Milyen a korszerü muszlim allam

Milyen a korszerü muszlim állam? - iszlám

A gyarmati lét megpróbáltatásai, a viharos kapcsolatok Európával a musz­lim társadalmat kizökkentették a megszokott kerékvágásból. A világ vis­sza­vonhatatlanul átformálódott. A muszlimok eleinte nem is tudták, miként vi­selkedjenek az európaiakkal, hiszen ehhez hasonló kihívásokkal ko­ráb­ban nem kellett megbirkózniuk. Ha teljes értékü szereplöként akartak meg­je­lenni a modern világ színpadán, a muszlimok nem tehettek mást, meg kel­lett tanulniuk együtt élni a változásokkal. A Nyugat fontosnak tartotta a val­lás és a politika szétválasztását, mert így próbálta megtisztítani a kor­mány­zatot, a tudományt, a technológiát a konzervatív vallásosság kor­lá­ta­i­tól. Európában a legkülönbözöbb közösségek összetartását erösítö vallásos el­kö­telezettség helyét a nacionalizmus vette át. Ez a XIX. század során le­ját­szódott folyamat azonban egy sor, azelött ismeretlen gond forrásává vált. Az európai nemzetállamok 1870-ben fegyverkezési versenybe kezdtek, mely­nek talajából két világháború sarjadt ki. A náci koncentrációs táborok és a szovjet gulágvilág jól példázta, hogy a világi ideológiák legalább an­nyi­ra pusztítóak lehetnek, mint a szemellenzös, vaskalapos vallásosság. A fel­világosodás korában még azt hit 949e47j ték, hogy az oktatás, a müveltség az em­be­reket ésszerüen gondolkodó, toleráns lényekké varázsolja. Az avítt, mes­si­­anisztikus nézetekhez hasonlóan ez a gondolat is hiú ábrándnak bizo­nyult. Korunk társadalmai végül a demokrácia mellett kötelezték el magukat, s döntésük nyomán mind több európai és amerikai élhette hét­köz­napjait igazságosabb és kiszámíthatóbb körülmények között. A Nyu­gat­nak azonban évszázadok álltak a rendelkezésére ahhoz, hogy elö­ké­szít­hesse nagy ugrását a demokrácia korába. Teljesen másként állna a helyzet, ha a parlamentáris berendezkedést olyan társadalmakra kényszerítenek rá, melyek még mindig a kizárólagos mezögazdasági termelésre rendezkedtek be vagy a modernizáció áldásaiból csak felszínesen részesültek, vagy ahol az emberek nagy része egy kukkot sem ért a politikai folyamatokból.

A kereszténység vallásgyakorlatában a politika sohasem játszott köz­pon­ti szerepet. Maga Jézus mondta, hogy az ö királysága nem e világból va­ló. Az európai zsidók elvi megfontolásokból évszázadokon keresztül tá­vol tartották magukat a politikától, mely azonban a muszlim köz­gon­dol­ko­dás­ban roppant fontos helyet foglalt el. Amint korábban láthattuk, a hit igaz­ságainak kereséséhez a díszletet a politika szolgáltatta. A megváltás nem a bünök eltörlését, hanem egy olyan igazságos társadalom megterem­té­sé­nek ígéretét hordozta, melyben minden férfinak és nönek adott a le­he­tö­sége a lényének kiteljesedését jelentö teljes és tökéletes odaadásra. A po­li­tikai keretek, ilyeténképpen, roppant jelentöséggel bírnak, s a XX. század nem egy olyan kísérletnek lehetett szemtanúja, melynek végsö célja egy va­lódi muszlim állam megteremtése volt. Az ilyen próbálkozásoknak min­dig nagy nehézségekkel kellett számolniuk. A jobbító szándék nem lehet iga­zán komoly öszinte eröfeszítés, dzsihád nélkül, s az efféle törekvések­nek ezer akadályt kell legyözniük.

A tavhíd eszménye látszólag eleve kizárja a világiasság, a szekulariz­mus ideálját, ám egykoron mind a síiták, mind a szunniták igyekeztek le­fej­teni egymásról a vallást és a politikát. A haszonelvü politizálás szennyes és gyakran kíméletlen dolog. A muszlim állam nem készen kapott recept sze­rint készül, létrehozásához találékonyságra és fegyelemre van szükség, hogy a politikai élet kíméletlen valósága szabta keretek között is a gya­kor­lat­ba átültethetö legyen a Korán egyenlöséget hirdetö tanítása. Tévhit a nyu­gatiak azon állítása, mely szerint az iszlám gátolja leginkább a musz­li­mo­kat abban, hogy korszerü, világi államokat teremtsenek. Abban azonban van némi igazság, hogy a szekularizáció a muszlim világban mást jelent, mint Nyugaton, ahol a világiasság eszményét jótéteményként értékelték. John Locke (1632-1704) és filozófustársai szerint a világiasodás az öszinte és odaadó hit felé vezetö út egyik fontos állomása, hiszen a vallást ki­sza­ba­dít­ja az állam zsarnoki öleléséböl, és ezzel lehetövé teszi, hogy ettöl a perc­töl fogva csak saját eszményei parancsát kövesse. A muszlim világban azon­ban a szekularizmust igen gyakran a vallás és a hívek elleni frontális támadásként értékelik.

Atatürk például bezáratta a madraszá-kat, betiltotta a szúfí rendeket, és az embereket arra kényszerítette, hogy nyugati mintára öltözködjenek. Az ef­féle kényszer gyakran épp az ellenkezöjét éri el. Az iszlám nem tünt el Tö­rökországból, csak illegalitásba vonult. Mohamed Ali megpróbálta el­le­he­tetleníteni az egyiptomi ulamá-t, kisajátította alapítványaikat és je­len­tö­sen megnyirbálta hatalmukat. Kései utóda, Dzsamál Abd al-Nasszer (1918-1970) szélsöséges, iszlámellenes politikát folytatott, és kíméletlenül le­szá­molt a Muszlim Testvériséggel. A társaság egy szélsöséges, terrorista szár­nyá­hoz tartozó aktivista merényletet kísérelt meg az elnök ellen, de a kon­cent­rációs táborokban évekig sínylödö sokezernyi Testvér többségének azt rót­ták bünéül, hogy röplapokat osztogatott vagy gyüléseken vett részt. Az irá­ni sáhok sem maradtak le szekularizációs politikájuk kíméletlenségét il­le­töen. Rizá Pahlaví sáh (1878-1941) elkobozta az ulamá alapítványait, és a saríá-t civil jogrendszerrel váltotta fel. Akadályozta a Huszajn tiszteleté­re rendezett asúra felvonulásokat, és megtiltotta, hogy irániak haddzs-on ve­gye­nek részt. A hagyományos muszlim ruhatár szintén a tiltott dolgok lis­tájára került, s Rizá martalócai az utcán szuronyukkal tépték le és szag­gat­ták darabokra az asszonyok fátylát. A hadsereg 1935-ben Mashadban, a nyol­cadik imám sírjánál a Ruházkodási Törvény ellen békésen tüntetök kö­zé lött, és a sortüznek több százan estek áldozatul. Az álim-ok, akik egy­ko­ron Irán-szerte korlátlan hatalommal bírtak, tétlenül kellett hogy vé­gig­néz­zék, ahogy befolyásuk semmivé foszlik. Mudarrisz ajatollah ugyan a par­la­ment­ben vakmerö támadást intézett a sáh ellen, de ezért nagy árat fizetett. A kormányzat 1937-ben eltetette láb alól, s ezt követöen az ulamá már nem mert protestálni. Rizá fia és utóda, Mohamed Rizá sáh (1919-1980) ap­já­hoz hasonló gyülölettel és megvetéssel tekintett az iszlámra. A rendszer el­len az utcán tiltakozó madrasza-diákok százait lötték agyon, vallási fö­is­ko­lák tucatjait zárták be, tekintélyes álim-okat kínoztak halálra, vetettek bör­tön­be, vagy kényszerítettek számüzetésbe. A világi kormányzat po­li­ti­ká­já­ban a demokráciát még nyomaiban sem lehetett felfedezni. A sáh tit­kos­szol­gálata, a SZAVAK ítélet nélkül tartott embereket fogva, kínozta és meg­­félemlítette öket, s már csak az irániak reményeiben élt az öket képviselö kormányzat ábrándja.

A nacionalizmus eszméje, melytöl a XX. század végén még maguk az eu­­rópaiak is igyekeztek megszabadulni, szintén súlyos gondokat okozott. Az umma egysége féltett kincsnek számított a muszlim köz­gon­dol­ko­dás­ban. Most pedig a muszlimok egyszer olyan önálló királyságokban és köz­tár­saságokban találták magukat, melyek határait a nyugatiak húzták meg, a sa­ját szájuk íze szerint. A nemzeti gondolatot nem volt egyszerü elplántálni az emberek tudatában akkor, amikor ahhoz szoktak hozzá, hogy oszmánli alatt­valónak vagy a dár al-iszlám lakójának vallják magukat. A nemzeti ér­zü­let gyakran nem hordozott egyebet, mint a nyugatiak uralmától való meg­szabadulás vágyát. Egyes új nemzeteket úgy alkottak meg, hogy egyes cso­portjai ne férjenek meg egymással. Szudán déli részén például ke­resz­té­nyek élnek, míg az északi területeket muszlimok lakják. Olyan em­be­rek­nek, akik már generációk óta vallási hovatartozásuk szerint határozták meg ön­magukat, nehéz feladatnak bizonyult közös "szudáni" tudatot adni. Li­ba­non­ban, ahol a lakosság majdnem egyenlö arányban oszlott meg a három nagy, mindig is önálló felekezet - a szunnita, a síita és a maronita ke­resz­tény - között, még rosszabb volt a helyzet. A hatalom igazságos meg­osz­tá­sa megoldhatatlan feladatnak bizonyult. A népesedés idözített bombája fel­rob­bant, s a véres polgárháború (1975-1990) tragikus módon több részre sza­kította az országot. Más országokban - jelesül Szíriában, Egyiptomban vagy Irakban - a nemzeti eszmét csak a társadalmi elit tette magáévá, a ha­gyo­mánytisztelö, konzervatív életszemléletü tömegek azonban nem. Irán­ban a Pahlavík nacionalizmusa iszlámellenességgel párosult, hiszen a sáh az országot meg akarta tisztítani a síától, hogy helyette az ókori perzsa kul­tú­rát emelje a hivatalos állami ideológia szintjére.

A demokrácia kérdése is kemény diónak bizonyult. A muszlim szí­ne­ze­tü modernizáció kimunkálásán fáradozó reformerek nem gyözték hang­sú­lyoz­ni, hogy a demokrácia önmagában véve semmiképpen sem ellentétes az iszlám világszemléletével. Az iszlám jogrendje a súra, "tanácskozás" és az idzsma, "közmegegyezés" pilléreire épül. A törvények ugyanis kizá­ró­lag az umma jelentös részének egyetértésével léphettek csak hatályba. Az el­sö négy kalifát, a rasíd-okat többségi szavazattal választották meg. Ez te­hát egybevágott a demokrácia követelményeivel. A gondot a Nyugat fel­fo­gá­sa jelentette, mely a népképviseletet "a népböl, a nép által, a népért vá­lasz­tott kormányzattal" tette egyenlövé. Az iszlám szerint kormányzásra csak és kizárólag Isten adhat felhatalmazást. Az a mód, ahogy a nyugati ál­lás­pont az embereket elötérbe helyezte, az iszlámban az egyik legföbb bün­nek, "bálványimádásnak" számít, hiszen az Egyedülvaló örök és kizá­ró­la­gos hatalmának egy részét másokra ruházza. Mégis létezett olyan áthidaló meg­oldás, mely a muszlim országok számára lehetövé tette, hogy a nyugati jel­szavak szajkózása nélkül honosíthassák meg a népképviselet rendszerét. A demokrácia azonban a valóságban gyakran nem az eszmények tükreként va­lósult meg. Az irániak az 1906-os alkotmányos forradalmat követöen fel­állították a parlamentet, a Madzsliszt, de az oroszok segítettek a sahnak fel­oszlatni a testületet. Az 1920-as években, amikor Nagy-Britannia Iránt pro­tektorátusává szerette volna tenni, az amerikaiak rájöttek, hogy a britek a számukra kedvezö végeredmények biztosítása érdekében csaltak a vá­lasz­tásokon. A modernizációs program sikere érdekében a Madzsliszt fel­osz­lató és a demokrácia egyik fontos értékét jelentö emberi jogokat fo­lya­ma­tosan semmibe vevö Mohamed Rizá sahnak nyújtott amerikai támogatás fel­vetette annak gyanúját, hogy az Egyesült Államok kettös mércével mér. A Nyugat nagydobra verte, hogy saját polgárai számára megteremtette a demokráciát, de a muszlimokat arra kényszerítették, hogy egy zsarnok önkényuralma alatt éljenek. Egyiptomban 1923 és 1952 között tizenhétszer tartottak általános választásokat, s minden alkalommal a Vafd párt gyözött. Kormányt azonban csak ötször alakíthatott. Vagy a britek, vagy a király meghátrálásra késztették politikusaikat.

A modern és demokratikus nemzetállam megteremtése, ahol a vallás az em­berek magánügyévé válik, ilyen körülmények között meglehetösen ne­he­zen járható útnak bizonyult a muszlimok számára. Léteztek azonban ked­vezöbb megoldások is. Az 1932-ben kikiáltott Szaúd-arábiai Királyság a vahhábita irányzatra épül. A hivatalos álláspont szerint alkotmányra nincs szükség, hiszen a kormányzat a Korán betü szerinti értelmezését te­kin­ti vezérelvének. A szent könyv azonban vajmi kevés jogi fogódzót ad, s a gyakorlat azt bizonyította, hogy szükség van egy átfogóbb törvényi sza­bá­lyozásra. A szaúdík magukat tekintették az Arab-félszigeten kiforrott ös­isz­lám egyedüli örököseinek, az ulamá pedig garantálta a rezsim le­gi­ti­mi­tá­sát. A királyok ezért cserében kötelezövé tették alattvalóik számára a ha­gyo­mányos vallási értékek tiszteletben tartását. A nöket elkülönítik és el­rej­tik az idegenek tekintete elöl, bár a Próféta korában mindez nem volt szo­kás. A szerencsejátékot és az alkoholfogyasztást betiltották, fel­é­lesz­tet­ték és a jogrendbe emelték az olyan hagyományos büntetésfajtákat, mint pél­dául a tolvaj kezének levágása. A muszlim országok és szervezetek több­sége azonban nem hiszi azt, hogy a Korán szellemében fogant elö­í­rá­sok szigorú betartásának feltétlenül együtt kell járnia a középkori büntetési tételek újbóli bevezetésével. A Muszlim Testvériség például már a kezdetek kezdetén idejétmúltnak és helytelennek ítélte a szaúdi megoldást, és azt mondta, hogy a hagyományos muszlim büntetési módok felélesztése különösen a szaúdi uralkodó osztály fényüzö gazdagságának és a javak igazságtalan elosztásának fényében visszatetszö, arról nem is beszélve, hogy sérti is a Koránban meghirdetett alapvetö értékeket.

Pakisztán szintén a muszlimok legújabb kori útkeresésének kiváló pél­dá­ja. Az állam létrehozója, Mohamed Ali Dzsinna (1876-1948) a modern vi­lági eszmények lelkes híve volt. Avrangzéb uralkodása óta az indiai musz­limok lába alól mintha kicsúszott volna a talaj. Aggódtak kultúrájuk jö­vöje miatt, és tartottak a hindu többség erejétöl. Félelmeik csak erösödtek azt követöen, hogy a britek 1947-ben felosztották a szubkontinens területét, és a kirobbanó felekezeti villongásokban sok ezren vesztették életüket. Dzsin­na olyan politikai közeg megteremtésére tett kísérletet, melyben a musz­limok nem érzik magukat megbélyegzettnek, s semmilyen szem­pont­ból sem szenvednek hátrányt vallási hovatartozásuk miatt. Tisztázásra várt azon­ban egy korántsem lényegtelen kérdés, az, hogy egy, az iszlám jel­ké­pe­ire építö muszlim állam esetében mit is jelent a "világi" jelzö. Az Abu Alá Mavdúdí (1903-1979) által alapított Dzsamaát-i Iszlámí a saría szi­go­rúbb betartatását szerette volna elérni, és az 1956-ban elfogadott alkotmány Pa­kisztánt muszlim köztársaságnak nevezte. A hivatalosan kinyilvánított szán­dékot azonban a politikai intézményrendszernek is tükröznie kellett. Mo­hamed Ajjub Kán (1958-1969) kormánya azt a fajta szélsöségesen erö­sza­kos szekularizációs politikai irányvonalat tette magáévá, melyröl már esett szó. Államosította a vallásos alapítványok, a vakf-ök vagyonát, kor­lá­toz­ta a madraszá-kban folyó oktatást, és egy vegytisztán világi jogrendet eröl­tetett az országra. Célja az volt, hogy az iszlámot állami felügyelet alatt álló vallássá tegye, mely nem nagyon lép ki a magánélet keretei közül, s ezzel magára haragította az iszlám elkötelezett híveit, ami rövid úton a bukásához vezetett.

Az 1970-es években a kormány legelszántabb ellenzékét az iszlámpárti erök adták, és a baloldali, világi nézeteket valló miniszterelnök, Zulfikár Ali Bhutto (1928-1979) kisebb-nagyobb gesztusokkal megpróbált a ked­vük­ben járni. Betiltotta az alkoholfogyasztást és a szerencsejátékot, de min­dez túl kevésnek bizonyult. 1977 júliusában az elkötelezett muszlim Ziá al-Hakk sikeres puccsot hajtott végre, és egy látszólag az iszlám szel­le­mé­hez közelebb álló kormányzatot állított fel. Felélesztette a hagyományos musz­lim viseleteket, és ismét hatályosnak nyilvánította a muszlim ke­res­ke­del­mi és büntetöjogot. Ziá elnök azonban meglehetösen szük mozgásteret en­gedélyezett az iszlámnak a politikában és a gazdaságban, ahol inkább vi­lá­gias irányvonala érvényesült. Ziá al-Hakk 1988-ban egy légi sze­ren­csét­len­ségben életét vesztette, s halálát követöen a pakisztáni politikai életet az et­nikai feszültségek, a felsöbb osztályok tagjainak rivalizálása és kor­rup­ci­ós ügyei határozták meg, s az iszlámpárti erök némiképp háttérbe szo­rul­tak. Az iszlám lényeges eleme Pakisztán állam önmeghatározásának, és a val­lás folyamatosan jelen van a közéletben, de a napi politikára vajmi ke­vés befolyást gyakorol. Ez a fajta megoldás, a vallás és a politika szét­vá­lasz­tása kísértetiesen emlékeztet arra az útra, melyet az Abbászidák és a mon­golok követtek. Az állam megrendszabályozta a vallásos pártokat, de ez a helyzet távolról sem tekinthetö eszményinek. Indiához hasonlóan Pa­kisz­tán is csillagászati összegeket fordít atomarzenáljának kiépítésére, mi­köz­ben a lakosság több mint egyharmada reménytelen szegénységben nyomorog, s ez az aránytalanság nem engedi nyugodni az öszintén hívök lelkiismeretét. A tevölegesen politizáló muszlimok, akik úgy érzik, hogy az állam háttérbe szorítja öket, a szomszédos Afganisztán fundamentalista tálib kormányzata felé kacsingatnak.

Az a tény, hogy a muszlimoknak mindez idáig nem sikerült egy olyan állam­szerkezetet kialakítaniuk, mely tökéletesen megfelel a XX. század kö­vetelményeinek, nem jelenti azt, hogy az iszlám és a korszerüség két, egy­mással éles ellentétben álló, összeegyeztethetetlen fogalom volna. Az igaz­hívöket történelmük során mindig is foglalkoztatta a kérdés, miként lehetne az iszlám eszméit egy állami intézményrendszer keretein belül megvalósítani, s hogyan ismerjék fel a kormányzásra leginkább alkalmas ve­zetöt. Valamennyi vallási értékhez hasonlóan a mélyen vallásos muszlim ál­lam gondolata is a transzcendens világhoz kapcsolódik, s mint ilyen földi esz­közökkel sohasem valósítható meg teljesen, hiszen az emberi lények küz­denek érte, akik kivétel nélkül gyarlók és esendök. A hit, a val­lás­gya­kor­lat eszményi körülmények között sem sétagalopp, de korunk kul­tú­rá­i­nak e világi racionalizmusa különleges terheket ró a világvallások híveire. A keresztények, akik számára a dogmatika nagyságrendekkel elörébb való a politikánál, jelenleg hitelvi kérdésekkel birkóznak és azért küzdenek, hi­tük a modern kor emberéhez is szóljon. Krisztus isteni természetéröl vi­tat­koz­nak, s míg egyesek ragaszkodnak a hagyományos felfogáshoz, mások ra­dikálisan új utakat keresnek. Az eszmecserék idönként szokatlanul heves vitákká, durva szócsatákká fajulnak, ami nem csoda, hiszen a kérdés a ke­resz­tény tanítás lényegét, a vallásos hit egyik legsarkalatosabb pontját érin­ti. A vallásos muszlim államért folytatott küzdelem ennek muszlim meg­fe­le­löje. Éljenek bármely korban is, a hitüket igazán komolyan gondoló em­be­reknek arra kell törekedniük, hogy vallásuk megfelelö válaszokat tudjon ad­ni a kor kihívásaira. Az eszményi muszlim kormányzatért vívott harcot te­hát hiba volna rosszul értelmezett, torz jámborságnak titulálni, hiszen ez a törekvés az iszlám vallásgyakorlatának szerves és elválaszthatatlan velejárója.