KÉNYSZERPÁLYÁS RENDSZERVÁLTÁSOK MAGYARORSZÁGON, 1945-1949

KÉNYSZERPÁLYÁS RENDSZERVÁLTÁSOK MAGYARORSZÁGON, 1945-1949

A politikai rendszer átalakításához néhány év is elegendö. A gazdasági rendszer radikális átalakítása fél-egy évtizedet igényel. De milyen hosszú idö szükséges ahhoz, hogy a társadalom is berendezkedjen az új viszonyok között? A II. világháború utáni években Magyarországon néhány év alatt két rendszerváltás is végbement. Már az elsö (1945-1946) is a teljes körü átalakítás igényével indult, ami a politikai rendszer radikális átformálásán túl a tulajdonviszonyokat is gyökeresen módosította. A második során (1947-1949) a kommunista párt egy röpke történelmi pillanat alatt próbált társadalmi mélységü átalakítást is kieröszakolni. A "mindent államosítani" törekvések lényege az volt, hogy a társadalom minden tagját is totálisan rendszerfüggö alattvalóvá degradálják. Kérdés, hogy képes volt-e "integrálni" a diktatórikus rendszer a társadalmat is, és ha igen, akkor mennyi idö alatt?

I. BEVEZETÉS

A modern gazdaság- és társadalomtörténeti iskolák hatására egyre nagyobb tért hódít a hosszú folyamatok bemutatása. Vannak azonban idöszakok, helyzetek, amelyekröl beszélve nehezen kerülhetök meg a mindmáig sokkal elterjedtebb tradicionális me 444g65e gközelítések, amelyek a jelentösebb politikai fordulatokhoz kötve tagolják az elmúlt idök históriáját. Számunkra a legközelebbi példa erre a magyarság története lehet az elmúlt évszázadban. Magyarországon a 20. században összesen kilenc rendszerváltás - illetve rendszerváltási kísérlet - történt: 1918, 1919, 1920, 1944, 1945, 1948, 1956, 1957, 1990. Nem veszem öket sorra, csupán a rendszerváltás(ok) fogalmát próbálom meg történeti közelítésben értelmezni. A felsorolt idöpontokban karakteresen különbözö politikai filozófiák, illetve ideológiák alapján olyan váltások történtek, amelyekben a gazdaság-, társadalom-, illetve közpolitika - és az abban való részvétel - szervezése-szervezödése egymástól diametrálisan eltérö rendszereket reprezentált. Ezek mindegyike döntö módon érintette a társadalom számottevö hányadának mindennapi egzisztenciális viszonyait, a társadalomszerkezeten belüli helyét, státusváltoztatási lehetöségét, a materiális és nem materiális javakból való részesedés körülményeit.

Leegyszerüsítö átlagolással Magyarországon a kalendárium szerinti évszázad majd minden egyes évtizedére esett egy ilyen sorsforduló. Ha pedig ezt leszükítve a közkeletüvé lett "rövid 20. század" fogalmát használom - értve ezen az I. világháború végétöl a legutóbbi rendszerváltásig tartó idöszakot -, akkor Magyarországon átlagosan nyolcévenként történt politikatörténeti cezúra, rendszerátalakítás vagy legalábbis erre irányuló kísérlet. Tézisszerüen megfogalmazva: Magyarország rövid 20. századi története politikatörténeti szempontból nagyon töredezett, mindazonáltal "belefért" egyetlen hosszabb életútba. Akik mondjuk az elsö világháború környékén születtek és megadatott nekik 75 évnyi vagy több evilági lét, azok kortársként kilenc rendszerváltóan markáns politikai fordulatról adhatnak számot önéletrajzukban. (Hadd utaljak csak két ismert életútra: a Mindentudás Egyetemén nemrég elöadó, 1912-es születésü Király Bélára vagy a hazai történettudósok köztiszteletben álló doyenjére, az 1913-ban született Kosáry Domokosra.

A társadalomkutatók mindehhez képest úgy tartják, hogy a rendszerváltás különbözö dimenzióinak nagyon eltérö az idöszükséglete. Némi leegyszerüsítéssel: egy politikai rendszerváltás minimálisan 3-5 évet igényel, a hozzá tartozó "gazdasági rendszerváltás" bö évtizedet, míg a "társadalmi rendszerváltás" egy nemzedéknyi idöt. Ez alapján azonnal ki kellene hagyni a rendszerváltások sorából a fentebb elösorolt múlt századi honi politikai fordulatok nagy részét. A Tanácsköztársaság 133 napja, Szálasi Ferenc alig félévnyi (és fél országnyi) regnálása vagy éppen 1956 öszének 12 napos "lélegzetvételnyi szabadsága" a politikai rendszerváltás minimális idöszükségletével sem mérhetö. A felsoroltak esetében arra sem volt mód, hogy a saját célkitüzéseik szerinti politikai intézményrendszert teljes körüen kiépítsék, a gazdaságnak és a társadalomnak a vizionált új rendszerbe integrálása elvi kérdés maradt. Mindezek ellenére mégiscsak számottevöen - alkalmasint több generációra is kihatóan - befolyásolták a táradalom jelentös hányadának további sorsát. Azaz, még e csonka rendszerváltási kísérleteknek a társadalmi utóhatása is tartós és széleskörü volt.

Kérdés, hogy a végül is megvalósult rendszerváltások esetében mennyi idö szükséges a politikai fordulaton túlmenö gazdasági és társadalmi rendszerváltáshoz? Ezt egy történeti példán keresztül, a múlt század közepén lezajlott rendszerváltás, illetve rendszerváltások vázlatos felidézésével próbálom bemutatni. Ezek a rendszerváltások az eröteljes külpolitikai befolyásoltság következtében egyfelöl kényszerpályásnak nevezhetök, másfelöl maximálisan centralizáltnak. A kommunista pártegyeduralom messzemenöen hitt saját akaratérvényesítési képességében. A politikai hatalom megszerzésével szinte egyidejüleg, gyors ütemben hajtották végre a gazdaság államosítását is. A harmadik összetevö, "a társadalom államosítása" a diktatúra legkíméletlenebb eszközeit alkalmazva is jócskán elhúzódott. Egy, a rendszert is összeomlasztó évtizednek - az ún. Rákosi-korszaknak - kellett eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön: a társadalmi rendszerváltás sokkal idöigényesebb.

Visszatekintve úgy tünik, mintha a II. világháborút követö fél évtizedben Magyarországon együtt indult volna két rendszerváltás. Az egyik a nyilvánosság szféráiban zajlott, a másik - történetileg utólag rekonstruálhatóan - rejtözködve. Az elsö idöszakban - 1945-1946-ban - egy többpárti parlamentáris berendezkedés kiépítése volt az aktuálpolitikai küzdelem célja. A korábbi hatalmi és társadalmi elit zömének a közéletböl és a közpolitikából való kiszorítása már ekkor megtörtént. A második rendszerváltás - 1947-1949 között - viszont felszámolta a világháború után formálódóban levö társadalomi-politikai tagolódást is. Az 1949-re megteremtett egypárti (kommunista) diktatúra megfojtotta a háború után köztársasági keretek között fogant "próbálkozó demokráciát" és - Bibó István másik szóösszetételét használva - kiépített egy olyan "dúvad államot", mely minden hagyományos társadalmi réteg számára teljesen idegen volt.

II. A POLITIKAI RENDSZERVÁLTÁS(OK) VÁZLATA (1944-1949)

II. 1. EGY ORSZÁGBAN "KÉT ÁLLAM"

A magyar állam történetének szinte egyedülálló eseménye zajlott 1944-1945 fordulóján. Az állam - az államot reprezentáló intézmények jó része - kivonult az országból. Ezt tette a nemzetvezetö címet viselö Szálasi Ferenc mellett a korabeli törvényhozás, a kormány, valamint a minisztériumok fötisztviselöi. (4. ábra) Folytatható a sor a honvédség, a csendörség és a rendörség állományával vagy éppen a Magyar Nemzeti Bank valuta- és letéti állományával. Részlegesen evakuáltak egyetemeket - részben a hallgatókkal együtt -, illetve börtönöket, de hogy a smasszerek ne maradjanak munka nélkül, vitték foglyaikat is.

A korabeli történeti-politikai közgondolkodás szerint az államiságot kitüntetett módon és önállóan is jelképezö Szent Koronát szintén elmenekítették, hogy azután Salzburg közelében elásva, egy használaton kívüli benzines hordóba gyömöszölve várja jobb sorsát.

Az ország nyugati szegletében még 1945 januárjában is rendíthetetlenül gyártották a Hungarista Állam kiépítéséröl szóló különbözö belügyi és igazságügy-minisztériumi rendeleteket, noha a hivatalnokok intézkedési lehetösége már alig terjedt túl az adott irodahelyiségen. Külön nyomatékosították a szolgálati pótlékok, a rekvirálások vagy éppen az élelmiszer-kiutalások "országos hatókörét". 1945 márciusában Salzburg alatt a Honvédelmi és a Belügyminisztérium illetékesei még azon vitatkoztak, hogy kinek vagy joga ítélkezni az örizetben tartott politikai foglyok, illetve katonák felett. A Nyilas Számonkérö Szervezet képviselöje meg pártszolgálatos öntudattal közölte az említett tárcák tisztviselöivel, hogy csak ök illetékesek az örizetben levö fötisztek sorsáról dönteni. Ezenközben ugyanilyen intenzitással kereste mindegyikük a módját, hogy a lehetö legkisebb zökkenövel essenek már végre amerikai fogságba.

A két világháború közötti Magyarország tiszti és hivatalnoki karának azon része, amelyik 1944 öszén "átigazolt" Szálasi Ferenchez és vele tartott, a háború elvesztésekor elmenekült az országból, felmorzsolódott. De a két világháború közötti idöszak kormányzati, illetve tágabb értelemben felfogott politikai elitje is osztozott a bukásban: korábbi státusa, társadalmi és pártszervezödései történelmi múlttá váltak. Az államiság és a politikai rendszer újjászervezése a világháborúban nyerésre álló antifasiszta nagyhatalmak - ezen belül a térségben domináns szerephez jutó Szovjetunió - közvetlen katonai és politikai felügyelete alatt zajlott.

A napnyugatnak elillanó magyar államiság pótlására már 1945 szeptemberétöl nyomultak ellenkezö irányból a "napkeleti bölcsek". 1944 decemberére a szovjet Vörös Hadsereg már Budapestet is körülzárta és uralta a Dunától keletre esö országrészt. Sztálin háborús külügyminisztere, Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter évtizedekkel késöbb is úgy emlékezett az új államiságot reprezentáló Ideiglenes Nemzetgyülés, illetve az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakításában játszott szerepére, hogy "én hoztam létre, és elég gyorsan". Az új államiság arculatának megformálására - kezdetben - a Horthy-rendszer ellenzéki pártjai nyertek jogosultságot. Nevezetesen a Szociáldemokrata Párt (SZDP); a Magyar Kommunista Párt (MKP); a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt (FKgP); a Nemzeti Parasztpárt (NPP); valamint a Polgári Demokrata Párt (PDP). Ide sorolható a csak 1945 nyarán müködési engedélyt kapó Magyar Radikális Párt (MRP) is.

Az elösorolt pártok képviselöiböl - az MRP-t leszámítva - jött létre már 1944. november végén a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front. Ők adták az 1944 decemberében életre hívott Ideiglenes Nemzetgyülés újdonsült képviselöinek zömét. Sebtében szervezett népgyüléseken közfelkiáltással döntöttek a jelöltekröl, akiket szovjet katonai jármüveken fuvaroztak Debrecenbe.

Elözetes moszkvai egyeztetések nyomán 1944 karácsonyára Ideiglenes Nemzeti Kormány is létesült. Tagjait részben a fentebb jelzett pártok Kelet-Magyarországon fellelhetö reprezentánsaiból, részben "átállt" horthysta katonatisztekböl verbuválták. Nota bene: a Debrecenben székelö ideiglenes kormánynak 1945. április második feléig - Budapestre költözéséig - a közlekedés és a hírközlés bénultsága miatt majdnem annyira korlátozottak voltak a lehetöségei, hogy megszületö rendeleteinek érvényt szerezzen, mint ugyanez idö tájt Szálasinak az ország nyugati fertályán.

Az Ideiglenes Nemzetgyülés másik sajátossága, hogy nem igazán volt "munkaparlament". Debrecenben 1944 decemberében kettö, Budapesten 1945 szeptemberében hat ülésnapot tartott. Egy-egy ülésnap átlagosan három és fél órás volt. Fennállásának 10 hónapja alatt az Ideiglenes Nemzetgyülésnek 29 órányi volt a tényleges munkaideje. Ezalatt 10 törvényt fogadott el - egy kivételével - közfelkiáltással.

II. 2. A POLITIKAI ERŐVISZONYOK NYILVÁNOS LÁT(SZAT)KÉPE

Képviseleti demokráciák politikai eröviszonyait elsödlegesen a választási eredményeken nyugvó parlamenti pártreprezentáció jeleníti meg. Ennek választásonkénti módosulását kísérhetjük nyomon a 7. ábrán 1944 és 1949 között. A dátumokat is figyelve az a leginkább szembetünö, hogy alig több mint egy szokásos parlamenti idöszak alatt négyszer módosultak voksolás nyomán az eröviszonyok. Az elsö és a második sor közötti egy évnyi idöeltérés még racionálisan megokolható Kül- és belpolitikai okokkal egyaránt magyarázható, hogy célszerü volt mielöbb felváltani a kutyafuttában verbuvált Ideiglenes Nemzetgyülést (1944. december) a már törvényileg is rendezett módon választott Nemzetgyüléssel (1945. november). Ez utóbbinak viszont normális esetben 1949 végén járt volna le a mandátuma. Ehhez képest volt két újabb "idö elötti" parlamenti választás. Az 1947. augusztus végi országgyülési voksolás azt jelentette, hogy az 1945-ös választott Nemzetgyülés 48 hónapnyi "normális" ciklusának még a felét sem töltötte ki (összesen 20 hónapig funkcionált). Ugyanilyen hosszúságú volt az 1947-es Országgyülés is, mivel 1949 májusában újra az urnákhoz szólították a választókat.

Alig több mint egy ciklusnyi idöszak alatt megtörtént a többpárti parlament leváltása egy kommunista dominanciájú törvényhozással. Annak bemutatására koncentrálok, hogy a háború utáni évek parlamentjében a pártoknak a voksok alapján ábrázolható - erösen tagolt és idöben is változatos - látképe látszatkép. Ez a tabló a pártok tényleges akaratérvényesítési képességéhez képest egy politikai délibáb. Délibábnak bizonyul akkor, ha összevetjük ezt a kommunista pártnak már az ideiglenesség korszakában megszerzett hatalmi térfoglalásával, illetve annak folyamatos bövülésével. A parlamenti eröviszonyok tükrében úgy tünik, hogy a Magyar Kommunista Párt igazából csak 1949-re került egyeduralkodó helyzetbe, vagy legfeljebb 1948 júniusa után, midön - a Szociáldemokrata Párt szelektív bekebelezésével - létrehozták e két pártból a Magyar Dolgozók Pártját (MDP).

II. 3. A PARLAMENTI CIKLUSOK KRONOLÓGIAI RENDJE

Az Ideiglenes Nemzetgyülés, 1944-1945

A 20. század közepén a hazai foglalkozásszerkezeti adatok szerint még többségben volt az agrártársadalom. Ehhez képest a képviselök alig egynegyede volt az Ideiglenes Nemzetgyülésben kisgazda (FKgP), de a földmüves nép szegényebb rétegének képviseletében fellépö parasztpárti (NPP) honatyákkal együtt sem érte el arányuk az egyharmadot. Hozzájuk képest a kommunista párt, melynek ekkor saját becslései szerint is legfeljebb háromezer fös tábora volt - azaz a népesség 0,1 százalékát sem érte el -, közel 40 százalékát adta a képviselöknek. Az Ideiglenes Nemzetgyülésben a két munkáspártnak (MKP, SZDP) együtt abszolút többsége volt (57,8 %).

1945 nyarától jórészt az ideiglenességet felváltó - immár törvénnyel szabályozott - parlamenti választásokra való felkészülés és a vele járó pártszervezés tette mozgalmassá a belpolitikai életet. A választások mielöbbi megtartása kívánatos volt, mivel a gyöztes hatalmak ettöl tették függövé a háború során német oldalon harcoló vesztes államok diplomáciai elismerését. A pártok programkészítési buzgalmát csupán tagtoborzási versengésük múlta felül. Ez meg keresztezödött a közszolgálati alkalmazottak ún. igazoló eljárásával. Az idöbeli egybeesésen túl más módon is "rövidre záródott" a két aktus. Minden egyes párt komoly eröfeszítéseket tett azért, hogy párttagjain keresztül képviseltesse magát az újjáélesztett vagy újonnan létesített közhivatalokban. A kortársaknak meg arra volt szükségük, hogy - túlesve az igazoló eljáráson - álláshoz jussanak. A pártok káderéhsége és a szemfülesebbek hivataléhsége egymásra talált. Szóvá is tette ezt annak idején egyik-másik publicista. Mondandójuk lényege: vigyázzanak a demokratikus pártok, mert nem kevesen vannak, akik korábbi ballépésük nagyságát jelenlegi balra lépésük nagyságával próbálják sokszor kompenzálni. Az sem volt ritka, hogy némelyek több párt tagjaként is jegyeztették magukat.

A Nemzetgyülés, 1945-1947

A kommunisták önbizalmát tanúsította az MKP fötitkárának, Rákosi Mátyásnak magabiztossága, amikor kijelentette, hogy (a szociáldemokratákkal együtt) "a munkáspártok lenyügözö gyözelme elöre vetíti árnyékát". A nemzetgyülési választások föpróbájának szánva rendezték meg 1945. október 7-én a "nagy-budapesti" helyhatósági választásokat. Ebbe a föváros körüli agglomeráció településeit is bevonták, mely - statisztikailag - a korabeli nagyipari munkásság 60 százalékát tömörítette. Ez volt az ún. vörös övezet, s magától értetödöen számítottak az itteni voksokra. Csak azzal nem számoltak, hogy a férfi szavazók számottevö hányada ekkor még hadifogságban - vagy már "málenkij roboton" - volt. A nagy-budapesti helyhatósági választásokon - jórészt a nöi voksoknak köszönhetöen - a Független Kisgazdapárt szerzett minimális (50,7 százalékos) többséget. Ez bizonyos mértékig elöre vetítette az egy hónappal késöbb, 1945. november 4-én megtartott nemzetgyülési választások kimenetelét is: a Független Kisgazdapárt a szavazatok 57 százalékét elnyerve végzett az élen. Akkora részesedése lett a parlamentben, mint amennyi a két munkáspártnak (MKP, SZDP) együtt volt a korábbi Ideiglenes Nemzetgyülésben.

A választások a korabeli nemzetközi megítélés szerint is tisztának minösültek. A jelenlévö szovjet befolyás erre csak közvetve volt hatással. A Szövetséges Ellenörzö Bizottság (SZEB) szovjet elnöke, K. Vorosilov marsall hajlíthatatlan volt, midön újabb pártok indulása is szóba került, mondván: az addig elismert pártok böségesen elegendöek ahhoz, hogy választhassanak közülük. Az utólagos szociológiai elemzés arra enged következtetni, hogy az adminisztratív tiltás következménye volt, hogy a pártkínálat nem volt képes megjeleníteni a választók korabeli politikai tagolódását. Ennek következménye lett az FKgP abszolút gyözelme.

A kötelezö érvényü szovjet instrukció egy másik következménye az lett, hogy a kormánykoalíciót alkotó pártokon kívül más politikai erök alig mérethették meg magukat. A kormánypártok így szinte teljes egészében (97 %-ban) kitöltötték a törvényhozás padsorait. A választási eredményt csak számszerüleg nézve szinte az egész ország "kormánypárti" lett. Az FKgP nemzetgyülési reprezentáltsága pedig az agrárnépességnek az össznépességen belüli arányával került szinkronba, holott - gyüjtöpárttá válva - már korántsem csak "a gazdák" pártja volt.

Rákosi Mátyás 1945-1946 fordulójának hónapjaiban visszatéröen arról szónokolt az MKP vezetöségében és pártja parlamenti frakciójának ülésein, hogy "korrigálni kell a választások eredményeit... A kisgazdapártot elemeire kell bontani... Megengedhetetlen, hogy az ilyen [kisgazdákra adott] szavazatokat egyenrangúnak vegyük a demokrácia híveinek szavazatával". Egészében kérdöjelezte meg a legnagyobb koalíciós partner demokratikus mivoltát.

A kisgazdák választási sikerét ellensúlyozandó a kormánykoalíció másik három pártja (MKP, SZDP, NPP) Baloldali Blokk néven politikai szövetségbe tömörült. A Baloldali Blokk pártjai a pártközi konfliktusok során rendszeresen éltek a nyomásgyakorlás parlamenten kívüli eszközeivel is. 1946 elsö felében az egész országot megmozgató - úgymond a reakciót tisztogató - "népítélet"-eket rendeztek. Ennek nyitó rendezvényén Rákosi Mátyás maga tüzelte híveit: "a demokráciában helye van a tömegmozgalmaknak, a nép jogosult arra, hogy kezébe vegye az igazságszolgáltatás ügyét." A népítéletek számos esetben fordultak köztisztviselök elleni fizikai atrocitásba, helyenként lincselésbe, illetve antiszemita pogromba. A szociáldemokraták és a parasztpárt statisztáló támogatását élvezö kommunisták ezzel kívánták demonstrálni a kisgazdáknak, hogy - úgymond - ti a parlamentben, mi az utcán vagyunk többségben.

Az 1946. évi politikai naptárt ez a (meghasadt) koalíción belüli huzakodás töltötte ki. Miközben a kommunisták által szorgalmazott közigazgatási tisztogatást (B-listát) végül is keresztüleröszakolták, a kisgazdák által sürgetett helyhatósági, önkormányzati választások megtartását mindvégig elszabotálták. Pontosítva: ebbe csak akkor mentek volna bele, ha elözetesen megállapodnak abban, hogy függetlenül a voksok megoszlásától, fele kisgazda, fele blokkpárti "eredményt" hirdetett volna ki a választások lebonyolításáért felelös kommunista belügyminiszter, Rajk László. Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök ezt az alkut elutasította. Ekkor döntött úgy a kommunista párt vezetése, hogy a választások nyomán létrejött hatalmi patthelyzetet a kisgazdapárt "felrobbantásával" oldják fel.

Ennek érdekében "köztársaság-ellenes összeesküvéssé" nagyították fel egy polgári magántársaság fehér asztal melletti diskurzusait. Ez a Magyar Közösségnek elkeresztelt laza kompánia a békeszerzödés életbe lépése - azaz a szovjet megszállás remélt megszünése - utáni idökre vonatkozóan a kommunista hatalmi részesedés visszaszorításáról ábrándozott. Nem rendelkeztek viszont semmilyen érdekérvényesítö eszközzel. A kommunista irányítás alatt álló politikai rendörség hathatós közremüködésével - több lépcsös hamisítással, eröszakkal kivett vallomásokkal - megpróbálták a kisgazdapárti vezetöket belekompromittálni ugyanebbe a procedúrába. Az MKP célkitüzése megfenekleni látszott azon, hogy az FKgP szintén gyanúba kevert fötitkárát, Kovács Bélát - akiröl a politikai rendörség már 1945 szeptemberétöl gyüjtötte "kommunistaellenességének bizonyítékait" - a parlament nem fosztotta meg képviselöi mentelmi jogától. Ezt követöen a szovjet katonai hatóságok léptek akcióba: Kovács Bélát 1947. február 25-én letartóztatták, elhurcolták. (Nyolc év rabság után, 1955-ben engedték haza a Szovjetunióból.)

Három hónappal késöbb Rákosi Mátyás ugyanezt a rágalmat - az ún. "összeesküvökkel" való kapcsolatait - használta fel az éppen külföldön tartózkodó kisgazda miniszterelnök, Nagy Ferenc diszkreditálására. Nagy Ferenc - akit Rákosi azonnali hazatérésre szólított fel - Kovács Béla sorsát elkerülendö, 1947. május 30-án a berni magyar követségen bejelentette lemondását és emigrációba vonult. Három nappal késöbb pedig, a letartóztatására szóló parancs kiadásáról értesülve követte öt Varga Béla (FKgP), a Nemzetgyülés elnöke. Ezek a fejlemények, illetve velük kapcsolatban 50 képviselö kizárása vagy kilépése elsösorban a Független Kisgazdapártot zilálták széjjel. Mindezek elleni tiltakozásul viszont a Nemzeti Parasztpártból és a Szociáldemokrata Pártból is kiléptek azok a képviselök, akik a továbbiakban blokkpárti szövetségesekként sem vállalták, hogy statisztáljanak a kommunisták illegitim akcióihoz. A külföldön akkreditált magyar követek, diplomaták mintegy kéttucatnyi csoportja állásáról való lemondással tiltakozott a politikai indítékú boszorkányüldözés ellen. (A késöbbiekben jórészt az említettekböl szervezödött a magyar politikai emigráció ún. 1947-es csoportja.)

Rákosi végül is elérte másfél évvel korábbi célkitüzését a kisgazdapárt "elemeire bontását" illetöen. Politikailag sikeres volt, s aligha zavarta, hogy a közvélemény másként vélekedett a "köztársaság-ellenes összeesküvés" veszélyességéröl. A 8. ábrán megjelenített korabeli közvélemény-kutatás szerint ugyanis kevesen hittek abban, hogy egy, a parlamentben többséggel bíró kisgazda kormányzópárt lényegében "önnön hatalma ellen" állt volna neki összeesküdni.

Az Országgyülés, 1947-1949

A kisgazdapárt szétzilálásából eredö eröviszony-módosulásra hivatkozva az MKP vezetése elérte, hogy Tildy Zoltán köztársasági elnök (FKgP) új - idö elötti - parlamenti választásokat írjon ki. Ehhez egyfelöl úgy módosították a választójogi törvényt, hogy az - 1945-höz képest - mintegy félmillióval szükítette a választójogosultak körét. Az elözö választáshoz képest már nem korlátozták, hanem ösztönözték, hogy minél több párt szálljon ringbe. A kommunista vezetök ugyanis abból indultak ki, hogy a viszonylag stabil szavazótáboruktól nyerhetö voksok "felértékelödhetnek", ha minél több párt között szóródik a többi szavazat. Végül négy újabb párt jelentette be indulását: a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt (DNP), a Pfeiffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Párt (MFP), a Balogh István vezette Független Magyar Demokrata Párt (FMDP), valamint Schlachta Margit Keresztény Nöi Tábora (KNT).

A törvényben rögzített kizárásokon túl további félmillió polgárt - akiket a politikai rendörség aktái alapján minösítettek "reakciósoknak" - kihagytak a választók listájából, így ütötték el öket a szavazástól. De az MKP még így sem érezte biztosítva a hön áhított választási elsöség megszerzését. Ezért a párt számára külön is nyomattak azokból a speciális ürlapokból (ezek voltak az ún. kék cédulák), amelyekkel szabályszerüen azok szavazhattak, akik a voksolás napján nem tartózkodtak állandó lakhelyükön (pl. szolgálatban lévö vasutasok). Ezekkel felszerelve indult útjára a kommunisták egy része 1947. augusztus 31-én, hogy az útba esö szavazóhelyiségeknél sorra megállva külön is gyarapítsa a pártjára esö szavazatok számát. (Biztosnak tekinthetö, hogy ezzel a módszerrel 62 ezer extra szavazathoz jutott az MKP, de egyes történészek ennek a kétszeresét valószínüsítik.) A 9. ábrán lévö grafikon azt mutatja, hogy hogyan oszlottak meg a szavazatok mindezek után, összevetve az 1945. évi választások eredményeivel.

Az 1947. évi országgyülési választások legnagyobb vesztese a Független Kisgazdapárt volt. Két évvel korábbi szavazótáborának közel háromnegyede elpártolt töle. Ezek jó részét viszont a belöle kivált "utódpártok" (DNP, MFP, FMDP, KNT) szívták fel. Utóbbiak a megroggyant FKgP-vel együtt az urnákhoz eljutók voksainak 52 százalékát szerezték meg. A választók többsége immár másodszor utasította el a magántulajdont és a parlamentáris demokráciát egyre nyíltabban megkérdöjelezö törekvések képviselöit. Más megközelítésben az ellenzék - addig két százalékot sem érö erejéhez képest - majdnem meghúszszorozta szavazótáborát. Övéké lett a voksok több mint egyharmada (37 %). Ez ismét rácáfolt Rákosi várakozására, aki a választások elöestéjén azt prognosztizálta Moszkvának, hogy az ellenzéki pártok együttesen sem érik el a 15 %-ot.

A kommunisták alig több mint 5 százalékkal növelték részarányukat. Az SZDP támogatottságának csökkenése miatt viszont a munkáspártok együttes növekedése még a 3 százalékot sem érte el. Tisztátalan eszközökkel élve is kevésnek bizonyultak eröfeszítéseik ahhoz, hogy másik dédelgetett céljukat elérjék: arra számítottak, hogy a parasztpárttal kiegészülö blokkpárti szövetség immár a kisgazdák nélkül is megszerzi a szavazatok többségét. A Baloldali Blokk triásza együtt is csak 46 %-os támogatottságot könyvelhetett el.

Ráadásul az újonnan létesült ellenzéki pártok egyike, a Magyar Függetlenségi Párt a kékcédulás csalások miatt a Választási Bírósághoz benyújtott keresettel vonta kétségbe a választások érvényességét. Ezt a kommunisták egy ellenkeresettel próbálták kivédeni. Azt indítványozták, hogy a Választási Bíróság semmisítse meg az MFP összes mandátumát, mivel ök meg - úgymond - a jelöltek indulását segítö ún. ajánlási ívekkel éltek vissza. A döntés elötti napon Rákosi magához rendelte a Választási Bíróság kommunista párti elnökét. Azzal riogatta, hogy a testület döntésétöl függ: polgárháborúba taszítják-e az országot. A bíróság mindezek után a baloldali keresetet respektálta és az MFP összes (49) man­dátumát érvénytelenítette. Helyeiket nem töltötték be, így jelentösen csökkent a képviselök összlétszáma. Ez önmagában is számottevöen módosította a pártok parlamenten be­lüli képviseleti ará­nyát is. A korrigált számítással a Baloldali Blokk már a kisgazdák nélkül is abszolút (56 %-os) több­séggel rendelkezett az Országházban. A blokkpárti szövetségen belüli dominanciáját fenntartva így érte el az MKP, hogy 27 százalékos relatív elsöségével már szinte korlátok nélkül uralta a törvényhozást is.

A presszióval korrigált eredmények többet jelentettek a parlamenti helyek újraosztásánál. 1947 öszére a Magyar Kommunista Párt restaurálta az ideiglenesség idöszakában kialakult hatalmi képletet. Azt a helyzetet, amikor a törvényhozás és a végrehajtó hatalom egyaránt baloldali többségü volt.

A Magyar Dolgozók Pártja létrehozása

Belpolitikai következményeit tekintve is meghatározó esemény volt 1947. szeptember-október fordulóján a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának megalakulása. Ennek alapító nyilatkozata arra szólította fel a szervezetbe tömörült kommunista pártokat, hogy országaikban vegyék át a hatalmat. Ugyancsak a Tájékoztató Iroda létrehozásával teljesedett ki a térség szociáldemokrata pártjainak agóniája. Magyarországon a szervezet megalakulásáról a kommunista pártapparátust tájékoztató fötitkárhelyettes, Farkas Mihály 1947. október közepén már arról beszélt, hogy az SZDP "egy átmeneti párt, mely a közeljövöben egyesül a kommunista párttal".

A magyar szociáldemokraták a rájuk nehezedö vehemens politikai nyomás következtében 1947 végére két markáns csoportra szakadtak. Kéthly Anna vezetésével az "együttmüködni, de nem egyesülni" irányzat hívei álltak az egyik oldalon. Velük szemben a Marosán György vezette fúziópártiak. A párt vezetöje, Szakasits Árpád a konfliktus-helyzetekben már korábban begyakorolt "én itt sem vagyok" megoldással élt. Moszkvába vonult egy kormányküldöttséggel, s fúziópárti helyettesére, Marosán Györgyre hagyta az egyesülést ellenzök megregulázását.

Így is történt. Marosán 1948. február 18-án összehívott egy funkcionáriusgyülést, ahonnét - különbözö beszámolók szerint - leginkább az SZDP-tagok hiányoztak, s indítványára megfosztották öket (Kéthly Annát, Bán Antalt, Szélig Imrét, Szeder Ferencet) tisztségeiktöl. Két nappal késöbb pedig megállapodást írtak alá a kommunista vezetökkel a további tisztogatásról. Eszerint az SZDP Központi Titkársága hívja vissza tisztségéböl, bocsássa el állásából, illetve zárja ki soraiból azokat a tagjait, akiket az MKP pártközpontja (!) nemkívánatosnak ítél az egyesült munkáspártba való átvételre. A tavaszi hónapok alatt ennek megfelelöen szórták ki az SZDP korábbi vezetöinek, valamint parlamenti képviselöcsoportjának a felét, továbbá az összes vonakodó közigazgatási tisztségviselöt. Mire 1948. június 12-14. között sor került a szelektív bekebelezés egyesülési kongresszusnak elkeresztelt záróaktusára, további tízezrek kizárásával biztosították, hogy - úgymond - valódi marxista párt lehessen az új nevü Magyar Dolgozók Pártja (MDP). Ennek elnöke Szakasits Árpád, fötitkára Rákosi Mátyás lett, míg a fötitkár-helyettesi tisztségeken Marosán György, Farkas Mihály és Kádár János osztozott.

Szakasits Árpád még be sem rendezkedett pártelnöki irodájában, midön újabb és méltóságteljesebb stallumot találtak számára. Tildy Zoltán köztársasági elnököt családon belüli kompromittálással megbuktatták - kémkedés gyanújával örizetbe vették vejét, Csornoky Viktor kairói magyar követet. 1948. augusztusában Szakasitsot ültették a helyébe. (Csornokyt kivégezték, Tildy Zoltán és felesége a következö nyolc évet házi örizetben töltötte.)

A társadalom rendszerbe integrálása szempontjából elengedhetetlennek tartották a felnövekvö generáció átnevelésének mielöbbi kézbe vételét. Két nappal az MDP megalakulása után, 1948. június 16-án a magyar parlament törvénybe iktatta a felekezeti fenntartású iskolák államosítását. Hatezerötszáz - addig jórészt a katolikus egyház által müködtetett - iskola került állami tulajdonba. Ez ellen az egyházi vezetök magától értetödöen tiltakoztak. Őket 1948 folyamán egymás után állították félre, mint Ravasz László református püspököt, vagy küldték börtönbe, mint Ordass Lajos evangélikus püspököt. Mindszenty Józsefet a magyar katolikus egyház fejét Karácsony másnapján hurcolták el. A következö év elején, 1949 februárjában harsány propagandahadjárat közepette kémkedéssel és valutaüzérkedéssel vádolták meg és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Ez egyszerre szolgálta a magyarországi egyházak megtörését és a társadalom hívö többségének megfélemlítését.

A kommunista dominanciájú országgyülés, 1949-töl

A világháború után létesített Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (MNFF) helyett 1949 elején - némileg módosított elnevezéssel - életre hívták a Magyar Függetlenségi Népfrontot (MFNF). Rákosi Mátyásnak a pártvezetést bizalmasan informáló szavait idézve, a változás értelme: "csökkenteni a polgári pártok jelentöségét és meggyorsítani elhalásukat, likvidálásukat". Tartalmát tekintve alig tért el ettöl az új szervezödés fötitkárává választott Rajk Lászlónak az alakuláskor nyilvánosan is megfogalmazott krédója: "aki más programot vall, mint a szocializmus építését, az nem a kormányzat valamiféle konstruktív ellenzéke, az már a magyar nép ellensége". Az 1947-es választásokon az ellenzéki oldalon legtöbb (16 %) szavazatot kapott párt vezetöje, a kereszténydemokrata Barankovics István értett a szóból. A fentiek elhangzásának másnapján feloszlatta pártját és elmenekült az országból.

A választásokat nyilvánosan az MFNF Országos Tanácsa készítette elö. Ez a szerv azonban csak propagandakirakat volt az MDP Operatív Választási Bizottsága, valamint a belügyminiszter és az - ekkor még alája tartozó - Államvédelmi Hatóság számára. A kommunista pártközpontban döntöttek arról, hogy egyáltalán ki lehet jelölt, a belügyi apparátus és az ÁVH pedig azt biztosította, hogy a politikai elhatározás érvényesüljön. Ellentétben a korábbi választással, ahol minél több választó távoltartása volt a cél, ez alkalommal a minél nagyobb arányú részvételt szorgalmazták. Ennek kettös oka volt. Egyfelöl ország-világ elött demonstrálni kívánták a diktatúra állítólagos társadalmi támogatottságát. Másfelöl nem kevésbé tartották fontosnak ellensúlyozni a Mindszenty bíboros elhurcolása nyomán megindult szolidaritási akciót. Bár a pártellenörzés alá vont honi sajtó nem tudósíthatott róla, 1948-49 fordulójának hónapjaiban egyházi és világi aláírásgyüjtési akciók sora és több tucat - a rendörséggel menetrendszerüen összetüzö és letartóztatással végzödö - nyílt tüntetés szervezödött országszerte Mindszenty szabadlábra helyezése érdekében. Ez is motiválója volt a választási kampányt helyettesítö felfokozott müvi sikerpropagandának. Ugyanezen okból sulykolták visszatéröen a választási statisztikák hivatalos adatait is, mely szerint az 1949. május 15-i voksoláson kiugróan magas, 96 %-os volt a részvétel, és ugyanilyen arányú "a népfront gyözelme". A kommunista képviselök aránya 71 % lett, pontosan annyi, amennyit a pártvezetés három hónappal korábban készített "választási tervében" rögzített.

II. 4. FOLYAMATOSAN BŐVÜLŐ TÉRFOGLALÁS A VÉGREHAJTÓ HATALMI POZÍCIÓKBAN

A törvényhozási eröviszonyoktól eltérö kép tárul elénk, ha azt is vizsgáljuk, hogy milyen pozíciókkal rendelkeztek a pártok a végrehajtó hatalomban és az önkormányzatokban. Ez attól kezdve vált egyre élesedö politikai vitakérdéssé, amikor a nemzetgyülési választásokon gyöztes kisgazdapárt felvetette: vagy megrendezik a vidéki helyhatósági választásokat is, vagy a parlamenti arányszámoknak megfelelöen "arányosítják" a kulcspozíciók megoszlását. Ezeken a területeken ekkor még a megelözö "ideiglenesség" korszakában formálódott eröviszony-megoszlás volt a jellemzö.

A 10 ábra grafikonján jól követhetö, hogy parlamenti többségükhöz képest a kisgazdák mennyivel kisebb arányban voltak reprezentálva az állami és az önkormányzati igazgatás fontosabb posztjain. A front elvonulása után jórészt a szovjet katonai kommandatúrák, illetve városparancsnokok felügyelete alatt szervezödtek újjá az önkormányzatok. Ez óhatatlanul segítette a munkáspártokhoz tartozók pozícióhoz jutását. Az 1946 tavaszán létrejött politikai szövetség - az MKP, az SZDP és az NPP alkotta Baloldali Blokk - a végrehajtó hatalomban megszerzett kedvezö pozícióinak a megörzésére törekedett. Ebböl ugyan állandósuló civódás kerekedett, de a blokkpárti hármak rendre visszaverték a módosítást célzó kisgazda törekvéseket.

Ugyancsak a kisgazda többség eliminálását szolgálta a pártközi értekezlet intézménye. Ez a koalíció politikai egyeztetö fórumaként müködött, de itt az egyes pártok nem a parlamenti eröviszonyok szerinti arányban, hanem paritásos alapon vettek részt. A napirendre kerülö kérdésekben a Baloldali Blokk pártdelegáltjai rendre leszavazták a kisgazda vezetöket, s döntéseik kormányrendeletek formájában jelentek meg. A politikai akaratérvényesítésnek ez a módja lehetöséget teremtett a (parlamenti) többségi elv mellözésére. Ebben a konstrukcióban a Független Kisgazdapárt képtelen volt saját politikai felfogását érvényesíteni. S ha egyik-másik kérdésben mégis kötötték az ebet a karóhoz, akkor vagy miniszterelnöküket, Nagy Ferencet rendelték raportra Vorosilovhoz (késöbb az öt helyettesítö Szviridov tábornagyhoz), vagy a szovjet nagykövet, Georgij Puskin jelent meg a miniszterelnökségen, hogy a vitás ügyekben jobb belátásra bírja a kormányföt.

A kisgazda többség eliminálására irányuló törekvések harmadik pilléreként az 1945 decemberében életre hívott Gazdasági Fötanácsot említhetjük. Ennek a testületnek elvileg a kormányfö volt az elnöke, de a gyakorlatban ez kezdettöl csak formális cím maradt. Önálló rendeletalkotási joggal felruházva mindvégig a kommunista Vas Zoltán irányítása alatt müködött. Így hiába volt a gazdasági tárcák egy része kisgazda kézen, a Gazdasági Fötanács határozta meg a pénz-, a hitel-, az anyaggazdálkodás tényleges rendjét, az ár- és bérviszonyokat, s irányította egyben a jóvátételi termeltetést is. A kormány tehermentesítésének ürügyével, lényegében kezdettöl az MKP gazdaságpolitikai törekvései érvényesültek a Fötanácsban.

A közigazgatási stallumokban az ideiglenesség idején kialakult arányszámok a pártpolitikai érdekek felöl nézve a munkáspártoknak kedveztek, tehát nem volt érdekük a korrekció. E tekintetben szövetségesre leltek magában az apparátusban is, mert bármifajta "arányosítás" kinek-kinek a hivatali székét, állását, egzisztenciáját tette kérdésessé. Tömören az történt, hogy a túlnyomórészt a baloldalhoz kötödö apparátusnak a kisgazda többségü Nemzetgyülés 20 hónapját kellett kibekkelni, hogy az újabb választás nyomán folytatódhasson - és folytatódott is - a baloldali térfoglalás a hatalmi intézményrendszerben. Az 1947. évi országgyülési választások nyomán azonnal elkezdték újraosztani a végrehajtó hatalmi és önkormányzati részesedést. 1947 decemberére - amint az a 15. ábra grafikonján látható - már 80-90 százalékban uralták a blokkpártok a megyék, városok kulcspozícióit is.

Ezt a folyamatot csak kiteljesítette az MKP és az SZDP egyesülését megelözö nagytakarítás a szociáldemokrata tisztviselök körében. Helyükre vagy eredendöen is kommunista párttagok, vagy az MDP tagságra is érdemesnek bizonyult "szocik" kerültek. Az így végrehajtott tömeges "kádercserével" szinte teljes egészében birtokba vették a kommunisták a hatalmi intézményrendszert.

Ha újra vetünk egy pillantást a parlamenti eröviszonyok rapszodikusan változó politikai tablójára, akkor megállapítható, hogy hozzá képest a hatalmi intézményrendszer egészére egy folyamatosan kiteljesedö baloldali térfoglalás volt jellemzö. Ebben az értelemben az 1949. évi voksolás a már elfoglalt egyéb hatalmi posztokhoz "igazította hozzá" a parlamenti eröviszonyokat.

Most már csak az a kérdés, hogy egy vagy két rendszerváltás történt-e Magyarországon a tárgyalt bö négy év során.

III. A GAZDASÁGI RENDSZERVÁLTÁS(OK) - TÖRVÉNYEKKEL ÉS ANÉLKÜL

III. 1. A FÖLDOSZTÁS

A korábbi idöszak politikai elitjének radikális (zéró toleranciás) lecseréléséhez társult egy nem kevésbé radikális gazdasági-társadalmi rendszerváltás. Ezt jelentette 1945 tavaszán a - részben szovjet sürgetés miatt - döbbenetes gyorsasággal végrehajtott földreform. A földosztás elöfeltételeként kereken 75 500 birtokot koboztak el, illetve vettek igénybe (majdani megváltás ígéretével). Az így nyert, együttesen 5,6 millió katasztrális hold (kh) területnek viszont csak szük 60 százalékát osztották ki az igénylök között, míg 28 %-a (zömében erdö) állami, szövetkezeti tulajdonba, a maradék pedig közlegelö, illetve házhely formájában községek, városi önkormányzatok kezelésébe került. A 650 000 före rúgó kedvezményezettek kétharmadát korábbi agrárnincstelenek, mezögazdasági munkások, cselédek, illetve törpebirtokosok alkották.

A tradicionális nagybirtokrendszert felszámoló földreform - családtagokkal együtt - mintegy negyedmilliónyi, korábban privilegizált társadalmi csoportot deklasszált egy történelmi pillanat alatt. (Amint az az animáció földosztás elötti értékeit ábrázoló grafikonján látható, korábban övék volt a földbirtokok közel fele.) De ne tévesszen meg bennünket az animáció földosztás utáni értékeit ábrázoló grafikonján látható, 21 százaléknyi 100 kh feletti birtokhányad-jelölés. Keveseket leszámítva (ellenállási érdemekért meghagyott birtok) ez a rész már az állami, szövetkezeti, közbirtokossági területeket jelöli - zömében erdöket, réteket, legelöket.

Az egy juttatottra esö átlagosan 5 kh-nyi terület a parasztság - egzisztencia-fenntartó, de kevéssé árutermelö - törpe- és kisbirtokosi kategóriáinak számát gyarapította. Ennek oka, hogy a földreform során az FKgP által képviselt közgazdasági rentabilitás szempontjai alulmaradtak az MKP elsödlegesen társadalmi-politikai elégtételszerzést hangsúlyozó törekvéseivel szemben. Ami azonban sok volt nagybirtoknak, az kevésnek bizonyult a nincstelenek igényeihez képest. A mezögazdasági munkásokból, uradalmi cselédekböl, törpebirtokosokból összeálló agrárszegénység közel fele - ugyancsak több százezres nagyságrend - jogosultsága ellenére sem részesült a földosztásból. Ezt az ellentmondást csak úgy lehetett volna feloldani, ha az árutermelö paraszti birtokhoz is nagyobb arányban hozzányúlnak, ami viszont az ország élelmiszerellátásának veszélyeztetésén túl a már korábban is birtokos paraszti rétegeket fordította volna szembe az új rendszerrel. Azaz, miközben - tisztán közgazdasági nézöpontból - a megvalósult változat is kritizálható, a még szélesebb körü földbirtokreform már politikailag sem lett volna kifizetödö.

III. 2. AZ ÁLLAMOSÍTÁSOK

Az államosítások 1945 végén indultak az energiatermelö magánvállalkozásokkal (bányák, villamos erömüvek). A következö évben a legnagyobb nehézipari részvénytársaságok kerültek sorra (a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmü, a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémmüvek, a Györi Vagon- és Gépgyár, illetve a Ganz vállalatcsalád).

1947 nyarán a háború utáni újjáépítést szolgáló hároméves tervvel elkezdödött a tervutasításos gazdálkodásra való áttérés. Az elözményekhez tartozik, hogy július 10-én a magyar kormány - Moszkva nyomására - elutasította a csatlakozást a Marshall-tervként ismertté vált európai újjáépítési programhoz. Ehhez képest a mind nyilvánvalóbban a szovjet érdekszférába kényszerülö országok - köztük Magyarország - egy államosított és központilag vezérelt gazdasági mechanizmustól reméltek gyorsabb ütemü helyreállítást, illetve általános prosperálást. Következésképp a termelöeszközök és a pénzügyi javak koncentrálását szorgalmazták, és egy piaci mechanizmuson kívüli (redisztribúciós) fogyasztási rendet kívántak kiépíteni.

1947 öszén állami felügyelet alá vonták a bankokat, 1948 tavaszán pedig államosították a száz fönél több alkalmazottal müködö vállalatokat. Utóbbi esetben már a törvényesség látszatára sem ügyeltek. Március 25-én úgy rendeltek be a vasas szakszervezetek székházába több száz leendö "munkásigazgatót", hogy összehívásuk célját még az érintettek sem ismerték. Rövid eligazítás nyomán kezükbe adták megbízólevelüket és visszairányították öket az üzemek azonnali átvételére. A minderröl rendelkezni hivatott törvényt majd csak egy hónap múltán, április végén terjesztették a parlament elé. Az országgyülés érdemi funkciója, a törvényhozás komolysága enyészett el, midön képviselök utólag adták nevüket (voksukat) a már befejezett tény szentesítéséhez. Ezzel az aktussal az állami szektorban dolgozók aránya a bányászatban és a nehéziparban 90 százalék fölé emelkedett, míg a könnyüiparban elérte a 75 százalékot.

1948 augusztusában Rákosi Mátyás meghirdette a mezögazdasági termelés szervezeti rendjének gyökeres átalakítását, a szövetkezesítés programját. "Nem tartható tovább a régi, a megszokott, a túlzásba vitt egyéni gazdálko­dás" - üzente azoknak, akik közül sokan alig három éve jutottak hozzá a dédapák óta sóvárgott "ösi jusshoz", s a bürokratikus huzavona miatt alig fél vagy egy éve vették kézhez végre a birtokbahelyezö okiratot. De azok sem álltak sokkal jobban, akik régebb óta voltak birtokosok. Részben azért nem, mert még ök sem heverték ki a háborús károsodást, részben mert az apa, a fiú vagy éppen a vö - ha túlélte is a háborút - még nem tért meg a hadifogságból. Harmadrészt pedig azért, mert a tervgazdaságra áttérö stabilizációs árpolitika újra szélesre nyitotta az ún. agrárollót. (Erre alább még visszatérek.)

1949-ben a gazdaság mellet már minden más társadalmi szféra központosított állami ellenörzés alá vonása volt a cél. A könyvkiadást épp úgy központi irányítás alá rendelték, mint ahogy átszervezték a Magyar Tudományos Akadémiát, valamint az egyetemeket és azok oktatási rendszerét. Állami kezelésbe vették a színházakat, mozikat, a müsort is meghatározták. Államosították a 10 fönél többet foglalkoztató üzemeket és a nagykereskedelmet is.

Magyarországon 1945 és 1949 között olyan mértékü tulajdonviszony-átrendezödés ment végbe, amilyen addigi történelme során ismeretlen volt.

IV. A RENDSZERVÁLTÁS(OK) TÁRSADALMI DIMENZIÓJA

Nyers, rideg összesítö adatokban szoktuk volt megvonni a háború veszteségmérlegét: elpusztult a nemzeti vagyon kereken 40 százaléka. Ezen belül is kimagasló, közel 60 százalékos volt a közlekedési infrastruktúra - utak, vasutak, hidak, vasúti és közúti jármüállomány - vesztesége. Rommá lett a városi lakóházak egyharmada - a fövárosban ennél is nagyobb az arány stb. A nem materiális romlást az írók, irodalmárok tudják inkább érzékeltetni - például Fenyö Miksa, Illyés Gyula, Márai Sándor korabeli naplójegyzetei. Konklúziójuk egybevág az egyik alföldi mezöváros lelkipásztorának diagnózisával: a hadi járások végére "testileg-lelkileg lerongyolódott a társadalom". A legprecízebb veszteséglajstromhoz is nehéz empátia-segédletet mellékelni, mely érzékeltethetné, hogy mit jelentett a harctérré lett országban az elhurcoltatások, megaláztatások, megbecstelenítések garmadája, apák, fiak, testvérek, jegyesek, hitvestársak elvesztésének tömkelege, valamint az ezekböl eredö tartós lelki defektusok. E tekintetben a háborúk nem érnek véget a fegyvernyugvással vagy a békeszerzödések ratifikálásával.

A háború utáni gazdasági újjáépítést és a társadalom regenerálódását is végletes ellentmondások jellemezték. A romok eltakarítása és a termelés újraindítása érdekében tett heroikus eröfeszítésekröl szóló korabeli tudósítások inkább csak visszatekintve tünnek patetikusnak. Az emberibb életkörülmények mielöbbi megteremtését célzó tömeges méretü személyes áldozatvállalás épp úgy jellemzö volt, mint az, hogy mindez alig elviselhetö nélkülözések közepette történt.

A munkavállalók zömének átlagos életszínvonala alig érte el az utolsó békeév (1938) egyharmadát, illetve rapszodikusan szóródott 12 és 50 százalék között. A háborús pusztulásból is következöen katasztrofális volt a közellátás. A kollektív nyomor 1945-1946 fordulójának téli hónapjaiban a föváros peremén és az iparvidékeken éhséglázadásnak is nevezhetö sztrájkhullámot gerjesztett. A hazai népesség számára is csak szükösen elégséges javakból a fegyverszüneti egyezmény elöírásai szerint már a jóvátételi szállításokat is teljesíteni kellett. Ehhez járult az 1945-ben másfél milliós, 1946-ban félmilliós létszámú megszálló szovjet hadsereg ellátásának kötelezettsége. Ennek terhei 1948-ig az összes állami kiadás 30-40 százalékára rúgtak. Ezek a tényezök, valamint az, hogy a Vörös Hadsereg maga is nyomatott magyar valutát, nagymértékben hozzájárult a pénz rohamos elértéktelenedéséhez.

Ennek következménye volt a só-, dohány-, illetve aranyalapú cserekereskedelem újjászületése és a feketepiac virágzása. 1946 tavaszi hónapjaiban billiókkal, trilliókkal számolták a pengöt, miközben a heti bérböl egy jobb ebédre se tellett. Városi férfiak, nök vegyesen kerekedtek fel "batyuzni", hogy a ritka járatú vonatokon még a vagonok tetején is utazva a front alatt megkurtított értékeik maradékát cseréljék falun egy tyúkra vagy oldalszalonnára. Ennek intézményesített formája volt, midön bányavidékeken a közeli falvakkal kötött barterüzletet az üzemvezetöség. A grafikon egy ilyen, 1945 végén létrejött falu-bánya megállapodás "szénegyenértékét" mutatja.

Legénykoromban a diósgyöri gimnázium történelemtanára, Kiséry Laci bácsi a következöképpen illusztrálta nekünk, hogy mit jelentett 1946 tavaszán az infláció: "Szombatonként kaptunk fizetést, aznap csak három órám volt - mesélte -, útba esett a piac, hát benéztem reggel, hogy mennyit ér a hetibérem. Éppen kitellett belöle egy tojás. Délre viszont, amikor visszafelé jövet a féltáskányi bankóval fizetni akartam, már csak a sárgájára volt elegendö."

A következö grafikon logaritmikus skálán mutatja a pénz értékvesztésének menetét 1945-1946-ban. Látható, hogy föként a késö tavaszi hónapokban már nem kúszó, nem vágtató, hanem egyszerüen követhetetlen volt az infláció.

Ez a mindennapi szükségleti cikkek beszerzésének gondjai mellett immár a népgazdaságot is müködésképtelenné tette.

Egyre inkább elkerülhetetlen volt a valutareform. 1946. augusztus 1-én az addig használt pengöt a forint váltotta fel. Elöbbinek gyakorlatilag már nem volt a napi forgalomban követhetö használati értéke. (1 Ft = 4,6 x 102 , azaz négyszázhatvanezerkvadrillió pengövel volt egyenértékü.). Az új forint fedezete egyfelöl egy jelentös mértékü - részben aratás utáni - árualap felhalmozása volt, másfelöl pedig a front alatt Magyarországról elhurcolt aranykészlet maradéka. A világháború finisében a nyilaskeresztes kormány által Nyugatra indított ún. "aranyvonatok" az amerikai hadsereg zsákmányai lettek. Ebböl juttattak vissza a magyar kormánynak, nagyobbik része viszont az amerikai örizet ideje alatt kézen-közön eltünt.

A stabilizációhoz tartozott a bérek újbóli megállapítása is. Valorizált értéken számolva átlagosan az 1938-as bérszint felére redukálták a fizetéseket. A szakmunkások ennél valamivel többet kaptak (60 %), a segéd- és betanított munkások 40, illetve 50 %-ot. A mérnökök, tisztviselök, pedagógusok bére viszont az 1938-as summa valorizált értékének az egyharmadát is alig érte el (~ 30 %). A stabilizáció harmadik összetevöje az agrárolló ismételt kinyitása volt. Ezt a társadalmon belül még legnagyobb létszámú mezögazdasági népesség sínylette meg, mivel a gazdálkodáshoz-háztartáshoz szükséges iparcikkek beszerzéséhez a korábbinál átlagosan kétszer több agrárterméket kellett értékesíteni.

1946 és 1948 között az elösorolt nélkülözések ellenére megindulni látszott egy jó tempójú regenerálódás. A bérböl és fizetésböl élö munkásrétegek fokozatosan megközelítették, a bányászat szakmunkásgárdája - pótlékokat hozzászámítva - már el is érte az utolsó békeév bérszintjét. Az alkalmazotti középrétegeknél viszont még szó sem volt erröl. A parasztságot pedig folytatólagosan sanyarú mindennapjaiért legfeljebb az újdonsült "birtokosi tudat" kompenzálta valamennyire. Nem tovább, mint az 1948-as aratás végéig, mert utána ez is megkérdöjelezödött. A Magyar Dolgozók Pártja megalakulása után sorra tapasztalta meg minden egyes társadalmi réteg a Rákosi Mátyás nevéhez kötödö diktatúra kíméletlen represszióját.

V. KITEKINTÉS A RÖVID 20. SZÁZAD TOVÁBBI ÉVTIZEDEIRE

1949. augusztus 18-án a parlament érdemi vita nélkül fogadta el az ország új alaptörvényét. Az alkotmány tételesen is elutasította a hatalommegosztás montesquieu-i elvét, a törvényhozás, a végrehajtás és a bíráskodás hatalmi ágainak egymástól való elkülönítését. Az ország államformája népköztársaság lett, holott a köztársaság nemkülönben a népszuverenitáson alapul. A változás legelöbb a jogalkotásban vált kézzelfoghatóvá. A megszüntetett köztársasági elnöki tisztség helyébe új intézmény, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET) lépett. A NET elnöke önmagában érdemi jogosítványok nélküli formális államfö volt. A NET mint testület viszont nagyon is kiterjedt jogkörrel bírt. Ezek közül az Országgyülést helyettesítö funkciója volt a legfontosabb. Hatásköre és gondosan megválogatott összetétele miatt szükség esetén napok alatt verifikálták ún. törvényerejü rendeletekké a pártvezetés elhatározásait. Ezek a törvényerejü rendeletek egyenértéküek voltak a parlament által alkotott törvényekkel. A népköztársasági korszakban - amint azt a grafikon mutatja - évente közel ötször annyi ilyen rendelet lépett életbe, mint ahány törvény. Ezzel a módszerrel tünt formailag legitimálhatónak a pártegyeduralom a következö negyven évben.

A legutóbbi grafikon már kitekintést nyújt arra az idöszakra is, amelyik kívül esik az eddig vázolni próbált, háború utáni éveken. Itt megállunk, de zárásképpen két további grafikonnal próbáljuk meg érzékeltetni, hogy mit is jelentett a magyar társadalom mindennapjaiban az új rendszer, Bibó Istvánt idézve ismét: a Rákosi-korszak "dúvad állama".

Mint már utaltam rá, a havi bérek adatai szerint a forint bevezetését követöen jó tempóban indult meg a társadalmi regenerálódás. A háború utáni Európát - s még inkább az ún. vesztes államok csoportját - tekintve, nagyon is bíztató volt az, hogy 1948-ra az utolsó békeév 90 százalékán állt a bérszint. (Még akkor is, ha tudjuk, hogy az átlagok erösen torzítanak.) A következö fél évtizedben viszont ez is jelentösen csökkent, olyannyira, hogy 1956-ra éppen csak elértük az egypárti uralom kezdöévének szintjét. Hosszabb távon szemlélve a folyamatot pedig az állapítható meg, hogy az utolsó békeév (1938) szintjét közel két évtized múltán sem érték még el a bérek. A kíméletlen represszió legkülönbözöbb változatain túlmenöen az is a Rákosi-korszak tehertételeit szaporította, hogy egy bö évtizeddel meghosszabbította a világháborút követö társadalmi regenerálódás idötartamát.

Ugyanezt szemlélteti egy másik grafikon, mely a korabeli ár- és bérszint egymáshoz való viszonyának idöbeli változását mutatja az egész szocialista korszakra. Ez egy metszetben próbálja érzékeltetni, hogy a rendszer üzembe helyezése és üzemben tartása a hidegháború közepette miként hatott a hétköznapi létviszonyokra. A Rákosi-korszak kezdetén "szétnyíló" ár-bér olló ágai az 1956-os forradalom, illetve Kádár János hatalomra jutása után mintegy hat évvel találnak újra egymásra. Politikatörténeti idöszámítás szerint Kádár azt teljesítette ki a hatvanas évek elejére, amihez Rákosi Mátyás másfél évtizeddel azelött látott hozzá. Ekkorra szinte teljes körüen megvalósulni látszott a társadalom államosítása, miközben a jelenlevö társadalom - statisztikai megközelítésben - legfeljebb azt konstatálhatta: negyed század elmúltával megközelítöen ugyanott tart a megélhetési viszonyok tekintetében, mint ahol a II. világháború elötti utolsó békeév táján tartott apáik generációja.

VI. ZÁRSZÓ

Az elöadás kezdetén egy olyan mozzanatra utaltam, mely a szimbolikus politika körébe tartozott. Zárásképpen is ezt teszem. Azt említettem, hogy 1944-1945 fordulóján kihurcolták az országból a magyar államiság egyik történelmi szimbólumát, a Szent Koronát. Ez 1978 elején, egy generáció - vagy ha tetszik, egy krisztusi kor - elteltével került vissza újra az országba. Ekkorra már valóban egy a rendszerbe jórészt betagolt társadalom ismerhette meg az erösen historizált - egykoron önálló kultusszal is bíró - történelmi ereklyét. Ezzel egyidejüleg kezdhette érzékelni a társadalom napi létviszonyainak fokozódó romlását. Véget ért a szocialista kereteken belüli prosperitás idöszaka. Beléptünk a rendszer hanyatlásának, majd összeomlásának évtizedébe. A korona visszatérése, illetve a makrogazdasági és szociális depresszió között persze aligha található oksági összefüggés. Csupán az egy generációnyi "társadalmi rendszerváltás" idöszükségletét próbáltam ezzel is érzékeltetni.

Meg azt, amit szintén az elején mondtam. Miközben közeledtünk a "rövid 20. század" kilencedik rendszerváltásához és felcseperedöben volt az e században születettek harmadik nemzedéke, jórészt még itt volt velünk az elözö két generáció is. Lehet a politikatörténet elöre nem kalkulálhatóan bármilyen fragmentált, szakadozott-töredezett, a társadalom metamorfózisa érdemlegesen csak hosszabb folyamatként, több generációnyi idötartamban vizsgálható, értelmezhetö. A fentiekben egy bö fél évszázadra visszatekintve, kényszerpályás rendszerváltás(ok) következményeiröl esett szó. Kérdés, hogy az egyéb módon végbement teljes körü rendszerátalakításnak milyen kifutású a társadalmi idöszükséglete. De ez már egy másik elöadás tárgya.