OLASZORSZÁG GAZDASÁGI JELLEMVONÁSAI

1.Egy kis gazdaságföldrajz

Ha egy országra gondolunk, sokféle dolog jut eszünkbe. Itália esetében például a művészet, az életvidám emberek vagy éppen a maffia (amelyre a későbbiekben még részletesebben kitérek), egy működő vulkán, a kopárságukban is lenyűgöző hegyek és az ínycsiklandozó ételek.

A 301 ezer négyzetkilométer területű köztársaság a maga 57 millió lakosával Európa népesebb államai közé tartozik, s a világ egyik legfejlettebb ipari társadalma. Olaszországban az országrészek közötti gazdasági (fejlettségbeli) különbségek óriásik. Három egymástól eltérő sajátosságú országrészt különböztethetünk meg:

az északnyugati térséget

az északkeleti és középső területet

a délvidéket

Az északnyugati régióra - Milánó, Torino és Genova tágabb körzetére, az ipari háromszögre - a nagyvállalatok jelenléte a jellemző. Ennek a vidéknek vannak a legrégibb hagyományai és ez az ország legfejlettebb része. Az 1970-es évektől kezdve azonban bizonyos ágazatok, például a kohászat, a hajóépítés és a nehézvegyipar, amelyek e terület gazdaságának és gazdagságának meghatározói voltak, tartósan nehéz helyzetbe kerültek. Az ipar visszafejlesztése felgyorsult, s ezt a folyamatot a szolgáltatások fejlődése csak részben tudta ellensúlyozni. Az oda irányuló munkaerőmozgás, a belső vándorlás lassult.

Az ország északkeleti és középső tartományaiban az 1970-es évek közepétől a termelés gyorsabban növekedett, mint a hagyományos ipari területeken. Ez az országrész vált a legfontosabb befogadó térséggé, s nemcsak délről, hanem északnyugatról is nagyarányú a bevándorlás. Az ottani kis és közepes, legfeljebb kétszáz alkalmazottat foglalkoztató iparvállalatokat fejlett infrastruktúra és szolgáltatási háttér segíti. E vállalkozásokra a sokoldalú együttműködés, a kiváló minőség, a kis gyártási sorozat, a részműveletekre való szakosodás és a piachoz való gyors alkalmazkodás jellemző.

Az olasz délvidék, amely nyolc tartományt foglal magában, az ország egyéb területeihez viszonyítva szegény. Annak ellenére van ez így, hogy az utóbbi évtizedekben állami támogatással számos korszerű üzemet - "sivatagi katedrálist" - létesítettek. Ezeket az ún. növekedési centrumokban összpontosították. Az új, főként nehézipari üzemeknek a fejlődésre tett hatása elszigetelt maradt.

Igaz ugyan, hogy a helyi vállalkozások megerősödtek, a szolgáltatásokat (például a kereskedelmet) újjászervezték, s az infrastruktúra és a feldolgozóipar ugyancsak fejlődött, a változásra mégis inkább a mennyiségi, mint a minőségi jelző illik, és az elvándorlást nem sikerült megszüntetni.

A munkanélküliek aránya a délvidéken jóval nagyobb, mint a Rómától északra fekvő területeken: például Calabriában és Szicíliában meghaladja a 20%-ot is, míg Lombardiában (a gazdaságilag legerősebb tartományban) csupán 5%-os. De a délvidéken is viszonylag nagyok a különbségek. Az iparosítás leginkább az Adriai-tenger mellékét (főként Abruzzo és Puglia tartományt) érintette, Nápoly és Salerno környéke pedig nagy hatalmú ipari terület. Lombardia ellenpólusa Szicília és Calabria ( az utóbbi tartományokban az egy főre jutó GDP az északi és középső térségbeliekének mindössze 60%-a).

Olaszország fejlett településhálózata szoros kapcsolatban áll az Appennini-félsziget történelmével. A középkorban a Rómától északra fekvő területeken sűrű városhálózat alakult ki, míg délen inkább csak néhány tengerparti település vált igazán fontossá. A települések fejlődésének mindmáig az egyik forrása a szinte tájanként eltérő tartalmú, évszázadokra, sőt évezredekre visszanyúló kulturális és gazdasági örökség.

A legfejlettebb, a legsűrűbb és a legkiegyenlítettebb városhálózat az Alpok és a Pó-alföld találkozásában (vásárvonal: Milánó-Bergamo-Brescia-Verona), ennek folytatásában (Padova-Velence), valamint a síkság és az Appenninek érintkezési vonalában (Piacenza-Parma-Modena-Bologna-Rimini-Ancona) alakult ki. A sűrű toszkán városhálózat (Firenze-Prato, ill. Pisa-Livorno-Massa-Carrara)La Speziával csatlakozik a Genova-Torino vonalhoz.

A déli terület fontos városai Nápoly és Salerno, Bari, Brindisi és Taranto, valamint a Messinai-szoros környékén jöttek létre.

Észak és Dél fejlettségbeli különbségének okai

Olaszország amellett, hogy a világ vezető ipari hatalmai közé tartozik, gazdaságilag meglehetősen széttagolt. Ez a megosztottság földrajzi, történelmi eredetű. Gyapay Dénes egykori milánói konzul úgy fogalmazott, hogy Olaszország északi és déli területei jobban különböznek egymástól, mint Budapest és Magyarország keleti elmaradott régiói. Ez kiterjed a gazdaság fejlettségére, a termelékenységre, ezzel szoros összefüggésben a jólétre. Míg északon mindig is a kereskedelem volt a gazdaság motorja, addig délen a nagy földbirtokok, a mezőgazdaság jelentette a fő megélhetési forrást.

Ennek földrajzi okai részben az éghajlati tényezőkre vezethetők vissza - mely szerint az északról dél felé haladva nő az átlagos középhőmérséklet, (Pó-alföldön öntözéses gazdálkodás a jellemző) - részben pedig arra a tényre, hogy az északi tartományok kedvezőbb domborzati viszonyokkal rendelkeznek, továbbá a fejlettebb területek közelebb helyezkednek el az öreg kontinens többi országához, könnyebb a kapcsolattartás.

A történelmi okokhoz pedig az tartozik, hogy míg az északi kereskedő városok már nagyon régóta tartják a kapcsolatot más országok városaival és ebből szépen meg is gazdagodtak, addig a délnek nem volt alkalma nemzetközi kereskedelem kialakítására, mert hosszú ideig hódítók uralma alatt állt, valamint hosszú idő óta virágzik a szervezett bűnözés (maffia).

Az imént vázolt kettősség máig kihat az olasz gazdaságra. Ma Lombardiát a világ első három legfejlettebb gazdasági régiója között tartják számon, míg a dél-olasz tartományok egyikét sem találni a lista első száz neve között.

Tartományok

Olaszország 20 tartományból áll (15 rendes és 5 autonóm): Abruzzo, Basilicata, Calabria, Campania, Emilia-Romagna, Friuli-Venezia Giulia (autonóm), Lazio, Liguria, Lombardia, Marche, Molise, Piemont, Puglia, Szardínia (autonóm), Szicília (autonóm), Toszkána, Trentino-Alto Adige (autonóm), Umbria, Valle d'Aosta (autonóm) , Veneto. Valle d'Aosta kivételével a többi régió provinciákra oszlik.

Az egyes tartományok között jelentős életszínvonalbeli különbségek vannak. Az északi és a középső országrészen fekvők általában jobb módúak, míg a déliek szegényebbek. A legjelentősebb olasz vállalatok központja, Lombardiában (melyről a későbbiekben még részletesebben szólok), illetve észak-nyugaton Piemontban található; többségük Milánóban vagy Torinóban, illetve ezek vonzáskörzetében működik.

Néhány szó a közlekedésről.

Közlekedésével kapcsolatban elmondható, hogy rendkívül fejlett, kitűnő minőségű úthálózattal rendelkezik az ország. Autópályáin északról délre, keletről nyugatra mindenüvé el lehet jutni: a sztrádák hossza 6400 km. Egyértelműen érzékelhető, hogy a közúti közlekedés és szállítás élvez elsőbbséget a vasúttal szemben. A mára csaknem 20.000 km-es vasútvonal több mint a fele villamosított. Egy évben átlag 468 millió utas veszi igénybe a vonatokat. Jelentős továbbá a belső és nemzetközi légi forgalom is. A nemzetközi forgalomban évente 215.000 járatot, a belső forgalomban 230.000 járatot indítanak és fogadnak. Mindezt az állami többségű Alitalia légitársaság bonyolítja. Legnagyobb a forgalom Róma és Milánó repülőterein.

Mezőgazdaság

Mezőgazdaság szempontjából Itália felszíne igen hátrányos, mivel 80%-át hegyek, dombok borítják, s így nem áll művelés alatt.

A szántóterület mintegy 13 millió hektár

2,7 millió hektár a gyümölcsösök területe, beleértve a szőlőt

5,2 millió hektárt borít erdő

Az ország mezőgazdasági lakossága 1951-1978 között 8,6 millióról 3 millióra zsugorodott, s azóta tovább csökkent. Jelenleg alig több mint 1,3 millió ember él a mezőgazdasági termelésből.

Az agrárium gépesítettségére jellemző, hogy 208 millió traktor és egyéb erőgép, valamint csaknem 29.000 kombájn segíti a munkát. Az egyéb mezőgazdasági gépek és berendezések száma meghaladja a 900.000-et.

Fő mezőgazdasági termények: búza, kukorica, rizs, hüvelyesek, cukorrépa, burgonya

Északon van takarmánytermesztés ugyanis ott van elegendő csapadék. Jelentős továbbá a dohány- és szójatermelés (európai vezető szerep)

Délen a citrusfélék termesztése a jellemző, úgy mint narancs, citrom, füge, korai zöldségfélék, szőlő, olajfa ( 2. a világon az olívaolaj-termelésben).

Olaszország méltán híres a bortermeléséről, az első helyért Franciaországgal vetekszik. Itália a világ borterelésének az 1/5-ét adja. Főbb borvidékek közé tartozik Toscana, Puglia, Campania, Szicília.

Az állattenyésztéssel kapcsolatban elmondható, hogy míg északon a takarmányigényesebbeket tenyésztik, úgy mint szarvasmarha, sertés, addig délen az "igénytelenebbek" a jellemzőek, mint például juh, kecske, szamár, öszvér. Amit még elengedhetetlen megemlítenünk, hogy Szardíniának a halászatban és a konzervkészítésben kiemelkedő szerepe van.

Az olasz ipar története

Ahhoz, hogy megértsük, hogy az olasz-magyar kapcsolatokban mi miért történt és történik, elengedhetetlen, hogy betekintést nyerjünk az olasz ipar történetébe, melynek kiindulópontja a dolgozatomban az olasz gyárrendszer első csíráinak megjelenése, a befejező pedig az euró bevezetésének szakasza, azaz gyakorlatilag két évszázad.

Az olasz ipar és gazdaság fejlődésének korai szakaszában áthághatatlan akadályt jelentett egyrészt az Észak és Dél között feszülő ellentét az élet szinte minden területén, másrészt a szűk belső piac, míg az utolsó negyed században az állam és a nagyvállalatok közötti együttműködés hiánya hatott gyakran bénítóan a fejlődésre.

A kezdeti periódusban az olasz gazdaság is többféle, több helyről átvett gazdasági modellel, azok "hibridációjával" próbálkozott. 1906-ban E. Breda a gyárában német munkamódszereket vezetett be, s az elsők között igyekezett az állami beavatkozást és a magánvállalkozást összekapcsolni, miközben az Amerikában és Németországban ismert legújabb technológiákat is alkalmazta. Az ő csoportjához tartoztak olyan, a későbbiekben kiemelkedő szerepet játszó gazdasági vezetők, mint Giovanni Agnelli, Camillo Olivetti, G. Battista Pirelli.

A milánói gépipari vállalatok támogatásában már a nagybankok is részt vettek. A "rinascimentó" idején Milánó már Európa egyik vezető, gyáripari komplexummal rendelkező központjává vált., mellette Sesto San Giovanni nevű helység emelkedett ki lassan a lombard nagyvállalatok megtelepedési helyeként. Milánóban az Edison az elektromos energia előállításával, Pirelli gumiipari termékek, elektromos kábelek és autógumi gyártásával foglalkozott.

Az az önmagát szinte nemzeti jelentőségű intézménnyé nőt vállalat pedig, amely még ma is egyik meghatározója az olasz iparnak, sőt gyakran politikának, az a FIAT; a FIAT-birodalom, szintén évtizedeken át meghatározó vezető egyéniségei az Agnelli családból kerültek ki, az olasz piacon szinte egyedülálló cégként, a FIAT több iparágba is beszállt, kezdve természetesen az autógyártással, folytatva a hajómotorokon át a mezőgazdasági gépekig és a repülőgyártásban.

Az olasz ipar fejlődésének első szakaszában változások mentek végbe a népességben is: csökkent a halálozások és a születések száma, emelkedett az életkor. A demográfiai változások azonban nem egyforma mértékben és súllyal érintettek valamennyi régiót.

A nehéz életkörülmények, a munkalehetőségek hiánya 1871-1913 között közel 16 millió olaszt kényszerítettek hazájuk elhagyására. A XX. század elején a Giolitti-kormány alatt fellendült az ipari termelés, hála az új, termeléscentrikus burzsoázia létrejöttének; sajnos az olasz délvidék ebből sem részesedett a megérdemelt és kellő mértékben: ott a földbirtokosok továbbra is ragaszkodtak régi kiváltságaikhoz.

Az olasz iparba az ún. második ipari forradalom idején az USA-ból és Németországból új technológiák áramlottak, megnőtt az acél-, a cement- és papírtermelés volumene.

A mezőgazdaság - elsősorban a Pó-síkságon - az 1890-es évek közepétől szintén föllendült. Mindez a sokirányú fejlődés nem érintette az olasz társadalom döntő többségét, amely továbbra is a létminimumon vagy az alatt tengette életét.

Az olasz ipart és gazdaságot a XIX. század utolsó negyedében már az állam és a nagybankok is támogatták. Különösen nagy lökést adott az ipari fejlődésnek az elektromos ipar kiugró teljesítménye. Megállás nélkül működött az acélipar, hogy termelése és teljesítménye ne csökkenhessen, tevékenységében az állam is segítette, olcsó, Elba szigetén kitermelt nyersanyaggal.

1899-ben alapították a FIAT-gyárat, amelynek vezetését az 1907-es válság után Giovanni Agnelli vette át, hogy a gyárban és az egész olasz társadalomban évtizedekig meghatározó tényezőként tevékenykedhessen.

Lassan indult meg a vegyipar fejlődése, mivel nehezen szánta rá magát a szükséges modernizációs intézkedések meghozatalára. A textilipar viszont az I. világháborúig vezető szerepet játszott az olasz exportpiacon.

A vegyiparnál is lassabban alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez az élelmiszeripar, amely elsősorban kézműves módszerekkel dolgozott. Egyre fontosabb szerepet játszott az állam, míg a gazdasági "elitek" a sikeresen működő vállalatokba injekcióztak tőkét.

A XIX. század végi olasz mezőgazdaság még mindig két utat követett: a Délen extenzív, a közép- és észak-olaszországi vidékeken már kapitalista jellegű földművelés kezdett kifejlődni, de lassan a gazdaság és az ipar is csatlakozott a fejlettebb európai és  világgazdasághoz, az egyesítés (1861. március 17.) után pedig egyre nyilvánvalóbbá vált Liguria-Piemonte-Lombardia primátusa az olasz ipari-gazdasági életben

Az 1887-es évben bevezetett vámvédelmi intézkedések, sajnos nem terjedtek ki olyan modernizációt elősegítő húzóágazatokra, mint a vegyipar és a gépipar.

Az I. világháború alatt a háborús megrendelések lendítették fel az olasz ipart, a fasizmus éveiben az autarchikus gazdaság és a pénz romlásának megállítása segítettek a termelés fellendítésében és a hazai termékek hazai piacainak kiszélesítésében, viszont súlyos visszaesést és az olasz gazdaság befelé fordulását hozta az 1929-es nagy gazdasági világválság.

Az 1920-30-as években a belső energiatermelés csaknem teljes egészében fedezni tudta az ország energiaszükségletét, viszont továbbra is kedvezőtlenül alakult a vegyipar helyzete.

Sok olasz cég képtelen volt vagy nem is akart agresszív külgazdaságpolitikát alkalmazni, így pl. az 1926-ban létrehozott AGIP.

Az 1914-18-as háborús évekkel ellentétben a II. világháború alatti olasz iparban nem volt annyi erő, hogy kielégítően támogassa háborús igényeket.

Az 1950-60-as évek  "újkapitalizmusnak" nevezett szakaszában, több más ország mellett Olaszország is megpróbálkozott az USA-beli termelési modellek átvételével, de ezek a kísérletek nem bizonyultak igazán sikereseknek, ellenben könnyebben ment a beilleszkedés a nyugat-európai gazdasági rendszerbe, Olaszország bővíthette külföldi piacait, s nagymértékben emelte a tartós fogyasztási cikkek termelésének mennyiségét.

S újra a FIAT nevével találkozunk, amely gyors növekedésnek indult, s hamarosan maga alá gyűrte a szakszervezeteket, autoritárius vezetésre tért át, ez utóbbinak szociális téren az lett az eredménye, hogy az elért óriási profithoz képest alacsony fizetést adott munkásainak.

Demográfiai és szociális téren az 1950-60-as éveket a falusi lakosság óriási részének városokba költözése jellemezte, néhány ismert hatalmas város mellett lehangoló szegénynegyedek jöttek létre, Lombardia és Piemonte "dicsekedhetett" a legnagyobb számú ipari munkásgárdával, míg a Dél - a jelentős állami beruházások ellenére is - továbbra is fejlődésre képtelen vidék maradt.

Ugyanezekben az években a belső fogyasztás csaknem 5%-kal nőtt évente, ehhez persze a Marshall-terv is hozzájárult, bár Olaszországban a nyugati segítség nagyobb részét olyan nagyvállalatok kapták, mint a FIAT, az EDISON vagy a FINSIDER, az imént említett 5%-os fogyasztásnövekedésen belül a lakossági fogyasztás emelkedése gyönge maradt.

1950-ben Olaszország belépett a CECÁ-ba és az Európai Monetáris Unióba. Még mindig az 1950-60-as évek: a szegény néprétegek elképesztően primitív lakáskörülmények között tengődtek, míg Észak-Északnyugat-Olaszországban az építkezések minden terv nélkül folytak, társadalmi élet szinte nem létezett, alig építettek iskolákat, kórházakat, az új lakások felében pedig nem volt fürdőszoba, víz.! Viszont egyre terjedt a tévé, a maga primitív műsoraival és reklámjaival, az olaszok össze-vissza költekeztek, sokszor minden értelmes cél nélkül.

Az állami és a magán vállalatok mellett megszaporodtak a helyi kis- és középvállalatok, amelyek az évtizedek során komoly versenytársai lettek a hatalmas ipari vállalatoknak, mert rugalmasabbak voltak és könnyebben tudtak alkalmazkodni a külső és belső piacokhoz, stb.

Az 1950-60-as évek olasz "gazdasági csodájának" a 60-as években vége szakadt. A gazdaságban a pozitív fordulat az 1980-as években állt be, amikor az önállóvá vált Banca d'Italia kemény pénzpolitikát vezetett be, amelynek eredménye a nagy iparvállalatok átszervezése, új technológiák alkalmazása lett, ezek következtében viszont fölöslegessé vált munkástömegeket bocsátottak el, nőtt a munkanélküliség, a bérek a termelésnél lassabban emelkedtek - és az Olasz Kommunista Párt kizáródott a közvetlen kormányzásból, helyét a kereszténydemokraták és a szocialisták vették át. Az országnak 1992 és 1998 között végre sikerült "korszakos" változtatásokat foganatosítania az Amato-, Ciampi- és Prodi-kormányok alatt, amelyeknek az lett az eredménye, hogy Olaszország bekerült az euró-övezetbe.

Az olasz gazdasági életben a XX. század utolsó két-két és fél évtizedében megindult a termelés specializálódása olyan termékekre, amelyek kevés befektetést igényelnek, de biztos és széleskörű piacra számíthattak.

Az Észak és a Dél közötti ellentétek túlélték önmagukat, bár ezt az Amerikából és Németországból beáramlott új technológiáknak köszönhetően sikerült enyhíteni, a demográfiai növekedés többé nem jelentett fejlődési tényezőt.

Megjegyzendő, hogy az északnyugati régiók már nem tartoznak az ország iparosodásának egyedüli vezető vidékei közé, illetve helyi érdekeltségű vállalatok tucatjai sokszor szinte észrevétlenül emelkedtek multinacionális vállalatok rangjára.

A mai olasz gazdaság jellemvonásainak rövid összegzése (főbb iparágak, cégek)

Olaszország az elmúlt két évtized alatt tartósan megelőzte az Egyesült Királyságot, s ma a világ ötödik-hatodik ipari állama. Mivel nyersanyagokban igen szegény, erősen exportorientált ország. Kőolajat, földgázt a Pó-alföld déli részén bányásznak. Szénhidrogéntüzelésű hőerőművek és az Alpok folyóin épült vízerőművek biztosítják a villamosenergia-termelést, amely a világ rangsorában a 8. helyen áll. Jelentős a vaskohászat (Torino, Genova, Milánó);az autógyártás: Milánó (Alfa Romeo), Torino (Fiat); vegyipar (Milánó);textilipar (Milánó, Torino)

Milánó térségében, az ún. Briazában éppúgy, mint Friuli-Venezia Giulia tartomány északnyugati tájain fa- és bútoripar több ezer vállalkozót foglalkoztat.

Como a selyemipar fellegvára.

Az acélgyártás központja Taranto, Milánó, Brescia, de több modern üzem található az ország északi tájain.

Üvegiparának évszázados fellegvára a Velence közelében lévő Murano szigete.

Élelmiszeriparának egyik legfontosabb exportcikke a spagetti, a száraztészta, a változatos formájú, rendszerint durumbúzából előállított lisztes áru.

Nem véletlen, hogy napjainkban az uniós bővítés egyik legelszántabb támogatója Olaszország, amely többek között ettől várja az elmaradottabb déli országrész felzárkóztatását, amire egy tízéves kormányprogramot is kidolgoztak.

A főbb törekvések

egyszerűbb adórendszer megteremtése

az adók csökkentése

a munkaerő-piac reformja

a szociális, ill. az oktatási szolgáltatások bővítése

Az ország számára komoly gondot jelent a bűnözés és az illegális bevándorlás megállítása. Ezzel együtt az olasz gazdaság az ezredfordulón stabil. Még akkor is, ha gazdasági növekedés, csakúgy, mint az unió egészében, 2002 második felére lefékeződött - a visszaeséshez hozzájárult a FIAT válsága, amely a munkaerőpiacot is érzékenyen érintette -, de a 2003-as mélypont után a 2004-es adatok ismét a vártnál gyorsabb, 0,4%-os GDP-növekedést regisztrálnak.

A gazdaság - de főként a belpolitika - fő problémája azonban a maastrichti kritériumoknál magasabb államháztartási hiány, ami 2004 nyarán Giulio Tremonti pénzügyminiszter lemondásához vezetett. Sokan jósolták akkor, hogy ez akár Silvio Berlusconi miniszterelnököt és teljes kormányát is megbuktathatja. Ez ugyan nem következett be, de tény, hogy a többi fontosabb nemzetgazdasági mutató is ellentmondásos Olaszországban, ahol a GDP 2/3-a a szolgáltatási szektorból ered (turizmus, kereskedelem), az 1/3-a az iparból, és a mezőgazdaság mindössze 2%-kal járul hozzá a bruttó hazai termékhez.

Berlusconi szerint az olasz gazdaság fellendítésének receptje az, hogy dolgozzanak többet az olaszok. Vagyis mondjanak le néhány nemzeti és egyházi ünnepen a munkaszüneti napról, és fokozzák a termelést. A szakszervezetek és az ellenzék azonban úgy vélik: a termelés nem a plusz egy-két munkanaptól, hanem a technológiától függ.

"Válságok és megoldásukra tett kísérletek, munkásmegmozdulások, a 70-es évek terrorhulláma, Berlusconi sokirányú, kiterjedt birodalma, az olasz gazdaság enyhén szólva nem mindig korrekt körülmények közötti alakulása, a gazdasági, banki és politikai szektor egymáshoz való viszonya, összefonódása."-ezekkel jellemzi Nicola Crepaxra gazdaságtörténész az elmúlt évtizedek olasz gazdaságát.[i]

Ezt cáfolja vagy erősíti, hogy az olasz parlament alsóháza 2004 július közepén elfogadta az ún. összeférhetetlenségi törvényt, amely lehetővé teszi, hogy Berlusconi kormányfő megőrizze a tekintélyes üzleti birodalmát. Az új jogszabály nem tiltja meg ugyan a politikusoknak, hogy vállalatokat birtokoljanak, vagy hogy azokat kezelő cégekre bízzák; ugyanakkor kötelezi őket arra, hogy hozzák nyilvánosságra érdekeltségeiket, és ruházzák át másra cégeik irányítását.

4. Olaszország és az Európai Unió

Olaszország legnagyobb piaca mind a kivitel, mind a behozatal szempontjából Németország és Franciaország. Az olasz külkereskedelem 60%-a az Európai Unió tagállamaival bonyolódik. Tizenegy stabil külkereskedelmi partnere közül csak három, az Egyesült Államok, Japán és Svájc nem tartozik az EU-hoz.

Az Európai Közösségek számára is gondot okozott a Mezzogiorno, az elmaradott olasz Dél. Az évtizedek alatt folyósított különböző segélyek és támogatások ellenére elmaradottságát máig sem sikerült felszámolni. Ellenkezőleg, déligyümölcs- és zöldségtermelői alulmaradnak a portugál és spanyol konkurenciával szemben, ami újabb bonyodalmak forrása a segélyalapok elosztásában.

Az EU és az olasz kormány mindmáig nem jutott közös nevezőre a szociális kiadások ügyében. Márpedig Itália tartós költségvetési deficitjének egyik fő okozója a kiterjedt jóléti rendszer, amelynek megnyirbálásához Róma belpolitikai okokból nem szívesen járulna hozzá. A nyugdíjasok száma Olaszországban jelentős mértékben meghaladja az unió átlagát, s a kifizetett milliárdok egyéb szociális programok végrehajtását veszélyezteti vagy húzza keresztül.

A krónikus olasz túlköltekezés, amelynek eredményeként az évek során felhalmozódott államadósság a legmagasabbá vált az EU-ban, a 90-es évek elején nagy mértékben veszélyeztetni látszott, hogy Olaszország tagja lehessen a bevezetni tervezett közös pénz, az euró övezetének. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy Itália nem lesz képes lépést tartani szövetségeseivel, s nem tud eleget tenni az ún. maastrichti mutatók támasztotta követelményeknek: az infláció, a kamatszint, a költségvetési hiány és az államadósság adott keretek közt tartásának. Sőt, - mint már azt korábban kifejtettem - 1992 szeptemberében Olaszország leértékelte a lírát, s kilépett az Európai Pénzügyi Rendszerből. 1992-1995 között kb. a líra mintegy 35%-ot veszített értékéből a vezetői európai valutákhoz képest, a maastrichti konvergencia-kritériumok egyike sem teljesült.

A Romano Prodi vezetésével 1996-ban hivatalba lépett baloldali kormány legfontosabb feladatának tekintette, hogy a pénzügyi egyensúly megteremtésével Olaszországot az euró-övezet részévé tegye. Hároméves gazdasági program keretében az infláció visszaszorítását, az államadósság, a deficit csökkentését, a munkanélküliség mérséklését tűzte ki célul, s mindezt annak érdekében, hogy Itália visszatérhessen az Európai Monetáris Unióba. A pénzügyi-gazdasági szigorításoknak köszönhetően 1998-ra Olaszország végül is teljesítette a követelményeket, és a májusban meghozott brüsszeli döntés értelmében beverekedte magát az eurót bevezető tagországok körébe.

Az eurózóna feltételei közül csak az államadósság haladja meg aggasztó mértékben a Maastrichtban megszabott arányt, a GDP 60%-át, de a csökkenő irányzatra tekintettel ezt a többiek elfogadták.

Ausztria, Finnország és Svédország fölvételét az EU-ba 1995-ben Rómában nem kísérte egyöntetű helyeslés és öröm. Általában attól tartottak, hogy az újonnan fölvettekkel a német befolyás növekszik, s elterelődik a figyelem olyan témákról, amelyek Itália számára létfontosságúak: a regionális fejlesztési támogatások, a délvidéki mezőgazdasági termékek kellő garantálása.

A "keleti bővítés" viszont - mint ahogy azt már a korábbiakban kifejtettem - Róma érdekeivel találkozik, kezdettől fogva támogatta ezt a folyamatot abban a reményben, hogy a jövendő "szegényebb" tagországok jelenléte segít majd kiegyensúlyozni az EU belső - olasz nézet szerint inkább a "gazdag északiak" javára billenő - erőviszonyait. "Mi azt szeretnénk - mondta Romano Prodi Budapesten 1997-ben -, ha Európában az EU bővülésével egyensúly jönne létre Észak és Dél között azáltal, hogy valamennyi ország és kultúra képviseltetné magát. Nem létezhet Európa a latin kultúrájú országok részvétele nélkül." [ii]

Prodi azóta is elkötelezett híve az EU kelt-közép-európai kiterjesztésének. Ugyanakkor persze Itália nem hagyja figyelmen kívül a keleti bővítés kockázatait sem. Nevezetesen, a mezőgazdasági termelésben majdan keletkező újabb konkurenciát. A kelet-európai térségben becslések szerint legalább 10 millió ember él az agrárszektorból, s a művelt földek nagysága eléri a 60 millió hektárt. A termelési költségek ebben a régióban 30-40%-kal elmaradnak a Dél-Olaszországban meghonosodottaktól. Itália számára az a kockázat, hogy a brüsszeli támogatásokból mind a mezőgazdaságra, mind a regionális fejlesztésekre kevesebbet kap, ha majd az újonnan fölvett tagok is benyújtják igényeiket.

Életszínvonal

A táblázat- és ábrajegyzékben az 1. sz. táblázat a 25 tagállam mindegyikénél mutatja az egy főre jutó GDP-t, és ennek alapján a relatív életszínvonalukat, ahol a 25 tagú EU átlaga = 100. Ezt figyelembe véve elmondhatjuk, hogy Olaszországnál ez az index 110, ez annyit jelent, hogy az egy főre eső GDP Itáliában az EU- átlag 110%-a.

Jövedelmi és növekedési szintek Európában

A táblázat- és ábrajegyzékben az ábrák közül az első kettőről az olvasható le, hogy milyen gazdagok, illetve szegények az európai országok.

Az első térkép (I./1. ábra) azt mutatja be, hogy átlagosan hány ezer dollárnyi értéket termel a különböző országok egy-egy lakosa (Ezt nevezik az egy főre eső GDP-nek, vagyis bruttó nemzeti terméknek).

A második térkép (I./2. ábra) valamivel reálisabb képet mutat a különböző országokban élők életszínvonaláról, mert számításba veszi a megélhetési költségeket (például azt, hogy nálunk még mindig olcsóbb a lakás, olcsóbbak a szolgáltatások, stb. mint például a nyugat-európai országokban), és ezekkel a különbségekkel korrigálja a nyers dollárértékeket. (Ezt nevezik a vásárlóerő-paritáson mért egy főre eső GDP-nek.)

A harmadik térképről (I./3.ábra) az olvasható le, hogy hány százalékkal nőtt az európai országok gazdasága.

Világosan kirajzolódik ezen a három térképen az az ellentét, hogy míg a nyugat-európai társadalmak jóval gazdagabbak, mint keleti szomszédaik, a kelet-közép-európai országokban (vagyis az újonnan csatlakozott tíz országban) jóval gyorsabban nő a gazdaság, mint Nyugaton.

Magyarország mind a három térképen a középmezőnyben helyezkedik el a saját régiójában, míg Olaszország nyugati hatalmak átlagos értékéhez közelít, illetve azon érték körül mozog.

A gazdasági aktivitás egyik mérőszáma a GDP (bruttó nemzeti össztermék), amely ugye, nem más, mint egy ország összes kibocsátott termékének és szolgáltatásának értéke.

Európai térképükön az egy főre jutó GDP dollárban mért értékét mutatjuk be a 2004-es becslésekre támaszkodva. (I./1. ábra)

Az Európai Unió 25 tagországának átlagában mérve, a GDP értéke 25 700$. Ez kevesebb, mint a fele a luxemburgi GDP-nek, amely a legmagasabb az európai országok körében: 55100$.

Az egy főre jutó GDP alapján a három leggazdagabb ország Luxemburg után Norvégia (37800$), Svédország (32700$) és Dánia (31100$), míg a három legszegényebb ország Moldávia (1800$), Szerbia és Montenegro (2200$), valamint Albánia (4500$). Olaszország a maga 26700$-val egy elég erős államnak számít a GDP tekintetében.

A régió országai körében Magyarország közepes helyzetben van a dollárban mért egy főre jutó GDP alapján. Messze megelőzi a már jóléti ország Ausztria a 30000 $ egy főre jutó GDP értékével, valamint Szlovénia és Csehország, de Magyarország után sorakozik Szlovákia és Lengyelország, valamint Bulgária és Románia.

A vásárlóerő paritáson mért egy főre jutó GDP-t (II./2.ábra) az Európai Unió 25 tagországának átlagához viszonyítva adjuk meg ezen a térképen. Az EU25 átlagot 100-nak tekintjük, és ehhez viszonyítjuk s többi országban mért indexet. Az értékeket vásárlóerő paritáson mérjük, ezáltal kiküszöböljük a különböző országok eltérő árszínvonalából adódó különbségeket az országok GDP értékeinek összehasonlításában.

Az EU 25 tagországának átlagánál alacsonyabb az egy főre eső GDP a 10 újonnan csatlakozott országban, a kandidáló országokban (Románia, Bulgária és Törökország), valamint Portugáliában és Spanyolországban. A régi tagországra az EU25 átlagánál magasabb értékek a jellemzőek, így Olaszország is az EU-s átlagnál nagyobb értékkel büszkélkedhet.

Az EU25 átlagától legmesszebb Luxemburg (216.5%), Norvégia (148.3%) és Írország (134.2%) áll az egyik oldalon, és Törökország (28.9%), Bulgária (30.8%),. Románia (31.2%) a másikon.

A régió országai közt Magyarország a középmezőnyben helyezkedik el. Előtte Szlovénia és Csehország, mögötte pedig Szlovákia, Lengyelország és Románia áll.

Az I./3. ábrán az éves reál GDP növekedést az 1995-ös konstans árakon mutatjuk be, így küszöbölve ki az infláció torzító hatását.

Jól látható ezen a térképen (I./3. ábra), hogy a kelet-és dél-kelet európai régió jóval gyorsabban növekedett, mint a nyugat-európai régió.

A bemutatott európai országok körében Törökországban volt a legmagasabb az éves reál GDP növekedés 8.5%, de igen magas volt a gazdasági növekedés Lettországban (7.5%), Romániában (7.2%) és Litvániában (7.1%) is. A Máltában volt a legkisebb a növekedés (alig 1%), de 2% alatti reál GDP növekedést ért el Portugália (1.3%), Olaszország (1.3%), Hollandia (1.4%), Németország (1.7%) és Ausztria (1.9%) is.

A régió országai közt Magyarország az alacsony gazdasági növekedésű országok közé tartozik: magasabb éves reál GDP növekedést ért el Románia, Lengyelország, Szlovákia és Szlovénia is. A növekedési ráta csak Csehországban és Ausztriában volt alacsonyabb, mint Magyarországon.

Továbbtanulás és foglalkoztatottság

Az Európai Unióban uralkodó álláspont az, hogy minden ország legfontosabb tőkéje az ország lakosságának munkaereje - és ezt nem is szabad kihasználatlanul hagyni. A cél az, hogy a munkaképes korú lakosság körében minél többen legyenek foglalkoztatva, minél többen vegyenek részt a gazdaság működtetésében, és ezzel egy időben minél többen legyenek képesek egzisztenciájukat fenntartani.

Az adatok azt mutatják, hogy az európai országok nagy része magas munkanélküliséggel küzd, és alacsony a foglalkoztatottak aránya. Ahhoz, hogy magasabb foglalkoztatottságot tudjanak elérni az egyes európai országok, az kell, hogy magasabb iskolai végzettséggel rendelkezzen a lakosság, és főleg a fiatalok.

A foglalkoztatottság növelésének egyik lehetséges módja a felnőttkori továbbtanulás, az élethosszig tartó tanulás. A fiatalok továbbtanulása nem csak egyéni érdek, hanem az ország érdeke is. Ugyanis az ágazati szektorok átrendeződése megállíthatatlan folyamat: a modernizálódás következménye, hogy csökken a termelő szektorok részesedése, a szolgáltatási ágazaté pedig nő. Ahhoz, hogy minél többen el tudjanak helyezkedni a szolgáltatási szektorban, magasabb iskolai végzettség szükséges, és minél többen találnak munkát a gazdasági prosperitást elősegítő szolgáltatási szektorban, és annál magasabbak lesznek a bérek.

Ezen alfejezethez tartozó ábrasorokon az európai országokat hasonlítjuk össze a fent említett szempontok alapján: a továbbtanulók aránya, a foglalkoztatottak és a munkanélküliek aránya, a foglalkoztatottak ágazati megoszlása és a minimálbérek megoszlása alapján (azokban az országokban, ahol van törvényes minimálbér).

A mai társadalmi, foglalkoztatáspolitikai kihívások kívánatossá teszik az élethosszig tartó tanulást, ám az Európai Unió országaiban a felnőttek alig egytizede vesz részt ilyen képzésben (9%) (II./1.ábra). A legtöbben Svédországban és Angliában tanulnak tovább felnőttkorukban, míg legkevesebben Portugáliában, Görögországban és Máltán és sajnos Olaszország sem előzi meg sokkal az imént felsorolt országokat.

Az újonnan csatlakozott országokban hasonlóan kevesen, átlagosan a lakosság 10%-a vesz részt ilyen jellegű képzésekben. Magyarországon még ennél is alacsonyabb, alig 6% a felnőttkori továbbtanulásban részt vevők aránya. A régió országaiból Szlovéniában vesznek a legtöbben részt felnőttkori képzésben (15%), ez a szám közelít a legmagasabb nyugat-európai értékekhez.

Az, hogy mennyien vesznek részt a felnőttkori továbbképzésekben, szorosan összefügg más foglalkoztatottsági mutatókkal. Minél többen vesznek részt a felnőttkori képzésben egy országban:

- annál magasabb a 15-64 éves népesség foglalkoztatottsági aránya, és annál alacsonyabb a 15-64 éves népesség munkanélküliségi rátája (2. ábra);

- annál magasabb a szolgáltatási szektorban, és annál alacsonyabb az ipari és mezőgazdasági szektorban dolgozók aránya (3. ábra);

- és végül annál magasabb a 20 év feletti teljes munkaidős foglalkoztatottak bruttó minimálbére (4. ábra) is.

A 2. ábra két adatsort mutat, egyben ábrázolva: a pirossal jelzett oszlopok felfelé növekednek, és a foglalkoztatottsági arányt jelölik, míg a fehér oszlopok lefelé növekednek, és a munkanélküliségi rátát jelölik az adott országban. Vagyis minden országhoz két adat tartozik: egy pirossal jelzett foglalkoztatottsági arány, és egy fehérrel jelzett munkanélküliségi ráta.

A foglalkoztatottak aránya a legmagasabb a jóléti államokban - Dániában, Svédországban és Angliában -, míg a legalacsonyabb Lengyelországban (alig több mint a lakosság fele). Olaszországban is elmarad a foglalkoztatottság az EU-s átlagtól. Magyarország alulról a negyedik helyen áll: Lengyelország, Málta és Spanyolország után nálunk a legalacsonyabb - alig 57% - a foglalkoztatottak aránya a 15-64 éves népességen belül. Az összes többi, újonnan csatlakozó országban magasabb a foglalkoztatottak aránya, mint Magyarországon.

A munkanélküliségi rátát tekintve azonban Magyarország nem tartozik a legrosszabb helyzetű országok közé. A 15-64 éves népességen belül 6% a munkanélküliségi ráta (2003-ban!), alig 2 százalékponttal magasabb, mint a jóléti országokban mért legalacsonyabb érték (Hollandia: 4%, Luxemburg: 4% és Ausztria: 4%, valamint Ciprus: 4%). A legmagasabb munkanélküliségi rátát a régi tagországok közül Spanyolországban és Németországban mérték, míg a 2004-ben csatlakozott országok körében Lengyelországban és Szlovákiában.

A mezőgazdaság ma nagyon kevés embernek tud megélhetést nyújtani. Így azokban az országokban, ahol még mindig sok embert foglalkoztatnak a mezőgazdaságban, magasabb a munkanélküli ráta is.

Az EU25 és EU15 országai között ebben a kérdésben sem látványos a különbség: míg a fejlettebb, régebben csatlakozott EU15 országaiban 71% a szolgáltatási szektorban, 25% az iparban és 4% a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya, addig az újonnan csatlakozó országokkal kibővített Európai Unióban 69% a szolgáltatási szektorban, 26% az iparban és 5% a mezőgazdaságban dolgozók aránya (II./3. ábra).

A szolgáltatási szektorban dolgozók aránya legmagasabb Angliában, Hollandiában és Luxemburgban, míg a legalacsonyabb Szlovéniában és Lengyelországban, míg Olaszországban ez az arány közelít az EU-s átlaghoz. Magyarországon a foglalkoztatottak 62% dolgozik a szolgáltatási szektorban, és ez elég magas aránynak számít a 2004-ben csatlakozott országok körén belül (csak Cipruson és Máltán foglalkoztatnak több embert a szolgáltatási szektorban).

A mezőgazdaságban dolgozók aránya Magyarországon 6%, Olaszországban ennél még kevesebb, csak 4% ez az érték. Az újonnan csatlakozott országok körén belül a magyarországinál kevesebben csak a Cseh Köztársaságban és Szlovákiában dolgoznak a mezőgazdaságban, a többi 2004-ben csatlakozott országban többen dolgoznak ebben a szektorban, mint hazánkban.

Végül a negyedik ábrán egy rövid áttekintést adunk az európai országok minimálbérének megoszlásáról. (Az Európai Unió országai közül nem mindenhol van törvényesen előírt minimálbér.)

Az ábrán az euróban kiszámolt havi bruttó törvényes minimálbéreket mutatjuk be. A számokat áttekintve az országok négy csoportja különül el. A legmagasabb minimálbéreket természetesen a jóléti országokban találjuk, így Luxemburgban, Belgiumban, Hollandiában, Angliában, Írországban és Franciaországban, ezek az országok alkotják az első csoportot.

A második csoportba szorul az Unió három régi tagországa, Spanyolország, Portugália és Görögország, valamint az új tagországok közül Szlovénia, Málta és Ciprus.

A harmadik csoporthoz azok tartoznak, ahol a törvényes minimálbér még magasabb 100 eurónál - túlnyomórészt a volt szocialista blokk országai tartoznak ide: Törökország, Magyarország, Csehország, Szlovénia, Lengyelország, valamint a Baltikum.

És végül a legutolsó, negyedik csoportba azok az országok kerülnek, amelyekben a minimálbér a 100 eurót sem éri el: Bulgária, Szerbia és Montenegró, Románia, Moldávia, Ukrajna, és a sor végén: Oroszország.

Azokban az országokban magasabbak a bruttó minimálbérek, ahol többen dolgoznak a szolgáltatási szektorban.

(Forrás:Szabó Márta; www.talaljuk -ki.hu ; 2004)

5. Gazdasági jövőkép, tervek, prognózisok Olaszországban

Mint ahogy azt a történelmi áttekintésben már leírtam, a 90-es évek elején Olaszországban búcsút mondtak az első köztársaságnak, hogy a második köztársaságban megvalósítsák a szükséges társadalmi és gazdasági reformokat.

Ez a törekvés azonban csak részben járt sikerrel:

nem sikerült tető alá hozni az alkotmányreformot

a munkanélküliség nem csökkent olyan ütemben és mértékben, mint remélték

a Mezzogiorno elmaradottságának felszámolása tekintetében sem született áttörés

fontos reformok - például a nyugdíjrendszeré - még váratnak magukra.

Azonban más fontos területeken, elsősorban a pénzügyi egyensúly helyreállítását illetően sikeres volt a reform és megújult a politikai vezetőréteg. A kormányzati ingatagság csökkent, Silvio Berlusconi 2001 májusában elért választási sikere szilárd kormánytöbbséget ígért erre a törvényhozási időszakra. Berlusconi modernizációt, nagy közmunkákat szeretne megvalósítani, az állami bürokrácia csökkentésére, a nyugdíjak emelésére kötelezte el magát.

Egyenletes gyors fejlődés persze nem prognosztizálható az olasz gazdaság számára. A közintézmények - változatlanul rövid pórázra fogva - további takarékoskodásra kényszerülnek, ugyanakkor az adóprést a kormányzat enyhíteni kívánja. A munkaerőpiac rugalmatlanságán csakis a kormányzat segíthet, ami azonban konfliktusok szül a szakszervezetekkel.

Mindent egybevetve, Olaszország helyzete - a vázolt problémák ellenére - az EU-ban éppúgy, mint tágabb értelemben a nemzetközi porondon megszilárdulni látszik. Folytatódik a már elkezdett "keleti politika", hiszen Olaszország rendkívül érdekelt abban, hogy a Balkán demokratizálódjék.

Noha a Berlusconi-kormány európai elkötelezettsége időnként megkérdőjelezhető, az igazodás a két legfontosabb európai partnerhez - Párizshoz és Berlinhez - aligha változhat meg a sok ezer szál miatt, ami immár Itáliát összeköti az Alpokon túl élőkkel. Valószínű, hogy Róma részéről továbbra is fokozott érdeklődés nyilvánul meg a mediterrán térség iránt, hiszen energiaszükségletét az arab államoktól szerzi be, s a jövőben is javarészt rájuk szorul.

Az EU-hoz csatlakozott kelet-közép-európai államok közül Itáliának hazánkhoz hagyományosan jó kapcsolatai tovább bővülnek. Erre mindkét oldalról megvan a politikai szándék és nem hiányzik a kölcsönös ösztönzés sem.