Impresszionista hatasok Juhasz Gyula és Tóth Árpad lírajaban

Impresszionista hatások Juhász Gyula és Tóth Árpád lírájában

Az impresszionizmus megjelenése az irodalomban

Az impresszionizmus igazi irodalmi területe a líra és a leíró próza. Stíluseszközei között ott találhatóak a színes, varázslatos képek, a metafora, a szinesztézia, amely a megszemélyesítést és a különböző érzéki benyomásokat olvasztja össze. Szívesen él zenei hatásokkal, hangutánzó szavak használatával, formai és rímelési bravúrokkal. A színek, árnyala 616j91g tok, képzetek használatában az impresszionista festészet hatását vehetjük észre. A költők, írók a lényegből a jelenséget emelik ki, mert hitük szerint, ha a jelenséget a megfelelő pillanatban ragadják meg, a valóság lényegi sajátosságáig jutnak el. Ezért költészetük állandó kísérletezés a pillanat megragadása érdekében. A közlés alapja egy emlékező magatartás, a hangulat, a benyomás, a cselekvés emlékképként idéződik fel. A legtöbb művész, akit az impresszionisták közé sorolnak, művészetébe a kor más irányzatait is beleépítette, így kizárólagosan impresszionista szerző nincs. Mivel az impresszionizmus Franciaországból indult, ott van a legtöbb képviselője mind lírában, mind epikában.

Juhász Gyula és az impresszionizmus

Juhász Gyula (1883-1937) Szeged költője. Eszmények, felfokozott boldogságvágy és szépségigény vezérelték életén, de sorsának balszerencsés, majd egyre tragikusabb alakulása mind magányosabbá tette. Helyettes tanárként jár városról városra. Míg nem 1908-ban Nagyváradra kerül. Itt értő társakra talál. A Holnap című antológiával, vihart kavaró fiatalok egyike. Innen is tovább kell költöznie.
Kötetei: Juhász Gyula versei (1907), Új versek (1914), Késő szüret (1918), Ez az én vérem (1919), Testamentom (1925), Hárfa (1929), Fiatalok, még itt vagyok! (1935).

Verseinek zeneisége, bánatos dallama impresszionista költővé teszi. Költeményei általában rövidek, kompozíciójuk zárt, s az utolsó sor mondanivalója rendszerint megemeli az egész verset. Kedvenc műformája a szigorú szabályokhoz kötött szonett, melyből kb. 300-at írt. A táj, a környezet, mint kifejezést szolgáló eszköz változatosan alakult a magyar irodalom történetében. Juhász Gyula tájlírája bánatlíra. Konkrét tájhoz (Szegedhez, Tápéhoz)
kapcsolódnak ezek a versek, de nem a tájélmény valóságossága a lényeg, hanem a külső táj a belső metaforikus tájnak, a lelki a tájnak a kivetítődése. A költő
tulajdonképpen hangulatát vetíti ki a tájba s ettől válik a környezet szomorúvá, magányossá s olykor boldoggá, emberközelivé. A Tiszai csönd című verse az otthon töltött vakációs napok valamelyikén születhetett. A tájat saját érzéseivel tölti meg, így a költemény egészét a kettősség jellemzi. A táj valós: szegedi tanyavilág - költői érzésvilág. A táj idillikus szépsége nem a boldogság, hanem a nosztalgia idillje. A magányról és ugyanakkor a magány feloldásáról szól a költemény. A versben egyszerre szólal meg a csönd, a nyugalom, a békesség, a harmónia és a fájdalom, az egyedüllét. Kulcsszava: "hajó", mely a költő számára egyszerre jelent otthont, szülőföldet és benne saját magát. A tiszaparti este varázslatos hangulatát finom metaforával érzékelteti: "Hálót fon az est, a nagy barna pók,". Hálót fonó pók képében ereszkedik rá a költőre a sötétség s veszteglésre kényszeríti a hajókat. A képi sík mellett megjelenik a fogalmi sík: a bénult mozdulatlanság
gondolatköre. A csöndet teljesebbé teszik az élet apró jelei, rezdülései: "Egyiken távol harmonika szól, | Tücsök felel rá csendben valahol.". A hangjelenségeket térbeli érzettel kapcsolja össze: "távol", "valahol". Így szinte az egész világot befonja a bénultság. Keverednek a városi (harmonika) és a falusi (tücsök) élet elemei, ezzel is mintegy tágítva a mozdulatlanság terét. Megszemélyesítéssel folytatja a verset, ezzel áthumanizálja a természetet: "Az égi rónán ballag már a hold.". S ezt tovább folytatja a melegség, az otthonosság érzését keltve: "Tüzeket raknak az égi tanyák, | Hallgatják halkan a harmonikát.". A fények, színek, finom hangok szinte mindenütt átjárják az impresszionista képeket. A vers alaptónusát a mély magánhangzók és a lágy mássalhangzók határozzák meg. A jambikus sorok nyugodt lüktetése is erősíti az esti csöndesség érzését. Az utolsó két versszakban megjelenik a lírai én, a költő, aki szintén a veszteglés, a mozdulatlanság állapotát érzi át: "Tiszai hajók, néma társatok!". A természeti képeket átjárja a szomorúság, a verszárásban mégis oldódik a költő árvasága, szelídül magánya: "ma nem üzennek hívó távolok, ma kikötöttünk itthon, álmodók!". Tehát a magány csak időleges, a költő még bízik lehetőségeiben, belső tartalékaiban.

Tóth Árpád és az impresszionizmus

Tóth Árpád (1886-1928) a mély emberi érzések, megragadó hangulatok szelíd szavú poétája. Boldogságvágy, szépségigény fejeződik ki lírájában; jellegzetes műfaja az elégia.
Debrecenben lett újságíró, de versei és kritikai cikkei a Nyugatban is megjelentek. 1931-ben költözött ismét Budapestre, ahol arra kényszerült, hogy "kenyérkereső" állást vállaljon. Házitanító és újságíró lesz, a húszas években már az Est-lapok mindenes szerkesztője. Közben egyre súlyosabban beteg.
Különleges formahűségű műfordító volt. Finom gonddal megmunkált saját költeményeiből négy kötet született. A Hajnali szerenád a szecesszió hatását mutatja. A Lomha gályán 1917-ben jelent meg. Impresszionista jegyek jellemzőek Az öröm illan című kötetre (1922). Ezután már csak 1928-ban lát napvilágot posztumusz kötete: Lélektől lélekig. Összegyűjtött verseit Szabó Lőrinc adta ki.

Az impresszionista költészet egyik mintadarabja a Körúti hajnal (1923). A francia impresszionista festőket is vonzották a hajnal és az alkony benyomásai, hangulatai, amikor elmosódnak az éles kontúrok, új színeket, árnyalatokat kapnak a tárgyak, s minden súlytalanabbnak, lebegőbbnek tűnik. Tóth Árpád már egy korábbi versében, a Hajnali szerenádban a hajnalt "nagy impresszionistának" nevezte. Ez a vers a pesti táj ébredésének három mozzanatát ragadja meg: a még derengő, színeket kioltó szürkeséget, az első fény felragyogásának néhány perces bűvöletét, ünnepi csodáját, majd a nappali élet kijózanító valóságát. Az első versszak minden jelzője, metaforája, hasonlata a közömbös színtelenség, szürkeség elidegenítő képzetét, kísérteties hangulatát árasztja: a hajnal vak és szennyes, a boltok üveges szemeikkel olyanok, mint a mozdulatlanságba dermedt halottak, az utca "vad kővidék", a lomha viccék (segédházmesterek) is ártó, gonosz démonokként félelmet, kedvetlen rossz érzést keltenek. Majd hirtelen változik az utca képe, addigi nyomasztó hangulata s a vers hősének egész érzelmi világa. A nagyvárosi környezetben nem a horizonton, csak a két csupasz tűzfal között, de megjelenik a fény, a hajnali égbolt első sugárcsóvája. A hajnali fény bővültét, tiszta örömét, a pillanat boldog önkívületét fokozza az áhítatos csend is. A napfény mámoros csodájában ragyogni kezdenek a színek: a zöld, a fehér, a lila, de az impresszionista szinesztéziás érzékelésnek megfelelően ezek zenei motívumokkal olvadnak össze. Mindez csak egy pillanatig tart: az életre kelt színek boldog kórusát földi hangok kezdik elnyomni. A harangok tompa kondulása még csak felmereng, de aztán kellemetlen, bántó hangok zavarják és szüntetik meg az áhítatos csendet, a színek égi muzsikáját. Végképp elmúlt a hajnali percek mámora: nappal lett, megkezdődik a munka, s újra fájni kezd az élet. A költemény utolsó motívumában, a Napnak a munkáslányt megtisztelő arany kézcsókjában, melyet senki sem vett észre, a fáradt, robotos költőnek a városi szegényekkel való együttérző részvéte szólal meg.