MIT TUDUNK A HUN VAGY SZÉKELY ÍRASMÓDRÓL?

MIT TUDUNK A HUN VAGY SZÉKELY ÍRASMÓDRÓL?

Az effajta írásban a beszéd hangjait jelölő betűk merőlegesen, ferdén, vagy ívalakban húzott vonalakból tevődnek össze. Az írásjeleket késsel metszették vagy rótták rendszerint fadarabokra: lapocskákra vagy botokra. Kör alakú jeleket lehetőleg nem használtak, mert ilye 141f53b n esetben a fa rostjai kihulltak és a betűk olvashatatlanná váltak. Hasonló okból nem írtak fára szál irányában. Az alkalmazott írásjelek korlátolt számára való tekintettel a rovásjelek nagy konzervativizmust mutatnak: mindig ugyanazokat a betűtípusokat látjuk forgalomban, legfeljebb a nekik tulajdonított hangérték változott íróiskolák szerint (ld. az 1. sz. táblát).

Az íráshoz használt anyagot, a fát, mindenütt megtalálták és az írást gyorsan elkészíthették. De ha idő bőven állt rendelkezésre, akkor az ünnepélyesebb dolgokat, mint istenre vagy királyra vonatkozó feljegyzéseket nem fába, hanem kőbe vésték, vagy aranyba kaparták bele, esetleg apró pontokat ütve a fémbe és így jelölve a betűk alakját. Olyan rovást is ismerünk, amelynek hordozóanyaga az eredetileg nedves agyag s abba íróvesszővel nyomkodták bele az írásjeleket. Utána kiégették és így kőkemény, időtálló örökös okmányra tettek szert. Nincs adatunk arra, hogy Magyarországon ilyen agyagba nyomott és cseréppé égetett rovást is készítettek volna a hunok; ez a típus inkább Iránban divatozott. A rovást betűinek mértani alakja miatt a nem magyar tudósok mértani vagy geometrikus írásnak nevezik. A magyar nyelv megtartotta az egykorúak által használt nevet, és a rovást ma is rovásnak, metszésnek, vésett írásnak vagy kaparásnak nevezi.

A rovásírás nemcsak a Duna-medencében volt használatos. A hun korszakot jóval megelőzőleg, az időszámítást megelőző évezredekben is használatban volt az ókori világ több területén. Emlékei ránk maradtak a Vörös-tenger nyugati partvidékén és Dél-Arábiában éppen úgy, mint Iránban és a Fekete-tenger felett a Magyarország felé vezető egész útvonalon. Hasonlóképpen megmaradtak emlékei a másik útvonal mentén is: Egyiptomban, a Földközi-tenger keleti partvidékén (Szíriában, Föníciában, Kánaánban), Kréta és Ciprus szigetén, a Balkánon és ezen a módon írtak az Appenin- félszigeten (Itália) megtelepedett etruszkok (hetruri) is, mint 2. sz. táblánkon bemutatjuk. A rovásírás tehát igen régi módja a gondolatközlésnek és őshazája nem Nagy- Ázsia, hanem a Régi Kelet. 3

A rovást Magyarországon az Árpád-korban széltében használták, sőt még a 16.-17. században is, főleg a vidéki közigazgatásban. Erre rengeteg okleveles bizonyíték áll rendelkezésünkre, valamint az a körülmény, hogy a legfontosabb állami adót a beszedés módjáról "rovásadónak" nevezték és a befizetésekről szóló nyugtákat rovással állították ld. (5m). Amidőn adóról beszélünk, ma is a ,kirovás' szót használjuk. A rovás magyarországi használatára fényt vetnek azok a világviszonylatban is egészen páratlanul álló 16. és 17. századi latin nyelven írt tanulmányok, főleg Telegdi János Rudimentas c. munkája, amelyek a rovás elveit tudományos pontossággal összefoglalják. Tulajdonképpen ezek a magyar szerzőktől való tanulmányok segítenek bennünket abban, hogy a Régi Kelet összes mássalhangzós írását megértsük. A rovás magyarországi szerepét bizonyítják végül azok az írásos emlékek, amelyek korunkra maradtak. Sok nincs belőlük, mert az enyészetnek erősen kitett faanyag egy két évtized alatt elkorhadt és vele együtt elpusztult a megszámlálhatatlan mennyiségű magyar történeti okmány. A magyar rovásgyakorlat fennmaradt emlékei nem is fadarabokra írt szövegek, hanem kőbe vésett, falra festett vagy papirosra tintával írt szövegek.

3) A Vörös-tenger vidékén használt jelek hangértékét táblázatosan közli 52m. I. 114, 115. A Földközi-tenger mentén használt jeleket megtaláljuk egyebek között 2m. 191 sk. Az etruszk jelek kulcsát adja 150m. 259. A krétai és ciprusi jeleket tárgyalja a 29m. egész kötete. A magyar rovás jeleket a rokon jelekkel együtt megtaláljuk 162m. 157 és egyéb oldalain, valamint 44 m. dolgozatában. Az egyiptomi rovásírás predinasztikus emlékei közül mintegy ötven darabot látunk 59m. 202. A mai ábécé kialakulását a rovásból bemutatja az "Evolution of the alphabet A to Z." című tanulmány (Westvaco Inspirtion 215.2sz. USA)

A hunoktól ránk maradt rovásos emlékek viszont mind aranyba vésett feljegyzések és nagyrészt az uralkodócsalád történetére vonatkoznak, mint alább bemutatjuk. A rovást tehát éppen olyan joggal nevezzük magyar írásnak, mint a hun vagy székely írásnak.
A rovás a képzőket és ragokat használó, úgynevezett ragozott vagy szintétikus nyelvek szerkezetéhez igazított írás, nem pedig analitikus nyelvekhez. Rövidítései tehát más nyelvekre nem alkalmazhatók. Ezért ha valamely nem ragozó nyelv kölcsönveszi, csak a hangok jeleit tudja felhasználni, de nem a rövidítéseket. Az ilyen átvett írás, mint aminő a germán runa is, rendszerint elszegényedett rovás, halvány fénye a ragozott nyelvek által használt szellemes formának. Ez a körülmény egyúttal felhívja figyelmünket arra, milyen nép találhatta fel a gondolatközlés emez eszközét, amiből mai ábécés írásjeleink megszülettek. Úgyszintén megmagyarázza, miért éppen a rovással írt keleti szövegek előtt állnak a magyarul nem beszélő tudósok teljesen tehetetlenül és mért hevernek a múzeumokban az ilyen módon készített okmányok mind a mai napig olvasatlanul. A magyar tudósok számára ezen a téren óriási kutatóterületet tart fenn az idő.

Akármilyen gyakorlatában nézzük a rovást: szkíta, hun, székely, magyar, iráni, vörös-tengeri, föníciai, krétai vagy etruszk alakjában, az mindig a következő elveket alkalmazza.

1. Az írás csak a mássalhangzókat jelöli következetesen; a magánhangzókat nem. Utóbbiakat, akárcsak a magasabb fokú gyorsírásban, teljesen mellőzni lehet. E jellemvonása miatt az írást tudományos körökben mássalhangzós vagy konszonantális írásrendszernek is nevezik. A kiolvasáshoz szükséges magánhangzókat az olvasónak kell pótolnia, beleolvasnia a szövegbe, miként a gyorsíró is teszi. A Barabás és Aladár neveket tehát így írták: B-R-B-S és L-D-R (a kötő jeleket mi tettük a betűk közé). A szavakat a mai ábécé betűivel úgy írjuk át, hogy az eredetiben kiírt hangokat nagy betűkkel, a pótolt hangokat kis betűkkel adjuk, tagolva az összetartozó írásjelek szerint, így: Ba-Ra-Bá-S és aL-aD-áR, szükség esetén mai helyesírással megismételve: Barabás, Aladár. A pótolandó magánhangzók beillesztése annak számára, aki ismeri a szöveg nyelvét és tisztában van az írás szabályaival, egyszerű dolog és segíti abban nyelvérzéke. A hangok beillesztése a nyelv törvényei szerint történik, ahogyan a hangrend és hangilleszkedés megköveteli. Ebből egyúttal világos, hogy aki nem tud magyarul, rovással írt szöveget sohasem tudhat pontosan elolvasni, még kevésbé ábécére úgy átírni, amint kell.

2. Mivel a magánhangzók elhagyása a helyes olvasást néha kétségessé teszi, idők folyamán kialakult az a szokás, hogy a szövegben a kritikus helyeken egy-egy magánhangzót is jelöltek. Eleinte csak az A hangra volt jel s ez szolgált bármilyen magánhangzó jelölésére, értéke tulajdonképpen csak ennyi volt: itt e magánhangzót kell beolvasni. Később külön jele lett az E meg az O hangnak is. Ennél több kiírt magánhangzó nem szokott előfordulni. Így az O mindvégig jelenthetett o, ó, ö, ő; E e, é, i, ü hangot. A magánhangzók mindegyike csak a modern ábécé hatása alatt kapott külön jelet, amikor a rovásírás tulajdonképp már kiment a divatból. Mivel magánhangzók nem szerepelnek az írásban; minden mássalhangzó voltaképpen szótagot ír. Ez azt jelenti, hogy a mássalhangzót egy eléje vagy utána tett magánhangzóval olvashatjuk, ha a szöveg így kívánja. Az R jel tehát írhatja az aR, áR, eR, éR, iR, oR, óR, uR, üR szótagot, vagy a Ra, Re, Ri, Ro, Ró, Ru hangcsoportot. Hogy adott esetben az írásjelet melyik hangértékével kell olvasni, a szöveg többi része dönti el. Ezért a rovott szövegek helyes olvasásának egyik legbiztosabb ismérve az, ha a szöveg értelmes eredményt ad. A rovást ebből a szempontból nézve, szótagírásnak is nevezik.

A rovásírás 3. felépítési elve szerint mindig fonetikus és nem etimológikus. Vagyis úgy írták a szavakat, amint azokat kiejtették, méghozzá vidékies, olyan dunántúli árnyalatban. Mássalhangzó torlódás és orrhang esetén az első mássalhangzót rendszerint kihagyták, mintha pl. ,elment' és ,zöld' helyett azt írnánk ,emet' és ,ződ', vagy méginkább E-M-T és Z-D. Az ilyen kihagyásokat szaknyelven hangugratásnak mondjuk. Nagyon fontos tudnivaló dolog 4., hogy a rovásban az egymásután következő jeleket, főleg tehát mássalhangzókat, nem mindig írták ki külön-külön a maguk saját teljes jelével, hanem egybeolvasztották a szomszédos jellel, szaknyelven szólva összerótták. Néha három mássalhangzót is találunk egybeolvasztva, ami a közbeillő magánhangzókkal teljes szót is írhat. Nem hiába mondották a rovás 16. és 17. századi mesterei, hogy ők kevés jellel sokat tudnak mondani. Az összerovás azonban nem akárhogyan történt, hanem meghatározott szabályok szerint. Ha pl. két írásjel közül az első merőleges vonallal fejeződött be és a következő merőleges vonallal kezdődött, két merőleges helyett csak egyet rajzoltak meg, amit közösnek tekintettek és erre a közös szárra kapcsolták az írásjelek járulékos részeit. Olyanféleképpen, mintha a mai M és B betűnket közös szárral írnánk, monogramszerűen. Különösen az S, R és T rovásbeli jele alkalmas a szomszédokkal való összerovásra. Az ilyen összeházasítás a jó rovás egyik ismertetőjele, de a mai olvasó számára egyúttal a jó nehéz feladatot is jelenti.

Mindezekhez hozzá kell tennünk a rovás 5. jellemző vonását: ebben az írásban az egyes szavak nincsenek egymástól térközzel elválasztva, sem a mondatok nincsenek írásjelekkel (vessző, pont) tagolva. Itt mindent egyfolytában írtak, legfeljebb díszítés céljából tagolták a szöveget. Ebből sok nehézség és félreértés keletkezhet az olvasásban. A ,jólegyél' hangcsoportot például olvashatjuk ,jól egyél' és ,jó legyél' kifejezésnek egyaránt. Ha nincs további szövegrész vagy más támpont, nem is tudjuk megmondani, melyik az igazi olvasás. A írásjelek szavakba tagolását elősegíti az a szokás, hogy bizonyos írásjeleket általában csak a szavak végén alkalmaztak, de ugyanazt a hangot a szavak belsejében más jellel írták. Van például szóvégi K és van szóeleji és szóközi K. De ebben sincs általánosan és szigorúan követett szabály. Végeredményben tehát a szavakat próbálgatással kell megállapítanunk. Ebben segítségünkre van a magyar nyelv szerkezete.

Tudjuk, hogy a tárgyeset ragja a T, a többesszámé a K. Tehát ahol ilyent látunk, feltehetjük, hogy egy-egy szó végződésével állunk szemben. S ha már egy szót kifogtunk, a továbbiak megállapítása a logikai vonalon megtehető. De a helyes megoldás döntő ismérve, hangsúlyozzuk, az, ha a szöveg olvasása összefüggő, értelmes egészet eredményez. Végül 6., az írás iránya is eltér a mai balról jobb felé tartó szokástól. Rovásszövegeket általában jobbról balra írták s így is kell azokat olvasnunk, jobbról bal falé. De ez sem állandóan betartott szabály mert van balról jobbra tartó rovásszöveg is. Ez utóbbi esetben azonban az írásjelek tükörképét szerkesztették meg. Ezért minden rovásszöveg olvasásakor első dolog eldönteni, milyen irányban kell a szöveget olvasni. Erre nézve az írásjelek állása a biztos kalauz. A rovás hajdan nagy tudomány volt. Mi itt csak főbb elveit jeleztük, de aki annak minden csínját- bínját meg akarja ismerni, legjobban teszi, ha Telegdi Rudimentáját olvassa el, Sebestyén Gyula és Csallány Dezső szakavatott fejtegetéseivel együtt és maga is olvas eredeti rovásszövegeket. A világirodalomban minderről nem sokat tudnak s így nem csoda, ha nem képesek ilyen geometrikus szövegeket olvasni.

Amidőn bemutatjuk a hun időkből eredő és rovásjelekkel magyarul írt szövegeket, vagy az 5. századnál is régibb, időszámításunkat megelőző évezredekből származó magyar szövegeket, meglepetéssel fogjuk észlelni, hogy azok fonetikus kiejtéssel, de mégis milyen feltűnő jó magyarsággal szólnak hozzánk. Első pillanatra mindez érthetetlennek látszik, hiszen az eddig ismert legrégibb magyar nyelvtöredékben, az 1055-ös tihanyi alapító oklevélben előforduló magyar kifejezések olyan formában vannak megörökítve, amiből nyelvészeink a magyar nyelv kezdetlegességét állapították meg. Szerintük abban az időben a ragok még nem kapcsolódtak a szavak tövéhez és a szavak végén még ott szerepelt a röviddel utóbb elhagyott befejező magánhangzó, mint ez a FEHERU UARU REA MENEH HODU UTU REA kifejezésben is látható, ami a Fehérvárra menő hadi útra. lenne mai írással. A nyelvészeknek a tihanyi alapító oklevéllel kapcsolatos megállapítása azonban nem fedheti a valóságot. Hiszen csupán ez az egyetlen ilyen gyötrelmesen írt magyar nyelvemlék, viszont minden utána következő írásban a nyelv a mai ismert szintétikus formájában jelenik meg. Gondoljunk csak a Halotti Beszédre, első eddig ismert nagyobb összefüggő nyelvemlékünkre, melynek grafikája a képzőket és ragokat a maguk helyén tünteti fel, összeforrasztva a szók tövével. Egyébként is semmi támpont sincs arra, hogy a tihanyi oklevél magyar szavait olyan kiejtéssel kellett volna olvasni, mint a grafika sugalmazza.

Ellenkezőleg, nagyon valószínű, hogy a szöveget úgy olvasták, ahogy ezt a mai jegyzése alapján tesszük. A meggondolás a következő. A 11. század folyamán a rovásírás a kereszténységre való áttéréssel fokozatosan háttérbe szorult a latin betűs írás mellett. Az írnok, aki a fent idézett magyar kifejezést beiktatta latin szövegébe, még a rovás szellemében gondolkodott és tökéletesen annak szellemében írta le mondanivalóját ábécés írásjegyekkel, a mássalhangzós elemekre építve grafikáját. Rovással így nézett volna ki írása: Fe-He-Ru Va-aR-Ra Me-Ne-H Ho-Da iT-UR-A és ennek szabályos kiolvasása pontosan a ,Fehérvárra menő hadi útra.' A gyötrelmes grafika tehát nem a nyelvi állapotot tükrözi, hanem a rovásról ábécére való átmenetet és a vele kapcsolatos pillanatnyi zavart.