenki szétbontotta és a szétbontással akart valami értelmet találni most már a két jelnek. De a szabály az, hogy minden "fogalomjegy" úgy közli mondanivalóját, amint írva van, Szétbontani nem lehet. Én is sokat keresgéltem ezt a jelet mindenütt, Labatnál, Gaddnál, Falkensteinnél is, míg végre megtaláltam P. Anton DEIMEL S. J. legrégibb jel-összesítésében, mely valószínüleg a Sumerische Lexicon elötti, és "TRANSCRIPTIONES MODI" cím alatt közli az összes régi képjelet és azoknak "elsö" ékiratos átírását, formáját. Ebben a gyüjteményben a 329. jel mutatja az itteni jobb felsö negyed 2. fogalomjegyét, mint mondtam "SAL-ÁS" kiejtéssel. Jelentése: "büvölö (bübájos)" asszony. Itt találjuk meg az elsö nyelvtani törvényszerüséget, az itt alkalmazott "rag nélküli birtokviszony" jelenlétében, ami a sumír-mahgar-magyar nyelv sajátossága. A "birtokos" és "birtoknak" egymás mellé helyezése feleslegessé teszi a ragokat. Tehát nem úgy írjuk, hogy "minden titok (nak-az) asszonya", hanem a birtokos eset ragjai elmaradnak, és még jelzö-szó is illeszthetö a "birtok" elé. (A képjelek szótárt számát külön táblázatban közlöm, ahol az "L" betü: René Labat: "Manuel d'Épigraphie Akkadienne" [P. Geuthner S. A. Paris 1952.] szótárának rövidítése, a jelek számaival.)

Így érkeztünk el a bal alsó negyedhez, amelynek írásjeleit sumírnak ismertem fel már az elsö pillanatban. Itt három jelet találunk, és az itteni elsö jelröl már kimutattam, hogy a "SZEM" jelölöje.

A második "MIN" (L. 471.). Jelentése nemcsak "kettö", hanem kiemelt (azaz "fordított" formában, mint itt van) "a kettö", miként Labatnál is megtaláljuk így írva: "les deus" (lásd: a hivatkozott L. 471, jelnél).

A harmadik is közismert - "PA" (L. 295.). Jelentése: "fö, fönök, tiszt", és az akkádok (Labat szerint) megkettözve. így: "PA-PA" nevezték a katonai "generálist", akit "SA-PIR-U"-nak neveztek. De a sumírban "PA" mindig a magasabbrendüt jelenti, mint pl. "PA-TE-SI" AN-PA: "ég közepe".

Ilyen indokolással olvastam a három fogalomjegyet együtt "VIGYÁZÓ KÉT SZEM"-nek, a már elmondott és itt bemutatott régészeti tárgyi leletek által ösztönözve.

Nyelvtani szempontból vizsgálva az eddig leolvasott szövegeket, azt kell megállapítani, hogy a felsö jobb negyed szövege e "három" jel olvasatával szintén birtokviszonyt mutat. Tehát a kettöt együtt így kell helyesen olvasni és értelmezni: "Minden titok dicsö nagyasszonya-NAH A Vigyázó Hét Szeme"... és a következö leolvasandó jel NEM a jobb alsó negyedben van, hanem az a korongot négy részre osztó nagy keresetnek ide érö ága, a "PÁR", az "oltalmazó" Istenanyára való írásbeli hivatkozás. - Tehát a "Vigyázó Két Szem" után azt kell olvasni "óvjon", "védelmezzen", "oltalmazzon", és csak ezután mehetünk tovább az alsó jobb negyed jeleihez.

Ismételten hangsúlyoznom kell azt a valóságot, hogy ez a tatárlakai amulettnek az írása, és rajta a "Vigyázó Két Szem" kifejezés jó 1000 évvel öregebb, mint a sumír-szabír földön megépített "Vigyázó Két Szemü" Istenanya templomai és a bennük talált szobrai. Így az írásnak a régészeti anyaggal való összekapcsolása azt a logikus következtetést eredményezi, hogy:

1. A Kárpát-medencei és a Tigris-Eufrates (Mezopotámia) mellékén települt népeknek azonos nyelve és azonos hiedelme volt.

2. A Mezopotámiát elöntö vízözön (kb. Kr. e. 4000) után a Kárpát-medencéböl is áttelepült nagy mennyiségü népesség Mezopotámiába, a vízözön által elpusztított nagy mennyiségü népnek pótlására, a maradék feltöltésére, és ezek vitték magukkal kultúrájukat és hiedelmüket is.

Azt pedig, hogy miképpen nevezte önmagát ez az ösnép megmondja nekünk az amulett jobb alsó negyedének írása. De talán szövegezzük azt, amit eddig leolvastunk. Íme: "TOR-DOS OLTALMAZÓJA. - MINDEN TITOK DICSŐ NAGYASSZONYÁNAK VIGYÁZÓ KÉT SZEME ÓVJON...", és folytassuk a jobb alsó negyed megfejtésével:

Itt az elsö jel "SA" (L. 353.) Ez a jel a Jemdet Nasr-nak nevezett mezopotámiai kultúrkör írásain ugyanígy található meg. Jelentése: "arc" és "ügyelni", "valamire tekinteni".

A következö két jel talán egybetartozó, mert a felsö: a "felkelö Nap" jele és kiejtése: "PÍR". (A "lenyugvó Nap" fordítva van: így írva, és kiejtése: "SZIK"... (al)-SZIK...?) -A "PÍR" fogalom napjainkig nyelvünk sajátossága. Ugyanis, ha az ösi mahgar (sumír) nyelven azt mondom "PÍR-KA AN"... mindenki megérti ma is. Pedig "sumírul" mondom, ahol "PÍR" : pír, "ka" : száj és "AN" : ég, menny. Értelmezve: "PÍR az ÉG szája", vagyis "pirkan" az égen a hajnal. De menjünk tovább: "PÍR" alatti oszlop az "ös-atya", "eredetet adó ös", az "APA" legrégibb írásformája. Kiejtése: "AB", "Pír-AB" tehát "NAP-ATYA". De az elötte lévö "SA" hozzáadásával "SA-PÍRAB" : "SAPÍR (szabír) ATYA", "SA-PÍR" "fényarcút, fénylátót" (Istenre nézöt) jelent, és itt van a mi ösi népnevünk, már 7000 évvel elöttünk írásban, tehát írott bizonyítékkal igazolva.

De ez a "SA" jel nagyon fontos a mi ösi NIMRUD-i hagyományunkban. Ugyanis a "Tarihi Üngürüsz" azt írja, hogy "Nimrud birodalma "ADZSEM" volt, és innen jöttek fiai a Csodaszarvast üzve arra a földre, ahol velük azonos nyelvet beszélt a nép, vagyis a Kárpát-medencébe". "ADZSEM" arabosított formája az "ANSAN" névnek, mely annak a területnek volt a neve, melyet a sémi-akkádok "ELAM"-nak neveztek. Az ékiratokon így van írva: "AN-SAAN" : ELAM. (DSL. 13./100 jele.) Jelentése: "ég-arcúak mennyországa". Tehát NIMRUD büszke népe is "égarcú". "fénylátókból" állt, éppen úgy, mint a "SA-PÍR" szabírok voltak, hiszen egy-azonos nép volt ez. Nyugodtan tudatosíthatjuk tehát azt, hogy: "a mi öseink fénylátó, naparcú, égarcú Istenes igazhitüek voltak, akár Szabíriából, akár Adzaem ANSAN-ból tértek HAZA a Kárpát-medencébe."

De fejezzük be az amulett olvasatát. Az "óvjon" után tehát ez a szöveg következik: "SA-PÍR ATYANK". vagy "FÉNY-ATYÁNK TEKINTETÉBEN", vagy talán így: "NAP-ATYÁNK ORCÁJA ELŐTT".

De így is mondhatjuk: "Napatyánk Fényében", és ki az, aki itt a "Fényben" van? A "Napbaöltözött Boldogasszony", hiszen az amulett imádságának "alanya" az ö "vigyázó két szeme".

Véletlen nem lehet tehát, hogy a csíksomlyóiak, akik megörizték az Istenanyára vonatkozó BABA-MÁRIA kifejezést is, valahová igen mélyre tudtak lenyúlni a lelkek hagyománykincsébe, és onnan eredöen mentették át a "Napbaöltözött Boldogasszony" kifejezést. Így mondhatjuk most itt, hogy a "napbaöltözött" Istenanyát megtaláltuk 7000 évvel elöttünk élö öseinknél.

El kell mondanom tehát itt kiegészítésül a "Boldogasszony" kifejezésünknek eredetét, hiszen ez is sok ezer évvel megelözi az ún. "szentistváni" térítést.