Hösies materializmus

Hösies materializmus

Az elsö nagy vasöntödék, a Carrot Müvek, a Coalbrookdale 1780 táján kezdtek müködni; Howard könyvét a büntetötörvény reformjáról, Clarkson tanulmánya a rabszolgaságról 1785-ben jelent meg.

A nehézipart ábrázoló elsö festmények még derülátóak.

A munkások nem azért ellenezték, mert annyira ördögi az egész, hanem mert féltek, hogy a gép elveszi a kenyerüket.

Eközben terjedt az általános jóindulat szelleme. A régi szegénytörvények nem orvosolni akarták a nyomort, csak a szegények alkalmatlankodását akarták megszüntetni. A szerencsésebbektöl nem vártak el egyebet, mint alkalmanként egy kis jótékonykodást.

Ám a rabszolgaság és a rabszolga kereskedelem, valami egészen más volt, részint azért, mert ellentétes a keresztény tanokk 313e43d al, s részint, mert messze volt, nem vette úgy körül az embert, mint a hazai nyomor.

És a borzalmai is vérlázítóbbak voltak; a rabszolgahajók fedélközi állapotai még az oly kevéssé finnyás 18. századi gyomrot is megviselték.

A rabszolga-felszabadító mozgalom lett a rossz lelkiismeret elsö közösségi kifejezödése. Sok idöbe került, amíg diadalra jutott, és igen nagy tökebefektetések kerültek veszélybe.

A rabszolga ugyanis magántulajdon, s még Robespierre sem vonta kétségbe a magántulajdon szentségét.

A legnagyobb tiszteletnek örvendö angolok rabszolgaság-pártiak voltak: Gladstone a rabszolgaság intézményének védelmében mondta el elsö parlamenti beszédét.

A rabszolga-kereskedést 1807-ben tiltották be.

Mindenképpen elörelépett ezzel az emberi faj, s talán büszkék is lehetünk, hogy Angliában tették meg a nevezetes lépést.

A Viktória-koriak roppantul elégedettek lettek magukkal, s nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy saját honfitársaikkal szinte ugyanolyan iszonytató dolgok történnek.

Franciaország ellen 20 évvel késöbb gyözött is, de nem lévén képes irányítani a tulajdon ipari fejlödését, minden katonai kudarcnál súlyosabb vereséget szenvedett, ha emberéletekben számolunk. 

Korai éveiben az ipari forradalom része volt még a romantikus mozgalomnak.

A festök már régóta kedvelték a vasöntödék ábrázolásában rejlö, ma romantikusnak nevezett hatásokat; öntödéket festve a pokol kapuit jelképezték velük.

Az elsö, aki ezzel a hatással élt Hieronymus Bosch 1485 táján.

Európa egyik elsö iparvidékéröl származott, s már gyermekként láthatta az öntödék lángját, amely valós illusztrációul szolgálhatott a lelkében élö szörnyüségekhez.

Ugyanezek a tüzokádó kemencék jelennek meg a korai, 19. századi romantikus tájképfestök vásznain. A legérdekesebb példával egy jelentéktelen festö, bizonyos John Martin szolgált, akit méltatlanul becéztek Bolond Martinnak: magába szívta az iparosodás drámai hatásait, söt még az építészetét is, ennek felhasználásával készített illusztrációkat Miltonhoz és a Bibliához.

A Sátán Birodalmát ábrázoló panorámái eredeti továbbfejlesztését jelentik a korabeli stílusnak;

Ő volt az elsö, aki felismerte, milyen nagy hatással van a korai 19. század képzeletvilágára az alagút.

Nagyjából 1790 és 1800 körül jelentek meg azok a nagy öntödék és vashámorok, amelyek dehumanizálták az életet. A profitnak ez az új vallása masszív doktrína tömeget tudhatott a háta mögött: e nélkül ugyan be nem hódoltak volna neki a komoly viktoriánusok.

Szent könyvei közül egy Malthus nevü pap müve volt az elsö: Tanulmány a népesedés elvéröl.

Malthus azt demonstrálta, hogy a népesség mindig gyorsabb ütemben gyarapodik, mint a létfenntartási eszközök.

Következésképp az emberiség nagyobb részének szükségszerüen az ínség és a szükség a sorsa.

Ricardo szintén tisztességes ember volt, szintén tudományos jelleggel írt - de kérlelhetetlenül. Szabad vállalkozás és a legalkalmasabbak fennmaradása, mintha csupa természeti törvény lenne - aminthogy mind a kettö meg is jelent, a természetes kiválasztódás darwini elméletében.

Malthus-t és Ricardót szentírásként olvasták a legkomolyabb emberek, akik között jámbor is akadt; Malthus-szal és Ricardóval igazoltak olyan tetteket, amelyeket az emberiesség alapján semmiképpen nem mentegethettek volna.

A tömeges képmutatásról úgy tudjuk, hogy Viktória-kori jelenség, pedig igazából egyidös a 19. Századdal. Az igazság, hogy a népességnövekedés kis híján tönkre tett mindnyájunkat.

A civilizáció a barbár inváziók óta ilyen súlyos csapást még nem szenvedett.

A népszaporulat elöször megteremtette a városi nyomornegyedeket, s aztán a bürokrácia és a besorozások gyászos ellenintézkedéseit.

A probléma megoldhatatlannak látszott, de ez sem menti a jómódúak részvétlenségét, amellyel napirendre tértek a körülöttük élök nyomora felett; annál is kevésbé, mivel jórészt ezektöl a szerencsétlenektöl függött a jólétük. (Engels: A munkásosztály helyzete Angliában (1844) Dickens-regények: Nicholas Nickleby, Nehéz Idök )

Engels dokumentum formában írta meg könyvét, de az, igazság szerint, egy fiatal társadalomkutató szenvedélyes kiáltása, s mint ilyen, szolgáltatta a marxizmus érzelmi töltését.

Marx olvasta Engels-t, de Dickens-t még többen olvasták.

Regényei hatására megformálták a törvényeket, a rendörbíróságokat, beszüntették a nyilvános akasztásokat, és tucatnyi más reformot hajtottak végre.

Dickens szörnyü és eleven leírásai a nyomorról, azonban gyakorlatilag szinte hatástalanok maradtak: részben azért, mert a probléma túlságosan nagy volt; részben, mert a politikusokat fogva tartotta a klasszikus közgazdaságtan szellemi börtöne.

Dickens prózájához méltó képeket csak a francia Gustave Doré tudott alkotni.

Dickens mindenki másnál többet tett a lelkiismeret felébresztéséért, de nem szabad megfeledkeznünk az öt megelözö gyakorlati reformerekröl sem.

Rögtön a korszak kezdetén ott volt a kvéker Elisabeth Fry, akit egy korábbi évszázadban szentté avattak volna: csodával határos, ahogy hatni tudott a New Gate börtön foglyaira.

A század derekán lépett fel Lord Shaftesbury, akit hosszú harca a gyári gyermekmunka betiltásáért Wilberforce mellé állítja a humanitarizmus történetében. Ezeknek a korai reformereknek az ipari társadalommal vívott harca jól példázza azt, amit a magam részéröl a 19. század legnagyobb civilizációs vívmányának tartok, s ez nem egyéb, mint a humanitarizmus.

Elödeink nem használták ezt a szót, s az értékét nem tartották sokra, hacsak az együttérzésben nem láttak valamelyest értéket.

A vérlázítóbb borzalmakat a törvényes rend képviselöi szentesítették, legtöbbször a magántulajdon védelmére. Az emberségesség bizonyos mértékig a materializmus sarjadéka, ezért tekintenek rá megvetéssel az antimaterialisták, ezért is nevezik Nietzsche nyomán: rabszolgaerkölcsnek.

A gözgép alkalmazása a manufaktúrákban csak léptékében változtatta meg mindazt, ami eddig is volt.

A gözmozdony valóban új helyzetet teremtett: új, egységes alapot alkotott új térfogalmat vezetett be.

Ha a 19. századnak csak a szorosan vett építészetét nézzük, az eredmény nem túlságosan kielégítö.

Oka: a kitágult történelmi perspektíva, amelynek révén az építészek sok különféle stílus között válogathattak.

Ami végül is nem olyan nagy tragédia, mint sokan gondolják. A 19. századi középületekböl gyakran hiányzik a stílus és a meggyözödés, s talán azért van ez így, mert a kor legerösebb alkotó impulzusait nem városházák és vidéki kastélyok építésébe ölték bele, hanem abba, amit akkor engineeringnek (mérnöki munkának) neveztek; ez idö tájt csak a mérnöki konstrukció hasznosíthatta még teljes mértékben azt az új anyagot, a vasat, amely késöbb az építömüvészetet is átformálta.

Vasari a 16. századi Firenzében megírta a Festök életét. A 19. Századi Angliában, Samuel Smiles, korának megbízható barométere, megírta a Mérnökök életét.

Smiles mindenek felett hitt a józan értelemben és a mérsékletben, s talán ezért éppen csak említette a kor rendkívülibb egyéniségét, Isambard Kingdom Brunelt, akit méltán állíthatunk történelmünk korábbi hösei mellé.

Brunel született romantikus volt.

Noha kiváló mérnök volt már az apja is, és Brunel szigorú számításokat követelö szakmában nött fel, egész életében a lehetetlenbe volt szerelmes.

Fö müvei: a Temze alatti alagút, a Clifton-híd, a Nagy Nyugati Vasútvonal, a Boksz-alagút és a saltashi-híd. A legmerészebb álma a Great Eastern gözhajó volt.

Az elsö gözös, amely 1838-ban átszelte az Atlanti óceánt, még csak 700 tonnás volt. Brunel gözöse 24 ezer tonnásnak készült, s bár átkelt az óceánon, a sok késedelem és katasztrófa megölte tervezöjét.

Az új Forth-híd stílusa a mi stílusunk, a mi korunkat fejezi ki, ugyanúgy, ahogy a barokk fejezte ki a 17. Századot. Stílusa egy évszázadnyi mérnöki munka eredményét süríti magába. Noha új alkotás, a matematika hagyománya, a nyugati gondolkodás egyik legföbb, folyamatos hagyománya révén a múlthoz is kapcsolódik.

Az 1851-es Világkiállításra készült Kristálypalota vegytiszta mérnöki munka, Brunel elveit követö építmény. Lenyügözö alkotás, noha kissé örömtelen a stílusa; az 1930-as évek funkcionalista építészei nem gyözték magasztalni. Ebben a mérnöki alkotásban mütárgyakat állítottak ki.

Természetesen születtek hagyományos értelemben vett müalkotások, festmények, szobrok is a Nagy Kiállítás idején, de a nagy müvészek kiöregedtek: munkáik kizárólag legendás és mitológiai tárgyúak voltak. A fiatalabb nemzedék lépést próbált tartani az idövel: társadalmi érdeklödést igyekezett mutatni. Angliában a leghíresebb kísérlet Ford Madox Brown nevéhez füzödik: ö kezdte festeni a Munka címü kompozíciót. A kompozíció közepén ott láthatjuk a munkásokat, akiknek munkájától a 19. Századi virágzás mindenestül függött: hösiesek, izmosak, noha, mint minden Madox Brown figura, groteszkek is egy kissé. Madox Brown átlátott az embereken, különösen az aljasokon, s ez menti meg munkáját a társadalmi realizmus szokásos banalitásától. Müve azonban leíró festmény, s mint ilyen, óhatatlanul provinciális egy kissé.

Gustave Courbet és Jean Francois Millet forradalmárok voltak.

Millet 1848-ban valószínüleg kommunista lett, Courbet mindig lázadó maradt, majd 1849-ben megfestette egy kötörö képét, pedig csak egy natiralista portrét akart festeni egy szomszédjáról.

Courbet hatalmas vásznat festett egy ornans-i temetésröl. Szándékosan mellözött minden müvészi fogást, az alakok egymásnak való alá- és felérendelését is: az egy sorban álló figurák a halálban való egyenlöség gondolatát sugallják.

Millet munkásságáról ma már nincsen olyan nagy véleményünk, mivel élete vége felé számos szentimentális képet festett, ezekkel lett népszerü. A mezön dolgozó férfiakról és nökröl készült rajzai azonban könyörtelenebbek, szókimondóbbak, s életközelibb élményeken alapulnak, mint a Courbet-festmények.

A 19. Század legjobb festménye Seurat: Fürdözés címü képe. Gyárkémények látszanak a háttérben, az elötérben keménykalap, magas szárú cipö és egyéb proletárjelképek.

A kép lényege nem a témája, hanem az, ahogy a reneszánsz freskók monumentális nyugalmát az impresszionisták vibráló fényhatásaival egyesíti. A müvész független a társadalmi hatásoktól.

Soha még müvészek annyira el nem voltak szigetelve a társadalomtól, meg a támogatás hivatalos forrásaitól, mint az úgynevezett impresszionisták.

A színek közlésére hagyatkozó, érzéki tájképfestészetüknek látszólag semmi köze a kor szellemi áramlataihoz.

A korszak legszebb két festménye Renoirtól való: Az evezösök reggelije és a Moulin de la Galette. Köznapi embereket látunk, akik szemlátomást jól érzik magukat a börükben.

Az impresszionisták nem keresték a népszerüséget.

Belenyugodtak abba, hogy köznevetség tárgya lett belölük; végül még szerény sikereket is arattak.

A 19. Század egyetlen olyan nagy festöje, aki népszerüségre vágyott a szó legtágabb értelmében, Vincent Van Gogh volt.

A sors kegyetlen iróniája, hogy ö volt az egyetlen, akinek egész életében morzsányi elismerés sem jutott.

A megbolygott társadalmi lelkiismeret, korai szakaszában, gyakorlatias, anyagi formát öltött.

A 19. Század vége felé azonban erösen felfokozódott a szégyenérzet a társadalmi állapotok miatt. A jótékonykodás helyett a vezeklés, jóvátétel igénye lépett színre.

S ezt az igényt a legeröteljesebben Van Gogh festményei, rajzai, levelei és egész élete fejezték ki. Leveleiböl kiderül, hogy mélyen vallásos ember volt.

Munkássága elsö szakaszában két hivatás között, a festöi és a hitszónoki hivatás között örlödött.

Eleinte úgy hitte, hogy a lelkében dúló késztetéseket összeegyeztetheti oly módon, hogy rajzain és festményein megmutatja, micsoda bátorsággal és méltósággal viselik sorukat a nincstelenek - voltaképpen Millet munkáját akarta folytatni.

Élete végéig Millet motívumait másolta és teremtette újjá, még akkor is, amikor a ragyogó délszaki veröfény sárgára, narancsra változtatta képeinek eredetileg sötétzöld és barna tónusát.

Van Gogh höse Tolsztoj volt, aki úgy tornyosult kora fölé, ahogy egykor Michelangelo, Dante és Beethoven.

Regényei a lankadatlan képzelöerö csodái, élete azonban következetlenségekkel volt tele.

Eggyé akart válni parasztjaival, mégis arisztokrata módjára élt.

Egyetemes szeretetet hirdetett, mégis arisztokrata módjára élt. 1910-ben temették.

Két évvel késöbb Rutherford és Einstein megtette az elsö felfedezéseit: az új korszak nyitánya beköszöntött még az elsö világháború elött. A tudomány persze nagy sikereket ért el a 19. Sszázadban, de ezek szinte mind gyakorlati, technikai haladást szolgálták.

A modern müvészet zürzavarának az oka végsö soron ennek a mi új mikrokozmoszunknak a felfoghatatlanságában rejlik. Egy másik specialitásunk a pusztításra való hajlam.

Hiszem, hogy a rend jobb a káosznál, az alkotás a pusztításnál. Többre tartom a gyöngédséget az eröszaknál, a megbocsátást a vérbosszúnál. Mi vagyunk a történelem. Nem szabadna szem elöl tévesztenünk, hogy mindnyájan részei vagyunk egy nagyobb egésznek, amelyet nevezzünk természetnek. A bizakodás hiánya minden egyébnél pusztítóbb lehet a civilizációra nézve. Cinizmussal, kiábrándultsággal éppolyan hatásosan tönkre tudjuk tenni magunkat, mint bombáinkkal.