HÁBORÚ A
CSENDES-ÓCEÁNON ÉS ÁZSIÁBAN 1944-BEN
1. A hadviselö felek tervei. A
szövetséges fegyveres erök támadása a Csendes-óceánon A fasiszta tömb hadseregeinek a szovjet-német
arcvonalon 1942-1943-ban elszenvedett példátlan vereségei fordulópontot
jelentettek a hadiesemények alakulásában a második világháború valamennyi
arcvonalán, így a Csendes-óceán medencéjében is. Japán, amikor a
Csendes-óceánon háborút indított, azt remélte, hogy Európában gyözni
fognak a tengelyhatalmak. Ezért a japán vezetö körök állandóan segítették
német partnerüket a Szovjetunió elleni háborúban, s ezzel durván megszegték az
1941. április 13-án kötött szovjet japán semlegességi szerzödést. A
Kvantung-hadsereg a Távol-Keleten a Vörös Hadseregnek mintegy negyven
hadosztályát kötötte le. A japánok különféle akadályokat gördítettek a szovjet
hajózás útjába. 1944-1945-ben 178 szovjet kereskedelmi hajót tartóztattak fel.
A Szovjetunió távol-keleti határain nem szüntek meg a provokációk. A
japánok egyedül 1944-ben 144 esetben sértették meg a szovjet határt, és 39
esetben tüzeltek szovjet területre. Mindez azt mutatta, hogy a japán kormány a
hitleristák Szovjetunió elleni háborúját Németország és Japán közös ügyének
tekintette. Ezért a német fasiszta csapatok veresége a szovjet-német arcvonalon
egyúttal Japánra is súlyos csapást mért. Amikor a második világháborúban az
antifasiszta koalíció javára gyökeres fordulat következett be, a japán
imperialisták noha készültek rá kénytelenek voltak elállni a Szovjetunió
megtámadásától. Japán 1944-ben gyökeresen változtatott álláspontján a
japán-szovjet viszonynak egy olyan fontos kérdésében, mint az észak-szahalini
koncessziók kérdése. Japán még a semlegességi szerzödés megkötésekor
kötelezte magát, hogy néhány hónapon belül megszünteti azt az olajés
szénkoncessziót, amelyet a Szovjetuniótól 1925-ben kapott. De majdnem három év
telt el, mire a japán kormány teljesítette kötelezettségét. 1944. március 30-án
szovjet japán egyezményt írtak alá az észak-szahalini japán koncessziók
megszüntetéséröl. Ez a dokumentum a japán imperializmus külpolitikai pozícióinak
nagyfokú gyengülését mutatta. Helytelennek bizonyult a japán militaristák
hadászata a csendes-óceáni háborúban, amely arra az elvre épült, hogy
"tekintet nélkül az áldozatokra, támadni". Japán fegyveres eröi
már 1943-ban sorozatos vereségeket szenvedtek, és hadászati védelembe kellett
átmenniük. Az Egyesült Államok és Anglia 1944-ben egyre erösebb csapásokat
mért Japánra. Amikor a Csendes-óceánon megindította a háborút, a japán kormány
reményeit ellenfele felkészületlenségére alapozta. Az Egyesült Államok és
Anglia katonai potenciáljának, valamint saját eröforrásainak felmérésénél
igen súlyos hibát követett el. Japán az erök növelése tekintetében nem
mérközhetett az Egyesült Államokkal és Angliával. A japán szénbányászat,
vas-, acélés alumíniumgyártás 1943-ban elérte tetöpontját, 1944-ben pedig
rohamosan csökkenni kezdett. A legfontosabb hadászati nyersanyagok termelése és
a fegyvergyártás tekintetében Japán 1944-ben jelentösen elmaradt az
Egyesült Államok mögött. E 252d33c z elsösorban az acélgyártásban mutatkozott meg;
Japán 1944-ben 5 millió 916 ezer tonna, az Egyesült Államok 82 millió tonna
acélt termelt. Japán alumíniumtermelése ugyanabban az évben 110400 tonna, az
Egyesült Államoké pedig 703500 tonna volt. Katonai repülögépek gyártása
tekintetében az Egyesült Államok több mint háromszorosan felülmúlta Japánt:
1944-ben 95 ezer repülögépet állított elö, Japán pedig 28100-at. A
japán hadigazdaságot az jellemezte, hogy a megszállt országok anyagi
eröforrásainak messzemenö kiaknázására épült. Japánnak azonban nem volt
meg a lehetösége arra, hogy gazdaságilag hasznosítsa a megszállt
területeket. Rablópolitikáját az úgynevezett "Nagy-Kelet-Ázsia közös
felvirágzási szférájába" bekapcsolt országokban egyre erélyesebben
elutasították nemcsak a dolgozók, hanem a burzsoázia és a földbirtokosok egy
része is. A japán hódítók által Kelet-Ázsiában teremtett "új rend"
ugyanolyan ingatag volt, mint a hitleristák európai "új rendje". A
megszállt országokban tovább fejlödött a nemzeti felszabadító mozgalom. A
leigázott népek fegyverrel harcoltak szabadságukért és függetlenségükért. A
nemzeti felszabadító mozgalom élcsapata a nagy kínai nép volt. Különösen nagy
méreteket öltött a fegyveres harc Kínának azokon a vidékein, ahol a harcot a
kommunista párt vezette. A japán kormány mindenáron növelni akarta a
haditermelést, ezért 1943-1944-ben több intézkedést hozott. 1943 szeptemberében
felállította a fegyvergyártási minisztériumot. Egyidejüleg rendeletet
adott ki a hadipari társaságok alakításáról, ezek elsö jegyzékét 1944 januárjában
hozták nyilvánosságra. Ebben 150 társaság szerepelt, föként
repülögépgyártók. E társaságok kiváltságokat élveztek az anyagok, a
töke és a munkaerö elosztásában. Az állam nagy profitot garantált
nekik. A japán sajtó nyíltan beismerte, hogy a japán hadiipar célja 1944-ben a
légierö fejlesztése volt. Az acél-, nyersvasés alumíniumgyártás csökkenése
ellenére a japán kormánynak sikerült növelnie a repülögépek számát.
1944-ben Japán 11500 repülögéppel gyártott többet, mint 1943-ban. Ez
azonban csak más iparágak rovására történhetett. E döntö pillanatban Japán
gazdasági helyzetén nemcsak az látszott meg, hogy a külsö hadászati
nyersanyagforrásoktól függ, hanem a mezögazdaság elmaradottsága is. A
falvakban továbbra is feudális viszonyok uralkodtak, és a földmüvelés
föként kézi erövel folyt. A behívások következtében a falvakban
csökkent a munkaképes férfiak száma, és ez még jobban súlyosbította a
mezögazdasági termelés helyzetét. Japán történészek szerint a
mezögazdaság "kérlelhetetlenül haladt a pusztulás, a nép élete pedig
a katasztrófa felé". Japán politikai és gazdasági helyzete tehát 1944-ben
kedvezötlenül alakult. A japán vezetö körök elhatározták, hogy minél
jobban elhúzzák a háborút. A háború elmúlt két évének tapasztalatai alapján
feltételezhették, hogy az Egyesült Államok és Anglia a közeli jövöben nem
szánja el magát döntö tevékenységre a Csendes-óceánon. Ezért a japán
hadvezetés úgy számított, hogy a szigetek helyörségei, a flotta és a
légierö segítségével az amerikai-angol fegyveres eröket hosszú harcba
bonyolítja a csendesóceáni szigetekért, és így megakadályozza, hogy gyorsan
elönyomuljanak az anyaország és a Japán által Ázsiában elfoglalt területek
felé (23. sz. térkép). A japán hadvezetés 1944. évi hadászati tervében nemcsak
a csendes-óceáni szigetek szívós védelme szerepelt, hanem egy nagyszabású
támadás is Kínában, és aktívabb harctevékenység Burmában. A kínai támadás
fö célja az volt, hogy a 8. és az Új 4. Hadsereg elleni erélyes harcban
megverjék Csang Kaj-sek csapatait; elfoglalják az amerikaiak középés dél-kínai
légi támaszpontjait; szárazföldi összeköttetést létesítsenek a délkelet-ázsiai
országokkal; és Kínát az Egyesült Államok és Anglia elleni további hadviselés
bázisává építsék ki. Japán vezetök abban reménykedtek, hogy Kína gazdag
embertartalékai és anyagi eröforrásai lehetövé teszik számukra a
szövetséges fegyveres erök elleni hosszú háborút még abban az esetben is,
ha azok a Csendes-óceán valamennyi szigetét elfoglalják; és közvetlenül az
anyaországhoz közelednek. A háború elhúzása a japán politikusok véleménye
szerint megteremtette volna annak a feltételeit, hogy az Egyesült Államokkal és
Angliával kompromisszumos békét kössenek, és közösen fojtsák el a népek nemzeti
felszabadító mozgalmát a Távol-Keleten és a csendes-óceáni országokban. A terv végrehajtása
érdekében a japán hadvezetés 1944 elejére a Szovjetunió határán felvonultatott
Kvantung-hadseregen kívül Kína többi részében 25 hadosztályt, köztük egy
páncéloshadosztályt, valamint 11 önálló dandárt, több mint 600 ezer embert
összpontosított. Ezenkívül rendelkezésére álltak Vang Csing-vej bábkormányának
több mint 800 ezer föt számláló csapatai. A japán csapatok Kínában az
ország északkeleti részét nem számítva névlegesen óriási területet tartottak
megszállva: Paotou északi szegélyétöl Hankouig, délen pedig Nancsangig,
továbbá Hsziamen (Amoj) és Kuangcsou (Kanton) kikötöt, valamint Tajvan
(Farmosa) és Hajnan szigeteket. A valóságban azonban csak a nagy közigazgatási
és ipari központokat Pekinget, Tiencsint, Nankingot, Sanghajt és másokat -,
valamint a kikötöket, a vasutakat és az országutakat tartották
ellenörzésük alatt. A többi területen a japánok mögött sok volt a
felszabadított körzet, számtalan helyen partizánosztagok harcoltak. A Kínai
Kommunista Párt vezette népi erök önfeláldozóan küzdöttek a hódítók ellen,
lekötötték a japán hadosztályok több mint 60 százalékát és a Vang
Csing-vej-kormány majdnem minden egységét. A kínai hazafiak hösi harca
korlátozta a megszállók támadó lehetöségeit Kínában, és megakadályozta,
hogy nagy eröket küldjenek a délkelet-ázsiai országokba és a
Csendes-óceánra. A burmai arcvonalszakaszon a japánok azt tervezték, hogy
behatolnak Indiába. Elöször Burma délnyugati részén, Arakan tartományban
akartak támadást indítani, hogy veszélyeztessék Chittagong angol kikötöt,
és harcra kényszerítsék a szövetségesek délkelet-ázsiai tartalékait. Utána
jelentös eröket szándékoztak bevetni Imphal és Kohima ellen, s onnan
csapást akartak mérni az Assam körzetében levö közlekedési útvonalakra és
azokra a repülöterekre, ahonnan a szövetségesek szállító
repülögépeiket indították Kínába. E terv végrehajtása azt eredményezte
volna, hogy a japánok elfoglalják India északkeleti részét, megszakítják a légi
kapcsolatot az Egyesült Államok és Kína között, s Csang Kaj-sek nem kap több
lend-laese szállítmányt az Egyesült Államoktól. Az Indiába való betöréssel a
japánok egyúttal veszélyeztetni akarták az angol monopoltökések érdekeit,
tárgyalásra és kompromisszumos béke kötésére akarták kényszerítení öket. E
feladat végrehajtására Burmában kilenc hadosztályt, összesen 200 ezer embert és
mintegy 300 repülögépet összpontosítottak. Ezeket az eröket más
délkelet-ázsiai országokból átdobott önálló magasabbegységekkel és csapatokkal
(föleg repülökkel) valamivel növelhették is. A csendes-óceáni
hadmüveletek megtervezésekor a japán hadvezetés az 1943. szeptember 30-i
császári konferencia határozatából indult ki. Ezen a konferencián a
föhadiszállás és a kormány hadászati tervet dolgozott ki, amelynek a
lényege az volt, hogy "az állam védelmi szféráját a Kuril-szigetekre, az
Ogasawara-szígetekre (Boriin a szerk.), a dél-tengeri övezet belsö
részére, Új-Guinea nyugati részére, a Zond-szigetekre és Burmára kell
korlátozni. Ennek megfelelöen szükíteni kell a korábban kijelölt
védendö hadászati zónát, s ugyanakkor meg kell kísérelni minden eröt
a katonai potenciál, különösen a légierö növelésére fordítani". A
többi csendes-óceáni szigeteken a Mariana-, Karolina-, Marshallés a
Bismarck-szigeteket is beleértve a japán hadvezetés azt tervezte, hogy a flotta
és a légierö segítségével meghiúsítja vagy gyengítiaz amerikai-angol
fegyveres erök támadását, még mielött azok elérnék "az állami
védelem szféráját". Koga tengernagynak, a csendes-óceání japán Egyesített
Flotta föparancsnokának hadmüveleti parancsában ez állt: "A Kuril-szigetektöl
és a Honshutól keletre levö vizeket Nansei (Ryukyu), a Mariana-szigeteken,
és Karolina-szigeteken keresztül Új-Guineáig terjedö övezetet elfogási
övezetnek kell tekinteni, és az ellenség flottáját itt kell elfogni és megtámadni."
Az-Egyesített Flotta, amely ezt a feladatot-kapta; három sorhajóból, négy
repülögép-anyahajóból, 16 cirkálóból, két tengeralattjáró-rajból és néhány
torpedórombolóból állt. A flotta fö támaszpontja Truk (Torakku) sziget
volt. Az Egyesített Flotta föparancsnokának rendeltek alá minden
szárazföldi eröt és repülöalakulatot, amely a Csendes-óceán
középsö és délnyugati részén tartózkodott. A szárazföldi csapatok 13
hadosztályból álltak: öt a Karolina-szigeteket, kettö a Mariana-szigeteket
és három-három a Bismarck-szigeteket és Új-Guineát védte. A többi szigeten
(Gangues, Marcus, Wake, Marshall, Eniwetok) egy-két zászlóaljnyi örcsapat
tartózkodott. A légierö a 11. légiflotta és a 4. légi hadsereg
magasabbegységeiböl állt. Szükség esetén a japán parancsnokság viszonylag
rövid idön-belül átirányíthatott hadihajókat és légieröt az
anyaországból és a dél-tengeri övezetböl a Csendes-óceán középsö és
délnyugati részébe. És mégis a japánok nagy nehézségekkel küszködtek, mert
szélességben és mélységben is több ezer mérföld kiterjedésü területet
védtek. A csendes-óceáni japán szárazföldi erök szét voltak szórva a kis
szigeteken. Ez rendkívül sebezhetövé tette azokat, és lényegesen
megnehezítette ellátásukat, nehezítette továbbá az egyes helyörségek,
valamint a flotta és a légierö együttmüködésének megszervezését.
Egészében véve a japán föparancsnokság 1944. évi hadászati tervei nem
voltak reálisak, mert az ország gazdasága megrendült, és már nem tudta
teljesíteni feladatait. A csendes-óceáni hadszíntéren az amerikai-angol politikát
és hadászatot az szabta meg, hogy Japán ellen 1944 elején csak azok az
amerikai-angol hadseregek, flották és repülöalakulatok folytathattak
harctevékenységet, amelyek már a Csendes-óceánon és Délkelet-Ázsiában
(Indiában, Burmában, Kínában stb.) voltak. A szövetségesek nem küldtek ide
erösítéseket, mert az európai második front megnyitásának
elökészítése és az invázió végett nagy csapattömegeket és légieröt
kellett összpontosítani a Brit-szigeteken és a Földközi-tenger medencéjében.
Majdnem az egész angol flotta és az amerikai flotta egy része is az európai
vizeken tartózkodott. Az Egyesült Államoknak és Angliának a Csendes-óceán
középsö és délnyugati részén, valamint Délkelet-Ázsiában harcoló fegyveres
eröit 1944 elején három önálló parancsnokság alá rendelték. A
Csendes-óceán középsö részén müködö parancsnokság
(föparancsnok Nimitz amerikai tengernagy), amely alá az óceán északi és
déli részén levö amerikai erök is tartoztak, a Csendes-óceáni
Flottából (a 3. és 5. flotta), a 7. és a 13. légi hadseregböl, a 3. és 5.
tengerészgyalogos-hadtestböl, néhány önálló gyalogoshadosztályból és egy
mozgó flottabázisból állt. A délnyugati parancsnokság (föparancsnok MacArt
hur amerikai
tábornok) állományába a 7. amerikai flotta, az 5. légi hadsereg, az 1.
ausztráliai és a 6. amerikai hadsereg (10-12 hadosztály) tartozott. A
délkelet-ázsiai parancsnokság (föparancsnok Mountbatten angol tengernagy)
kötelékében a 11. angol hadseregcsoport (10 hadosztály és 55
repülöszázad), az északi körzet parancsnoksága (három kínai hadosztály,
egy amerikai osztag és a 10. amerikai légi hadsereg), valamint a kelet-ázsiai
angol flotta tevékenykedett. Ezek az erök az amerikaiak véleménye szerint
elegendök voltak arra, hogy hatalmas csapásokat mérjenek velük a
Csendes-óceán középsö és délnyugati szigetein levö japán szárazföldi
csapatokra, az ellenséges hadiflottára és légieröre, valamint a Japán
anyaország legfontosabb objektumaira. Az amerikai-angol parancsnokság a japán
hódítók elleni harcot úgy tervezte, hogy visszaszerezze a politikai és gazdasági
pozíciókat a gyarmati és függö országokban, és elfojtsa az ottani nemzeti
felszabadító mozgalmat. A japánok által megszállt országokban egyre
erösödö harc népfelkeléssé változhatott át, és megvolt a
lehetöség rá, hogy Burma és a Fülöp-szigetek népei egyes vidékekröl
kiüzik a japánokat, tovább növekednek a felszabadított területek Kínában
stb. A nép mozgalmának letörése az Egyesült Államoknak és Angliának egyaránt
érdeke volt. E két ország között azonban kiélezödtek a korábbi ellentétek,
és újak is keletkeztek. Mindkettö elsösorban saját céljai elérésére
törekedett. Ezért a központi kérdés : a föcsapás irányának a kiválasztása
és az erök elosztása tüstént komoly nézeteltéréseket idézett elö az
amerikaiak és az angolok között. Az amerikaiak azzal a tervvel álltak elö,
hogy a Csendes-óceán délnyugati részén keresztül kell elöretörni a
tulajdonképpeni japán szigetek felé. Ebben a föszerepet a flottának
szánták. A végcél az volt, hogy elfoglalják Japán számos mandátumos szigetét,
ismét amerikai ellenörzés alá vegyék a Fülöpszigeteket, és az elfoglalt
területeken olyan támaszpontokat rendezzenek be, amelyek birtokában az Egyesült
Államok flottája és légiereje osztatlanul uralja az egész Csendes-óceánt. Az
angol vezetö köröket erösen nyugtalanította, hogy az amerikaiak
elöretörése folytán Anglia elvesztheti délkelet-ázsiaí gyarmatait.
Churchill ezt írja emlékirataiban: "A háborúnak ebben a szakaszában
mindennél jobban féltem attól, hogy a következö években az Egyesült
Államok ezt mondja: ŻMi segítettünk nektek Európában, ti pedig engedjétek
meg nekünk, hogy egyedül végezzünk Japánnal.® A harcmezön kellett
visszaszereznünk azokat a távol-keleti birtokokat, amelyek a jog szerint
megillettek bennünket, nem várva be azt, hogy a békekonferencia asztala mellett
adják vissza öket." Még nagyobb aggodalmat árult el Churchillnek az a
memoranduma, amelyet 1944. március 3-án az angol védelmi bizottság tagjainak
küldött. Ez megállapította : "Az az elhatározás, hogy a Csendesóceánon
segéderöként tevékenykedünk amerikai parancsnokság alatt, napirendre
tüzi azt a bonyolult politikai kérdést, hogy mi lesz malájföldi birtokaink
sorsa. Ha a japánok visszavonulnak Malájföldröl, vagy az amerikai
erök egy nagy csapásának hatására békét kötnek, az Egyesült Államok kormányának
a béke után csak megszilárdul az a véleménye, hogy az összes kelet-indiai
birtokokat valamely nemzetközi szerv gyámsága alá kell helyezni, mely szerv
valójában az Egyesült Államok ellenörzése alatt állna." Churchill
egyrészt szükségesnek tartotta, hogy a Csendes-óceánra erös
flottaköteléket küldjön, amely ha nem is müködhet paritásos alapon az
amerikai flottával, mégis megfelelö segítséget nyújthat annak, másrészt
pedig, hogy az angol csapatok hatékonyabb harctevékenységet kezdjenek a japánok
ellen Burmában. Az amerikai parancsnokság nem értett egyet ezzel. Roosevelt
Churchillhez intézett március 13-i üzenetében ezt írta: "A Csendes-óceánon
1944-ben nem hajtunk végre olyan konkrét hadmüveletet, amelyre
kedvezötlenül hatna az angol flottakötelék távolléte." És tovább : ".
. . az önök tengerészeti eröi nagy hasznot hajtanak közös
eröfeszítéseinknek, ha az Indiai-óceánon maradnak". Az ellentétek
kiélezödése azt eredményezte, hogy az amerikaiak és az angolok önállóan
kezdtek haditerveket kidolgozni, halogatták egybehangolásukat, és többször
módosították azokat. Bár a Roosevelt és Churchill közti élénk levelezéssel
sikerült lesimítani bizonyos éleket, az alapvetö ellentéteket nem tudták
megoldani. Az amerikai-angol hadvezetés elgondolását nagyban befolyásolta az a
körülmény, hogy a Szovjetunió, meg akarván rövidíteni a második világháborút és
csökkenteni az áldozatok számát, 1943-ban kijelentette: Németország szétzúzása
után bizonyos idö múlva hajlandó hadba lépni Japán ellen. A szovjet
kormányfö a teheráni konferencián kijelentette: "Távol-keleti
eröink többé-kevésbé csak arra elegendök, hogy védelmi tevékenységet
folytassanak, támadó hadmüveletek céljára legalább háromszorosára kell
növelnünk azokat. Erre akkor kerülhet sor, amikor Németországot fegyverletételre
kényszerítjük. Akkor: közös fronttal Japán ellen." Ezért a szövetséges
parancsnokság az 1944. évi hadmüveletek megtervezése során elsösorban
azt a célt tartotta szem elött, hogy megsemmisítse az ellenség
haditengerészeti és légi erejét, valamint a csendes-óceáni szigeteken levö
szárazföldi csapatait. Maga az anyaország és a területén tartózkodó csapatok
elleni döntö csapásra nem tartotta elegendönek saját eröit, és
úgy tervezte, hogy ilyen csapást csak a Szovjetunió távol-keletí hadba lépése
után fog mérni. Az Egyesült Államok és Anglia 1944. évi Japán elleni haditerve
nagy vonásokban a következö volt: a burmai arcvonalszakaszon támadó
hadmüveleteket szándékoztak kezdeni azzal a céllal, hogy elfoglalják
Észak-Burmát, elzárják a japán csapatok elött az Indiába vezetö utat,
és szárazföldi összeköttetést teremtsenek Kínával. A Csendes-óceánon katonai
támaszpontokat akartak létesíteni, hogy biztosítsák az Egyesült Államok
ellenörzését a Csendes-óceán középsö és délnyugati részén fekvö
szigetek felett, és el akarták foglalni a Fülöp-szigetek déli részét, hogy
ezzel 1945-re megteremtsék az indonéziai és a Tajvan-szigeti harctevékenység
elöfeltételeit. E terv értelmében az amerikai Vezérkari Fönökök
Bizottsága a Csendes-óceán középsö részén levö csapatok elé 1944-ben
azt a feladatot tüzte, hogy egymás után foglalják el a Marshall-,
Karolinaés a Mariana-szigeteket, és létesítsenek ott katonai támaszpontokat. A
délnyugati parancsnokság csapatainak a Bismarck-szigeteket és Új-Guineát
kellett birtokba venniük. A Csendes-óceán középsö részén a támadást 1944
februárjában a Marshall-szigetek elfoglalásával szándékoztak kezdeni. E célból
az amerikai parancsnokság három deszantosztagot szervezett, mintegy 64 ezer
fö összlétszámmal. Három olyan ponton (Kwajalein-, Royés Majuro-szigeten)
akartak egy idöben partra szállni, amelyekröl ellenörizni lehet
az egész Marshall-szigetcsoportot. Az osztagok tengeri szállítására és
partraszállásuk biztosítására az 5. amerikai flottát jelölték ki, amelynek
állományába abban az idöben 217 hadihajó, köztük 12
repülögép-anyahajó tartozott. Az utóbbiak fedélzetén 700 repülögép
volt. Az amerikai csapatok február 1-én kezdték meg a partraszállást a
Marshall-szigeteken. Két nappal elötte a hajótüzérség lötte, majd a
légierö támadta a kijelölt célokat. A mintegy 8000 fönyi, 130
repülögéppel rendelkezö japán helyörség súlyos veszteséget
szenvedett. A védelmi berendezések és a polgári épületek kigyulladtak,
valamennyi repülögép megsemmisült. Az ellenség úgyszólván alig tanúsított
ellenállást. Az amerikaiak három nap alatt elfoglalták a Roy-, Kwajaleinés
Majuro-szigeteket, majd három hét alatt a többi szigetet is. Egyidejüleg
birtokba vették Eniwetok-szigetet; s itt azonnal megkezdték a légi és
haditengerészeti támaszpont építését. Az anyahajók repülögépei a japánok
Trukszigeti haditengerészeti támaszpontját is bombázták. A japán parancsnokság
a támadások megismétlödésétöl félve február 3. és 13. között az
Egyesített Flotta föeröit átirányította az anyaországi és a
Palau-szigetek körzetében levö támaszpontokra. Ennek következtében
rosszabbodott a Karolinaszigeteken levö japán szárazföldi csapatok
helyzete. Az amerikai parancsnokság a helyzetet mérlegelve elhatározta:
anélkül, hogy harcot kezdene a Karolina-szigetekért, megtámadja a
Mariana-szigeteket, amelyeknek mind az amerikai, mind a japán hadsereg számára
nagy hadászati jelentöségük volt. E szigetek elvesztése után Japán egész
területe az akkor legújabb típusú amerikai bombázók, a B-29-esek hatósugarába
került. Az Egyesült Államok fegyveres eröi számára lehetövé vált, hogy
ellenörzésük alá vegyék a Csendes-óceán középsö részén fekvö
szigeteket és az Egyesült Államokból a Fülöp-szigetekre és a dél-tengeri
övezetbe vezetö hajóutakat. A Marshall-szigetek japán helyörsége két
hadosztályból és két önálló dandárból állt. A levegöböl 1200
repülögép, a tenger felöl pedig egy különleges hajóraj biztosította
öket. Ezek feladata az volt, hogy szétzúzzák az amerikai haditengerészeti
eröket, amennyiben azok megpróbálnak behatolni a Marshall-szigetek körzetébe.
Az amerikai parancsnokság a szigetek elfoglalására három
tengerészgyalogos-hadosztályt és egy dandárt, két gyalogoshadosztályt, 879,
földi támaszponton állomásozó repülögépet és az 5. amerikai flottát
jelölte ki. Az 5. flotta 644 hajóból állt; közöttük volt 14 sorhajó és 29 repülögép-anyahajó,
fedélzetükön több mint ezer repülögéppel. Az amerikaíakjúnius 15-én a
hajótüzérség erös tüzének és tömeges légicsapásoknak az oltalma alatt
partra szálltak Saipan-szigetén. Itt alkalmazták elöször a napalmbombákat.
Ezek felgyújtották a falvakat és a cukornád-ültetvényeket. A japán földi
csapatok és légierö nem tudta megakadályozni a partraszállást. Az
Egyesített Flottának sem sikerült meghiúsítania a hadmüveletet. A
Marianaszigetektöl nyugatra június 19-20-án lezajlott harcokban a japánok
súlyos vereséget szenvedtek: elsülylyedt három repülögép-anyahajójuk,
lelötték 640 repülögépüket, és sok hajójuk megrongálódott. Az
amerikai földi csapatok megtörték a japánok ellenállását, és július 9-re
teljesen elfoglalták Saipant,július 21. és augusztus 10. között pedig
Guam-szigetet és a Mariana-szigetcsoport más szigeteit. A Mariana-szigetek
elvesztésével rosszabbodott Japán hadászati helyzete. Veszélybe került hajózása
a Csendes-óceán nyugati részén. A japán anyaország szigetei az amerikai
nehézbombázók hatósugarába kerültek. Létrejöttek a feltételek ahhoz, hogy az
amerikai-angol fegyveres erök támadást indítsanak az Ogasawaraés Ryukyu
-szigeteken levö japán csapatok ellen. Még a japán föhadiszállás is
lehetségesnek tartotta, hogy "az amerikai csapatok közvetlen támadást
intéznek Japán területe ellen". Az anyaországtól 1200 mérföldnyire
levö Mariana-szigetek körzetében lejátszódott események erösen
kiélezték Japán belpolitikai helyzetét. A dolgozó tömegek, akikre a háború
minden terhe hárult; egyre elégedetlenebbek voltak Tojo kormányával és a
katonai klikkel: 1944-ben gyakorivá váltak a diverziós cselekmények a
hadiüzemekben, a vasúti szerencsétlenségek és a munkások meg a munkáltatók
közti konfliktusok. Az udvari körök a nép felháborodásától félve július 18-án
lemondatták a Tojo-kormányt. Az új kormány, amelyet július 20-án Koiszo
tábornok alakított meg, folytatta a korábbi háborús politikát. A japán nép
helyzete nem javult, és az országban nem enyhült a feszültség. A tengeren és a
levegöben osztatlanul uralkodó Egyesült Államok és Anglia számára Japán
belpolitikai nehézségei még kedvezöbb feltételeket teremtettek a
Ryukyu-szigetek, Tajvan vagy Kyushu elleni támadáshoz. Az amerikai Vezérkari
Fönökök Bizottsága "arra a következtetésre jutott, hogy közvetlen
csapást mérhet Formosára, söt Kyushura, a Palaués a Fülöp-szigetek
felszabadítására irányuló hadmüveletet pedig késöbbi idöpontra
halaszthatja". De az 1944 szeptemberében tartott második quebeci
konferencia úgy határozott, hogy az amerikai-angol csapatok fö
eröfeszítéseit a volt gyarmatok Burma és a Fülöp-szigetek visszaszerzésére
kell összpontosítani. A qúebeci konferencia határozata alapján az amerikai
parancsnokság elkezdte felkészíteni szárazföldi csapatait és flottáját a
Fülöp-szigetek megközelítési útjain fekvö Palaués Ulithi-szigetek
elfoglalására. E célra mintegy 48 ezer embert, 800 különféle hadihajót és 1600
repülögépet jelölt ki. Az említett szigetek kisszámú japán
helyörségét sem a tenger felöl, sem a levegöböl nem
biztosították. Az amerikaiak 1944. október közepéig megsemmisítették öket,
és elfoglalták a szigeteket. Közben a Csendes-óceán délnyugati részén harcoló
amerikai-angol csapatok is elérték a Fülöpszigetek megközelítési útjait. E
csapatok még 1944 elején indítottak támadást, és március-áprilisban körülzárták
a Bismarck-szigetek és Új-Guinea japán helyörségeit. Május júliusban
könnyüszerrel elfoglalták az Új-Guinea északi partja mentén fekvö kis
Wakde-, Biakés Numfor-szigeteket, szeptember 15-én pedig partra szálltak Morotai-szigeten
(Maluku-szigetek), és egyesültek a Csendes-óceán középsö részén
müködö csapatokkal. A csendes-óceáni szövetséges fegyveres erök
a továbbiakban az amerikai Vezérkari Fönökök Bizottságának 1944.
szeptemberi direktívája alapján harcoltak. A direktíva szerint a Csendes-óceán
délnyugati részén müködö csapatoknak el kellett foglalniuk a
Fülöp-szigetek középsö szigeteit, és azokon támaszpontokat kellett
létesíteniük. A Csendes-óceán középsö részének föparancsnoka azt az
utasítást kapta, hogy növelje a délnyugati rész eröinek létszámát, és
biztosítsa a szükséges flottatámogatást. Az amerikaiak a Fülöp-szigetek
elfoglalásával Japánt fontos nyersanyagbázistól fosztották meg, és elvágták
összeköttetését a dél-tengeri övezettel. Egyúttal azonban akaratlanul lélegzetvételi
szünethez is juttatták, ami lehetövé tette, hogy újabb eröforrásokat
mozgósítson a hadviselés érdekében, és tovább terjeszkedjen Kínában. Az az
elhatározás, hogy az amerikai csapatok a Fülöp-szigeteken és nem a japán
anyaország szigetein vagy a környezö szigeteken szállnak partra, nem
csupán hadászati megfontolásokból fakadt (Japán elszigetelése a délkelet-ázsiai
országoktól), hanem politikai okból is. A Fülöp-szigeteken 1944ben
erösödött a nemzeti felszabadító mozgalom. Az ottani hazafiak fegyvert ragadtak
a japán megszállók ellen. Ez a harc a fö szigeten, Luzonon lángolt fel
leginkább. Itt voltak a japánellenes Hukbalahap-hadsereg föeröi. Ezt
a hadsereget 1942 márciusában szervezték, és a kommunista párt vezette. 1944
öszén mintegy 10 ezer fegyveres harcost és több mint 30 ezer kiképzett
tartalékost számlált, s az egész nép támogatta. Fö célja az volt, hogy
felszabadítsa az országot az idegen gyarmatosítók uralma alól. A néphadsereg
1944-ben, a lakosság hatékony támogatásával Luzon több körzetét megtisztította
a japán hódítóktól, s itt nyomban demokratikus reformokat hajtottak végre. A
megszállókkal együttmüködö földbirtokosok és árulók földje a
parasztok tulajdonába került. A helységekben demokratikus igazgatási szervek
alakultak; s ezek nagy tekintélyre tettek szert a dolgozók elött. A
Hukbalahap osztagai a felszabadított körzetekre és a partizánbázisokra
támaszkodva rendszeresen rajtaütöttek a japán csapatokon. Megtámadták
törzseiket, repülötereiket, felrobbantották a löszerés üzemanyagraktárakat,
megsemmisítették a hírközlö vonalakat, akadályozták a vasúti és
gépkocsi-közlekedést. Fokozott felderítö tevékenységük nyomán az amerikai
parancsnokság rendkívül értékes adatokat kapott a japán csapatok állományáról
és csoportosításáról. 1944 öszén a Fülöp-szigeteken hat japán hadosztály
és egy önálló gyalogdandár volt. Közülük öt hadosztály és a dandár
Luzon-szigeten tartózkodott, egy hadosztály pedig Leyte-szigeten. A többi
szigeten kis, örcsapatokból álló helyörségek voltak. A japán
parancsnokság azt tervezte, hogy az amerikaiak esetleges partraszállását
flottája föerejével és a légierövel akadályozza meg. Az
amerikai-angol parancsnokság úgy tervezte, hogy a Fülöp-szigetek elfoglalását
Leytével kezdi, amely a Csendes-óceánról a Dél-kínai-tengerre vezetö
szorosokat fedezi, és partjának a csapatok partraszállására és repülöterek
építésére alkalmas szakaszai vannak. A partraszállásra a 90 ezer fös6.
amerikai hadsereget jelölték ki. A csapatokat a 650 különféle hadihajóból és
segédhajóból álló 7. flottának kellett szállítania. A 3. amerikai flottára az a
feladat várt, hogy észak felöl biztosítsa a partraszállást. A deszant légi
támogatására anyahajókról müködö mintegy 1280 repülögép,
valamint az 5. és 13. légi hadsereg bombázó légiereje állt rendelkezésre. A
hadmüvelet október 20-án kezdödött, légi és tüzérségi (hajótüzérségi)
elökészítés után. Mintegy 18 kilométer széles szakaszon egyidejüleg
négy gyalogoshadosztály csapatai szálltak partra. A japán csapatok alig álltak
ellen. Az amerikaiak már az elsö napokban olyan hídföt vettek
birtokba, hogy megkezdhették a repülöterek építését és az 5. légi hadsereg
áttelepítését Morotai-szigetröl. A japán parancsnokság, miután
megállapította az amerikai csapatok föcsapásának irányát, Leytesziget
környékére három, elöre megszervezett haditengerészeti osztagot
(magasabbegységet) küldött: az északit, a középsöt és a délit.
Állományukba összesen kilenc sorhajó, négy repülögép-anyahajó, 19 cirkáló
és 33 torpedóromboló tartozott. A hajókat 600 repülögép biztosította, közülük
116 anyahajók fedélzetén, a többi pedig a Fülöp-szigetek repülöterein
állomásozott. A meglepésszerü csapást október 25-én hajnalra tervezték. A
japán flotta azonban nem tudta végrehajtani feladatát. Az amerikai
parancsnokság idöben felfedte az ellenség szándékát, s a 7. flottát a
Surigao-szorosba, a 3. flottát pedig a San Bernardino-szorosba küldte, hogy
tartóztassák fel és semmisítsék meg az ellenséget. E hadmüveletben
amerikai részröl 12 sorhajó, 30 repülögép-anyahajó 1280
repülögéppel, 20 cirkáló és 104 torpedónaszád vett részt. Október 24-én
nappal a 3. amerikai flotta légiereje a japánok középsö osztagát még a cél
felé haladtában megtámadta (Mindoro-sziget környékén), és elsüllyesztett egy
hajót. A pilóták alaposan túlzó jelentései nyomán Halsey tengernagy, a 3. flotta
parancsnoka úgy vélte, hogy a japán hajókötelék megsemmisült. Ezért, amint
arról értesült, hogy az északi osztag közeledik a Fülöp-szigetek felé,
eröit elindította északnak. Ily módon a San Bernardino-szoroson keresztül
szabaddá vált az út. A 7. flotta parancsnoka, azt gondolván, hogy a 3. flotta
eröi fedezik a San Bernardino-szorost, minden hajóját a Surigao-szorosban
helyezte el. Október 25-re virradó éjjel, amikor a déli japán osztag
menetoszlopban befutott a Surigao-szorosba, a rádiólokátorral felszerelt
amerikai sorhajók és nehézcirkálók tüzet nyitottak rájuk a nagy
ürméretü hajóágyúkkal. A japánok viszonozták a tüzet, de mivel hajóik
nem voltak felszerelve rádiólokátorral, világító lövedékeket és fényszórókat
kellett használniuk. Ez felfedte a japán hajókat és lehetövé tette, hogy
az amerikaiak célzott lövéseket adjanak le rájuk. A harcban az egész déli
osztag megsemmisült, csupán egy torpedónaszádnak sikerült megmenekülnie.
Késöbb az ütközet helyére további három japán cirkáló és négy torpedónaszád
érkezett, ezek azonban eredménytelen torpedókilövés után visszavonultak.
Ezalatt a középsö osztag akadálytalanul áthaladt a San
Bernardino-szoroson, és délnek tartva október 25-én reggel Samar-szigettöl
délre rajtaütött a 7. amerikai flottát kísérö repülögép-anyahajókon.
A nagy eröfölényben levö japánok megsemmisíthették volna az
anyahajócsoportot, és hátba támadhatták volna a 7. amerikai flottát. A
helyzetet azonban nem ismerték fel. Hiányzott az együttmüködés a japán
flotta osztagai, valamint a légierö között. Mindez azt eredményezte, hogy
a középsö osztag dolgavégezetlenül visszafordult, és a San
Bernardino-szoroson keresztül az anyaországban levö támaszpontjaira
hajózott. Ugyanezen a napon tengeri harcra került sor a 3. amerikai flotta és
az északi japán osztag között az Engano-foktól (Luzon-sziget északi része) 130
mérföldnyire keletre. Négy japán anyahajó elsüllyedt és sok hajó
megrongálódott. A Luzon körüli tengeri harcokban a japánok összesen három
sorhajót, négy repülögép-anyahajót, tíz cirkálót, kilenc torpedórombolót
és egy tengeralattjárót vesztettek: az amerikaiak vesztesége két
repülögép-anyahajó és két torpedóromboló volt. A japán parancsnokság a
Leyte-szigeti helyörséget sem tudta megerösíteni. Az amerikai
légierö osztatlan fölénye és a Fülöp-szigeteki partizánok aktivitása
megakadályozta, hogy erösítéseket dobjon át Luzon-szigetröl. Az
amerikaiak december 22-re megtörték a Leyte-szigeti japán helyörség
ellenállását. Ugyanekkorra harc nélkül elfoglalták Mindoro-szigetet, s itt nemsokára
nagy katonai támaszpontot létesítettek. Az 1944. évi csendes-óceáni harcok
eredményeképpen az amerikai-angol csapatok, a japánellenes mozgalmat
kihasználva, jelentös sikereket értek el. A japán haditengerészeti és
légierö nagy veszteségeket szenvedett. Az amerikaiak a Csendes-óceán
középsö és délnyugati részén majdnem valamennyi szigetre kiterjesztették
ellenörzésüket. A Bismarck-szigeteket, Új-Guineát és a Karolina-szigeteket
védö, mintegy tíz japán hadosztályt a tenger felöl és a levegöböl
egyaránt elvágták utánpótlási bázisaiktól. Megkezdödött a harc a
Dél-kínai-tengeren és a dél-tengeri övezetben. Egyre jobban megnehezült a
hadászati nyersanyagok tengeri szállítása a délkelet-ázsiai országokból a japán
anyaországba. Az a veszély fenyegette Japánt, hogy elveszti a Fülöp-szigeteket,
s az amerikai csapatok behatolnak az indonéziai szigetekre, Indokínába és Kína
keleti partvidékére. Ezek a területek mind beleestek az amerikai légierö
hatósugarába, és nehézbombázó gépeik a Mariana-szigeteken levö támaszpontokról
támadni kezdték a tulajdonképpeni japán szigeteket. Japán szárazföldi csapatai
azonban 1944-ben nem szenvedtek súlyosabb veszteségeket. A fegyvergyártás
nemcsak hogy nem csökkent, hanem még valamelyest növekedett is. A szárazföldi
csapatok létszáma az 1943. évi 3 millió 100 ezer föröl 4 millió 100
ezer före emelkedett. Még az amerikai hivatalos körök is beismerik, hogy
1944 végéig a hatalmas létszámú japán szárazföldi hadsereget nem érte tömeges
vereség. A csendes-óceáni kudarcok ellenére Japán szárazföldi hadszíntéren még
hosszú ideig háborút viselhetett az Egyesült Államok és Anglia ellen. A burmai
arcvonalszakaszon, Arakanban, a japánok 1944. február 4-én támadást indítottak.
Március 12-én pedig Burma középsö részén harcoló három hadosztályuk
átlépte a burma-indiai határt, és a föcsapást Imphal-Kohima irányban
mérte. A japán csapatok minden különösebb eröfeszítés nélkül áttörték az
angolok gyenge védelmét, elvágták imphali helyörségüket, és április 7-re
körülzárták Kohimát. Veszélyben forgott a szilchar-sadiyai vasútvonal. Ezen
szállították az utánpótlást azoknak az amerikai és kínai csapatoknak, amelyek
folytatták a még 1943 novemberében Észak-Burmában a ledo-myitkyinai vasútvonal
mentén megindított támadásukat. Az Imphal és Kohíma körzetében harcoló két indiai
hadosztály megsegítésére az amerikai-angol parancsnokság további két
hadosztályt jelölt ki a tartalékból, és megszervezte a körülzárt
helyörségek légi ellátását. Az Indiába betört japán csapatok hamarosan
érezni kezdték a löszer és élelmiszer hiányát. Hátukban megélénkült a
burmai partizánok és az amerikai repülögépekröl ledobott diverziós és
felderítö csoportok tevékenysége. Ugyanebben az idöben a Burma északi
részén harcoló amerikai és kínai csapatok megtörték az ott védö japán
hadosztály ellenállását, és megközelítették Myitkyinát. A japánok helyzetét
csak súlyosbította, hogy május közepén Csang Kaj-sek Jünnan tartományban
összpontosított négy hadosztálya támadásba ment át, és kelet felöl csapást
mért a Bhamo-Mandalay irányban. Ilyen körülmények között a japán parancsnokság
június 7-én megkezdte csapatainak fokozatos kivonását Indiából és
Észak-Burmából Mandalay felé. A visszavonuló ellenség üldözésére az
amerikai-angol parancsnokság a müszaki csapatokkal és légierövel
megerösített 14. angol hadsereget jelölte ki. Ez a japánokat az
Imphal-Mandalay irányban üldözte. Az angol csapatok augusztus 19-ig
megtisztították a japánoktól India területét, átlépték a burma-indiai határt,
és december végén elérték a Mandalaytól 70 kilométerre északnyugatra levö Shwebo
helységet. Az Észak-Burmában harcoló amerikai és kínai csapatok 80 napi ostrom
után augusztus 3-án elfoglalták Myitkyinát, december 15-én pedig Bhamót.
Meghiúsult tehát a japánoknak az a terve, hogy elfoglalják India területének
egy részét, és megakadályozzák az Egyesült Államok és Kína közti légi
forgalmat. A japánok 1944 végén Burmának nemcsak az északi, hanem a
középsö részén is megkezdték a visszavonulást. Ezalatt a délkelet-ázsiai
parancsnokság csapatai, a burmai hazafiak támogatásával Manipur és Assam indiai
tartományokban visszaverték a japánok támadását, majd megkezdték üldözésüket,
és nagy területeket foglaltak el Közép-Burmában, felszabadították Észak-Burmát,
és összeköttetést létesítettek Csang Kaj-sek csapataival, megteremtették a
feltételeket az egész ország elfoglalásához és a Malájföld, Thaiföld és
Indokínába való behatoláshoz. Az amerikai-angol csapatok burmai sikereihez
nagymértékben hozzájárult a lakosság megszállók elleni harca. A japán hódítók a
dolgozókat minden politikai joguktól megfosztották, A Burmai Kommunista Párt
mély illegalitásba kényszerült. A japánellenes tevékenységgel gyanúsított
lakosok kivégzése mindennapos jelenség volt. A börtönökben és koncentrációs
táborokban ezrével sínylödtek a hazafiak, akik népük szabadságáért és függetlenségéért
harcoltak. De a japán rabtartók legkegyetlenebb terrorja sem tudta megtörni a
burmai nép ellenállását. A szovjet nép gyözelmeitöl és a 8., valamint
az Új 4. Kínai Hadsereg sikereitöl lelkesítve 1944-ben még szélesebben
kibontakoztatták a felszabadító harcot. Júliusban a japán csapatok Imphal
környéki veresége után a különféle irányzatokhoz tartozó japánellenes
partizánosztagok a Népi Felszabadulás Antifasiszta Ligájába egyesültek. A
legtöbb partizánosztag Középés Észak-Burma hegyvidékein harcolt. Itt a
partizánok megtámadták a helyörségeket és a helyi katonai
parancsnokságokat, meghiúsították a vasúti közlekedést, felrobbantották a
bányákat, megakadályozták, hogy a megszállók elvegyék az élelmiszert a
parasztoktól, és a lakosokat elhajtsák kényszermunkára. A japánok kénytelenek
voltak nagy eröket bevetni a nép támogatását élvezö hazafiak ellen.
Burma nagy részének felszabadulásával Japán elvesztette bizonyos hadászati
nyersanyag-forrásait, többek között kaucsukés ásványolaj-forrásait. Mindez
erösen rontotta gazdasági helyzetét. A burmai hadmüveletek azonban
nem hatottak számottevöen a csendes-óceáni hadieseményekre, minthogy ezek
a legfontosabb japán katonai objektumoktól sok ezer kilométerre zajlottak le,
és a japán fegyveres eröknek csak jelentéktelen része (mintegy három
százaléka) vett részt bennük. Roosevelt megállapította, hogy Anglia Indiában és
Burmában kifejtett eröfeszítései "nem vitték közelebb a szövetséges
hatalmakat Japán létfontosságú területeihez". A burmai arcvonalszakaszon
folyó, elsösorban gyarmati célokat követö haditevékenység nem
teremtette meg a feltételeket a rendkívül feszült kínai helyzet enyhítésére
sem. Kínában a japán csapatok sorozatos vereségeket mértek a Csang Kaj-sek-ista
csapatokra, és újabb hatalmas területeket foglaltak el az ország középsö
és déli részén. 2. Harc Kínában Kína
katonai-politikai helyzete 1944-ben továbbra is súlyos és feszült volt. A
Kuomintang-kormány makacsul folytatta áruló politikáját: a japán agresszorokkal
szembeni passzív ellenállást, a demokratikus erök elnyomását és a
polgárháború kiprovokálását. Ugyanakkor a Kínai Kommunista Párt minden erejével
azon fáradozott, hogy a tömegeket harcra mozgósítsa a hódítók ellen. E két
irány harca mondta Mao Ce-tung "Kína valamennyi problémájának
kulcsa". A Japán elleni háború meggyözöen bebizonyította, hogy a
Kuomintang-vezetök, akik 1937-ben hozzájárultak a japánellenes egységfront
megalakításához, a valóságban nem hajlandók teljesíteni vállalt
kötelezettségeiket. Csak a kommunista párt hajtotta végre rendületlenül a
japánellenes front programját. Az országot fenyegetö nagy veszély láttán a
kommunisták nem egy ízben kötöttek kompromisszumot azért, hogy minden eröt
tömöríthessenek a japánok elleni harcra. A Csang Kaj-sek-ista klikk hibája
folytán azonban külön harcolt a japán hódítók ellen a Kuomintang-front és a
néphadseregek frontja. A Kínai Kommunista Párt feltárta a passzív ellenállás
politikájának gyökereit. A Kuomintangkormány a nagybirtokosok, a bankárok és a
komprádorok érdekeit képviselte. A reakciós erök halálosan rettegtek az
igazi népháborútól, amely csak az agresszor szétzúzásával végzödhetett. Ez
volt a japán hódítók elleni passzív hadviselés politikájának és a reakciós
belpolitikának a fö gyökere. 1944-ben világosan megmutatkozott, hogy
milyen vészes következményekkel jár Kínára nézve a Kúomintang reakciós
politikája: Több olyan ígéret ellenére, hogy "megvalósítja a
demokráciát" és "korszerüsíti az államot", a Csang
Kaj-sek-kormány kegyetlenül elfojtotta a demokratikus mozgalmat. Annak az ígéretének
a teljesítése érdekében sem tett semmit, hogy javít a kínai nép anyagi
helyzetén. A Kuomintang-területek gazdasági helyzete egyre romlott. Az ipar nem
tudta kellö mennyiségben elöállítani a legszükségesebb közszükségleti
cikkeket sem. A hadiipar is csödbe jutott. Csang Kaj-sek 1943-ban a
csungkingi termelési konferenciához intézett felhívásában kénytelen-kelletlen
állapította meg, hogy a szabad tökét nem a termelésben, hanem más
területeken használják fel. Nem mondta meg pontosan, hogy melyek ezek a "más
területek", de köztudomású, hogy a Kuomintang-körzetek tökései
jövedelmezöbbnek tartották a rizsvagy telekspekulációt, mint a védelmi
iparba eszközölt befektetést. A Csang Kaj-sek-ista kormány több ízben is
kijelentette, hogy fejleszteni kívánja az ország gazdasági életét, de
intézkedései a valóságban csak a nagybirtokosokat, a bankárokat és a
komprádorokat gazdagították. Különösen súlyos volt a mezögazdaság
helyzete. Csökkent a vetésterület, lényegesen esett a fö kultúrnövények
terméshozama. 1943-ban bár átlagos év volt az étkezési rizs termése az 1937.
évihez viszonyítva 84 százalékra, az ipari rizs 52, a kaoliangé 86, a kölesé
pedig 71 százalékra esett vissza. Erösen leapadt a jószágállomány is. A
szarvasmarha-állomány az 1937. évinek 86 százaléka, a lóállomány 78, az
öszvérés szamárállomány 74, a sertésállomány 82, a juhállomány pedig nyolcvan
százaléka volt. A Kuomintang ellenörzése alatt álló területeken a
parasztság zöme nyomorgott. A földbér a termés hatvan százaléka volt, az ország
legtermékenyebb vidékein pedig, például a Hszicsiang folyó deltájában,
Kuangtang tartományban nyolcvan százalék. A parasztok milliószám haltak éhen. A
Kuomintang-hadseregen belül erösödött a bomlás. Burjánzott a lopás és a
spekuláció. Sok hadosztálynál a parancsnokok az elesett katonák után is
felvételezték az egyenruhát, az élelmiszert és a fegyvert. Az egész
"felesleg" a feketepiacra került, ahol nemcsak gyalogsági, de még
tüzérségi fegyvereket is lehetett vásárolni. A katonák a Csang
Kaj-sek-hadseregben átoknak tartották a szolgálatot. A Kuomintang-csapatoknál
rendszerint legfeljebb négymillió ember volt fegyverben. Sok katona megszökött,
sokan belehaltak a különféle betegségekbe és az éhezésbe. A
Kuomintang-tábornokok árulása egész magasabbegységeket juttatott japán fogságba,
vagy arra kényszerítették a katonákat, hogy a bábkormányok csapatainál
szolgáljanak. 1944-es adatok szerint a nankingi bábkormány hadseregének 62
százaléka volt Kuomintang-katonákból és tisztekböl állt. Az adott
helyzetben a Kuomintang-hadsereg nem tudott szívósan ellenállni a japán
csapatoknak, a nagy támadó hadmüveletek végrehajtásáról nem is beszélve. A
Csang Kaj-sek-klikk az általa igazgatott területek lakosságát és a hadsereget
katasztrófába sodorta. A Kuomintang-rendszer 1944-ben súlyos válságba került.
Csang Kaj-sek és tábornokai, akik szerettek a japánok elleni harc
"höseinek" szerepében tetszelegni, a valóságban megpróbáltak
kiegyezni a hódítókkal. A megalkuvás gondolatát egy akkoriban általánosan
elterjedt szállóige így fejezte ki: "A béke lázadástól, a háború
vereségtöl terhes, de a vereség után béke következik, és a béke után
nyugalom." A passzív hadviselés népellenes politikája miatt a
Kuomintang-csapatok egyik vereséget a másik után szenvedték el. A japán
parancsnokság, mint említettük, 1944-ben Kína területén általános támadást
tervezett, hogy vasúti összeköttetést létesítsen Peking és Hankou, Kuangcsou és
Hankou, valamint Csangsa és Kujlin között, és ezzel hézagmentes kapcsolatot
teremtsen Észak-Kínából Dél-Kínába. Egyúttal szerette volna elfoglalni az
Egyesült Államok középés dél-kínai légi támaszpontjait; amelyekröl az
amerikai légierö Japánt és Tajvant támadta (24. sz. térkép). Annak
ellenére, hogy e terv végrehajtására a japán hadvezetés csak 13 hadosztályt
jelölt ki, joggal számíthatott sikerre, mert a Kuomintang igen gyengén állt
ellen. 1944 márciusában a japánok 50-60 ezer fövel támadást indítottak
Honan tartomány (Közép-Kína) ellen. A tartományban 400 ezer fönyi Csang
Kaj-sek-ista hadsereg tartózkodott, s többszörös fölénye ellenére vereséget
szenvedett. A megszállók könnyüszerrel elfoglalták Csengcsou és Lojang
városokat (a Hszücsou-Hszian vasútvonalon). A japánok május 20-án Hunan
tartomány északi részén is támadásba mentek át. Itt csapataik 120 ezer föt
számláltak. A Kuomintang-csapatok háromszoros túleröben voltak. Ezenkívül
az amerikai légierö támogatta öket. Ennek ellenére itt is vereséget
szenvedtek. A japánok június 18-án elfoglalták Csangsát, a tartomány
székhelyét, Dél-Kína egyik nagyvárosát. A harc hamarosan Kuanghszi tartományban
is megkezdödött. A japán csapatok támadást indítottak Kujlin, a tartományi
székhely ellen. A város környékén a terep kedvezett a védelemnek. Ám a Kujlint
védö 31. hadsereg november 10-én letette a fegyvert. Pej Csung-szi,
Kuanghszi tartomány csapatainak parancsnoka megszökött. Az amerikaiak
kénytelenek voltak tönkretenni Kujlin körzetében a B-29-es repülögépek
számára egymillió dollár költségen épült légi támaszpontjaikat. Kujlin eleste
után néhány nap múlva Kujcsou tartományra is átterjedt a harctevékenység. A
japán hódítók mélyen behatoltak Kína délnyugati részébe. Közben dél felé
nyomultak, és 1944 végén egyesültek Indokína északi részén harcoló
csapataikkal. A japán agresszorok 1944-ben Kínában elérték harctevékenységük
fö célját. Sikerült összefüggö arcvonalat kialakítaniuk
Pekingtöl Singapore-ig, és megszervezniük a szárazföldi közlekedést.
Egyidejüleg egy másik feladatot is megoldottak: felszámolták a Középés
Dél-Kínában levö amerikai légi támaszpontokat. Az 1944. évi harc
eredményei nagyon siralmasak voltak a Csang Kaj-sek-kormányra nézve. A
Kuomintang nyolc hónap alatt több mint 200 ezer négyzetkilométernyi területet
vesztett el, több mint 60 millió lakossal, 146 nagy és kis várossal, köztük
négy tartományi székhellyel (Csangsa, Lojang, Gucsou és Kujlin), hét légi
támaszponttal és 36 repülötérrel. A Kuomintang kezén egyetlen nagy
kikötö sem maradt. Az 1944. évi hadmüveletek akárcsak az egész háború
bebizonyították, hogy a Kuomintang-hadsereg teljesen tehetetlen, és képtelen bármiféle
ellenállásra. A japánok csak azért nem zúzták szét véglegesen, mert abbahagyták
a támadást. Úgy vélték ugyanis, hogy sikereik nyomán a Kuomintang a diplomáciai
"béke"-manöverek során amúgy is kapitulálni fog. A japán
imperialisták még 1943. október 30-án "szövetségi szerzödést"
írtak alá a nankingi bábkormánnyal, és kihirdették a Kínával szemben
követendö úgynevezett "új politikát". E politika lényege az
volt, hogy kompromisszumot kell kötni a Csang Kaj-sek-klikkel, és a
haditevékenység beszüntetésére kell kényszeríteni. Ez lehetövé tette
volna, hogy a japánok a legteljesebben kihasználják Kína anyagi
eröforrásait a többi ellenfelükkel vívott háború folytatására. A Csang
Kaj-sekkel való kompromisszum gondolata a Koiszo-kormány hatalomra jutásától
kezdve (1944. július) a japán államférfiak valamennyi megnyilatkozásában
szerepelt. Sigemicunak, az 1943. október 30-i szerzödés nyélbe
ütöjének külügyminiszterré és a kelet-ázsiai ügyek miniszterévé történt
kinevezését más országok diplomáciai körei úgy értékelték, mint annak
bizonyságát, hogy Koiszo kormánya új politikát szándékozik követni Kínát
illetöen. A Honan és Hunan tartományokban indított támadással kapcsolatban
a japán kormány 1944. július 5-én nyilatkozatot tett közzé, amelyben a
következöképpen fogalmazta meg a japán imperializmus célját Kínában:
"Mostani kínai hadmüveleteink célja csupán az, hogy elejét vegyük az
amerikai és brit agressziós kísérleteknek és uralomnak . . . Japán
öszintén csak azt kívánja, hogy állandó jószomszédi viszony és barátság
alakuljon ki Japán és Kína között." A Kínában müködö japán
fegyveres erök parancsnoksága augusztusban különleges nyilatkozatot tett.
Ebben az ugyancsak hazug dokumentumban a japán militaristák azt ígérték a kínai
népnek, hogy csapataiknál fenntartják "a könyörületességet és a
morált", és lehetövé teszik a kínaiaknak, hogy "békében
éljenek". Végül a japán kormány 1944 novemberében visszahívta Kínából Hata
marsallt, az expedíciós hadsereg parancsnokát, aki ellenezte a Kuomintanggal
való kompromisszumot, és akadályozta a Kínával kapcsolatos "új
politikát". A "békemanöverek" azonban eredménytelenek
maradtak. Csang Kaj-sek félt a nép haragjától, s nem akart nyíltan lepaktálni a
japánokkal. A Csang Kaj-sek-istáknak ezenkívül 1944 második felében feltétlenül
látniuk kellett a fasiszta tömb elkerülhetetlen vereségét. Akadályozta a
japán-Kuomintang kiegyezést az amerikai imperialisták ellenkezése is, akik
osztatlan uralomra törekedtek Kínában. Ennek a feltétele pedig az amerikaiak
legádázabb távol-keleti imperialista vetélytársainak, a japán agresszoroknak
veresége volt. Így alakult a katonai-politikai helyzet a Kuomintang uralma
alatt álló kínai területeken. Teljesen mások voltak az állapotok Kína
felszabadult területein. Itt mindenekelött sikeresen megvalósult a
japánellenes front programja, amelyben demokratikus reformok és a kínai nép
életének megjavítása szerepelt. A néphadseregek nemcsak a japán hódítók elleni
harcban, hanem a demokratikus intézkedések végrehajtásában is a hösiesség
példaképei voltak. A Senhszi-Kanszu-Ninghszia határterületen még a japán
hódítók elleni háború elején választás útján kommunistákból, más pártok
képviselöiböl és pártonkívüliekböl koalíciós kormány alakult.
Hasonló kormányok léptek hivatalba késöbb minden felszabadult körzetben. A
helyi demokratikus hatóságok óriási munkát végeztek a front megsegítésére. A
dolgozó tömegek körében visszhangra talált a kommunista pártjelszava:
"Mindent a frontnak!". A társadalmi szervezetek segítettek az új
hatóságoknak a hadsereg élelmiszerrel és löszerrel való ellátásában, a
közszükségleti cikkek gyártásának megszervezésében stb. A felszabadult
területeken nagy gondot fordítottak az ipari és mezögazdasági termelés
növelésére. Jenanban például az iparban dolgozó munkások száma 300-ról 12
ezerre emelkedett. Sanhszi, Csahar és Hopej körzetében az óriási nehézségek
ellenére mezögazdasági felszerelést, festéket, szappant, üveget és más
cikkeket kezdtek elöállítani. Jelentös sikereket ért el a textilipar.
Minden iskola, közigazgatási intézmény és kórház földet kapott, s ezen
zöldséget termelt saját szükségletére. Az új közigazgatás sokat tett az adóés
pénzrendszer rendezésére is. A Kínai Kommunista Párt teljesítve még a háború
elején vállalt kötelezettségét, a japánellenes front erösítése érdekében
megszüntette a földesúri birtokok elkobzását. Ez azonban nem jelentette azt,
hogy a párt általában lemondott az agrárreformról. A párt intézkedett a földbér
és a kölcsönkamat leszállítására. A Kuomintang-területeken a maximális
kölcsönkamat néha a száz százalékot is elérte, ezzel szemben a felszabadított
területeken évi tíz százalékra csökkentették. A demokratikus hatóságok e
sokoldalú tevékenysége biztosította a 8. hadsereg és az Új 4. Hadsereg
eredményes harctevékenységét. Igen nagy népszerüségük lehetövé tette,
hogy a kommunista párt önkéntesekböl új egységeket és magasabbegységeket
szervezzen. A néphadseregek létszáma állandóan növekedett. Kialakult a néppel
való igazi egységük és együttmüködésük. A kommunista párt a hódítókkal
szembeni elszánt ellenállás politikájával elérte, hogy a háború során
szertefoszlott a japán imperialisták legyözhetetlenségének regéje. A
kommunisták belenevelték a néptömegekbe a saját erejükbe, az agresszorok teljes
legyözésébe vetett hitet. A Kuomintanggal ellentétben, amely az 1937.
július 7-i elötti helyzet visszaállítását tüzte ki feladatul ami azt
jelentette, hogy lemondott a Japán által 1931-ben elfoglalt Északkelet-Kínáról
-, a kommunista párt kiadta a jelszót: "Verjétek az ellenséget a Jalu
folyó partjáig!" "Semmiféle kompromisszumot a hódítókkal!" s
ennek jegyében dolgoztak a kínai kommunisták. A kínai nép hösi harca
lelkesítette az indokínai, burmai, indonéziai, Fülöp-szigeteki hazafiakat és a
többi ázsiai ország népét. Az ezekben az országokban élö kínaiak
hösiesen küzdöttek a közös ellenség ellen. Így a Fülöp-szigeteki
Hukbalahap-hadseregben harcolt a 48. kínai század (hadrendi száma az Új 4. és a
8. Kínai Néphadsereg hadrendi számának összevonásából keletkezett). A
felszabadult területek lakosaival együtt harcoltak a megszállók ellen a japán hadifoglyok
is. Sandzo Noszaka, a Japán Kommunista Párt egyik vezetöje, aki Jenan
városban tartózkodott, 1942-ben a népi csapatok támogatásával Háborúellenes
Japán Ligát szervezett. Ez 1944-ben átalakult a Japán Nép Felszabadításának
Szövetségévé. Ez a szervezet fogta össze a Kína szabadságáért harcolók soraiba
állt japán hadifoglyokat. A szövetségen kívül nagy munkát végzett a hadifoglyok
között a Jenanban alakított Japán Munkás-Paraszt Iskola, amelynek más
felszabadult területeken is voltak fiókszervezetei. Ezek a tények az ázsiai
népek haladó eröinek nemzetközi szolidaritását tanúsítják az imperialista
agreszszorok elleni harcban. 1944-ben jelentösen megélénkült a
felszabadult területek csapatainak harctevékenysége. A kommunista párt
vezetösége azt a feladatot tüzte a népi fegyveres erök elé, hogy
1944-ben újabb területeket szabadítsanak fel Kína középsö, északi és déli
részén. A népi csapatok e parancs végrehajtása során nagy gyözelmeket
arattak. Az észak-kínai arcvonalakon Csu Te parancsnoksága alatt harcolt a 8.
hadsereg. Nagy sikereket értek el e hadseregnek azok a magasabbegységei,
amelyeknek Lo Zsung-huan volt a parancsnoka. A tavaszi támadás idején Santung
tartomány középsö részén szétzúzták a nankingi bábkormány hadseregének 13
ezredét, megtisztítottak 12 ezer négyzetkilométer kiterjedésü területet,
amelyen 300 ezer lakos élt. A santungi körzet csapatai elfoglalták
Csiauhszient. A népi csapatok a Pohaj-öböl környékén felszabadítottak négy,
több mint négymillió lakosú járást, és megsemmisítettek több mint 12 ezer
ellenséges katonát és tisztet. A nyári támadás alatt a santungi körzet csapatai
szilárdan megvetették lábukat a tartomány középsö részében. Sikeresen
harcoltak a néphadseregek Santung tartomány tengermelléki és déli részében is.
A nyári és öszi támadás idején itt 17 ezer ellenséges katonát és tisztet
semmisítettek meg, és mintegy 1 millió 500 ezer lakost szabadítottak meg a
megszállók jármától. A santungi felszabadult körzet csapatai 1944-ben
megsemmisítettek több mint 36 ezer, és foglyul ejtettek több mint tízezer
ellenséges katonát és tisztet, s több mint 7 millió 400 ezer lakosú óriási
területet tisztítottak meg az ellenségtöl. Jelentös sikereket értek
el a Sanhszi, Csahar, Hopej felszabadult körzet csapatai Ne Zsung-csen
parancsnoksága alatt. 1944-ben kiverték az ellenséget 1500 megerödített
helységböl, és több mint 5000 falut szabadítottak fel. A japánokat
elkergették Hopej tartomány középsö részéböl, amelyet azok 1940-ben
foglaltak el. Az e körzetben harcoló csapatok gyözelmei nagy hatással voltak
az ÉszakkeletKínában folyó harc menetére. A Sanhszi, Hopej, Santung, Wonan
felszabadult körzet csapatai Liu Po-cseng parancsnoksága alatt a tavaszi
támadás során sok járási székhelyröl kergették el a japánokat. Júliustól
szeptemberig három nagy támadó hadmüveletet hajtottak végre Honan
tartomány északi részén a Huangho (Sárga) folyótól északra és megsemmisítettek
37 ellenséges erödítményt. A Huangho folyótól délre támadó népi csapatok
veszélyeztették a peking-hankoui és a lihaji vasútvonalat. Liu Po-cseng
csapatai 1944-ben több mint ezer megerödített helységet és hét járási
székhelyet foglaltak el, s több mint ötmillió embert szabadítottak fel.
Ugyancsak nagy eredményeket értek el Lüj Cseng-cao népi csapatai is a
sanhsziszujüani felszabadult körzetben. Közép-Kína felszabadult területein
tevékenykedett az Új 4. Hadsereg Csen Ji parancsnoksága alatt. Ezen a vidéken
több mint 140 járás volt, több mint 30 millió lakossal. 1944-ben sikeresen
folytatták támadásukat a dél-kínai partizánosztagok, különösen a kuangtungi
népi partizán-magasabbegység tungcsiangi hadoszlopa. Létszáma egy év alatt
ezerröl több mint tízezer före növekedett. A partizánok diverziókat
hajtottak végre Hsziangkang (Hong Kong) körzetében, zavarták az ellenség vasúti
és közúti közlekedését. A dél-kínai partizánok egy év alatt húsznál több japán
büntetö expedíciót semmisítettek meg, megöltek mintegy 2600 ellenséges
katonát és tisztet, s elfoglaltak 23 megerödített helységet. A népi
csapatok harctevékenységet kezdtek Hajnan-szigetén, s itt nagy területet
szabadítottak fel, több mint 1 millió 500 ezer lakossal. 1944-ben a kínai
néphadseregek igen sok csatát vívtak. Ezekben a japánok és a nankingi
bábkormány csapatai több mint 260 ezer halottat és sebesültet, s mintegy 600
ezer foglyot vesztettek; 30 ezer ember átállt a néphadseregek oldalára. Az
ellenségtöl elhódított terület nagysága meghaladta a 80 ezer
négyzetkilométert, és több mint 12 millió embert szabadítottak fel. A népi
csapatok harcképességét még az Asuhi shimbun címü japán lap is kénytelen
volt elismerni. Ezt írta: "Legnagyobb ellenségünk: a kommunista hadsereg.
Észak-kínai harcaink 70 százalékát vele vívtuk; a csungkingi hadsereg (Csang
Kaj-sek hadserege a szerk.) elvesztette harci akaratát." A japán agresszor
elleni háborúban Kínában a kommunistákkal az élükön kibontakoztak és
megszilárdultak a demokratikus erök. Csang Kaj-sek klikkje úgy vélekedett,
hogy csak külsö támogatással tud leszámolni velük, minthogy saját
lehetöségei erre nyilvánvalóan nem voltak elegendök. Addigra teljesen
világossá vált, hogy kire számítottak a kínai reakciósok: az amerikai
imperialistákra. Ezek arra készültek, hogy a Csang Kaj-sek-kormány segítségével
megvetik lábukat Kínában. Az amerikai monopóliumok világuralmi terveiben fontos
helyet foglalt el Kína megszerzése. Az amerikai kormány kínai politikájára a
háború elsö éveiben nagy hatással voltak a szövetségesek csendesóceáni
katonai balsikerei. Az amerikai-angol csapatok helyzetének könnyítése végett az
Egyesült Államok a Japán elleni háborúban igyekezett felhasználni a kínai
hadseregeket. Éppen ezért az Egyesült Államok kormánya annak idején többször is
visszatartotta Csang Kaj-seket attól, hogy harcot indítson a kommunista párt
vezette fegyveres erök ellen. Ha abban az idöben új, nagy polgárháború
robban ki, ennek csak a japánok látták volna hasznát, mert elvonta volna Kína
figyelmét az elsörendü fontosságú feladatról: az agresszor elleni
harcról. A helyzet 1944-re megváltozott. Az Egyesült Államok kiheverte a háború
elején elszenvedett katonai vereségeit. A csendes-óceáni haditevékenység
súlypontja kezdett eltolódni közvetlenül a japán partok felé. Az Egyesült
Államok vezetö köreit nyugtalanították a kínai néphadseregek sikerei, bár
ez utóbbiak jelentös eröt képviseltek a japánok elleni harcban. Annak
ellenére, hogy Japán még korántsem volt legyözve, az amerikai politikában
egyre jobban elötérbe került a kínai forradalmi erök letörésének
feladata. Az amerikai imperialisták azonban úgy vélték, hogy a polgárháborút
gondosan elö kell készíteni, és ügyesen kell megválasztani kirobbantásának
idöpontját. A kínai helyzet alapos tanulmányozására az Egyesült Államok
kormánya 1943 végén egy csoport távol-keleti szakértöt küldött Kínába. Az
amerikai megfigyelök jelentései vigasztalanok voltak. "A Kuomintang
és a generalisszimusz helyzete jelenleg gyengébb, mint valaha az elmúlt tíz év
alatt írta egyikük . . . Mindenütt általános reménytelenség, rossz erkölcsi
szellem. A központi kormány hatalma a nagyvárosokon kívül gyengülöben van.
A korrupció példátlan méretekben tetötöl talpig áthatja és
demoralizálja az egész kormányt és a katonai szervezetet . . ." Az
amerikaiak azt is kénytelenek voltak beismerni, hogy a japánok képtelenek
megsemmisíteni a kommunista csapatokat, hogy a kommunisták túlélték a tízéves
polgárháborút és a japán támadás hét évét. Túlélték nemcsak az ellenség
nyomását, amely erösebb volt annál, amit a kínai központi kormány
eröinek kellett kiállniuk, hanem azt a kegyetlen blokádot is, amelyet
Csang Kaj-sek kényszerített rájuk". A Kuomintang-rendszer válságával
kapcsolatban Roosevelt elnök helyettesét, Henry Wallace-t Csungkingba küldte.
Wallace 1944 júniusában a Kuomintang-vezetökkel folytatott tárgyalásain
nyomatékosan tanácsolta nekik, hogy "legyenek a lehetö
legerélyesebbek és elörelátók, hogy elkerüljék az oroszországi
Kerenszkij-kormány sorsát". Az önzö célokat követö amerikai
kormány a Kuomintang megmentésére és uralmának tartósítására törekedett, s
ehhez kész volt a szükséges segítséget megadni. Wallace Csang Kaj-sektöl
engedélyt kapott, hogy az amerikaiak korlátlanul beavatkozhassanak Kína
belügyeibe. 1944-ben Kínába küldték Huarley tábornokot, az amerikai burzsoázia
legagresszívabb és legreakciósabb köreinek képviselöjét. Amint megérkezett
Csungkingba, megkezdte annak a nagyszabású programnak a végrehajtását, amelynek
célja végsö fokon az ország nemzeti felszabadító mozgalmának elfojtása
volt. Az amerikai misszió fö feladatának azt tekintette, hogy segítse
gondosan felkészülni a Kuomintang-kormányt az új polgárháborúra. Stilwell
tábornokot, a Kínában harcoló amerikai csapatok parancsnokát aki továbbra is
azt követelte Csang Kaj-sektöl, hogy maximális eröbevetéssel
harcoljon Japán ellen szeptemberben visszahívták. Utóda, Wedemeyer tábornok
föként azzal foglalkozott, hogy a néphadseregek ellení háborúra készítette
elö a Kuomintang-csapatokat. Így tehát az amerikai kormány bár a
távol-keleti agresszor elleni döntö ütközetek még hátra voltak, és Kína
területén még megszálló csapatok tartózkodtak Kuomintang-Kínát lényegében
törölte a japánellenes háború aktív eröinek jegyzékéröl. Huarley
tábornok megpróbálta álcázni küldetésének igazi célját, s
"közvetített" a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt közti
tárgyalások során. Az Egyesült Államok e politikai manöverével azt a
látszatot igyekezett kelteni, mintha ö mentette volna meg az országot a
polgárháborútól. Ezenkívül a "közvetítö" szerepét játszó
amerikai megbízottak 1944 végén azt szerették volna elérni, hogy a kommunista
párt rendelje alá a népi csapatokat a Kuomintangnak. Ennek fejében a kommunistáknak
néhány helyet ígértek a Nemzeti Védelmi Tanácsban. Ez a politikai trükk azonban
már kezdetétöl fogva kudarcra volt ítélve. A további harcokban a kínai
népet saját tapasztalatai gyözték meg arról, hogy az amerikai
imperializmus ugyanolyan ádáz ellensége, mint a japán. Az 1944. év, a
csendes-óceáni háború harmadik éve, a szövetségesek növekvö sikerei
jegyében telt el. A japán haditengerészeti flotta és légierö súlyos
veszteségeket szenvedett. A szövetségesek ellenörzésük alá vették a
Csendes-óceán középsö és délnyugati részének majdnem valamennyi szigetét
és ÉszakBurmát. A harctevékenység áttevödött a Dél-kínai-tengerre és a
dél-tengeri övezetre. Erösen megnehezült a japán hadászati
nyersanyagszállítás a délkelet-ázsiai országokból. Az amerikai hadászati
légierö megkezdte a támadásokat a tulajdonképpeni japán szigetek ellen. Az
év eredményei azonban azt mutatták, hogy Japán továbbra is veszélyes ellenfél,
mert szárazföldi hadserege nagy eröt képvisel. Az anyaországban, továbbá
Koreában és Kínában állomásozó japán csapatok még képesek voltak arra, hogy
szívósan ellenálljanak a szövetséges csapatoknak. Ezenkívül a japánok új
magasabbegységek és egységek szervezését tervezték, és arra készültek, hogy
országuk egész lakosságát bevonják a fegyveres harcba. Megkezdték az amerikai
hajók elleni Kamikaze-repülögépek tömeggyártását. Kínában a japán
agresszorok nemcsak azért tudtak bizonyos célokat elérni, mert jelentös
szárazföldi eröik voltak, hanem mert a Kuomintang-kormány áruló politikája
is segítette öket. Kínában a megszállók ellen csak a kommunista párt által
vezetett néphadseregek harcoltak elszántan. Ellentétben a kuomintangistákkal, a
kínai kommunisták következetesen megvalósították a japánellenes nemzeti front
politikai és katonai programját. A felszabadult területeken létrejöttek és
megszilárdultak a demokratikus hatalmi szervek. Ezek különös gondot fordítottak
arra, hogy javítsanak a lakosság anyagi helyzetén, és önfeláldozó harcra
mozgósítsanak a japán hódítók ellen. A haditevékenység során a kínai
felszabadult területek néphadseregei és partizánjai megmutatták, hogy milyen
erös a szabadságért harcoló nép. A Kínai Kommunista Pártnak az volt a
véleménye, hogy a japán imperialistákat csak népháborúban lehet legyözni.
A Kuomintang-klikk éppen ettöl a háborútól félt. Az amerikai-angol
vezetö körök jól tudták, hogy a csendes-óceáni háború sorsa nagymértékben
függ a kontinensen levö japán fegyveres erök szétzúzásától,
elsösorban pedig az Északkelet-Kínában állomásozó Kvantung-hadsereg
megsemmisítésétöl. 1944-ben többször tettek is ilyen kijelentéseket. E
nehéz feladat végrehajtását a Szovjetunió segítségével képzelték el. Ahogyan
romlott katonai-politikai helyzetük, a japán vezetö körök 1944 második
felében erös diplomáciai "béke"-kampányba kezdtek az antifasiszta
koalíció körében. Ennek célja a koalíció felbomlasztása volt. A japán
imperialisták elhatározták, hogy felhasználják azokat az angol és amerikai
reakciós eröket, amelyek 1944-ben felszólították kormányukat, hogy
egyezzék ki Japánnal. Angliában például 1944 tavaszán egyes üzletemberek és
parlamenti képviselök úgy nyilatkoztak, hogy Japánnal kompromisszumos
békét kell kötni. E csoport vezetöi nyíltan hangoztatták, hogy a japán
militarizmus szétzúzása megerösíti a kommunizmus pozícióit, a Japánnal
kötött kompromisszumos béke pedig lehetövé teszi, hogy Japánt a
jövöben kommunistaellenes támaszponttá építsék ki. Az amerikai és angol
kormánynak azonban számolnia kellett a demokratikus erökkel, amelyek
állhatatosan követelték a fasiszta agresszorok szétzúzását. De még az amerikai
és angol monopoltökéseknek is kapóra jött volna Japán feltétel nélküli
fegyverletétele, mert a háború ilyen befejezése azt jelentette volna, hogy
távolkeleti fö imperialista versenytársuk vereséget szenvedett. Az
antifasiszta koalíció a Szovjetunió és a koalíció többi tagja közti viszony
bonyolultsága ellenére továbbra is sikeresen megoldotta az elötte álló
feladatokat. A német és a japán diplomácia minden bomlasztási kísérlete
kudarccal végzödött.
