HADITEVÉKENYSÉG A
CSENDES-ÓCEÁN TÉRSÉGÉBEN 1945 ELSŐ FELÉBEN
1. Japán
belpolitikai helyzete A japán uralkodó körök 1945 elöestéjén leplezetlen
örömmel fogadták az Ardennekben megindított német támadást, s ennek mély
politikai értelmet tulajdonítottak. Az amerikai-angol csapatok csapásai
elöl visszavonuló japán agresszorok csapataik harci szelleme fokozása
végett magasztalták a német "gyözelmeket". A Vörös Hadseregnek a
hitlerista hadigépezetre mért megsemmisítö csapásai és a nyugati szövetségesek
fegyveres eröinek tevékenysége következtében azonban elkerülhetetlenné
vált, hogy a fasiszta Németország hamaro 353i85d san letegye a fegyvert. Ez
szükségképpen hatott a távol-keleti agresszorra is. A heves ellenállás ellenére
a japán uralkodó körök elött is egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az
imperialista Japán harca kilátástalan. Már 1944 második felében szükségesnek
tartották, hogy megkezdjék az elökészületeket a Japán területén vívandó
döntö ütközetre. Ez a gondolat 1945 elején már a katonai-politikai
tervekben is konkrétan kifejezésre jutott. A japán kormány tisztában volt
azzal, hogy a Németország elleni háború befejezése után az Egyesült Államok és
Nagy-Britannia a Távol-Keleten összpontosítja majd a szükséges eröket.
Ezért igyekezett idejében megtenni a szükséges katonai, politikai és gazdasági
intézkedéseket, s felkészülni az újabb súlyos megpróbáltatásokra. A legnehezebb
és legbonyolultabb feladat Japán számára a hadigazdasági rendszabályok
végrehajtása volt. A japán doktrína: "támadni, tekintet nélkül az
áldozatokra", tarthatatlannak bizonyult a legkorszerübb fegyverekkel
felszerelt amerikai-angol csapatokkal szemben. Japán haditermelése színvonalát,
termékei minöségét tekintve jelentösen elmaradt az Egyesült Államok
és Nagy-Britannia mögött, söt egyedül az Egyesült Államok mögött is. A
hadigazdaság fejlesztésében Japán nem tudott lépést tartani ellenségeivel, bár
a japán kormány óriási összegeket fordított a haditermelésre. A hadikiadások
évröl évre növekedtek. Az 1941-1942-es költségvetési évben Japán katonai
kiadásai alig haladták még meg a 17 milliárd jent, ezzel szemben 1944-1945-ben
már 73 milliárd 94 millió jenre emelkedtek, az 1945-1946. évi elöirányzat
pedig 96 milliárd 431 millió jen volt. Japán katonai kiadásai a háború alatt az
ország nemzeti jövedelmének 2/3-át emésztették fel. A japán kormány, hogy
mindenáron biztosítsa a haditermelés kellö színvonalát, csaknem teljesen
elsorvasztotta a polgári szükségletekre gyártó iparágakat, többek között az
ország legrégibb és vezetö iparágát, a textilipart is. A háború idején a japán
kormány minden figyelme a szén-, az olaj-, az acél-, az alumínium-, a hajóés a
repülögépiparra összpontosult. E vállalatokat "elsöbbséget
élvezöknek" minösítették. De amikor 1944-töl a japán
gazdaság helyzete rohamosan romlott, az ilyen vállalatok köre annyira
leszükült, hogy már csak a hajógyárakat, repülögépgyárakat és
alumíniumgyárakat ölelte fel. Amerikai közgazdászok és történészek véleménye
szerint a japán gazdaság 1945-ben föképpen azért került súlyos helyzetbe,
mert Japánt tengeri blokád alatt tartották, és az Egyesült Államok
repülögépei bombázták a japán városokat. Kétségtelen, hogy a bombázások és
a tengeri blokád dezorganizálták Japán gazdaságát, többek között hadiiparát.
Csakhogy a bombázások föképpen a polgári objektumokban tettek nagy károkat.
1944-ben a szövetségesek légiereje még elsösorban a hadiüzemeket támadta,
1945-ben azonban megváltozott a helyzet. Ismeretes, hogy a háború elött a
külföldi cégek közül Japánban a Ford, a General Motors és a Standard Oil
amerikai monopóliumok eszközölték a legnagyobb tökebefektetéseket. Az
amerikaiaknak nagy tökebefektetéseik voltak Japán ásványolaj-feldolgozó,
elektrotechnikai és autóiparában. Abban a reményben, hogy nemcsak visszaszerzik
majd tökéjüket, hanem késöbb a legfontosabb japán gazdasági ágakat is
teljesen alárendelhetik maguknak, az amerikaiak a háború végének közeledtével
egyre inkább kerülték a japán hadiipari objektumok bombázását. Az amerikai
légierö bombatámadásai folytán kilenc millió japán vált hajléktalanná és
vesztette el vagyonát. Japán összes háborús kárának 70 százaléka lakóházakban,
iskolákban és kórházakban esett. Az ipari objektumok közül viszonylag kevés
sérült meg. A japán hadiipar súlyos helyzetének fö oka az agresszív háború
volt, amelyet a japán imperialisták csaknem szünet nélkül már 1931 óta
folytattak. Körülbelül akkor militarizálták Japán gazdaságát. A haditermelés az
országban sok éven át elnyelte a munkaerö, a pénz és a nyersanyag zömét.
1943 végéig a japán imperialisták évröl évre növelték a háború szükségleteire
dolgozó ipar termelését. 1944-ben azonban megkezdödött a hanyatlás, s ezt
már semmiféle intézkedésekkel sem sikerült megállítani. Az állam kísérletei a
haditermelés szabályozására és növelésére sorra kudarcot vallottak. A
monopóliumok tevékenységét "szabályozó" állami ellenörzö
szerveknek a legnagyobb monopoltökés szövetségek között dúló elkeseredett
harc következtében nem lehetett jelentös szerepük. Az agresszív háborúnak
Japán gazdaságára gyakorolt végzetes hatását hosszú idön át enyhítette a
japán imperialisták rablópolitikája. A japán imperialisták föképpen a
gyarmatok és a megszállt területek kegyetlen fosztogatásából finanszírozták a
háború szükségleteit. 1937 és 1945 között Japán katonai kiadásának 27
százalékát a délkelet-ázsiai országoktól felvett úgynevezett
"kölcsönökböl" fedezték. A japánok évröl évre egyre több
nyersanyagot és élelmiszert szállítottak ki. 1943-1944-ben ezeket az
"áruszállításokat", ahogy a japán agresszorok hivatalosan nevezték, 3
milliárd 300 millió jenre becsülték, 1944-1945-ben viszont már 25 milliárd 200
millió jenre, 1945-1946-re pedig 30 milliárd 136 millióra tervezték. Tajvan
cukrot, rizst, ko
hászati és
textilipari nyersanyagot, Korea rizst, könnyüfémeket, ferroötvözeteket
szállított Japánnak. A Koreából kiszállított vasérc mennyisége 1943-tól 1944-ig
235 ezer tonnáról 610 ezer tonnára növekedett. Ez azt jelentette, hogy Korea
részesedése Japán vasércimportjában 7 százalékról 37 százalékra emelkedett.
"Koreában rendkívül sokféle ásványi kincs van írta a Nippon Times, a japán
külügyminisztérium félhivatalos lapja. Wolframja például szükségleteink 82
százalékát fedezi. Koreának felmérhetetlen vasérc-, szén-, grafit-, wolfram-,
miorit-, csillám-, ólom-, timsó-, nikkel-, foszfát-, kobaltés
mangánérclelöhelyei vannak." Északkelet-Kínából (Mandzsúriából) a
japánok vasércet, szenet, mezögazdasági termékeket szállítottak ki. Ott
gyártották a japán birodalom rendelkezésére álló szintetikus üzemanyag 55
százalékát. Észak-Kínából, Közép-Kínából és Kína más vidékeiröl kokszolható
szenet, timföldet, vasércet, gyapotot, sót vittek ki. Malájföldröl,
Indonéziából és a Fülöp-szigetekröl a japánok cint, kaucsukot,
köolajat, bauxitot, vasércet importáltak. A mandátumszigetek
(Marshall-szigetek, Mariana-szigetek, Karolinaszigetek) foszfátot és foszforitot
szállítottak. Egyes megszállt országok és gyarmatok a japán ipar fontos
munkaerö-forrásává váltak. 1945-ben például a japán vállalatok munkásainak
36 százalékát koreaiak, kínaiak és hadifoglyok alkották. Japánban a szénbányák
412 ezer munkásából 136 ezer koreai volt. Már jóval 1945 elött kiderült,
hogy az "együttes virágzás nagy kelet-ázsiai szférájának" elmélete,
amelynek a távol-keleti agresszor olyan nagy reklámot csapott, kizárólag a
japán imperializmus gaztetteinek leplezésére szolgál. Az ország gazdasága a
gyarmatok kifosztása ellenére 1945 elejére igen nehéz helyzetbe került. A
keletés délkelet-ázsiai népek növekvö nemzeti felszabadító mozgalmának
csapásai következtében a japán hódítók véres rendszere a megszállt területeken
és a gyarmatokon súlyos válságba jutott. Az amerikai és angol fegyveres
erök is egyre eröteljesebb csapásokat mértek a japán csapatokra. A
japánok sok gazdaságilag fontos szigetet (a Fülöp-szigeteket, Indonéziát, a
mandátumszigeteket) elvesztettek. Mindez rendkívül megnehezítette Japánnak a
szükséges hadászati nyersanyagok beszerzését. A japán hadiipar fejlödését,
csakúgy mint az ország egész gazdaságáét, a japán mezögazdaság félfeudális
viszonyainak csökevényei is gátolták. Az ország mezögazdasági lakosságának
alig egy ezrelékét alkotó 50 ezer nagybirtokos Japán egész vetésterületének 26
százalékát birtokolta. Az összes földbirtokosok nagy-, középés kisbirtokosok
kezén volt az egész megmüvelt területnek csaknem a fele. Emellett a
legértékesebb földek az uralkodói család, a templomok és kolostorok
tulajdonában voltak. Ugyanakkor a japán parasztok több mint 2/3 részének vagy
egyáltalán semmi, vagy csak igen kevés földje volt. Ezek embertelen feltételek
mellett bérelték a földet a földbirtokosoktól, akik rendszerint nem foglalkoztak
földmüveléssel, hanem a városokban éltek. A földbirtokos a haszonbért
természetben követelte: a betakarított termés 50, söt olykor 60-70
százalékát szedte el a parasztoktól. Minthogy a japán mezögazdaságban a
kézi munka dominált, a mezögazdasági termelés nem tudta kellöképpen
ellátni az ipart nyersanyaggal és a lakosságot élelmiszerrel, kiváltképpen,
amikor a parasztok milliói vonultak be a hadseregbe, vagy mentek el gyárba
dolgozni. 1940-töl 1944-ig a megmüvelt földterület nagysága 8,5
százalékkal csökkent. Jelentösen megcsappant a betakarított rizsmennyiség.
Az 1945. évihez hasonló rossz termés a XIX. sz. vége óta nem volt a japán
mezögazdaságban. Alacsony fokú volt a munka termelékenysége az iparban is,
s ez nem is lehetett másképpen, minthogy itt gyakorlatilag rabszolgamunka
folyt. A japán kormány a háború idején széles körben alkalmazta a
kényszermunkát. A japán ipari vállalatok valóságos katonai fegyházak voltak.
Bármennyire igyekeztek is a vállalkozók pálinka-"prémiummal" és csendöri
felügyelettel növelni a munkások teljesítményét, semmire sem mentek. A munka
termelékenysége az iparban évröl évre csökkent. Minthogy 1944-1945ben a
munkások nagy részét katonai szolgálatra hívták be, a gyárakban föképpen
tanulók dolgoztak. 1945-ben Japán hadiiparában több mint hárommillió, az
iskolapadból éppen csak kikerült munkás dolgozott. Sok idö kellett volna,
míg ezek megszerzik a szakképzettséget. Japán kormányának nem sikerült
megállítania a legfontosabb hadászati anyagok termelésének csökkenését. A széntermelés,
amely 1943-ban elérte az 55 millió 539 ezer tonnát, 1944-ig 49 millió 335 ezer
tonnára, 1945-ig (január-augusztus) pedig 22 millió 300 ezer tonnára csökkent.
Az acéltermelés 1943ban 8 millió 298 ezer tonna volt, 1944-ben 6 millió 444
ezer tonna, 1945 elsö nyolc hónapja alatt pedig csak 1 millió 066 ezer
tonna. Csökkent a repülögépipar alapját képezö alumíniumgyártás is.
1943-ban Japánban még 149,5 ezer tonna alumíniumot gyártottak, 1944-ben 118,3
ezer tonnát, 1945. januáraugusztusban pedig csak 8,7 ezer tonnát. Óriási
nehézségek mutatkoztak a japán ásványolajiparban. Az ország olajellátásának
fö forrása Indonézia, Brit Borneó és Burma volt. 1945-ben az olajbehozatal
teljesen megszünt, az anyaországban pedig mindössze körülbelül 137 ezer
tonnát termeltek, holott Japán évi olajszükséglete a háború idején 7,5-8 millió
tonna volt. A legfontosabb hadászati anyagok termelésének csökkenése hatással
volt a repülögépgyártásra és a hajógyártásra is. Csak nagy nehézségek árán
sikerült némileg pótolni a hadihajókban és kereskedelmi hajókban elszenvedett
nagy veszteséget. 1941-1945-ben Japán 383 hadihajót épített, ugyanakkor az
amerikaiak és az angolok 412 hajóját süllyesztették el. Ugyanezen idö
alatt 1546 kereskedelmi hajó épült, a veszteség viszont 3126 hajó volt. A japán
kormánynak csak egyes iparágak termelésének csökkentésével sikerült növelni a
repülögépgyártást: 1943-ban 16693, 1944-ben 28180, 1945 elsö hét és
fél hónapja alatt pedig 11066 repülögépet gyártottak. A hadiipar
tekintetében Japán hasonlíthatatlanul rosszabbul állt, mint ellenségei.
Gondoljunk csak arra, hogy például az Egyesült Államokban 1943-ban 80,9 millió,
1944-ben 82 millió tonna acélt termeltek, és az 1945 évi elöirányzat 87,8
millió tonna volt. 1944-ben és 1945-ben az Egyesült Államok körülbelül 96 ezer
repülögépet gyártott. A japán kormány nagyon jól tudta, hogy egy hosszú
háborúban márpedig éppen erre törekedtek a háború kimenetele elsösorban a
hadviselö felek hadigazdasági potenciáljától függ. S ebben a tekintetben
Japán ellenségei sokkal jobb helyzetben voltak. Japán egyetlen reménye óriási
embertartaléka maradt : az 1944. évi népszámlálás adatai szerint a
tulajdonképpeni Japánban 72,3 millió ember élt; a gyarmatok népessége mintegy
31 millió föt tett ki, ebböl Koreában 24,3 millió, Tajvan szigetén
5,9 millió, Dél-Szahalinban 415 ezer, a mandátumszigeteken 130 ezer lakott. Az
a tény, hogy az amerikaiak elfoglalták a mandátumszigeteket, nem hatott ki
Japán mozgósítási lehetöségeire. Erröl tanúskodik például az, hogy
1945 elsö hét hónapjában 20 százalékkal több japánt hívtak be katonai
szolgálatra, mint 1944ben az egész esztendö alatt. A japán uralkodó körök
készek voltak a maguk megmentése érdekében katonák, tengerészek és békés
lakosok millióit feláldozni. Csakhogy a néptömegek szembeszegültek ezzel. A
háború folyamán egyre inkább ébredezett a japán nép politikai öntudata.
"Az éhezö, a lövészárkokban életüket feláldozó milliók nemcsak
szenvednek, hanem eröt is gyüjtenek, gondolkoznak a háború igazi
okain, acélozzák akaratukat, egyre világosabb és világosabb forradalmi
belátásra jutnak" mondotta Lenin 1916-ban. S bár a japán nép akkor nem
jutott el feladatainak világos forradalmi felismeréséig, és körében nem
bontakozott ki nagyobb arányú antifasiszta mozgalom, a rablóháborúval és a
fasiszta rendszerrel szembeni elégedetlenség mégis egyre nagyobb méreteket
öltött. Kantara Suzuki, a japán imperializmus egyik képviselöje
kijelentette, hogy a háborúellenes hangulat hulláma a monarchia rendszerének
"önfelbomlását" idézte elö. A japán nép nagy tömegeinek
életszínvonala évröl évre csökkent. Az amúgy is elégtelen
élelmiszerfejadagok egyre soványabbak lettek. Szánalmas mennyiségeket adtak
nemcsak rizsböl, hanem halból is, jóllehet a japán halászat a háború
elött világviszonylatban is az elsö között volt. Minthogy sok halászt
katonai szolgálatra hívtak be, és sok halászhajót katonai célra használtak fel,
jelentösen csökkent a kifogott halmennyiség, pedig a hal Japánban szinte a
legföbb élelmiszernek számít. A háború elött Japán évi halzsákmánya
elérte az 5,5 millió tonnát, ezzel szemben 1945-ben mindössze 1,5 millió tonnát
tett ki. Az élelmezés romlása különösen súlyosan hatott a városi lakosságra. A
japán hatóságok 1944. szeptember 1-töl Tokióban és Yokohamában csak minden
negyedik nap, 1945. február 1-töl pedig csak minden hatodik nap osztottak
ki halat a lakosságnak. Ez azért vált szükségessé mert a Tokióba és Yokohamába
érkezö napi halmennyiség 1944 öszétöl 1945 elejéig 270 tonnáról
100 tonnára csökkent. Rizs helyett a lakosság föképpen pótszereket kapott,
de ezeket is csak rendszertelenül. A cukorfogyasztás 1945-ben 132 ezer tonnára
csökkent, holott 1941-ben 816 ezer tonna volt. Ugyanakkor az uralkodó körök
képviselöinek az élelmezési helyzettel foglalkozó nyilatkozataiból csak
úgy áradt az optimizmus. "A nélkülözésekkel teli élet írta az Aszahi
címü lap szellemében erösíti a japán népet . . ." 1945-re teljes
hanyatlásnak indult a japán ipar legrégibb ága: a textilipar. A textilgyárakat
föleg vegyszerek és repülögép-alkatrészek gyártására állították át:
1943 derekán már csak 35 százalékuk készített textilárut, 41 százalékuk
haditermelésre állt át, a többi pedig munka nélkül volt. A késöbbiek
folyamán a textilipar termelési kapacitása tovább csökkent: a polgári lakosság
számára gyártott szövetek mennyisége Japánban 1944-ben már csak hét százaléka
volt az 1937. évinek. Nem véletlen hát, hogy az elosztásra kerülö áruból
13 före jutott egy férfinadrág. A bombázások következtében a háború végére
csak Tokióban több mint négy millió lakos vált hajléktalanná. 1944-1945
folyamán mintegy 22 millió japán hagyta el lakhelyét, és keresett menedéket a
városok és falvak romjai között. Az életszínvonal csökkenéséböl és a
bombázásokból adódó szörnyü nélkülözéseket fokozta a gyárakban és
bányákban uralkodó rendkívül súlyos munkarend. "Nem volt ritka eset írják
japán történészek -, hogy a munkásoknak havi 450 órát, vagyis napi 15 órát
kellett dolgozniuk szabadnap nélkül. Ez semmiben sem különbözött a katonai
fegyházak foglyainak munkájától." Különösen nehéz körülmények között éltek
a textilipari munkásnök. A gyárudvarokon épített közös szállásokon laktak,
és ketten felváltva ugyanazon ágyban aludtak. Megtiltották nekik, hogy
elhagyják a gyár területét, és hogy rokonaikkal, barátaikkal, szabadon
levelezzenek. A japán munkásnök bére a háború éveiben alig haladta meg a
férfimunkások átlagbérének 40 százalékát. A fasiszta rendszer megfosztotta a
munkásosztályt a szociális törvényhozásnak még a látszatától is. A japán
dolgozók a kegyetlen terrorrendszer, továbbá a szakszervezetek és a demokratikus
szervezetek feloszlatása ellenére is szüntelenül folytatták harcukat a háború
nehéz éveiben. A háború elleni tiltakozás és a töke elleni támadás fö
formájául a munkások a munkakerülést választották. Ez jelentösen hatott a
hadigazdaságra. A fegyvergyárakban 1944 júliusában a munkakerülés miatt 18
százalékos, 1945 júliusában pedig 40 százalékos munkaidö-kiesés
mutatkozott. A százalékarány ez idö alatt a hajógyárakban 24 százalékról
52 százalékra, a repülögépiparban 21 százalékról 51 százalékra emelkedett.
A japán proletariátus a sztrájkot is alkalmazta harcában. Gora Hani japán
történész adatai szerint a munkások 1942-ben 14373 fö részvételével 268
sztrájkot, 1943-ban pedig 16694 részvevövel 443 sztrájkot szerveztek.
1944-ben több mint 10 ezer munkás vett részt a sztrájkokban, 1945-ben pedig 256
sztrájk zajlott le 164585 munkás részvételével. A munkások föleg a
munkabérek emelését és életkörülményeik javítását követelték. Emellett olykor
háborúellenes követeléseknek is hangot adtak. A háború végéig minduntalan
haszonbérleti konfliktusokra került sor a japán falvakban. Általában évente
legalább kétezer ilyen konfliktus zajlott le. 1945-ben a japán
parasztságjelentös része már kibújt a mezögazdasági termékek
beszolgáltatása alól. A háború éveiben mély illegalitásban folytatta
tevékenységét a Japán Kommunista Párt. A kommunisták háborúellenes csoportokat
szerveztek az üzemekben, a bányákban, a falvakban, valamint a hadseregben és a
hajóhadnál. A kommunisták tömeges letartóztatása, a kormány szüntelen propagandája,
amelyben "a nemzet szolidaritását aláásó" személyek ellen
"erélyes rendszabályokat" követelt, az uralkodó körökben 1945
tavaszán az ország belpolitikai helyzete miatt eluralkodott nyugtalanság mindez
arról tanúskodott, hogy a háború elleni harc Japánban még a véres
monarcho-fasiszta rendszer ellenére sem csendesedett le. Ilyen körülmények
között szó sem lehetett a japán néptömegek és az uralkodó osztályok
erkölcsipolitikai egységéröl, bár a japán imperializmus apologétái a
legnagyobb buzgalommal próbálták az ilyen egység meglétét bizonyítani. Semmi
sem törölhette ki a japán nép emlékezetéböl történetének olyan
nagyszerü eseményeit, mint amilyenek a "rizslázadások" voltak. A
japán népben továbbra is éltek és legjobb fiainak höstetteiben testet öltöttek
annak a harcnak a hagyományai, amelyet az egyszerü, dolgos embereket
világuralmi ábrándokkal szédítö elnyomók ellen folytatott. Japán
kormánykörei lépten-nyomon becsapták a néptömegeket. Az egész csendes-óceáni
háború folyamán például rendszeresen eltúlozták hadihajókat illetöen
ötszörösen, a repülögépeket pedig hétszeresen az amerikai fegyveres
eröknek okozott veszteségeket. A japán veszteségeket ugyanakkor
kisebbítették, mégpedig hadihajókban 1/5-ére, repülögépekben 1/7-ére. A japán
nép defetista hangulatának ellensúlyozására az uralkodó körök titkolták a
szovjet-német arcvonalon, valamint a csendes-óceáni hadszíntereken kialakult
helyzetet. A kormány mindent elkövetett, hogy megszilárdítsa a népnek a
gyözelembe vetett hitét. "Elérkezett a kedvezö pillanat a háború
gyözelmes befejezéséhez" mondotta Kuniaki Koiso 1945. újévi
rádióüzenetében. S ugyanezt ismételgette Mamoru Shigemitsu külügyminiszter is
1945. január 21-én a parlament 86. ülésszakán: "Egy percig sem kételkedünk
végsö gyözelmünkben." A Kantaro Suzuki-kormány, amely 1945.
április 5-én felváltotta Koiso kormányát, makacsul folytatta a Japán
"legyözhetetlenségével" való féktelen kérkedés politikáját,
amelyért a japán népnek olyan nagy árat kellett fizetnie. Attól tartva, hogy a
nyílt fasiszta katonai diktatúra még jobban fokozza a néptömegek
elégedetlenségét, az uralkodó körök 1945 tavaszán úgy határoztak, hogy
helyreállítanak néhányat azokból a parlamenti intézményekböl, amelyeket
1940-ben a fasiszta, úgynevezett "új politikai struktúra" bevezetésekor
megszüntettek. E "struktúra" alapja a nagy monopoltökés
szövetségek a "zaibatsuk" uralma volt. Ezek közül négy a Mitsui, a
Mitsubishi, a Sumitomo és a Yasuda különösen sokat keresett a háborúban. A
háború végén együttes vagyonuk értéke meghaladta a hárommilliárd jent, holott
1930ban még csak 875 millió jenük volt. Elsösorban a monopoltöke
kapzsiságában kell keresnünk az agresszív japán imperializmus gyökerét, nem
pedig a japán nép veleszületett "idegengyülöletében", ahogy azt
a "japán lélek" néhány "ismeröje" állítja. A japán
államban vezetö szerepet játszó és tevékenységüket illetöen bizonyos
önállóságot élvezö militaristák a japán monopoltöke eszközéül
szolgáltak. A legnagyobb "zaibatsuk" tartották kezükben a japán
politika kulcsát. Jellemzö, hogy amikor javában dúlt a háború, Hideki Tojo
hadügyminiszter, a katonai klikk legelvetemültebb megszemélyesítöje, a
"zaibatsuk" képviselöiböl a kormány mellett egy különleges
titkos bizottságot alakított. Ez a hét nagyiparosból álló szerv adott a
miniszterelnöknek tanácsokat belés külpolitikai kérdésekben. Beleegyezésük
nélkül a kormány semmit sem tehetett. Ezek a tények már önmagukban is
rácáfolnak a nemzetközi reakciónak arra a dajkameséjére, amely szerint a japán
monopoltökések a japán militaristák agresszivitásához viszonyítva
"mérsékeltek". Nagyrészvényes volt maga a császár is. Családja kezén
a háború végén 29 japán társaság részvényei voltak. A japán császári ház
összvagyona a csendes-óceáni háború kirobbantásának pillanatában elérte a 30
milliárd jenes csillagászati összeget, holott az 1913-ban még csak 340 millió
jenre rúgott. A császár nemcsak nagytökés, hanem a leggazdagabb
földbirtokos is volt. Japán történészek megállapítása szerint a monarchia volt
a japán fasizmus támasza. A császár, "isteni" eredetére hivatkozva,
az abszolút hatalom minden eszközével támogatta az országban a véres
terroruralmat, a néptömegek kegyetlen kizsákmányolását, a szabadgondolkodás
legcsekélyebb megnyilvánulásának kíméletlen elfojtását. Csak a japán
imperializmusra lesújtó megsemmisítö csapás kényszeríthette ki a
császárból nyomban a fegyverletétel után azt a kijelentést, hogy elveti
"azt a hamis elgondolást, amely szerint a császár isteni eredetü, a
japánok pedig fölötte állnak minden más népnek, és világuralomra hivatottak".
De amíg a háború dúlt, az "új politikai struktúra" fasiszta jellegét
takargató abszolút monarchia minden erövel a japán nép elbódítására
törekedett. E "struktúra" egyik jellemzöje volt az országszerte
müködö olyan szervezetek tevékenysége, mint a "Trónt Támogató
Politikai Társaság" és a "Trónt Támogató Társaság". Ezeket a
"népieknek" reklámozott szervezeteket 1945 tavaszán, a japán
imperializmus katonai és politikai helyzetének romlása folytán
használhatatlanoknak nyilvánították. Kunlaki Koiso miniszterelnök is
kijelentette, hogy az "új politikai struktúra" szervezeteinek semmi
közük a néphez, s hogy a helyükbe lépö szervezetnek "más
jellegünek kell lennie, és a nép spontán mozgalmán kell alapulnia".
Még határozottabban foglalt állást a sajtó. Az Aszahi címü lap ezt írta :
"Ostobaság volna a harci szellem fokozását követelni a néptöl, amikor
el van zárva a politikától." A japán imperialisták, akik véres fasiszta
diktatúrát vezettek be az országban, olyan látszatot keltettek, mintha megengednék
népi pártok szervezését, s maguk is a "népi" politikusok köntösében
tetszelegtek. "Nézetünk szerint írta a Cheikoku shimpo címü lap 1944.
december 20-án a politika alapjává azt az elvet kell tenni, hogy Żaz egész
népet testvérek alkotják, az egész nép apákból és gyermekekböl áll®".
E demagóg kampány során 1945. március 30-án feloszlatták a "Trónt Támogató
Politikai Társaságot", másnap pedig létrehoztak "egy új politikai
pártot: az úgynevezett ŻNagy Japán Politikai Társaságát®". Hamarosan
feloszlatták a "Trónt Támogató Társaságot" is. Mindezt Japán
"liberalizálódásaként" reklámozták, s ennek a japán uralkodó körök
véleménye szerint nemcsak az országon belüli engedetlenséget kellett volna
enyhítenie, hanem az antifasiszta koalíció államaira is kedvezö hatással
kellett volna lennie. A londoni Times akkoriban nagyon helyesen állapította
meg, hogy Japán pártjainak újjászervezése kirakat jellegü. Még egyes japán
sajtószervek is kénytelenek voltak elismerni, hogy hazugság a propagandának az
az állítása, amely szerint a nép üdvözli az új párt megalakítását. A Tokyo
Shimbun címü lap például február 7-én kijelentette: "A nép nemigen
érti ezt az új párt szervezése körül csapott csinadrattát . . . A nép közömbös
e párt iránt. Nem nehéz elképzelni, milyen eredményei lehetnek egy olyan
politikának, amely érthetetlen a nép számára, s amelynek nincs közvetlen köze a
néphez." A liberalizmussal kacérkodó japán imperialisták továbbra is
kegyetlenül leszámoltak mindenkivel, aki elégedetlen volt a fasiszta
rendszerrel. A régi pártok átszervezése céljából indított kampány során a japán
kormány újból leszögezte "a közvélemény irányítására vonatkozó fö
célkitüzéseit". Utalt arra, hogy "szigorúan üldözni fog minden
olyan jelenséget, mint az államrendszerbe vetett hit megrendítése, a háborús
kimerültség és a defetizmus eszméjének terjesztése, valamint az országon belüli
egység megbontása". A monarcho-fasizmusra támaszkodó és ugyanakkor a
néppel kacérkodó japán imperialisták abban reménykedtek, hogy leküzdhetnek
minden belpolitikai bonyodalmat, mindenekelött abban, hogy leküzdhetik a
nép defetista hangulatának terjedését. A japán imperializmus még mindig
veszélyes ellenfele volt az antifasiszta koalíciónak, amint ezt a Csendes-óceán
térségében 1945. elsö félévében lezajlott háborús események is tanúsítják.
2. Harctevékenység a Csendes-óceán és Délkelet-Ázsia térségében 1945-re Japán
hadászati helyzete bonyolultabbá vált (16. sz. térkép). A japánok 1944-ben
Kínában indított támadása elhúzódott. A Kuomintang hadseregei elleni
harctevékenységük sikerrel járt ugyan, de az egyre növekvö és
erösödö kínai népi csapatok heves ellenállást fejtettek ki velük
szemben. Burmában a japánok elvesztették régi fölényüket, kénytelenek voltak
visszavonulni, és egyik állásukat a másik után feladni. A Csendes-óceánon Japán
elvesztette a mandátumszigeteket és a Fülöp-szigetek középsö részét. A
japán flotta 1944-ben súlyos veszteségeket szenvedett. Három japán hadsereget
(a 17., a 18. és a 31. hadsereget) a Bismarck-szigeteken, Új-Guineában és a
Karolina-szigeteken körülzárták. A harctevékenység a Csendes-óceán középsö
és délnyugati részéböl a Dél-kínai-tengerre és a tulajdonképpeni
Japán-szigeteket körülvevö térségbe tolódott át. Jóllehet az általános
politikai és hadászati helyzet 1945 elejéig Japán szempontjából romlott, a japán
imperialistáknak az anyaországban, Koreában és Kína nagy részében még mindig
jelentös embertartalékaik és nyersanyag-készleteik voltak. Az ipari
termelés általános hanyatlása ellenére folytatódott a legfontosabb fegyverek
gyártása. 1945 elsö hét hónapjában Japánban 22 tengeralattjárót, 6
torpedónaszádot és több mint 11 ezer különféle repülögépet készítettek. Az
anyaországban és Északkelet-Kínában rengeteg hadiüzem gyártotta a tüzérségi
eszközöket és a löszert. Japánnak erös szárazföldi csapatai voltak, s
ezek az elözö években viszonylag csekély veszteséget szenvedtek. 1945
elején több mint 5 millió 365 ezer ember állt fegyverben, s közülük 4 millió
100 ezer fö a szárazföldi csapatoknál és légierönél, 1 millió 265
ezer fö pedig a haditengerészeti eröknél szolgált. A szárazföldi
csapatok összlétszámából Kína megszállt területein 1 millió 956 ezer,
Délkelet-Ázsia országaiban 490 ezer (ebböl Burmában 300 ezer), a
csendes-óceáni szigeteken 338 ezer és a tulajdonképpeni Japánban (a
Ryükyü-szigeteket is beleértve) 1 millió 416 ezer katona és tiszt
tartózkodott. Az anyaországban állomásozott majdnem az egész japán flotta is, s
ezzel együtt a katonák létszáma itt elérte a 2 millió 680 ezer föt. 1945
januárjában elfogadták és hamarosan életbe is léptették a "gyözelem
eléréséhez szükséges rendkívüli intézkedések programját", amely a
harmadsorban mozgósítandó tartalékosokból 44 hadosztály megalakítását irányozta
elö. A japán légierönek, amely föképpen (csaknem kétharmad
részben) halálpilóták vezette "Baka" típusú repülögépekböl
állott, 1944 végén-1945 elején mintegy 8870 repülögépe volt. Ezek nagy
részét az anyaország szigetein, továbbá Koreában és Kínában tartották. Japán
haditengerészeti flottája 1945 januárjában nem volt jelentös. Nagy hajói
közé 6 sorhajó (ezek közül kettö repülögép felés leszállásra volt
berendezve), 4 repülögép-anyahajó (48 repülögéppel), 7 cirkáló, 22
torpedóromboló és 44 tengeralattjáró tartozott. A flotta föeröit az
anyaországban tartották, és üzemanyag hiányában rendkívül korlátozott mértékben
használták fel. A flotta könnyü eröinek egy része néhány cirkálóval a
Maláj-szigetvilág és a Bengál-öböl térségében tartózkodott; ezek létszáma
mintegy 19 ezer fö volt. Az anyaország, Északkelet-Kína és Korea
haditermelésére támaszkodva, nagy szárazföldi és légierök birtokában
Japánnak lehetösége volt a szárazföldi harcszíntéren szívós és tartós
ellenállásra. Ennek megfelelöen a hadviselés általános terve amelyet a
föhadiszállás dolgozott ki és a legfelsö haditanács 1945. január 25-én
hagyott jóvá kimondta: "A birodalom folytatja határozott
eröfeszítéseit a hadviselés terén, és kedvezö fordulatra számít a
háborús eseményekben, egyúttal kialakítja a Japánra, Mandzsúriára, Kínára
támaszkodó aktív védelem rendszerét, és szívós halogató háborút folytat."
Konkrét rendszabályként a japán nép általános felfegyverzését, a legfontosabb
termelési ágak és a közlekedés katonai igazgatását, valamint a helyi
közigazgatás rendszerének a fegyveres erök védelmi tevékenységéhez
alkalmazkodó átszervezését irányozták elö. A japán hadvezetés a halogató
háborúra való felkészülés általános hadászati elgondolásának megfelelöen
dolgozta ki az 1945. évi haditevékenység tervét. A Szovjetunió távol-keleti
határaira felvonultatott Kvantung-hadseregnek készenlétben kellett állnia arra
az esetre, ha konfliktus következne be a Szovjetunióval. Tervbe vették azt is,
hogy a Szovjetunióval való háború kitörése esetén ezt a hadsereget Kína más
vidékeiröl Észak-Kínába átdobott csapatokkal erösítik meg. A kínai
hadszíntéren a japán hadvezetésnek az volt a terve, hogy szétzúzza a kínai népi
csapatokat, és újabb csapásokat mér a Kuomintang-hadseregre, kompromisszumos
békére kényszeríti Csang Kajsek kormányát, és így Kínát Japán védelmének
támaszpontjává teszi az ázsiai kontinensen. A délkeletázsiai országokban pedig
az, hogy megtartja burmai pozícióit, és megakadályozza az amerikai-angol
csapatok behatolását Malájföldre és Indonéziába. Védelmük megerösítése
céljából a japánok 1944 végén Szumátra szigetére és a Malájföldre dobták át a
16. japán hadsereg Celebesz, Borneó és Jáva szigetén állomásozó csapatait. A
Csendes-óceán térségében a japán hadvezetésnek az volt a terve, hogy az
anyaország és a kínai partvidék elöterének védelmével feltartóztatja az
amerikai-angol fegyveres erök elönyomulását, és ezzel idöt nyer
a tulajdonképpeni Japán-szigeteken megvívandó "döntö
ütközethez". A "Tan"-tervben (1945. március) kifejtett
alapvetö védelmi célok a következökben foglalhatók össze:
megkapaszkodni a Ryükyü-szigeteken, Tajvan és Sanghaj térségében; ha
reménytelenné válik a helyzet, minél súlyosabb veszteségeket okozni az
ellenségnek, és mindenképpen megakadályozni, hogy ott légi támaszpontokat
rendezzen be; folytatni az elökészületeket az anyaországi szigetek
védelmének utolsó idöszakára. Az amerikai-angol csapatok csapásainak
elhárítása során a fö szerepet a szárazföldi csapatoknak és a
légierönek szánták. A légierö tevékenységét elsösorban a
halálpilótákra alapozták. A flotta hajóit csak kivételes esetekben és különösen
kedvezö körülmények között szándékoztak bevetni. Az amerikai-angol
fegyveres erök 1945-ig jelentös eredményeket értek el. Elfoglalták a
Csendesóceán csaknem valamennyi szigetét, a Fülöp-szigetek egy részét, és
döntö vereséget mértek a japán flottára. Sikeresen fejlödött a szövetséges
csapatok 1944. évi burmai támadása is. 1945-ig az amerikai hadvezetés a
Csendes-óceán térségében összpontosította az amerikai flotta csaknem 90
százalékát, négy összfegyvernemi és három légi hadsereget, a hadászati
légierö magasabbegységeit, valamint óriási mennyiségü különféle
szakalakulatot és kiszolgáló csapatot. 1944. október 1-i adatok szerint a
Csendes-óceán térségében müködö amerikai csapatok állományába 1314931
katona és tiszt tartozott. A velük együttmüködö ausztráliai csapatok
létszáma meghaladta a 100 ezer föt. Úgy számoltak, hogy a japán anyaország
elleni haditevékenységben összesen 2 millió 250 ezer ember és 7000
repülögép vesz részt. Az Egyesült Államok csendes-óceáni flottája 1945.
január 1-én 23 sorhajóból, 94 repülögép-anyahajóból, 57 nehézés
könnyücirkálóból, mintegy 350 torpedórombolóból, 217 tengeralattjáróból és
ezer különféle deszant-, illetve kisegítö hajóból állott. 1944 végén a
Csendesóceánra érkezett egy angol flotta, amelynek állományába két sorhajó,
négy repülögép-anyahajó, három cirkáló és több torpedóromboló tartozott. A
burmai arcvonalszakaszon az amerikai-angol hadvezetésnek egy 500 ezer
emberböl és 2499 repülögépböl (1269 angol és 1230 amerikai
gépböl) álló hadserege tevékenykedett. Az indiai-óceáni angol flotta,
amely a Bengál-öböl felöl biztosította a burmai tevékenységet, két
sorhajóból, öt repülögép-anyahajóból, hét cirkálóból és több más kisebb
hadihajóból és kisegítö hajóból állt. Az amerikai-angol fegyveres
eröknek a Csendes-óceán és Délkelet-Ázsia térségében több mint kétszeres
fölényük volt repülögépekben, tizenháromszoros fölényük
repülögép-anyahajókban és négy-hétszeres fölényük más hadihajókban. A
szárazföldi csapatokat illetöen továbbra is a japán fegyveres erök
voltak fölényben. A túlerö biztosította az Egyesült Államok és Nagy-Britannia
hadmüveleteinek sikerét a tengeren és Burmában. Az amerikai-angol
szárazföldi eröket akkor azonban nem tartották elegendöknek, hogy
közvetlenül Japánban vagy az ázsiai kontinensen bontakoztassanak ki
haditevékenységet. Az amerikaiak úgy vélték, hogy közvetlen Japán elleni
támadás esetén súlyos veszteségeket szenvednek, s hogy "ha a szövetségesek
sikeresen el is foglalnák a Japán-szigeteket, ezután esetleg még hosszú ideig
ellenállásba ütköznének az ázsiai szárazföldön". Az adott helyzetben
döntö jelentöségü volt a Szovjetunió távol-keleti
állásfoglalása. A Szovjetunió távol-keleti hadba lépésére vonatkozólag 1945
elött folytatott eszmecserét, amelyet azután az 1945. február 11-ijaltai
egyezmény is megerösített, a nyugati hatalmak 1945. évi haditevékenységük
megtervezésekor figyelembe vették. Az amerikai vezérkari fönökök
bizottságának a fegyveres erök számára 1944. december 1-én kiadott, majd
1945. január 22-én helyesbített alapvetö utasítása a japán anyaországba
való betörés idöpontját az európai haditevékenység befejezésétöl
tette függövé. 1945 elsö hét hónapjában a terv szerint el akarták
foglalni a Fülöp-szigeteket, majd el akarták érni Japán közvetlen
elöterét, és megteremteni a tengeri blokádhoz, valamint a légi bombázáshoz
szükséges támaszpontokat. A japán Kyüshüés Honshu-szigeten
legkorábban 1945-1946 telén vagy 1946-ban szándékoztak partra szállni.
Délkelet-Ázsiában az amerikai-angol hadvezetésnek az volt a terve, hogy minél
hamarább felszabadítja a japán megszállás alól Burmát és a Malájföldet, s
megszünteti a Malacca-szoros blokádját. A jóváhagyott tervnek megfelelöen
az amerikai-angol fegyveres erök támadása a Csendes-óceán térségében
1945-ben a Fülöp-szigetekhez tartozó Luzon-sziget elfoglalásával
kezdödött. Itt a 14. japán hadsereg védett Yamashita tábornok
parancsnoksága alatt. A hadsereg létszáma a kiszolgáló egységeket és az
öralakulatokat is számítva körülbelül 180 ezer före rúgott. A japánok
föcsoportosítása (mintegy 90 ezer fö) a Luzon-sziget északi részében
összpontosult. Itt várták az amerikai csapatok partraszállását. Egy kisebb
csoportosítás (mintegy 20000-30000 fö) a dél-nyugati partvidéken, Manila
körzetében, valamint a sziget déli részén helyezkedett el. A csapatok légi
oltalmazására a japán parancsnokságnak mintegy 200 repülögép állt a
rendelkezésére. Japán haditengerészeti erök nem tartózkodtak a
Fülöpszigetek vizein, kivéve néhány örhajót és naszádot. A tengerröl
való támogatás hiánya és a gyenge légi oltalmazás miatt a japánok védelme
Luzonszigetén könnyen sebezhetö volt. Emellett a japán parancsnokság nem
tudta idejében megállapítani az amerikai fegyveres erök következö
csapásának idöpontját és helyét. Ezért a 14. hadsereg föeröit a
sziget belsejében vonták össze, hogy az amerikai partraszállás helyétöl
függöen akár a nyugati, akár a keleti partra irányíthassák. Közvetlenül a
partokon, föképpen a települések közelében, század-zászlóalj erejü
helyörségek látták el a védelmet. A deszantelhárítás általában gyenge
volt, még a partraszállásra legalkalmasabb szakaszokon is. A japán csapatok
hátában a Fülöp-szigeteki partizánok nagy osztagai müködtek. Ezek
pusztították a japánok eröit, löszerés élelmiszer-raktárakat
robbantottak fel, zavarták a közlekedést, s kiszabadították a hadifogságba
került amerikaiakat. Különösen nagy szerepe volt a megszállók elleni harcban a
japánok ellen küzdö Hukbalahap nemzeti felszabadító hadseregnek, amely
1942-ben alakult a Fülöp-szigeteki Kommunista Párt vezetésével. A
Hukbalahap-hadsereg létszáma meghaladta a 70 ezer föt, és zsákmányolt japán
fegyverekkel harcolt. A hadsereg körülbelül 1200 ütközetben vett részt, s
mintegy 25 ezer ellenséges katonát és tisztet semmisített meg. Kiszabadította a
japán rabságból Észak-Luzon több mint egymillió parasztját, és több fontos
ponttól fosztotta meg az ellenséget még az amerikai csapatok Fülöp-szigeteki
partraszállása elött. A sziget elfoglalására az amerikai-angol hadvezetés
a Krueger tábornok vezette 6. amerikai hadsereget jelölte ki. E hadsereg
állományába két hadtest (két-két hadosztály), egy-egy önálló gyalogosés
légideszant-hadosztály, egy különleges rendeltetésü gyalogezred, egy
harckocsicsoport és nagyszámú különféle szakalakulat, illetve kiszolgáló csapat
tartozott. A hadsereg harcoló egységeinek létszáma (nem számítva a
légideszant-hadosztályt) meghaladta a 152 ezer föt, a kiszolgáló csapatoké
pedig az 50 ezer föt. A szövetséges parancsnokság azt tervezte, hogy a
hídfö birtokbavétele után a hadsereget további négy hadosztállyal és egy
önálló ezreddel erösíti meg. A hadmüvelet légi oltalmazásában (1944.
október végi adatok szerint) körülbelül 1280, repülögép-anyahajókra
telepített repülögép, valamint három légi hadsereg mintegy 800
repülögépe vett részt. A csapatok partra szállítását a 7. és a 3. amerikai
flottának kellett végrehajtania, amelyeknek állományába mintegy 850 különféle
hajó tartozott. A szárazföldi csapatok tekintetében, továbbá a tengeren és a
levegöben, az amerikaiak voltak fölényben. A hadmüvelet
elökészítése során az amerikai hadvezetés nagy légi támaszpontokat
rendezett be, és sok hadianyagot halmozott fel Leyteés Mindoro-szigeteken,
amelyeket az amerikai csapatok 1944ben foglaltak el. Ugyanakkor az amerikai
légierö több légitámadást intézett a Luzon-szigeten,a Taivanon és a
Ryükyü-szigeten levö japán repülöterek, csapat-összevonások és
közlekedési csomópontok ellen. A Luzon-sziget nyugati partjain Lingayen
körzetében 1945. január 9-én kezdték meg a partraszállást az amerikai csapatok.
A partvédö alegységek az amerikai túlerö nyomására rendezetlenül
visszavonultak. A japán csapatok nagy késéssel megkezdödött átdobását a
sziget belsejéböl a partraszállás körzetébe rendkívül megnehezítette az
amerikai légierö és a Fülöp-szigetek partizánjainak a tevékenysége. Az
erök átcsoportosításának késlekedése azt eredményezte, hogy az amerikai
deszant partraszállása idején a japán hadosztályok éppen mozgásban voltak. Így
tehát olvasható az amerikai légierö hadászati bombázásainak
tanulmányozására kiküldött bizottság jelentésében a partraszállás
Luzon-szigetén "katonai szempontból ideális körülmények között zajlott le.
Az amerikai csapatok minden ellenállás nélkül partraszállhattak, és saját
belátásuk szerint harcolhattak a szervezetlen, demoralizált, rosszul felszerelt
és rosszul ellátott ellenség ellen, amely már végképp nem remélhetett semmiféle
segítséget; olyan hadmüvelet volt ez, amelynek idején a levegöben
minden repülögép amerikai volt." Az amerikai csapatok már a harcok
elsö napjaiban 68 ezer katonát és tisztet tettek partra, s egy 24
kilométer széles, 5 kilométer mély hídföt vettek birtokba. Ez lehetövé
tette, hogy szétbontakoztassák eröiket az egész sziget elfoglalását célzó
további támadáshoz. A partraszállás másnapján, január 10-én reggel, erös
tüzérségi és légi támogatás mellett megindították a támadást. A 6. hadsereg
észak és kelet felöl egy-egy hadtesttel biztosított föeröi a
Lingayen-Manila irányban nyomultak elöre. Az amerikai csapatok nem
ütköztek szervezett ellenállásba, és a vasútvonal, valamint az országút mentén
keskeny ékben elöretörve két hét alatt 100 kilométert tettek meg. 1945.
január 28-án elörevetett egységeik elfoglalták a Manilától 80
kilométernyire északnyugatra fekvö clarki japán repülöteret. Az
ellenállás ebben a körzetben jelentösen megnött. Az amerikaiak
többször is kísérletet tettek az elönyomulás folytatására, de sikertelenül.
A japánok az amerikai csapatok szárnyaira mért csapásokkal feltartóztathatták a
Fülöp-szigetek fövárosának az irányában való elönyomulást. A Luzon
délnyugati részében levö ellenséges erök szétzúzása és a 6. hadsereg
csapásmérö csoportosítása jobbszárnyának biztosítása céljából az amerikai
hadvezetés január 29-én Olongapótól északra a japán csapatok hátában partra
szállította a 8. hadsereg egyik hadtestét. Intézkedés történt a balszárny
biztosítására is. A Fülöpszigetek fövárosának elfoglalását a 14. hadtestre
bízták, amelynek állományába harckocsiés gépesített egységek is tartoztak. A
hadtest támogatására január 31-én Manilától délre a tengerröl egy
légideszanthadosztályt szállítottak partra. Manila ellen észak és dél
felöl 1945. február 1-én indították meg újra a támadást. A japánok
ellenállása váratlanul gyengének bizonyult. Ez lehetövé tette a 14.
hadtest magasabbegységeinek, hogy három nap alatt 70-75 kilométert tegyenek
meg, s február 3-án elérjék a város északi peremét. Hamarosan a városhoz értek
a légideszant-hadosztály dél felöl elönyomuló egységei is. Manila
mintegy 20 ezer japán katonából és tisztböl álló helyörségét
körülzárták. A városban mégis igen heves és szívós harcokra került sor. A japán
katonák vakon hittek a háború igazságos jellegét hangoztató hivatalos
propagandának, s ezért utolsó csepp vérükig makacsul ellenálltak. A harc sorsát
az amerikaiak óriási emberés technikai fölénye döntötte el. Február 22-ig
Manila túlnyomó része az amerikai csapatok kezére került. A japánok csak az
óváros (Intramuros) várfallal körülzárt negyedeiben és más kerületek három
köépületében tartották magukat továbbra is. Az utolsó ellenállási gócok
elleni rohamba az amerikaiak nehéztüzérséget, harckocsikat és rohamlövegeket is
bevontak. Február 23-án reggel az amerikai egységek egyórás tüzérségi
elökészítés és légi bombázás után a falakon támadt réseken át három
oldalról betörtek az Intramurosba. Két napon át folytak a harcok a régi
eröd pincéiben, alagútjaiban és kazamatáiban. Február 25-én estére az Intramuros
védöit megsemmisítették, 1945. március 4-re pedig az amerikaiak teljesen
elfoglalták Manilát. A Fülöp-szigetek fövárosáért vívott harcok idején az
amerikai hadvezetés február 16-án tömeges légitámadások és hosszas
hajótüzérségi tüz után tengeri és légideszantot szállított partra a
Manilai-öböl bejáratánál fekvö Corregidor-szigeten. A sziget 6000
fönyi helyörsége a tüzérségi tüz és a bombázások következtében
nagy veszteségeket szenvedett. Az életben maradt japánok a halálra ítéltek
elkeseredettségével küzdöttek. Látva helyzetük reménytelenségét, egyre-másra
robbantották fel az alagutakat saját magukkal együtt. Február 28-án
megszünt a japán ellenállás Corregidor szigetén. A Manilai-öböl bejárata
nyitva állt. Az amerikai hadvezetésnek lehetösége nyílt arra, hogy Manila
és Cavite kikötöjén át megszervezze csapatai ellátását. A további
harctevékenység Luzon szigetén azt célozta, hogy a sziget déli és északi
részében egymás után elszigeteljék a japán csapatok csoportosításait. Az
ellenség déli csoportosítását 1945. április végére semmisítették meg.
Hivatalosan a haditevékenység Luzon szigetén 1945. július 1-én ért véget, bár a
sziget északi részében az egyes ellenséges csoportok elleni harcok egészen a
háború végéig tartottak. Azáltal, hogy az amerikaiak elfoglalták a
Fülöp-szigeteket, tovább romlott Japán hadászati helyzete. Megszakadtak a déli
tengerekkel való közlekedési útjai. A hadászati nyersanyagokat, elsösorban
az ásványolajat és az ásványolaj-termékeket Indonéziából most már csak
Indokínán és Kínán át szállíthatták. A Dél-kínai-tenger teljesen az amerikai
fegyveres erök uralma alá került. Közvetlen veszély fenyegette az
Indonéziában, Indokínában, Hajnan szigetén, Tajvan szigetén, a
Ryükyü-szigeteken és Kína keleti partvidékén müködö japán
csapatokat. Ugyanakkor rendkívül súlyossá vált a japánok helyzete Burmában is.
Itt az amerikai-angol és a kínai csapatok a burmai partizánok és a helyi
lakosság támogatásával folytatták 1944-ben megkezdett támadásukat. E támadás
során a szövetséges csapatoknak emberben és harci technikában egyaránt nagy
fölényük volt. Burma északi részében az amerikai és kínai csapatok 1945. január
22-én felszabadították a Burmát Kínával összekötö országutat. Mountbatten
tengernagy, a délkelet-ázsiai szövetséges erök föparancsnoka
értesítette az Egyesült Államok elnökét, Nagy-Britannia miniszterelnökét és a
Vezérkari Fönökök Egyesített Bizottságát: "a Quebecben kapott
utasítás elsö részét teljes mértékben végrehajtottuk: a Kínába vezetö
szárazföldi utat szabaddá tettük". A Közép-Burmában müködö 14.
angol hadsereg, megtörve a japánok ellenállását, az Irrawaddy folyónál 1945.
március 21-én megtisztította a japánoktól Mandalay városát és a Rangoonba
vezetö vasútvonal mentén elönyomult dél felé. Ugyanakkor Burma
délnyugati részében angol tengeri deszantok elfoglalták Ramree és Cheduba
szigetét, a 15. indiai hadtest pedig, miután január 3-án birtokba vette
Akyabot, megkezdte az elönyomulást a partvidék mentén, s egyúttal
deszantot készített fel Burma fövárosa, Rangoon ellen. A japán csapatok
hátában 1945. március 27-én felkelt az úgynevezett "burmai hadsereg",
amelyet a japánok még 1942-ben szerveztek a helyi lakosságból. A mintegy 50
ezer fönyi burmai egységek hátba támadták a visszavonuló japán csapatokat.
Ilyen körülmények között a japánok 15. és 33. hadserege kénytelen volt
meggyorsítani visszavonulását déli irányban és a burma-thaiföldi határ felé. Az
ellenséget üldözö angol csapatok május 2-án elfoglalták Promet. Ugyanazon
a napon tengeri deszantot tettek partra Rangoonban, ahonnan a japánok elözöleg
már kivonultak. Május 6-án estig a deszantegységek Rangoontól elönyomultak
északkeleti irányban, és egyesültek a 14. angol hadsereg csapataival. Burma
nagy részét felszabadították, közben a délkelet-ázsiai amerikai-angol fegyveres
erök állománya megváltozott. Az Észak-Burmában müködö kínai és
amerikai csapatokat átdobták Kínába. Burmában, a már ott levö 14. hadsereg
mellett újonnan megalakították a 12. angol hadsereget. Ezek a hadseregek 1945
május-augusztusában befejezték a japán csapatok szétzúzását, és megtisztították
tölük Burma keleti részét. A japán csapatoknak a burmai arcvonalszakaszon
elszenvedett veresége Délkelet-Ázsia más országaiban is gyengítette Japán
védelmét. Veszély fenyegette a Thaiföldön, Malájföldön, Indokínában és
Indonéziában tartózkodó megszálló csapatokat. Singapore mint haditengerészeti
támaszpont elvesztette hadmüveleti jelentöségét. Japán elesett a
burmaí rizstöl, cinktöl, wolframtól és más hadászati nyersanyagoktól.
Ugyanakkor az amerikai-angol hadvezetés megszüntette a japán csapatok
részéröl Indiát fenyegetö veszélyt, helyreállította a szárazföldi
összeköttetést Kínával, és Délkelet-Ázsiában szétverte Japán fegyveres
eröinek föcsoportosítását. Kedvezö feltételek alakultak ki
ahhoz, hogy a szövetségesek hadmüveleteket kezdjenek Malájföld és
Singapore elfoglalása, Thaiföld legfontosabb hadászati pontjainak kézrekerítése
és Indonéziában katonai támaszpontok létesítése céljából. Ezért a Vezérkari
Fönökök Egyesített Bizottsága a délkelet-ázsiai fegyveres erök
föparancsnokának 1945. augusztus 2-án adott direktívájában elrendelte a
vezetése alatt álló csapatok haditevékenységének folytatását azzal a
feladattal, hogy szabadítsák fel Malájföldet, és állítsák helyre a singapore-i
haditengerészeti támaszpontot, kössék le a Thaiföld területén harcoló japán
csapatokat, létesítsenek támaszpontokat Jáva és Szumátra szigetén és más
körzetekben a tulajdonképpeni Japán elleni fö hadmüveletek
végrehajtása céljából. A direktíva leszögezte, hogy a legföbb feladat
elökészíteni a szükséges eröket (három-öt hadosztályt, valamint
önálló haditengerészeti és légi magasabbegységeket) a japán anyaország
területén vívandó harcra. A Délkelet-Ázsiában tervezett hadmüveletekre a
háború végéig nem került sor. Az angol-ausztráliai csapatok csak Borneó, Jáva és
Celebesz indonéz szigeteket foglalták el. Abban az idöben a Csendes-óceán
térségében a haditevékenység a japán anyaország közvetlen elöterébe
helyezödött át. Az amerikai hadvezetés még a Fülöp-szigetekért vívott
harcok során megkezdte az elökészületeket a Japán elleni további
hadmüveletekre. A Vezérkari Fönökök Egyesített Bizottsága a
következö feladatot tüzte a csendes-óceáni fegyveres erök elé:
"Legkésöbb 1945. február 19-ig vegyenek birtokba egy vagy több
hídföt a Nampo-szigeteken, és legkésöbb 1945. április 1-ig egy vagy
több hídföt a Ryükyü-szigeteken . . . hogy az amerikai
támaszponti légierö további repülöterekhez jusson az anyaországi
szigetek ellen irányuló légitámadások fokozása végett; fejezzék be Japán
tengeri és légi blokádját, könnyítsék meg az elökészületeket a Japán
anyaország szigeteire való betöréséhez és végül, gyakoroljanak lankadatlan
katonai nyomást Japánra." E feladat végrehajtását a japán anyaország és a
Mariana-szigetek között félúton fekvö Ivo Jima-sziget elfoglalásával
kezdték meg. Ivo Jima szigetét a japán hadvezetés nem tekintette hadászatilag
fontosnak. Védelmét 23 harckocsival és 600 különféle ürméretü
löveggel felszerelt 23 ezer fönyi helyörségre bízta. A csapatokat a
levegöböl hat vadászgép és négy bombázó, a tenger felöl pedig
néhány apró tengeralattjáró és legfeljebb tucatnyi örhajó oltalmazta. Az
amerikai-angol hadvezetés az Ivo Jima szigetén állomásozó japán csapatok kis
létszáma és a sziget alig 5 X 8,5 kilométeres mérete ellenére nagy eröket
vont össze. Az expedíciós csapatok létszáma meghaladta a 11 ezer föt. A
hadmüvelet támogatására a légi hadseregektöl 352 repülögépet,
továbbá a repülögép-anyahajók 1170 gépét jelölték ki. A partraszállást az
5. amerikai flotta biztosította. Ennek létszáma elérte a 220 ezer föt.
Akár csak az elözö hadmüveletekben, a partraszállást itt is
hosszas légi elökészítés elözte meg. A tömeges légitámadásokat 70
napon át rendszeresen folytatták. A partraszállás február 19-én kezdödött.
Az ellenség jóformán nem is tanúsított ellenállást. A partraszállást
követö támadás azonban rendkívül lassan bontakozott ki. A több napos
hajótüzérségi tüz és légi bombázás ellenére a partra szállt csapatoknak a
sziget belsejében szívós harcot kellett vívniuk a japánokkal, akik a védelemre
ügyesen felhasználták a természetes barlangokat és a külön e célra berendezett
óvóhelyeket. Csak a nagy emberés technikai fölény döntötte el a harcot az
amerikaiak javára. 1945. március 17-re a japán helyörséget
megsemmisítették. Az amerikai hadvezetés Ivo Jima szigetén katonai támaszpontot
létesített, s ez az Aleut-szigeteken levö támaszpontokkal együtt
lehetövé tette, hogy az Egyesült Államok ellenörizze a Csendes-óceán
északnyugati részét. Az Ivo Jimán folyó harcokkal egyidejüleg készítették
elö az Okinawa elfoglalására irányuló deszanthadmüveletet. Ez a
sziget különleges helyet foglalt el az Egyesült Államok terveiben. Földrajzi
helyzete nemcsak a Kelet-kínai-tenger fölötti uralmat és a japán anyaország
állandó fenyegetésének lehetöségét biztosította az amerikaiaknak, hanem azt
is, hogy a háború utáni idöszakban nagy hadi támaszpontot rendezzenek be a
Csendes-óceán nyugati részében. A sziget bövelkedik repülöterek és
leszállóhelyek építésére alkalmas területekben, kitünö
horgonyzóhelyekben és haditengerészeti létesítményekre alkalmas helyekben. A
japán hadvezetés nagyjelentöséget tulajdonított Okinawa megtartásának.
Szárazföldi csapatokon kívül jelentös légieröt, föképpen
halálpilóták vezette gépeket és haditengerészeti eröinek egy részét
jelölte ki e feladatra. Az amerikaiak partraszállása idején a szigetet a 32.
japán hadsereg védte, amely mintegy 72 ezer katonából és tisztböl állott.
Ezenkívül katonai szolgálatra hívták be a szigeten lakó 17 és 45 év közötti
férfiakat, söt kisegítö személyzetnek a diákokat is. A 32. hadsereg
légi oltalmazását az 5. légiflottára bízták, amelynek mintegy 250
repülögépe volt. Azt tervezték, hogy a hadmüvelet folyamán szükség
esetén ezt a flottát más légiflották repülögépeivel (föképpen
halálpilóták vezette gépekkel) erösítik meg. A sziget közvetlen védelmében
részt vevö japán haditengerészeti erök egy sorhajóból, egy
könnyücirkálóból és nyolc torpedórombolóból álltak. Az amerikai-angol
hadvezetés Okinawa elfoglalásával az 1945 elején alakult 10. amerikai
hadsereget bízta meg. Ez a hadsereg megerösítésképp 300 kétéltü
harckocsit és sok müszaki, tüzérségi és aknavetö egységet kapott. A
partraszállást az 5. amerikai flotta és egy angol repülögép-anyahajóból
álló magasabbegység (összesen 1317 hadiés kisegítö hajó) biztosította. A
flotta föerejét 20 sorhajó, 33 repülögép-anyahajó, 32 cirkáló, 83
torpedóromboló és 36 tengeralattjáró alkotta. A repülögépanyahajóknak 1727
repülögépük volt. A partraszállás biztosításába bevonták a hadászati
légierö bombázógépeit is. Az inváziós csapatok összlétszáma meghaladta a
450 ezer föt. Az amerikaiaknak valamennyi haderönemben döntö
fölényük volt. A hadmüvelet elökészítése 1945 januárjától áprilisáig
tartott. Ebben az idöszakban az amerikaiak légi fényképezéssel
felderítették a sziget védelmi berendezéseit és a japán csapatok elhelyezését.
Március elsö napjaiban tömeges bombatámadásokat intéztek a
Ryükyü-szigetek térségében levö japán repülöterek és
haditengerészeti támaszpontok ellen. Március 18-án és 19-én a Kyüshü és Shikoku
szigetén, valamint a Honshu-sziget déli részében levö japán
repülötereket támadták. Március 23-án az amerikai légierö bombázta
Okinawa repülötereit, közlekedési csomópontjait és más fontosabb
objektumait. Ugyanakkor a hajótüzérség lötte Okinawa keleti, déli és
nyugati partvidékét. 1945. március 26-29-én az amerikaiak elfoglalták az
Okinawától 15 mérföldnyire nyugatra fekvö Kerama-szigetcsoportot. Ezek a
szigetek lehetövé tették az amerikaiaknak, hogy hajóik számára védett
horgonyzóhelyet biztosítsanak, és a késöbbi harcok körzetének közelében bázist
rendezzenek be csapataik ellátására hadianyaggal és technikai eszközökkel.
Okinawa nyugati partvidékén a partraszállás 1945. április 1-én reggel
kezdödött 10 sorhajó, 13 cirkáló és 23 torpedóromboló tüzének fedezete
alatt. A japán csapatok a sziget keleti partjain várták a partraszállást, így
ellenállásuk eleinte igen gyenge volt. Az amerikaiaknak különösebb
eröfeszítések nélkül sikerült már a hadmüvelet elsö napján egy
14 kilométer széles és 4 kilométer mély hídföt birtokba venniük, a
következö három nap alatt pedig kijutniuk a sziget keleti partjaira, és
kettévágniuk a japán eröket. A sziget elvesztésétöl tartva a japán
hadvezetés kísérletet tett arra, hogy a deszanthadmüvelet meghiúsítása
céljából csapást mérjen az amerikai csapatokra. A japánok erre a feladatra halálpilótáikat
és az Okinawa védelmére kirendelt flottájuk egy részét jelölték ki. A
halálpilóták támadásai április 6-án kezdödtek. Ugyanazon a napon a japán
flotta kifutott a Japán-tengerröl, és Okinawa felé tartott. A terv szerint
április 8-án hajnalban kellett volna megtámadnia az amerikaiakat. Csakhogy a
japán flottának nem sikerült rejtve megközelíteni a kitüzött célt. A
Shikoku-szigettöl délre müködö amerikai tengeralattjárók
lehallgatták a japán hajók rádióadásait, és felfedték az ellenség elgondolását.
Április 7-én reggel repülögép-anyahajókra telepített amerikai bombázók és
torpedóvetö repülögépek a Kyüshüszigettöl délre esö
körzetben megtámadták a japánokat. A "Yamoto" nevü sorhajót, egy
cirkálót és négy torpedórombolót elsüllyesztettek. A többi torpedóromboló,
sérüléseket szenvedve visszavonult támaszpontjára. Több sikerrel müködtek
a halálpilóták vezette japán repülögépek, amelyek kizárólag amerikai
hadihajókat támadtak meg. Az Okinawáért vívott csaknem háromhónapos harcok
idején (1945. április 1-töl június 21-ig) a halálpilóták 24 amerikai hajót
süllyesztettek el, 164-et pedig súlyosan megrongáltak. A japánok ennek ellenére
sem tudták meghiúsítani a partraszállási hadmüveletet, és megakadályozni
Okinawa elfoglalását. 1945. április 22-re a japán csapatok kiürítették a sziget
északi részét. A sziget déli részén, ahol a 32. japán hadsereg föeröi
müködtek, elkeseredett harcok folytak. A japán csapatok ügyesen
kihasználták az átszeldelt terepet (a szakadékokat és a barlangokat) és az elökészített
müszaki berendezések rendszerét. Védelmük leküzdésére az amerikai
hadvezetés kénytelen volt összes eröit és eszközeit bevetni. Csak heves
harcok árán sikerült szétzúzni a japán helyörséget. 1945. június 21-én
este megszünt a szigeten a szervezett ellenállás. Az Okinawáért vívott
harcok során az Egyesült Államok fegyveres eröi 75270 embert vesztettek
halottakban, sebesültekben és nyomtalanul eltüntekben. A japánok az
amerikai flotta 36 hadiés kisegítö hajóját elsüllyesztették, 368 hajóját
pedig megrongálták; az amerikai légierö 763 repülögépet vesztett. A
japán szárazföldi csapatok, a flotta és légierö vesztesége elérte a 100
ezer föt; ezen felül mintegy 42 ezer helyi lakos pusztult el. A japánok 16
különféle hadihajót vesztettek, köztük egy sorhajót, egy cirkálót és négy
torpedórombolót, továbbá 7830, többségében halálpilóták vezette
repülögépet. Mivel az amerikai-angol fegyveres erök elérték a
tulajdonképpeni Japán közvetlen elöterét, a japán hadvezetés kénytelen
volt eröteljesebben felkészülni az anyaországban és az ázsiai szárazföldön
vívandó harcokra. Az Északkelet-Kínában élö japánok számára totális
mozgósítást rendeltek el, s ez lehetövé tette, hogy 1945. július végére
jelentös számú új egységet szervezzenek. Ugyanakkorra az anyaországban
behívták a harmadsorban mozgósítandó személyeket. Katonai szolgálatra
kötelezték a Japánban élö koreaiakat és kínaiakat is. Korea és Kína
megszállt területein növekedett a bábkormányok csapatainak létszáma. Ezeknek az
intézkedéseknek az eredményeképpen a japán szárazföldi hadsereg létszáma 1945
júliusában elérte a 4,6 millió föt, amelyet az év végéig 5 millióra
szándékoztak növelni. A japán szárazföldi csapatok összlétszámából mintegy
kétmillió fö a tulajdonképpeni Japánban állomásozott. Marshall tábornok,
az Egyesült Államok hadügyminiszterének küldött jelentésében megállapította,
hogy "saját szigetei védelmére az ellenségnek kétmillió fönyi
haderö és mintegy 8000 különféle típusú repülögép áll
rendelkezésére". A japán anyaország támaszpontjain és kikötöiben
ezenkívül mintegy 1,6 millió tengerészt tartottak, akiket nemcsak tengeri,
hanem szárazföldi harcra is kiképeztek. Következésképpen, 1945. július végén a
japán anyaországban 3,6 millió katona, tengerész és tiszt volt. A japán flotta
maradványait (5 sorhajó, 4 repülögép-anyahajó, 6 cirkáló és 24
torpedóromboló) a hazai vizek támaszpontjain vonták össze. A hajók személyi
állományának többségét, a légvédelmi tüzérség kezelöszemélyzetét kivéve,
önkéntes halállal járó különféle akciókra osztották be. Japán uralkodó körei
igyekeztek az egész japán népet bevonni a fegyveres harcba. A sajtó, a rádió, a
film útján magas állású személyek arról próbálták meggyözni a dolgozókat,
hogy "a nemzeti államrendszer alapjainak megvédése érdekében a végsö
gyözelemig kell folytatni a háborút, a császár iránti örök hüség
elvéböl merítve eröt". Ezzel egyidejüleg a
föhadiszállás hadsereg-szervezési osztálya 1945. április 25-én külön
"utasítást" adott ki a lakosság számára a védelmi harcok
folytatására, s ebben azt sürgette, hogy mindenütt alakítsák meg az
"önkéntes polgári hadtest osztagait", amelyek a harcokban
együttmüködnének a hadsereggel. Két hónappal késöbb, 1945. június
22-én a japán parlament 87. ülésszaka törvényt fogadott el az önkéntes katonai
szolgálatról. E törvény szerint "szükség esetén" be lehetett hívni az
összes 15 és 60 év közötti férfiakat és a 17 és 40 év közötti nöket.
Másnap megjelent a hadvezetés parancsa "az önkéntes polgári hadtest harci
osztagairól", s ennek alapján a parancs hatálya alá tartozó személyeket
hozzájárulásuktól és családi állapotuktól függetlenül automatikusan beosztották
a harci osztagokba. A japán uralkodó körök úgy számoltak, hogy valamennyi
japánt, a nöket, gyermekeket és öregeket is beleszámítva, felhasználhatják
"mint fedezö csapatot az ellenséges tüz ellen". A japán
imperialisták, mit sem törödve a nép életével, csak azon törték a fejüket,
hogyan hosszabbíthatnák meg saját létüket, és hogyan menthetnék meg a
monarchiát. A japán császárnak és a föhadiszállásnak az volt a szándéka,
hogy titokban elrejtözik a matszusirói nagy föld alatti erödben, s az
anyaország megszállása esetén a kontinensre szökik, ott pedig a
Kvantung-hadsereg eröivel és a Kínában állomásozó expedíciós csapatokkal
folytatja az ellenállást. A "Japán területén megvívandó döntö
összecsapás" japán tervét 1945. március végén dolgozták ki és
"Ketsu" fedönévvel látták el. E terv szerint az összes
rendelkezésre álló erövel meg kellett szilárdítani a várható invázió
körzeteit, a fontosabb japán tengerszorosok és öblök bejáratait, mozgósítani és
összevonni valamennyi gyorsanmozgó eröt, különösen a légieröt és a
halálpilóták osztagait, az amerikai deszanteröknek a tengeren és a
partraszállás idején való megtámadása céljából, s mindent el kellett követni az
ország légvédelmének megerösítésére. A "Ketsu"-terv egyik
fö célja az volt, hogy "az összes eröket összpontosítva
használják fel a támadó amerikai csapatok megsemmisítésére . . ." Míg
Japán, az óriási áldozatok ellenére, az anyaországban vívandó harcokra
készülödött, az amerikai-angol hadvezetés megszokott lassúságával dolgozta
ki a Japán-szigetekre való behatolás tervét. A Vezérkari Fönökök
Egyesített Bizottságának nem sokkal a fasiszta Németország fegyverletétele után
jóváhagyott alapvetö terve szerint a Csendes-óceán térségében levö összes
haditengerészeti és légierök támogatásával a 6. amerikai hadsereg
csapatainak kellett partra szállniuk Kyüshü szigetén. A
partraszállási hadmüveletet 1945. november 1-re tüzték ki. Négy
hónappal késöbb, vagyis 1946 elején szállt volna partra a 8. és a 10.
amerikai hadsereg Honshu szigetén. A terv szerint a továbbiakban bevetették
volna az 1. amerikai hadsereget, amelyet ebböl a célból Nyugat-Európából a
Csendesóceán térségébe kellett volna átcsoportosítani. A
Kyüshü-szígeten tervezett hadmüvelet az "Olympíc", a
Honshu-szigeten tervezett hadmüvelet pedig a "Coronet"
fedönevet kapta. Marshall tábornok szavai szerint e két hadmüvelet
fö feladata a következö lett volna : "a japán erök
megsemmisítése saját területükön, valamint a Tokió-Yokohama körzet elfoglalása
. . . ezt követöen a terv szerint észak felé kellett volna
elönyomulni a többi japán sziget elfoglalása céljából". Az
"Olympic"és a "Coronet"hadmüvelet elökészítésével
egyidejüleg MacArthur törzse arra az esetre, ha Japán hamarosan letenné a
fegyvert és azt meg kellene szállni kidolgozta a
"Blacklist"hadmüvelet tervét. E terv szerint a 6. amerikai
hadsereg szállta volna meg a Kyüshü-szigetet, a Shikokuszigetet és a
Honshu-sziget nyugati részét, a 8. hadsereg a Hokkaidö-szigetet és a
Honshu-sziget északi részét, a 10. hadsereg Koreát. A megszálló hadseregeknek
az volt a feladatuk, hogy elfoglalják a hadászati központokat, elszigeteljék
Japánt Ázsiától, ellenörzés alá vegyék a legfelsö kormányszerveket,
leszereljék Japán fegyveres eröit és elnyomják a megszállással szembeszegülö
elemeket. A "Blacklist"-hadmüvelet tervének kidolgozása
korántsem azt jelentette, hogy az amerikai-angol hadvezetés a háború gyors
befejezésére számított. Stimson amerikai hadügyminiszter 1945. július 2-án
Trumanhoz intézett emlékiratában ezt írja : ". . . a partraszállást
követöen Japán elfoglalására folytatandó hadmüveletek elhúzódhatnak,
és részünkröl nagy áldozatokat és szívós harcot követelhetnek . . . Az
invázió megkezdése után, nézetem szerint, még szívósabb ütközeteket kell
megvívnunk, mint Németországban. Ennek következtében óriási veszteségeket
szenvedünk, és kénytelenek leszünk otthagyni Japánt." Nem számított gyors
gyözelemre az angol hadvezetés sem. Churchill miniszterelnök az alsóházban
azt mondotta, hogy lehetetlen volt "elöre tudni, mennyi ideig tart
majd Japán ellenállásának letörése azon a sok területen, amelyet elfoglalt, és
különösen magában Japánban". Amíg az amerikai-angol hadvezetés a Japán
anyaország elleni támadás tervén dolgozott, a haditevékenység a Csendes-óceán
harcszínterein a japán városok bombázására és Japán keleti partjain levö
egyes ipari objektumok hajótüzérséggel való lövetésére szorítkozott. E
tevékenységre gyors járatú amerikai és angol repülögép-anyahajók
magasabbegységeit jelölték ki. Ezek állományába 18 repülögépanyahajó (1246
repülögéppel), továbbá 9 sorhajó, 21 cirkáló és 74 torpedóromboló
tartozott. 1945 július-augusztusában az amerikai-angol hadvezetés 60 japán
város, köztük Tokió ellen intézett légiés tüzérségi támadást. A bombázások
különösen nagy áldozatokat követeltek a lakosságtól, amelynek ténylegesen nem
volt semmiféle légoltalmi eszköze. Óvóhelyeket csak a császár és környezete,
valamint a magasabb rangú katonai személyek és hivatalnokok számára építettek.
Az 1945 elsö felében folytatott haditevékenység eredményeképpen tehát az
Egyesült Államok és Anglia a Csendes-óceán térségében és Délkelet-Ázsiában több
gyözelmet aratott Japán fegyveres eröi felett, de nem tudott
döntö vereséget mérni a japán hódítókra. 1945 január július folyamán az
amerikai-angol fegyveres erök befejezték a harctevékenységet a
Fülöp-szígeteken és Burmában, s elérték a japán anyaország közvetlen
elöterét. Ennek következtében Japánnak a déli tengerekkel való tengeri
összeköttetése teljesen megszakadt. A hadászati nyersanyagoknak, elsösorban
az ásványolajnak és az ásványolaj-termékeknek a délkelet-ázsiai országokból
Japánba való szállítása gyakorlatilag megszünt. A japán haditengerészeti
és kereskedelmi flotta a nagy veszteségek, valamint az üzemanyaghiány
következtében súlyos helyzetbe került. Pótolhatatlan veszteségeket szenvedett a
japán légierö is. Mindamellett Japánnak még mindig nagy lehetöségei
voltak a háború folytatására. A japán imperialisták nem minden alap nélkül
számítottak arra, hogy az anyaországban, majd a kontinensen tartós és szívós
védelemre rendezkedhetnek be az Egyesült Államok és Anglia fegyveres
eröivel szemben. Ilyen körülmények között a háború további menete
szempontjából döntö jelentösége volt annak, hogy a Szovjetunió is
hadba lépett a japán agresszorok ellen.
